2010. október 29., péntek

Girbe-gurba utak országa (8)

A mostari híd története

A mostari Öreg Hid felrobbantásáról sok mendemonda jár a mostariak között. Az egyik leghíresebb történet szerint, amikor 1993-ban a horvátok megtámadták az addig szövetséges bosnyák erőket, Tudman és Milosevic egy titkos szerződés keretén belül megegyeztek, hogy egymás között felosztják Bosznia Hercegovinát és felszámolják a muszlim lakosságot. A horvátok a maguk feje szerint kettéosztották Mostart és a muzulmán lakosságot átüldözték a Neretva másik oldalára, majd 24 órán belül 12 ezer lövedéket dobtak le Mostar bosnyák felére. Felrobbantottak minden hidat, szétlőttek minden épületet. Ennek az esztelen pusztításnak esett áldozatul a mostari Öreg Híd, mert május 9-én egy horvát tank szétlőtte. A tűzparancsot Slobodan Prajlak horvát katonatiszt adta ki, akit e „hősi” tettéért kitüntettek. Azt azonban kevesen tudják, hogy a híd kilövését egy német tévétársaság stábja rendelte meg potom 40 000 márkáért. A szenzációvadász tévétársaság, amely egy vagyont keresett ezzel a felvétellel, később lebukott, mert a lövést a híd mindkét oldalán felvették.

Girbe-gurba utak országa (7)

Vízikerék hajtotta nyárs
A jablanicai vendégfogadóban

Konjicot elhagyva egy ideig a táj szépségeiben gyönyörködtünk, majd egy útmenti vendégfogadóban horgonyoztunk le, mert megláttuk, hogy egyszerre 9 bárányt sütöttek nyárson a határnál már megismert vízimalmos eljárással. Emellett már nem lehetett behunyt szemmel és szó nélkül elmenni, főleg, hogy az étterem belső szobái és kerthelyisége is tömve volt vendégekkel.

Az angolul igen jól beszélő pincér gyorsan helyet szorított nekünk egy asztalnál és mi letelepedtünk egy szerb család mellé. Amíg a pincér felrakta a szettet, körbeácsingóztuk a lapátos nyársakat, a halas medencét és a többi vendégcsalogató látványosságot. Elsősorban az asztalszomszédok tányérjaira felhalmozott hatalmas húsadagok imponáltak a leginkább és egycsapásra beindították minden elképzelhető érzékelőnket. Nemsokára meghozták a hatalmas adag sült húst a krumplikörettel, friss zöldségsalátával és a sörrel. Én még ráadásul egy fél fejet is rendeltem magamnak desszert gyanánt. (Felszolgálás közben a pincér megjegyezte, hogy a turisták közül nemigen szoktak bárányfejet rendelni...)

Girbe-gurba utak országa (6)

A nyolcadik utas
Mi vagyunk a svábák

Nem csak személyek viselnek ráragasztott csúfnevet, de a legtöbb népnek is van ragadványnevük, amit ők egyáltalán nem kedvelnek. Közismert, hogy a németet fritz-nek hívják, az északamerikait jenkinek, a mexikóiak az amerikait gringónak csúfolják, Japánban a külföldit gájdzsinnak nevezik, Amerikában pedig digó az olasz beceneve. Az orosz ruszki, az ázsiaiakat világszerte vágottszeműnek vagy rizszabálónak titulálják (Schlitzauge, Reissfresser). Így volt és így van ez a Kárpát-kanyarban is. Az osztrák-magyar monarchia idején a közös hadseregben szolgáló erdélyi román pásztorlegényekre a nustyu nevet akasztották, mivel német és magyar nyelvismereti hiányosságaik miatt minden második szavuk a „nu ştiu” volt. A magyarok sem úszták meg szárazon, főleg azok, akik kivándoroltak Amerikába.

 

2010. október 20., szerda

Girbe-gurba utak országa (5)


Vissza a forgatagba

Miután így megokosodtunk az alagútnál, jobbnak láttuk visszamenni az árusokkal, boltokkal és vásárlókkal zsúfolt óvárosba, ahol mesés olcsóság uralkodott. Nemcsak az ételt-italt, hanem mindent hihetetlen olcsón vesztegettek. Úgy látszik, az osztrák-magyar idők óta itt az árpolitika nem sokat változott.

Tömörkény Istvánnál olvashatunk erről:

„Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyúk, két hatos egy liter szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fűtőfa annyi van, hogy mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával felmenni, amit egy ló hátán le bírt hozni, annak is két hatos volt az ára, de az is csak azóta, mióta Fran Josip katonái ott voltak az aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy krajcár. A falu főutcáján, a csarsián rúdon vitte két ember az egy darabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatokban ment meg repült utána. Aki megkívánta, azonnal hasítottak neki belőle egy jókora karajt bordástul: egy karaj egy krajcár...az olcsóság valósággal dühöngött...”





Girbe-gurba utak országa (4)

Vigyázat, aknák!

Aknák


Kambodzsához, Vietnamhoz, Koreához, Afganisztánhoz és a többi olyan országhoz hasonlóan, ahol az embereknek kedvük támadt háborúzni, az utóbbi időkben Bosznia–Hercegovinában is rengeteg a taposóakna. Az egykori frontvonalak mentén még mindig több millió darab található, annak ellenére, hogy több éve folyik az aknamentesítés. Bosznia–Hercegovinában a legtöbb helyen szalaggal vagy kerítéssel veszik körül a feltárt aknamezőt, és vörös alapon fehér halálfej figyelmezteti az arrajárókat: akinek kedves a lába, egyáltalán az élete, az minél előbb takarodjon békésebb területre. A PAZI MINE! feliratú táblákat érdemes komolyan venni, mert ha utólag derül ki, hogy nem csak turistacsalogatónak voltak kirakva, akkor már régen rossz.



2010. október 15., péntek

Girbe-gurba utak országa (3)

Gavrilo Princip elfogása Szarajevóban (Érdekes Újság)

Szarajevóban

Szarajevó előtt eszembe jutott a vicc a szegény halásszal, aki kivetette a hálóját és fogott egy aranyhalat. Az aranyhal kétségbeesetten könyörögni kezdett:
– Ó, szegény halász! Engedj vissza, és én teljesítem egy kívánságodat.
– Rendben van – mondta a halász – nos, akkor szép és gazdag herceg akarok lenni, akit szeret a nép.
És úgy történt.
Egyszer csak megrázzák a herceg vállát:
– Ébredjen föl, felség, megérkeztünk Szarajevóba!

Sokan úgy vélik, hogy a város csak az 1914-es Gavrilo Princip-féle merénylet által lett híres, vagy a hosszú szerb ostrommal hívta fel magára figyelmet, de meg kell jegyeznem, hogy Szarajevó már a török időkben is nevezetes volt. Itt húzódott a határ az oszmán birodalom és a kereszténység között. A török hódoltság idején a város fontos kereskedelmi és kulturális központ volt. Ebben a korban karavánszerájok, mecsetek, iskolák, kórházak, iskolák, kutak és fürdők épültek, nem beszélve a gazdag hivatalnokok és a kereskedők palotáiról. A négy és fél évszázadnyi török uralom egy színes, keleti törökös civilizációt hozott létre a szlávok között, akik fanatikusabb mohamedánok lettek mint a tőrőlmetszett isztambuliak.


Girbe-gurba utak országa (2)

Kemény idők nyomai

Zvornik, az első állomás

Loznica, Banja Koviljaca után már közel a bosnyák határ, ennek örömére jól bevásároltunk az egyik faluban. A dinnye, paprika, paradicsom és uborka minősége elsőrangú. A hozzávaló már otthoni termés.
Az átkelés Zvorniknál döccenőmentes volt, s a bosnyák oldalon azonnal megkezdődtek a tükörsima utak. A határ pedig mintha ott se lett volna, csak a Drina folyó választotta el az egykori ellenségeket egymástól. Túloldalt a szerbek, itt a bosnyákok, határ nincs, katona se, de azért valahogy meglátszik: kemény idők jártak errefelé, mert a romos, lerombolt, szétlőtt vagy elhagyott házak mindennél világosabban árulkodtak a pokol egyik néhai bugyráról. A lakosság innen vagy elfutott, vagy kiirtották, mármint a szerencsétlenebbjét, mert aki emelni tudta a karját, az ugyancsak visszalőtt, és foggal körömmel védte, ami az övé. Egy pár házat megnéztünk, de a háború nyomain mást nem láttunk: a "győztesek"minden mozdíthatót elvittek.
Zvornik alatt, ahol a vízierőmű alatt tó alakult, csodálatos kilátás tárult elénk, valóságos üdülőparadicsom. Erre időközben a helybeliek is rájöttek, mert egymást érik a hétvégi házak. Volt, amit egyenesen a romokra építettek rá.


Girbe-gurba utak országa (1)

Újra úton

(Csontváry bűvöletében Bosznia–Hercegovinában)



A volt Jugoszlávia egykori tagállamaira, köztük Bosznia–Hercegovinára az utóbbi időben nem igazán voltak kíváncsiak az emberek, azt is mondhatni, hogy a délszláv államocskák inkább azt érdeklik igazán, aki személyesen már járt ott. A köztudatban ugyanakkor Bosznia–Hercegovina sajnálatosan még mindig puskaporos hordóként él, amely bármely pillanatban robbanással fenyeget. Emiatt sokan idegenkednek attól, hogy felkeressék ezt az országot, vagy hogy bosnyákokkal barátkozzanak. Fájdalom, de nem tudják, hogy mit veszítenek. Hiszen bennünket, magyarokat amúgy is erős kulturális és történelmi szálak kötnek össze Bosznia–Hercegovinával, s ezt a tényt a bosnyákok sem tagadják, sőt elismerik.


Tömörkény István boszniai írásainak hatására régóta munkált bennem a gondolat, hogy egyszer felkeressem a girbe-gurba utak és az égig érő hegyek országát, hogy a magyarság nyomait kutassam és megkeressem azokat a szálakat, melyek összekötnek bennünket a bosnyákokkal.


A berlini kongresszus 1878. június 28-án köztudomásúlag megbízást adott az osztrák-magyar monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállására, kereskedelmi útjai védelmére, sőt jogot biztosított helyőrségek állomásoztatására is a török területeken. Az utazás fő céljait jelentő Mostart és Jajcét sikerült alaposabban bejárnunk. Pontosan azt a vidéket, ahol Csontváry Kosztka Tivadar híres képeit festette a mostari hídról és a jajcei vízesésről. Írásom nem egyéb, mint egy szerény markolásnyi a nagy kincsesládából. Itt szeretnék köszönetet mondani Csutak Attilának és Felszegi Lórántnak amiért az utazás alatt segítettek és tanácsaikkal elláttak.

2010. október 13., szerda

Türk ve macar arkadaş (17)


A dögeri temető síremlékei

Tizennyolcadik nap - április 4, szerda
Insaniye - Döger - Seyitgazi - Eskisehir - Birencik - Sögut - Birencik

Egy idő után a hőséget sehogy sem bírtam elviselni, inkább kimentem az ajtó elé. Odakint nagyon hideg volt, de ha már választanom kell, akkor inkább jöjjön a hideg. Felvettem minden ruhámat, a fejemet is bedugtam a hálózsákba és vacogtam. Az alvásnak lőttek, mert minduntalan felriadtam. A lélegzetem még a hálózsákban is füstölt. Így fagyoskodtam, amíg megvirradt. Az állomásfőnök kijött elengedni a hajnali vonatot, és nagyon elcsodálkozott, ahogy engem a földön meglátott...

Türk ve macar arkadaş (16)


Ivóvizes kút tulipános-szegfűs csempével Afyonban


Tizenhetedik nap - április 3, kedd
Konya - Bolvadin - Afyon - Insaniye

Eddig nem utaztam még kamionnal, ezért most a távolsági utazás különlegességszámba ment - az első 5 órában. Azután már nem volt annyira élvezetes, mert közben melegem lett, nem fértem a helyemen, a lábaim elzsibbadtak és hiába próbáltam aludni, az csak olyan nyúlálom volt. Konyától 200 kilométerre arra ébredtem, hogy hatalmas havazásba kerültünk. Az autók és teherautók megálltak, egyrészt a látási viszonyok romlása, másrészt az úton felhalmozódott hó miatt. Vannak ilyen meglepetések. A tegnap még banánt és narancsot ettem az ültetvényeken, ma meg havazik.

A kamionosoktól új nevet kaptam: FAKIR TURIST, vagyis szegény turista. Azt hiszem, ezt a nevet sokáig fogom viselni, mert a támogatók nem verekednek össze az ajtóm előtt.
Az idegen nyelvű szavak szótára szerint a fakír, kóborló, kolduló hindu szerzetes vagy bűvészmutatványokat végző indiai koldus és aszkéta. Ez a magyarázat valamiféle fogalmi dugóhoz hasonlít, mert az arab szónak semmi köze sincs a hindukhoz. Nem értem, hogy a hindu aszkéta leírására miért használnak arab szót. Talán a hindiben, a bengáliban, a tamilban stb. ne lenne erre alkalmas szó? Muszáj a fakir-t (szegény) használni? 


Türk ve macar arkadaş (15)


Daciás halkereskedő Kozanban


Tizenhatodik nap - április 2, hétfő
Ceyhan - Dumlu Kalesi - Imamoglu - Kozan - Anavarza

Reggel a müezzin ordítására ébredtem, pár perc múlva már utazásra készen álltam. A másik nadrágtartómat a zarándok öregnek adtam emlékbe, s megváltam a sátorlapomtól is. A csomagom a konzervek és a fölösleges dolgok nélkül immár sokkal kényelmesebb. Jelszó: mindent nélkülözni ami nélkülözhető!

Ceyhan lassan ébredezik: a boltosok sepernek, porolnak, mosnak és takarítanak. Mindenki készül fogadni a vásárlókat. A teázók és a römiző férfiak már reggel 8-kor kiültek az utcára. Estig nem is hagyják abba. Ma első utamat Dumlu Kalesi-be szándékoztam tenni, azt mondják, a vára gyönyörű. Egy dolmussal elrobogtam Kozan felé, a vezető félúton kitett és én ott találtam magam egy apró falucskában. Itt láttam életem addigi legnagyobb tüskéit, az utat szegélyező bokrokról, fákról 5-10 centis tüskék meredeztek. Menekülés esetén ezek a tövisek több sebet okozhatnak, mint az üldöző kutyák, ha meg valaki beleesik egy ilyen bokorba, sündisznó nő a fenekéből. 


Türk ve macar arkadaş (14)


Szerző egy kurd kislánnyal

Tizenötödik nap - április 1, vasárnap
Pompeiopolis - Viransehir - Mersin - Adana - Yilanli kalesi - Ceyhan

Búcsút mondva a bokor alatti szállodának, ismét felkerestem Pompeiopolis oszlopait. A napvilágnál már egészen más látványt nyújtottak. Fénykorában ez a város igazán nagyszerű lehetett, főleg a 80 oszlopos fedett sétálóutcája.

Allahnak hála, a fűrészpor ízű konzervjeim elfogytak. Már nagyon untam őket. Egy öregasszonynál fehér veknit és egy félkilós aludttejet vásároltam. Kisebb adag nem volt.
Elhagytam Viransehir városrészt, de új negyedek és városok következtek. Stoppolgatni próbáltam, de az autósok rám se bagóztak.

Türk ve macar arkadaş (13)

Ennyi maradt Pompeiopolisból
Tizennegyedik nap - március 31, szombat
Anamuríum - Kiz Kalesi szigete - Pompeiopolis - Viransehir

Nagyon rossz szájízzel és összefagyva ébredtem meg. Jobb lett volna valamelyik sírban aludni, ott a jandarma sem keresett volna, elvégre ki az a bolond, aki sírok közt keres éjjelre szállást magának?

6 óra 30-kor aztán már lehetett látni valamicskét, gyorsan összecsomagoltam és bolygó hollandiként végignyargaltam a szellemvároson. Gyorsan, gyorsan, nehogy a hajnali katonáknál egy még rosszabb váltás itt csípjen.

Türk ve macar arkadaş (12)


Ali egy régi jatagánnal és egy famozsárral. Jobbra: Ali apjának sírja

Tizenharmadik nap - március 30, péntek
Macarköy - Mamure Kalesi - Anamuríum

Reggel Ali anyjától, aki 90 éves öregasszony, végre megtudtam, hogy a település nem a magyarokról kapta a nevét, hanem az araboktól. A Ma ugyanis vizet jelent és a Car (kár) ered, folyik, forrik jelentéssel bír.

Sok arrafelé a forrás és az ültetvény, bizonyára az ókortól gazdálkodnak e tájon, s amíg Ali reggelit készített, körülnéztem a ház körül. Mindenütt sérák, kertek, banánfák, papayafák, gránátalmafák, kaktuszültetvények, árticsóka és eperföldek terültek el. No meg, zöldségesek. Ali kertjében két nagy melegházban zöldbab nevelkedett, barátom ebből szeretett volna pénzt csinálni.

Türk ve macar arkadaş (11)


Szeldzsuk vár a világ tetején

Tizenkettedik nap - március 29, csütörtök
Alarahan karavánszeráj -- Alanya - Macarköy II

Éjjel olyan hideg lett, hogy többször is felkeltem. Már minden holmimat magamra szedtem, mégis fáztam. Reggel korán, a madarakkal ébredtem, első reggelinek bekaptam a tegnap esti vacsora maradékait, erre mondják hogy zsebből ettem, majd jöttek az esti pincérbarátok és magukkal vittek a kantinba, személyzeti reggelizni. Padlizsános djuvecset, fehérkenyeret, aludttejet, meggylekvárt és teát kaptam. A személyzet nagyon barátságos volt, nem fukarkodott sem az étellel, sem a jó szóval. Az egyik pincérrel versenyeztem is, ki tud elvinni több poharat tálca nélkül. Pechemre, ismerte a „Hogyan veszünk fel 30 poharat?" trükköt, cserében viszont hajtogattam neki egy péniszt, asztalkendőből. A kantinban nagy lett a vidámság, mert ilyent még senki sem látott.

2010. október 12., kedd

Türk ve macar arkadaş (10)


Ahol szeráj van, ott teve is van

Tizenegyedik nap - március 28, szerda
Side - Alarahan karavánszeráj

A reggeli ébredés nagyon fázósra és vizesre sikeredett, mert a hóharmat odaütött. A száguldó autók zaja, a reggeli világosság korán ébresztett és jobbnak láttam gyorsan továbbállni, mielőtt az építőmunkások megérkeznének. A nevesincs település után gyalogosan folytattam tovább utamat egészen egy yürük táborig, ahol egy korán kelő öreg autóssal találkoztam. Ő is nomád volt, amolyan félig a házban, félig a sátorban lakó ember és mindenféle bizsu, emléktárgy árusításával foglalkozott. A kis üzlet előtt egész kirakodóvásár fogadott: régi szekerek, kecskeszőr zsákok és takarók, favillák és gereblyék, vajköpülő és még számtalan régi yürük tárgy. Turistacsalogatónak vagy akár eladni is. Az üzlet előtt kerámia, öreg nyeregtáska, bútorok és egyéb régiségek várták a pénzesembereket.

Az öreg épp bevásárolni készült Sidébe, és hívott, tartsak vele, egy darabon elvisz. Így értem be a sidei útkereszteződéshez. A lábam ezalatt valósággal felfőtt és nemcsak nagyon fájt, hanem szúrta is valami. Amikor lehúztam a bakancsot, akkor láttam, hogy egy jókora drót fúródott a bakancs talpába, annyira cselesen, hogy kívülről nem látszott semmi se belőle. Annál inkább belülről.

Türk ve macar arkadaş (9)


Az aspendosi színház - ahogy a madarak látják

Tizedik nap - március 27, kedd
Macarköy - Gebiz, Aspendos - útban Side felé

Szerettem volna eljutni a Güzelpinarsu felé eső régi temetőbe, de Yilmaz barátom üzleti ügyben Serikbe indult, és azt ajánlotta, tartsak vele, legalább a gyaloglástól megszabadulok egy időre. Kénytelen-kelletlen igent mondtam. Gyors reggeli után egyik ingemet és régimódi bőr nardágtartómat Yilmaznak ajándékoztam, hadd legyen valami emléke rólam. Ahányszor viseli, annyiszor jussak az eszébe.

Serik felé menet még felvettük Yilmaz apját és unokahúgát. Az unokahúg nagyon szép nő volt és útközben ragyogó arccal újságolta, hogy hamarosan férjhez megy. Búcsúzáskor kezet fogtam vele, és akkor láttam, hogy a keze olyan volt mint, egy 60 éves öregasszonyé, tele horzsolással, sebbel és bőrkeményedéssel. Ebből megértettem, hogy a leendő férj igen dolgos nőt választott magának, megérdemli, hogy szerencséje legyen jövendőbelijével. Egyébként sok török nővel találkoztam, akiknek ilyen agyondolgozott kezük volt, még a tanárnőknek is.

Türk ve macar arkadaş (8)


 MACAR feliratú igazolvány minden kézben Magyarfaluban...

Kilencedik nap - március 26, hetfő

Házigazdám már korán reggel elment valahová, én aludhattam tovább a földre vetett ágyban, de reggeli lustálkodásom nem tartott soká, Yilmaz hazatelefonált, hogy készüljek, mert indulunk városnézni. Utánam jött, és együtt elmentünk a saját teázójába, ahol a nagyobbik fia, Burák szorgalmatoskodott. A reggeli csak egy kis sütemény volt teával, ezt is alig tudtam bekapni, úgy siettetett városnézni. Egyébként magam is égtem a vágytól, hogy napvilágnál láthassam Magyarfalvát. A falu főutcáján találkoztam a tegnap esti emberekkel, akik még mindig ugyanott tartottak: römiztek, dominóztak, teáztak és beszélgettek. Összefutottam a községi elöljáróval is, akinek egy kis üzlete volt a közelben.

Türk ve macar arkadaş (7)


Víztároló Törökországban

Nyolcadik nap - március 25, vasárnap
Termessos - Antalya - Aksu - Perge - Boztepe - Abdurahmanlar - Gebiz - Macarköy

Reggel kissé fázósan és gémberedetten ébredtem, hiába vagyok délen, a Földközi tenger mellett, azért még hidegecske van a szabadban aludni csak úgy, hálózsákosan, hiszen csak márciust írunk. Kárpótolt viszont a napfelkelte és a madárcsicsergés. Mivel itt hatalmas erdők vannak, a madárdalból ítélve más élőlények is tanyázhatnak a környéken. A magammal hozott útikönyv szerint a parkolótól Hadrianus kapuján áthaladva, még tovább kell követni egy keskeny ösvényt, hogy a városba érjünk, de igen tisztelt és nagyrabecsült ifjú Zsiga György uram elfelejtette leírni, egyáltalán melyik parkolóra gondolt. Mert most látom ám, hogy itt, a környéken több is akad. Sőt, két tábla is jelzi az utat Termessosba, az egyik balra, míg a másik jobb felé irányítja a turistákat. Ráadásul még egy nemzeti park is bonyolítja a tájékozódást...

Türk ve macar arkadaş (6)


Törökországi nomádok szekere
Hetedik nap - március 24, szombat
Burdur - Sögut - Termessos

Ezen a napon csodaszép reggelre ébredtem, de nem az ablakon beáramló friss levegő és madárcsicsergés szerezte számomra a legnagyobb örömet, hanem azeri tanárbarátom reggeli meglepetése, a piros tojás; ugyanis ezt reggeliztünk friss zöldséggel, olajbogyóval, paradicsommal, sajttal és friss kenyérrel. Bármennyire is hihetetlen, Törökországban is létezik piros tojás. Épp olyan, mint a miénk és a vöröshagyma héjával festik meg. Engin a tojásokat valahonnan faluról kapta ajándékba, a tavaszünnep alkalmából küldték a tanítványok szülei. Ezek szerint a piros tojásnak nincs sok köze a kereszténységhez, hiszen Törökországban is nagy hagyománya van és ezerévek óta festik őket minden tavasszal, amolyan termékenységszimbólumként. A tojás az életet, a tavasszal kikelő természetet jelenti.

Érdekes, hogy a törökök is ismerik a tojással való koccintást, sőt a pirosra festett fatojásos trükköt is. A koccintásnál kétszer is vesztettem. Csodálatos felismerések ezek, élő bizonyítékai annak, hogy a törökséggel valamiképpen összetartozunk, s ha nem is testvérek, de unokatestvérek bátran lehetünk.


2010. október 9., szombat

Türk ve macar arkadaş (5)


Engin Tensi barátom és családja


Hatodik nap - március 23, péntek
20 km-re Hadiártól, Burdur

Viharos éjszaka után viharos reggelre ébredtem. Hordalékot és egyéb letépett holmit ekkor már nem sodort a szél, de kis híján elragadott engem, amint kidugtam a fejem az ajtón. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam az úton maradni. Egy vízcsapból inni és mosakodni próbáltam, de a szél elvitte a vizet. A csomagom is mintha nehezebb lenne, sehogy sem értem, miért, pedig fogyasztom a konzerveket. Talán a szél miatt...

Errefele sok a márványbánya, de sehol egy lélek. Ennek ellenére töretlen életkedvvel igyekszem Hadiár felé. Onnan kell letérnem Karapinar felé, amely állítólag a hajdani magyar hadifoglyok és szabados katonák által alapított Macarköy (Magyarfalva lenne). Törökországban sok ilyen Magyarfalva létezik, épp csak a neveket átírták 1923 után, így megkeresésük egyre nehezebb. A szóbeszéd szerint ez a Karapinar egyike lenne a keresett telepnek. A nemtudomhányadik pihenő után felvett egy kamionos Hacilarig. A faluban hiába kérdezősködtem Macarköy felől, senki nem tudott semmit. Karapinarra is egyre csavargatták a fejüket és Kocapinart emlegettek.

Türk ve macar arkadaş (4)


 A szerző török zokniárus barátai, baloldalt legelszántabb pártfogója

Ötödik nap - március 22, csütörtök
Bayat - Tokca - Bozdag - Özdemir-
ci - Evciler - Gökcek - Dinár - Burdur

Jó alvás után jó ébredés következett, finom reggelivel.

A paradicsomleves épp olyan ízű volt, mint otthon, de ez nem újdonság többé, mert az esti fuszulykaleves is az otthoni ízeket juttatta eszembe. Talán azért, mert a fasulye és a fuszulyka rokonságban vannak, ebből kifolyólag a belőlük készült ételek is szoros ízbeli összeköttetésben kell hogy legyenek egymással. A levesen kívül tojással, vajjal, kétféle olívabogyóval és kétféle kenyérrel verhettem el az éhemet. Ezután gyorsan összecsomagoltam és helyet kerestem az útra felcsomagolt kenyérnek és sajtnak, meg a döviznek, ami a nagy zacskó napraforgómagot jelentette. A búcsúzás egészen családiasnak sikerült: Mevsut beytől kézfogással és puszival, feleségétől kézcsókkal és homlokérintéssel, míg a lányuktól baráti kézfogással vettem búcsút. Azt hiszem, ez a kis ceremónia túlságosan érzékenyre sikerült mindkét részről, mert nem úgy álltunk egymás mellett, mint aki a tegnap ismerkedett meg...

Türk ve macar arkadaş (3)


A szerző Ayse rokonaival

Negyedik nap - március 21, szerda
Civríl - Bayat

Az éjszakai pihenő a szekreterlik mellett elég csattogós volt, mert valahol a felső emeleten egy nyitva felejtett ajtót egész éjjel gyötört a szél. Felmenni és becsukni nem lehetett, ugyanis a közajtókat bezárták. Reggelire elpusztítottam egy konzervet. Minél jobban fogy, annál könnyebb lesz a zsákom.

Kicsi a világ, ugyanis reggelinél kiderült, hogy az iskola kapusa az én egyetemi városomban, Mannheimban volt vendégmunkás, a felesége pedig, aki tegnap este az ennivalót hozta, egyenesen bayati. Ennek örömére kapus barátom elhatározta, hogy elvisz autóval Bayatba, de csak miután végignéztük az iskolai ünnepséget. Ami nem volt más, mint a Nevruz Bayrami, a Közel Keleti Tavasz Fesztivál. Az iskolások végighallgatták az igazgató dörgedelmes szónoklatait, majd felhúzták a zászlót és eljátszották a himnuszt. Ezután nem virágültetéssel ütötték agyon az időt, inkább nekiláttak, hogy az iskola parkjában előkészítsék a partit. Mindenfelé tüzeket gyújtottak, a kicsiket a teának, a nagyokat meg a grillező rostélyok alá. Az iskolaszolga nagy máglyát rakott ágakból és öreg padokból; ennek a parazsába zsáknyi krumpli fog kerülni.

Türk ve macar arkadaş (2)


A szerző - civrili iskolások között

Harmadik nap - március 20, kedd
Isztambul - Civril

Isztambulba érkezve elaludtam a nagy Otogart, és már csak valahol egy külvárosi buszmegállóban tértem magamhoz reggel 6 felé. A nagy kapkodásban az a csempésznő segített ki, aki a lába között hordta a pénzét, mert elővett némi aprót (de nem a perselyből), és elmagyarázta, miként juthatok el a metróállomásra, hogy onnan majd a buszállomásra utazhassam. Erre megszöktem magam, és mindenféle girbe-gurba utcácskákon át célbavettem a metróállomást. Az utcaseprők mutatták az utat, ugyanis senki nem volt még rajtuk kívül az utcán, akit megkérdezhettem volna, aztán egy nagyon szép és tiszta szerelvénnyel megérkeztem a már tavalyról ismert központi buszállomásra. Itt némi pénzt váltottam, megreggeliztem és még aludni is maradt időm. Mindenütt rendkívül udvariasan és nagy tisztelettel szolgáltak ki.

Türk ve macar arkadaş (1)

Mecset Magyarfaluban (Macarköy)



(Törökországi útinapló)


Sokan úgy vélik, hogy 150 dollárral nekivágni Törökországnak - őrültség.

Szerintem az az őrültség, ha az ember nem valósítja meg élete nagy álmait, ha csak ül karbatett kézzel, ábrándozik és várja a sült galambot. De ha valamit teszel az álmaidért, az maga az élet.

Már másodszor járok Törökországban, utazásom eredetileg szíriai kutatóexpedíciónak indult, de aztán előre nem látható okokból módosult, és a négy évszázaddal ezelőtti magyar hadifoglyok, török szolgálatban álló magyar katonák, telepesek alapította Macarköy (ejtsd: Mádzsárköy - jelentése Magyarfalu) felkutatása, a török-magyar nyelvi, gasztronómiai és kulturális hasonlóságok keresése és az Áttila kultusz tanulmányozása lett belőle. Szó lesz, természetesen a török-magyar barátságról, arról, miként vélekednek az egyszerű török emberek rólunk, magyarokról, ezért is adtam a fejezetnek a törökös címet, ami annyit tesz, hogy ‘török és magyar - barátok’.

Noha utazásom során jócskán lekötött a török és magyar nyelv, életmód és kultúra megfeleléseinek vizsgálata, nem feledkezem meg a régi görög, római vagy bizánci, szeldzsuk, örmény emlékekről sem. Fő célom a hétköznapi Törökországot a maga természetességében megismerni és megismertetni úgy, ahogy azt a magamfajta egyszerű utazó látja, aki gyalog, autóstoppal, vonattal, taxival, hajóval és motorcsónakkal, minibusszal, tevével, traktorral vagy motorbiciklivelpróbált céljához érni.

A legjobb tudásom szerint szeretném átadni az alábbiakban mindazt, amit láttam, tapasztaltam és amivel gazdagabbá lettem a törököknél töltött idő alatt.

Székelyudvarhely, 2007.


2010. október 7., csütörtök

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (20)

Hazafelé

Nincs vonat - Le a határra - Csencselők - Nem jó románnak lenni - Vissza az alaptáborba

Cahul városában megismétlődött a Ceadîr-Lunga-i eset: minden, északra induló autóbuszt és vonatot lekéstem, de nem a magam hibájából, inkább a túl gyér menetrendnek köszönhetően. A napi 2-3 járatot egyáltalán nem volt nehéz lekésni. Csupán két út maradt nyitva előttem: vagy visszamegyek Vulcăneşti-be, vagy lemegyek a moldáv-román határra, vagyis hazaindulok. Hosszas tépelődés után, és mert Cahulban egyáltalán nem tetszett a városi életmód, ami a szabadban történő alvásomat veszélyeztette, a hazafelé vezető út mellett döntöttem. Jegyzeteim és fényképeim gyarapodtával egyre jobban kezdtem aggódni - nem a saját testi épségem, hanem a gyűjteményem épsége miatt.

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (19)

Történelmi ágyú
Továbbjutni mind nehezebb


Cahulban - Orosz győzelem - török vereség - Ételkavalkád - Nem jó a kopott pénz

Cahul városában egycsapásra megváltozott a környezet, újra Moldáviába értem. Az utcán moldáv feliratokat láttam, moldáv beszédet hallottam. Itt már nem beszélhettem úgy oroszul vagy törökül, mint tettem Gagauziában. Szép város volt Cahul, rendes forgalommal, üzletekkel, bankokkal, cégekkel és Udvarhelyhez hasonló életvitellel. Sok időt azért nem pocsékoltam városnézésre, siettem a múzeumba, hogy láthassam a Vulcăneşti-ben kiállított törökverő ágyúmaketteket eredeti nagyságban is. Jó borsos belépőt fizettem, de megérte, mert gazdag őslénytani, kőkori, bronzkori, dák-római kori, középkori és újkori anyagot láthattam. Egy terem csak az 1768-1774-es török háborúval, annak tárgyi emlékeivel és főleg az 1770-es nagy csatával foglalkozott. Festmények ábrázolták itt, miként veri tönkre Mihail Kutuzov a törököket. Itt kaptak ki a világszerte rettegett janicsárok legelőször, ettől kezdve számítható eme idejétmúlt elitkatonaság hanyatlása.

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (18)

Nagy álmok és nagy tervek


Reggeli gagauz módra - A kályha neve polugrupka - Barátaimért vagyok - Itt is vannak újgazdagok - Ellopott kanálisfedők

Vaszilijjel annyira belebonyolódtunk a történelmi-nyelvészkedő beszélgetésbe és a gagauz könyvek tanulmányozásába, hogy éjjel 3-kor feküdtünk le. Emiatt reggel 7-kor bizony, rosszul esett a korai ébresztő.
Reggelire a tegnapi pádlidzsán mándzsászü étel édestestvérét ettük, hozzá héjjában főtt krumplit és pácolt halacskákat, amiket fejestől, farkastól, belestől illett elfogyasztani. Még egy konzervvel is megpótoltam, bár szerettem volna, ha konzerv helyett van egy mindentudó csodaabroszom, hogy megvendégelhessem az én Vaszilij barátomat, és sült libával, káposztalevessel, fekete kenyérrel, kásával és kvasszal kedveskedjek neki. A pádlidzsán mándzsászüt a falba épített kályhán melegítettük meg, amibe felülről kellett behelyezni a fadarabokat. Nem volt ajtaja, mint a mi kályháinknak, csak alul volt egy fiókja a hamunak. Egyébként a kályhát polugrupkának hívták.

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (17)

Vaszilij nagyszülei
Újra Vulcăneşti-ben

Az emberek a tyúkokkal fekszenek - Látogatás Vaszilijnél - A gagauz Napsugár -Mihail Cakir és munkássága - Magyarok Cesmeköyben - Szerény vacsora

Habár Vulcăneşti-be szürkület után érkeztem, az utcák kihaltak voltak. Alig találtam valakit, akitől megkérdezzem, merre van a Gorkij utca. A központot leszámítva, az utcák és a házak teljes sötétségbe burkolóztak, elemlámpával a kezemben kellett sorra vennem a házszámokat. Nem csak az utcák, de még a házak is sötétek voltak. Mintha az emberek a tyúkokkal feküdtek volna le. Csak néhol pislákolt némi kis fény. Vaszilij kapuja be volt zárva, de addig kiabáltam, amíg előkerült és nagyon meglepődött, hogy én a sötétben is megtaláltam a házikóját. Barátom öreg édesanyjával lakott együtt, az öregasszonnyal csak törökül tudtam értekezni és azt is jó hangosan, mert más nyelven - a gagauzt leszámítva - nem tudott.

2010. október 6., szerda

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (16)

Útban a "nagy laposon"
Faluról falura

A nagy laposon - Hősi emlékművek - Letartóztattak - Házépítés - Falusi budi

Besalmából javarészt gyalogszerrel igyekeztem vissza Vulcăneşti-be, útközben alig két leinteni való autó ért utól. Soha egyhangúbb vidéket nem láttam, majdnem olyan volt itt minden, mintha kiszáradt tengerfenéken lépegetnék. Sehol egy fa, sehol egy kő, csak apró sárga kavicsokat rugdaltam ki a homokból. Régebb olvastam ,hogy a második világháborúban a német fogságba esett oroszok ezen a nagy laposon ha megszöktek és kereket oldottak, a németek nem vették üldözőbe őket. A nagy laposon még éjjel is akármeddig el lehetett látni, s egyszerűen lepuffintották a szökevényeket.


Testvérkeresőben a gagauzok földjén (15)

A Kara Cioban múzeumban

A művész fia - Rovásírás - Még egyszer Dimitri Kara Cioban-ról - Esőcsinálók - A gagauzok nemzeti jelképei - Gagauzok külföldön

Ivanék házában a berendezés, a bútorok hasonlóak voltak mint bármelyik jobbmódú székely falusi házban, amin mégis megakadt a szemem, az a falba épített kályha és a fehér vászonnal letakart ablakok voltak.
Siettem a múzeumba.

A bejáratnál az alapító szobra és egy tábla hirdette, hogy Gagauzia leghíresebb néprajzi múzeuma előtt állok.

MOLDOVA DEVLETI, GAGAUZ YERI
KÜLTÜR BAKANLICI
D. KARACOBAN IN ADINA
MILLI GAGAUZ TARIK HEM
ETNOGRAFIYA MÜZEYI


Testvérkeresőben a gagauzok földjén (14)

Besalmai tekergések

Pomána a temetőben - Kara Cioban sírjánál - Tulipános kapu - Falunézés -Vendégségben - Pohárköszöntők

Comratból Vulcăneşti felé haladva egyszer már megpillantottam a besalmai letérőt jelző táblát, s akkor nagyon furcsáltam, hogy egy falut öt almának hivnak (bes - öt, elma, alma - alma).

Később megtudtam, hogy tévedtem, mert nem az almákról, inkább a környező 5 dombról nevezték el falut. A dombok ugyancsak a legnagyobb jóindulattal nevezhetők domboknak, de itt, a síkvidéken, a „nagy laposon” egy kis kidudorodás már komoly dombnak számít.

Az eltérőig busszal mentem, onnan gyalog folytattam az utat egészen a faluvégi temetőig, amely kékre festett keresztjeivel és színes sírjaival annyira megtetszett, hogy azonnal be is tértem egy kis terepszemlére. Nem annyira a sírok vonzottak, mint inkább a kékre festett asztalok és padok. Mit keresnek ezek itt? Vajjon mi célt szolgálnak?


2010. október 4., hétfő

Testvérkeresőben a gagauzok földjén (13)

Fedezzük fel Vulcăneşti-et

Újra a bazárban - Bábuskák - Kásaételek - A múzeumban - Makedorománok és arománok

Másnap már kora reggel elmentem a bazárba, hogy kezdettől tanúja legyek a reggeli nyitásnak, lássam, hogyan pakolják ki az árusok portékáikat és hogyan készülnek fel a vásárlók fogadására a zöldségkereskedők, a halasok, a gyümölcskereskedők, a mészárosok, a pékek, a gabonaárusok, a rugásbótos, a vasasbótos, a virágárus és a tejes.

A vulcăneşti-i piacon soha nem látott bőséget, gazdag áruválasztékot tapasztaltam. Minden volt ott, amire az egyszerű embernek gusztusa támad: főként jó és olcsó ennivaló. Ezen a piacon beszereztem, amit eddig máshol nem sikerült, végre valahára került gagauz népzene. S hogy a moldávok se sértődjenek meg, vettem egy moldáv lakodalmas zenét is.


Testvérkeresőben a gagauzok földjén (12)

Délnek indulok

Járművek - Bevonulás Vulcăneştibe - A gagauz étteremben - Ideje fürödni -Hotelszoba és gagauz tévé

Sokféle előny származik abból, ha valaki szegény: először is nem kell vigyáznia a vonalaira, nem kell tartania útonállóktól, és mivelhogy nem telik vonatra vagy autóbuszra, így kénytelen a saját lábán utaznia. Gyalogosan lassabban fogy az út és több idő marad alaposan megfigyelni a világot, beleértve a közlekedési eszközöket is.
Gagauziában jó pár furcsa járművet láttam, köztük olyan tömegközlekedési eszközöket, amelyek már jórészt eltüntek a nyugati világból. Itt mellékelem a listát róluk, a teljesség igénye nélkül:


Testvérkeresőben a gagauzok földjén (11)

Vánszorgások-kínlódások

Szemét szemét hátán - Vissza Comratba - 3 mozdony és 58 vagon - Falu vagy város? - Ingyen ebéd egy vendéglőben - Bazárjárás - Szegény falvakon át - Gazdag földek - Rólunk nem sokat tudnak

Sehol eddig még annyi szemetet nem láttam, mint Moldvában és Gagauziában. Némely szántóföldet annyira elborítottak a nejlonzacskók és mindenféle műanyag szemetek, hogy azt hittem, itt ez a vetés. A millió színes vacak szörnyen bántotta a szememet, a folyómedrekben és az út mentén méternyi vastagon felhalmozott pillepalackok ugyancsak. Ebbe az országba még nem jutott el a felismerés, hogy ne dobáljuk el a szemetet, mert a saját falvainkat, városunkat és élőhelyünket szennyezzük vele. Még nem jöttek rá az emberek arra, hogy ha nem vesznek nejlonba csomagolt, pillepalackba töltött ételt-italt és színes, modern csomagolóanyagban forgalmazott rengeteg nyugati vacakot, akkor eldobálni való nejlon se lesz és a gyártó, ha nem akar megbukni, kénytelen lesz környezetbarát csomagolóanyagot kifejleszteni, mint egykor a papirtasak-világban. Ha Amerikában két háziasszonynak sikerült kirobbantani az olajbogyóháborút, akkor egy kis összefogással minden lehetséges...