2010. december 18., szombat

Felfedezőúton a Duna-deltában (2)

A gorgovai posta épülete

Megérkezés Gorgovára

A Székelyudvarhely–Tulcea–Nufăru közötti távolságot egyhuzamban átaludtam barátom autójában, s egyébként is éjszaka lévén, nem sok látnivalóval kecsegtetett a táj. Persze a lepratelepről lekéstem. Erről ezt írja Simon Hunor:

„Kevesen tudják, hogy Európában még ma is létezik lepratelep, és még kevesebben, hogy a kontinens utolsó ilyen intézménye Romániában van.

Az ország délkeleti csücskében, a Duna-delta vidékén lévő Tichileşti faluban 39 leprás él, teljesen elszigetelve a külvilágtól. Sokan több mint 30 éve tengetik itt életüket, ők már nem is vágynak vissza a társadalomba. A néhány düledező házból álló település lakói nem hagyhatják el a falut, látogató pedig nemigen téved ide, még a legközelebbi rokonok is ritkán keresik fel a telepen tengődő családtagjaikat. A szomszédos falvakból azonban olykor mégis átruccan néhány istenfélő ember – egy darab sajtot, néhány tojást, tejet hoznak a lakóknak. A betegek antibiotikumokat és fájdalomcsillapítókat kapnak, egyre ritkábban és egyre kevesebbet, hiszen a gyógyszer Románia-szerte hiánycikk és nagyon drága. A lakások bútorzata egyetlen asztalból, egy-két székből, szalmazsákkal fedett vaságyból áll, amelyből ritkán kelnek fel a betegek. . Személyenként napi 9000 lejt (9 új lejt – sz. mj.) (kb. 20 korona) fordít az állam a betegek élelmezésére, a zsebpénz napi 1500 lej (1,5 új lej – sz. mj.). Ezt általában dohányra költik – a legolcsóbb kapadohányt szívják. Van egy „klubjuk” is: az épület a „kinti világban” még istállónak sem lenne megfelelő. A telep lakóinak szürke életében a legnagyobb szenzációnak egy-egy házasság számít. Van, akinek gyermeke is született, néhányan már unokával is büszkélkedhetnek. Az utódok rendszerint teljesen egészségesek, így, ha akarják, elhagyhatják a telepet. Többségük sose tér vissza többé.”

Nufărunál a kompra várakozva bőven volt alkalmam beleszagolni a Duna-szagú levegőbe, itt pillantottam meg az első motoros halászbárkákat és fekete lipován facsónakokat. Tengerjáró útjaim alkalmából ugyan sokféle vízi járművet kipróbáltam, még többet láttam, de a dunai hajózás első közlekedési eszközeinek megpillantása – még a motoros bárka által vontatott komp látványa is – újdonságszámba ment. Különösen egy öreg bácsika keltette fel a figyelmemet, aki még öregebb facsónakjával lassú, ám biztos mozdulatokkal evezve szállított egy ernyője alá búvó kisgyermekes anyukát az egyik partról a másikra.

Rögtönzött kerítés
Élni és élni hagyni!Ez a legfontosabb szabály itt a Deltában. Hogy a nagy hajók, bárkák és gyors röptű motorcsónakok mellett megférjenek az ilyen öreg bácsikák a feketére kátrányozott csónakjaikkal, a nagyipari halászat mellett munkát és kenyeret kapjon a lipován halászcsalád is, hogy a nád-és fakitermelők, az Deltából mezőgazdasági területeket átalakítók, a vadászok és a turisták csak annyit használjanak el az eléjük öntött kincsekből amennyi feltétlenül szükséges, hogy jusson és maradjon is. Hogy ahonnan elvettek, oda tegyenek is. Mint ahogyan Kiss J. Botond, akinek nevét tisztelettel ejti ki az udvarhelyi polgár és a deltalakó ember egyaránt.

Felfedezőúton a Duna-deltában (1)

Ajánlom ezt a könyvet kislányomnak, Edlynneke Victoriának

Köszönöm Pintyó Lajosnak, Dan Şarpele-nek, Ştefan Vikolov-nak, Nicu Sciotnic-nak, domnu Terente-nek, domnu Pădurar-nak, domnu Brînzá-nak és sok más derék lipován halászembernek, hogy deltai utazásom alatt segítségemre voltak, az adatgyűjtésben részt vettek, és értékes tanácsaikkal megkönnyítették a munkámat.
Berecz Edgár


Öregcsónak a Duna partján
Előszó helyett

Miután az utóbbi 15 évben beutaztam 24 országot, hosszú éveket töltöttem Németországban és Japánban, bejártam Törökország és Grúzia minden szegét-likát, láttam sivatagot, dzsungelt, óceánt és vulkánt, egy szép napon ráébredtem, hogy méltatlanul elhanyagoltam országunk délkeleti részét és megfeledkeztem a Duna-deltáról, amely eltörpül ugyan a Volga, a Nílus, a Mekong deltája mellett, ennek ellenére sok természetes szépséggel, gazdag növényvilággal, hal-, madár-, és vadállománnyal van megáldva. És még itt vannak a helybéli vízen járó, nádlakó emberek akiknek színes kultúrája, összekuszálódott nemzetisége, vízi tudománya és konyhaművészete mind- mind megismerésre, felfedezésre érdemes. Erre a felismerésre tavalyi ukrán utam során jutottam, amikor Ismail, Tatarbunary és Odessza környékén csatangoltam.

– Szóval menjünk a Duna-deltába – tűztem ki a jelszót és a térképet szobám falára, szégyenkezve bár, de megismerésvágytól vezérelve hadd pótoljam be, amit elmulasztottam, feljegyzéseimmel és fényképeimmel kimozdulásra serkentsem a tévé előtt eltunyultakat, hogy minden román állampolgár kötelességének érezze legalább életében egyszer felkeresni a Duna-deltát, és felfedezze saját maga számára, ami szívének a legkedvesebb: sporthorgász az óriás pontyokat, csukákat és harcsamonstrumokat, ornitológus és madárbarát a tollas teremtményeket, vadászember a maga vadkacsáit és libáit, esetleg kapitális vaddisznóját, a falujáró néprajzos a helybéli lakosokat, a gasztronómus a híres halételeket, de a lovagolni, szamaragolni, fürdeni, kirándulni és csónakázni vágyó, a szabad természetben békakuruttyolás, kakukkszó és szúnyogdöngicsélés mellett kikapcsolódni kívánó városi ember is megtalálja azt, amit eddig otthon hiába keresett. Ha pedig külföldi az illető, akkor annál jobb, legalább elviszi magával a Duna-delta hírét, és jó emlékekkel, hasznos tapasztalatokkal megrakodva tér haza országába, hogy a következő nyáron ismét visszakívánkozzon a Deltába. Mert a szólás szerint, aki a Duna vizét issza, annak szíve vágyik vissza. Ha pedig a Duna vizét valamelyik tavirózsa mellől vagy egyenesen a lipován halcsorbából kanalazza, annak szíve százszor vágyik vissza.

Szívből kívánom tehát, hogy e szerény útijegyzetek serkentő hatással legyenek minden kalandos kedvű olvasóra, adja a Fennvaló, hogy elérkezzen az a nap, amikor hátizsákkal a vállukon, horgászfelszereléssel és fényképezőgépekkel felpakolva készek meghódítani a csodálatos Duna-deltát.

Egy kis statisztika

A statisztikák, ha nem szakkönyvekbe készültek, sokszor unalmassá, rágóssá és fűrészpor-ízűvé tudják tenni a legjobb olvasmányokat is, ezért én sem akarom túlságosan untatni a kedves olvasót, de ismerjük be, hogy némi ismeretre, számokra és adatokra azért szükség van.

2010. december 16., csütörtök

Sasok, hegyek, szkipetárok (11)

A szerző, útközben

Kakaje


Hosszas tépelődés után felültem egy furgonra és elindultam ki, a görög határra. A furgon a határ menti falvakba szállította ki a lakosokat, többek között Kakaje faluba. Megszaporodtak a bunkerek, 2-3 rendben sorakoztak egymás mellett. Nagyon félhettek Enver Hodzsa vitézei a görögöktől. Hát igen. Amióta elszedték Janina tartományt az albánoktól, természetes, hogy félnek a görög mohóságtól.


Megérkeztünk a határra. Pokoli a hőség és egy cseppet sem értek görögül.
Ebédre egy darab sajtot ettem, rá poshadt vizet a kulacsból.


Janina


A határ másik oldalán már várakozott egy autóbusz és kezdtek az albán oldalról átszivárogni az utasok. Amikor meghallottam, hogy 5 euró a fuvardíj, majdnem rosszul lettem. A végén csak megváltottam a jegyet és egész Janina városáig aludtam. Útközben kétszer feljöttek a görög rendőrök és megkutattak minket.


Janina már első nézésre nagyon szép és gazdag városnak látszott. Rend és tisztaság mindenütt. Jó sokat kellett gyalogolnom a vízig, hogy hajóra szálljak és áthajózzak a Pamvotisz-tó szigetére. Egy zöldségkereskedőtől kikunyeráltam egy nagy zacskó barna banánt. Azóta se tudok banánra nézni. Az első kilót vígan befaltam, a többi nem akart csúszni. A hajón ismét legomboltak 2 eurót és közelről megnézhettem a tavat, amibe Ali Tepeleni pasa vagy 27 nőt belenyuvasztott. Állítólag a fia nevelőnője nem akart megbújni neki, azért háborodott fel a fehér szakállú moszlim Bonaparte, de én azt is hallottam, hogy a két fia háremét azért számolta fel, mert a nők rossz irányba kormányozták a fiúkat.


A Pamvotisz-tó szigetén egy mini városállam tárult a szemem elé. Mindenütt éttermek, kiskocsmák, bárok, régiségkereskedések, ékszerüzletek és szuvenírárusok. De nem csak olyan himi-humi ajándéktárgyakat áruúsítottak itt, hanem igazi kézimunkákat rézből, fából, aranyból, ezüstből és drágakövekből. Nagyon sok borostyánkő ékszert is láttam. Ezenkívül hangszerek, edények, ruhadarabok is voltak, no meg minden szép és jó, amit ember megkívánhat. Szívesen laknék Janinában...


Ali Tepeleni tornya
A szépen kövezett sikátorokon fehér kőből kirakott nyomjelző sáv vezetetett Ali Tepeleni pasa egykori rezidenciájáig, ahol a pasa utolsó napjait, óráit élte. Jókai Mór nagyon szépen megírta a Janicsárok végnapjaiban (1854-ben) Ali Tepeleni történetét, felemelkedését, harcait és bukását. 


Ali pasa házából kialakított múzeumban megint megbőröltek, lassan annyit költök itt egy nap alatt, mint Albániában egy hét alatt, de már semmi se számított, fő, hogy itt vagyok és láthatom a törökös bútorokat, kerevetet, edényeket, kancsókat, fegyvereket, szőnyegeket és az Ali Tepelenit ábrázoló képeket, festményeket. Volt egy női ruha is kiállítva, meg egy kép, amint a török katonák dobálják a vízbe a kőre kötött nőket.


Itthon úgy tudtam, hogy Ali Tepelenit egy kőfal mellett érte a halálos löves, a szigeten úgy magyarázták a múzeum asszonyai, hogy amikor berontottak a fejvadászok és rálőttek az öregre, az a szoba közepén összeesett, erre még rádupláztak és szitává lőtték a padlóval együtt. A padlón én is láttam a golyónyomokat.


A szigetről visszamentem a várhoz, de nem számítottam ekkora hatalmas erődítményre. Ali Tepeleni, Janina Oroszlánja itt tényleg nem gatyázott, amikor többször is megverte az ellene küldött török csapatokat. A vár óriási falai előtt csak bámultam, mint borjú az új kapura és csodáltam, hogy milyen szép utcák, takaros házak vannak a falakon belül.


Először Ali Baba kincsesbarlangját néztem meg. Egy görög régiségkereskedő olyan gazdag kínálattal rukkolt elő, mint a mesében. Az üzlet előtt ezrével hevertek mindenfelé a bronz- és réztárgyak, a mécsesek, lámpák, kardok, puskák, kardok és pisztolyok, a tálak, az katonai felszerelés, mesteremberek eszközei, faragott holmik, bőráru, benn az előtérben tízszer annyi régiség, végül a belső szobában a finomabb munka, az arany, ezüst, elefántcsont, érmék, bankjegyek, ékszerek fiókszámra. Nézelődtem, szédültem és fogtam a fejemet. Mert amit láttam, az már túlontúl sok volt. És nem vehettem meg semmit, még egy rézpénzt se, mert nem volt mivel.


A következő látványosság a török könyvtár és a fürdő volt közvetlenül a régiségkereskedő boltja mellett. A törökök annak idején a háborúskodáson kívül egyebet se csináltak, csak terveztek és építkeztek. Mese az, hogy az elfoglalt területeken mindent leromboltak és felégettek. A tyúkszaros koszos putrikat esetleg, amelyek semmire se voltak jók, a keresztények csak azért hőbörögtek később, mert irigyelték a fürdőket, könyvtárakat, kórházakat, iskolákat, hidakat, szegénykonyhákat. Mert nekik soha nem volt olyan. Meg lehet nézni szerte a Balkánon, hogy a törökök mennyit építkeztek, mennyi minden van még mindenütt, sőt még Magyarországon is, annak ellenére, hogy sok mecsetet, iskolát, hidat leromboltak, hogy nyoma se maradjon a pogánynak. Savoyai Jenő és labanc pribékjei szisztematikusan romboltak, ahová eljutottak. 


Felmentem az egykori medreszébe, amit a törökök kiűzésével múzeummá alakítottak át. Már az udvaron elkezdtem az ájuldozást, mert itt még több régiséget kellett megcsodálnom. Halomba rakva hevertek az ágyúgolyók, egymás mellé fektetve szépen sorban az ágyúk és bent az épületben egy gazdag görög magángyűjteményét, vagyis mindenből a legjobbat és a legszebbet: fegyvereket, díszes jatagánokat, pisztolyokat, kardokat, handzsárokat, puskákat, egyéb harci felszerelést, fejedelmi ékszereket,..és nem igaz! Ali Tepeleni híres-nevezetes csibukját. Ez a pénzeszsák görög még azt is megszerezte!
Ali Tepeleni
Kint még megvolt a régi mecset, a minaret, de abban is múzeumot rendeztek be.Ezt azonban nem nézhettem meg , mert zárva volt. Távolabb a konyha romosodott és elporladt vitézek időtállóbb síremlékei.


Fájó szívvel távoztam innen, itt már bíztos , hogy soha többé nem szólít imára a muezzin, pedig hány írástudót adhatott ez a medresze, hány okos ember időzött falai között?


A janinai vár annyira tele volt bizánci és török kori emlékekkel, hogy az irányjelző táblák tömkelegében  alig tudtam kiválasztani a helyes utat.


Felmentem a felső várba és Ali Tepeleni sírja után kezdtem puhatolózni. Egy görög írástudó ott jegyzetelt közvetlen mellette, és amikor megkérdeztem, nem tudott felvilágosítással szolgálni. De azért megkerült Ali Tepeleni vasráccsal és kupolával védelmezett, ám teljesen jeltelen, táblátlan síremléke. Nagy szégyen ez a görögökre nézve, hogy nem kedveznek a már régen meghalt nagyúrnak és a keresgélő turistáknak, utazóknak. Közvetlenül a sír mellett volt a Fetiye Dzsámi, Ali két fiát - illetve csak a testüket, mert a fejüket apjukéval együtt Sztambulba vitték- is ide a Dzsámi mellé temették. Ebből a dzsámiból se szól már az adhan, mert múzeumot csináltak belőle.Igen igen szerény Ali Tepeleni múzeumot. Egy pár kép és tabló után már végeztem is a múzeummal. A szegényes kiállítást pótolta a sok szép falfestmény.


Nos, voltam Ali Tepeleni szigeti rezidenciáján,megálltam a sírjánál és elméláztam, hogy a nagyúr mégiscsak ott állhatott Sztambulban a Díván előtt ezüsttálcán, ahogyan megjósolták és ahová maga kívánkozott.


A várban még sok látnivaló volt, pl. a bizánci muzeum, egy rakás rom és még másegyebek is, de szürkülödött és a sok jegy, belépő nagyon ellaposította a pénzeszacskómat. Igyekeztem vissza városba. Egy másik kapunál léptem ki a várból, az óriási falak magasságukkal és vastagságukkal is tiszteletet gerjesztettek. Láttam az egyik félreállított, falnak támasztott várkaput: a szú és a rozsda felváltva ették.


Janina városában annyi régiségkereskedést láttam, hogy valósággal menekülnöm kellett, mert elképesztő gazdagságuk teljesen megzavarta volna értelmemet, elborította volna az agyamat.


Visszafelé a buszállomásra időben vissztértem, sőt még plusz időm is akadt egy kis tereferére a kínai üzletben, a kést mégse a kínai üzlettel tettem a nyakamra, hanem a már sokszor vesztemet okozó jaurttal. Addig mászkáltam utcáról utcára egy jaurtosüzlet után, hogy a határra menő utolsó buszt szépen eljaurtoztam. Kigyalogoltam a várostábláig és nekikezdtem integetni, de mintha ott se lettem volna, észre se vettekA kutya görögök hazájában nem szokás a stoppolás. Három óra múlva, amikor már a megágyazáson kezdtem gondolkodni felvett egy albán rendszámú auto és nem cask a határig vitt el, de még be Gjirokasterbe is. Adtam neki 5 eurót, aztán még 3 eurót, de a sofőr nem érte be, ezért kapott még tőlem 2 tekercs filmet,egy halkonzervet, egy fafésüt és egy saját magma csinálta tokú lipován halaskést. A késnek örvendett a legjobban. Na én balfék, megspórolhattam volna az eurókat, ha rögtön a késsel kezdem. Elfelejtettem, hogy Albániában vagyok.


Gjirokaster


Sötét este volt már, és én azon kezdtem gondolkozni, hogy ma már eleget költöttem , nem megyek vissza az emberfogó albán sokszemélyes lakáshotelébe. Inkább valamelyik gyárban keresek helyet magamnak. Két elhagyott és nagyon romos gyárban próbálkoztam, de a többemeletes gyár  minden egyes szobáját, termét úgy összeszarták, teleszemetelték, hogy egy tenyérnyi tiszta helyet se tudtam keríteni. Az egyik teremben egy óriási halom szarospelenkát láttam. Mi a fene ez? Idehozták egy bölcsőde egész évi pelenkatermését?

2010. december 14., kedd

Sasok, hegyek, szkipetárok (10)

Nova Saranda
Porto Kalaja

Nova Saranda útmenti településen kiszálltam a járműből, mert megpillantottam az út mellett Ali Tepeleni pasa erődjét, a Porto Kalaja-t. Az erős falakkal, 4 bástyával, szűk kapuval, földalatti termekkel, őrházakkal felszerelt felgyújthatatlan ötszögű várat egy francia mérnök tervezte. Valószínűleg sokat olvasta a Monte Cristo grófja c. könyvet, mert egy olyan börtönerődöt tervezett, ahonnan lehetetlenség volt megszökni.

Akit egyszer levittek a vár pincéibe, alagútjaiba, az kuksolhatott. Bevenni vagy lerombolni se nagyon tudták ezt a csupakő várat, éppen ezért érintetlenül megmaradt az utókornak. Míg felértem a várhoz, igen sok cserjén, zsályán, fügefán, olajfán kellett átcsörtetnem. A földalatti termek, lépcsők,szobák, zárkák, alagutak nagyon élvezetesek voltak számomra. A várvédők vagy elítéltek biztosan másként vélekedtek, mert a néhány szellőztető nyílástól eltekintve semmilyen ablak áldását nem élvezhették, annak idején fáklyák és mécsesek fényénél vakoskodtak. A vár teteji őrség járt a legjobban, ők az őrházakban bóbiskoltak és kémlelték a tengert.

A vár alatt a tengerparton dán és lengyel turistákkal találkoztam, együtt reggeliztünk. Én ismét halkonzervet hagymával és kenyérrel, ők valamit kotyvasztottak a spirituszfőzőjükön.

A vár mögött rábukkantam egy félig földalatti bunkerrendszerre, kissé távolabb pedig egy elhagyott katonai telepre. Még a hegybe is alagutat vájtak, hogy a katonaság motorcsónakjai elrejtőzhessenek és innen vessék rá magukat az országból menekülő albánok lélekvesztőire.

Sarande

Albánia egyik legszebb tengerparti üdülőtelepére egy furgonnal érkeztem. Gyorsan megmártóztam a tengerben, majd valósággal elmenekültem az embertömeg elől.

A modern Butrinti

Butrinti városában mintha földrengés tombolt volna. Némely háznak az eleje, másoknak a teteje, félig kész hatalmas betonmonstrumoknak egyik-másik pillére hiányzott, az épületek némelyike egészen leseggelt a földre. Minden esetre furcsa gusztusú a földrengés itt errefelé, mert csak minden harmadik, negyedik házat csúfolta meg. Kérdésemre a helybéliek kiokosítottak, hogy ezeket a házakat illegálisan építették fekete vagy tisztára mosott pénzekből. A rendőrség robbantóbrigádja intézte el ilyen kurtán-furcsán az ügyet, a bosszankodó tulajdonosok pedig kezdhetnek neki a romeltakarításnak, ha nem akarnak „kimentaház az ablakon” játékot játszani.

2010. december 10., péntek

Sasok, hegyek, szkipetárok (9)

Kilátás a kaninai partra

Kanina

Hajnali öt órakor a hajnalt előbb a kakasok köszöntötték, majd a szamarak. Olyan ordítozás, eszeveszett iázás támadt, hogy nem tudtam tovább aludni, muszáj volt felszedelőzködnöm. Gyors csomagolás után leóvatoskodtam a betonépület tetejéről, hogy megnézzem, mi is a látnivaló ebben a faluban. Kaninába Szkander bég huga, Mamica miatt jöttem, aki bátyja halála után átvette a hadak vezetését és még egy darabig eredményesen harcolt az oszmánok ellen. Mamicának itt Kaninában volt a székhelye, az itteni várból írányitotta a harcokat. A falu fölötti dombon található vár mostanra nagyon lerobbant, a falakon kívül semmi érdekes látnivaló nem akadt. Egy munkáscsapattal találkoztam, akik a várhoz vezető utat javították, rakták ki kővel. Fenn a várban látszott, hogy nem is olyan régen még valamiféle épületek állhattak, mert igen sok volt az omladék, a rom és a kupacba hányt épületkő. Egy mecsetnek a romjaira is rábukkantam, meg házak romjaira.

Kaninában gyorsan elintéztem a látogatást, mert a faluban semmi, de semmi látnivaló nem akadt. Gyalog mentem Vlorába visszafelé az erdők között a szerpentineken. Egy pihenőnél halkonzervet, kenyeret, hagymát reggeliztem. Rettenetes! Még mindig van az otthoni konzervekből és hagymából. Nem akar elfogyni!

Sok pulykát láttam futkározni az út mellett. Tanya lesz a közelben, onnan csavaroghattak el. Csak egy lovas emberrel találkoztam , aki rőzsét gyűjtött és egy háromkerekű motorbicikli-teherautókeverék csodajárművel. Ez utóbbi vezetője megállt és egészen Vloráig vitt. Csodálkoztam a sofőrön, mert a bal kezén csak 3 ujj volt, a jobbja fakéz, s mégis ügyesen vezette a masináját. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló járművek úgy születtek, hogy a teherautóra éjjel rámászott a motorbicikli.

Vlore

Vettem egy dinnyét egy utcai árustól. A városvégén cigánytelepre bukkantam. Nem győztem kerülgetni a szemetet és a mocskot. A büdösséget nem tudtam kikerülni. Inkább befogtam az orromat.

Vlorei plázs
Elhagytam a várost és kiértem a tengerpartra a plázsra. Rengeteg embert láttam sütkérezni. Mások a sütkérezőknek kínáltak mindenféle úszáshoz, napozáshoz, semmitevéshez való holmit. Az árusok is begyújtottak a miccssütők alá. Csak kétszer akadt olyan autó, amelyik megállt nekem. Hiába integettem, a többiek mind tele voltak strandolókkal. Strandosbuszokat is láttam.Az ablakukban írta a strand nevét, ahová mentek.

2010. december 8., szerda

Sasok, hegyek, szkipetárok (8)

Szkuderi szépség.
Nopcsa Ferenc felvétele

Durres

A durresi vasútálomáson unatkozással töltöttem az időt az egyik vágány mellett és próbáltam kiszimatolni , honnan került víz az aszfaltra. Sehol vízcsapot nem láttam, ezért kissé titokzatos volt ez a nedvesség. Aztán észrevettem, hogy a vasutasok odamentek egy holvágányra tolt vasúti kocsihoz, kulccsal kinyitottak egy dobozt és máris megvolt a vízcsap meg a víz. Csakhogy senki mást nem engedtek a tartálykocsihoz. De mégis volt víz! Honnan? A peron alól, éspedig közvetlenül alattam - mert leheveredtem az egyik vágány mellé. Közvetlenül a sínek mellett egy egészen mini csap rejtőzködött, félig a talajba süpedve. Úgy fedeztem fel, hogy egy nagyon mocskos vasutas ereszkedett le mellém kezet mosni. Eleinte azt hittem, hogy a pocsolyából tisztálkodik, de ahogy jobban megnéztem, hát ott babrál egy csökött vízcsapnál. Nosza erre én is! Nekikezdtem nyomorogni, nyomorogva mosni és mosakodni csak úgy, alulguggolásban.

Az időt így elmorzsolgattam, később jött egy német turista, kettesben már gyorsabban pergettük a homokszemeket a papucsunkból. A hivatalnok turistával nemsokára felültünk egy ablaka-ajtajasincs vonatra, itt megtanítottam a németet olvasni, hogyasszongya a falra írt Xhoni-t Johnny-nak kell olvasni.

Átdöcögtünk egy Golem nevű falun és rengeteg bunkert, híd alatt tanyázó kóborcigányt meg mindenféle kidobott kacatot láttunk. Egy megállónál megszaporodtunk két albán diákkal, akik Görögországban tanultak, ezek elpanaszolták: nem elég, hogy egy tartományt elszedtek tőlük a görögök, nem elég, hogy Szkander béget is ellopták, de még a táncaikat, zenéjüket is lemásolták s most azzal büszkélkednek.

Fier

Sötét este lett, mire megérkezett a vonat Fierbe. Kétszer majdnem kisiklottunk, olyan rossz volt a vasúti pálya, de az is lehet, hogy a vonat érett meg a cserére. Fier város lerobbant állomásépülete mellett bekopogtam egy hotelbe, hadd lám, mit gondolnak rólam, és láss csodát! - pont azt gondolták rólam, hogy sültbolond vagyok, mert 20 eurót kértek egy éjszakára. Egy közeli kávézóba vonultam el duzzogni, s anyelvem majd kitörött, míg szót értettem a kávézós görög feleségével. A sok ksz,osz, iksz miatt holnap már a tyúkszart is x-sszel fogom írni. Kértem egy bögre forró vizet , hogy kínai laskalevest főzhessek magamnak a bögrémben. A gazdaasszony adott ajándékba két szelet pirítóskenyeret és bőven rá olívaolajat .A fokhagymát ehhez a zsebemből szedtem. Ezután vissztértem a sötétbe burkolózott, kitört ablakú állomásépülethez. Alig tudtam bemászni az ablakon, olyan magas volt, de aztán valahogy bevaszkolódtam. A nagy böhöm épület teljesen üres volt, csak pár szék, egy pult, egy rossz asztal és egy lelakatolt, ketrecszerű csomagmegőrző porosodott benne. A földre ágyaztam, persze előtte felmostam a port a padlóról az itthonról vitt bébipopsitörlőkkel. Éjjelig hadakoztam a szúnyogokkal, de alighogy megszűnt a szúnyoginvázió, rágyújtottak a békák a fűrészelésre. Egyszer felkeltem vizelni, de nem volt hová mennem, a magas ablakon se akaródzott kimászni, ezért jobb híján egy szemetesvederbe pisiltem.

Hajnali ötkor elég hangos ébresztőt kaptam, mert megérkezett nagy lánc- és kulcscsörgetve a személyzet. Tehát mégiscsak lakják az állomásépületet! Mintha börtönt nyitottak volna ki, úgy csattogtattak a zárakkal és a lakatokkal. Ezután felzavartak a legjobb álmomból és kizavartak az ingyenes hotelből. Alig tudtam összekapni magam és az ágyamat a padlóról.

A városban már reggeli fél hatkor javában zajlott az élet. A furgonosok, cipőpucolók, üzletesek, kávézók elég korán megkezdték a műszakot. Mindenki kávézik és cigarettázik. Ez itt biztosan a reggeli.

Reggeli helyett én kétségbeesett keresgélésbe kezdtem, hogy valahonnan felhajtsak egy utcai vízcsapot. Albániában nem divat az utcai vízcsap, itt nem lehet az utcasarkokon inni vagy mosakodni. Minden üzletnek megvan a maga utcára nyiló doboza a vízcsappal és a gumicsővel a locsoláshoz. Jó sok keresgélés után végre nagy nehezen előkerült egy olyan csap, amin nem volt doboz és slag, itt szépen megtisztálkodtam , még ruhát is mostam.

2010. december 1., szerda

Sasok, hegyek, szkipetárok (7)

Az oszmánkori  kőhíd

Ura e Mesit

Nem volt messze Szkutaritól, ha tudtam volna, hogy merre kell menni, gyalog is nekivágtam volna. A csodás látnivaló ez esetben egy régi oszmánkori kőhíd volt. Ime a híd adatai:

Hosszúsága: 108 m
Szélessége: 3,4 m
Magassága 12 m
Ívei 11
Területe: 800 m2
Építési ideje: XVIII század

Ura e Mesit faluban a hídon kívül csak a szeméthegyek és az elhagyott házak jelentettek látványosságot, de a híd szépsége elhomályosított minden zavaró tényezőt.
Többször is bejártam a hidat és nem győztem betelni ezzel a tökéletes építménnyel. Az út mellett észrevettem egy várat jelző táblát. Addig tört a nyavalya és a kíváncsiság a vár után, hogy követtem a folyó mellett kacskaringózó utat, lassan átkacskaringóztam egy falun, aztán balra letértem és 1700 méteren azon kezdtem eszmélkedni, hogy nem tudom, hol vagyok. Az eső is elkezdett esni és áztam atyásan az esőkabát alatt is. A folyómederben valahol irdatlan mélységben megjelent a víz és a túloldalon apró falvakat, ültetvényeket pillantottam meg.

Drisht

Ezidáig egyetlen autóval sem találkoztam, csak egy lefele jövő motorbiciklis burrogott el a nagy csendben. Végül sok kínlódás után ,amikor már semmi esély sem volt, hogy a keresett vár előbukkanjon, elfogyott az aszfaltút, egy régi temető villant ki baloldalt a bozótból és egy nagyon köves út mellett holmi romok is mutatkoztak. Ezt az utat követve eljutottam Drisht faluba, ahol az út végképp elfogyott és mintegy 10 ház, egy csomó szamár, juh, tyúk és pár család jelentette az életet az elhagyatott vidéken. Zuhogó esőben kevés tennivalóm akadt, bejárni a romokat csuromvizesen nem sok kedvem volt, ráadásul a falu egyetlen autója a városba készült. Villámgyorsan kellett döntenem, felhasználom-e az alkalmat és kényelmesen visszatérek Szkutariba, vagy maradok, tovább áztatom, ami már elázott belőlem és megpróbálok helyezkedni.Az autókázás mellett döntöttem, a városba tartó falusiak helyet szorítottak nekem és Szkutariig szunnyókálhattam a nagy fáradság után.

Szkutari 

Annyira elfáradtam a hegyre kapaszkodástól, hogy hiába aludtam az autóban lefele jövet, amikor Szkutariban kiszálltam, majd elaludtam járás közben. A Rozafa hotel környékén összefutottam egy német fiúval, aki egy török lánnyal együtt barangolt és épp olcsó hotelt keresett. Annak ellenére, hogy a lány nem volt hívő muszlima, segítettem nekik és elkalauzoltam őket a Park Hotelbe. Ezután eltámolyogtam a legközelebbi furgonállomásra és jegyet váltottam Fushe Krujeba.