Japán erdélyi szemmel (11)

Gyerünk a piacra! 

Ha valaki friss halat vagy zöldséget akar vásárolni - legyen bármely országban -, a legjobb, ha elmegy egy piacra vagy egy nagybani lerakathoz. Ez Japánban sincs másképp. Turistáknak ráadásul már a látvány is megéri.

A halpiacon rengeteg féle halat lehet látni, a hajnali halászat eredménye ott látható kiterítve. Van lazac, szardínia, kardhal, orsóhal, tonhal, cápa, tintahal, tengeri angolna, osztriga, fésűs kagyló, laposhal, repülőhal, tengeri csuka, lepényhal, sügér és makrélafajták. Egyszóval minden, ami szem-szájnak ingere. A legtöbb hal élő, friss állapotban, hatalmas, tengervízzel telt műanyag tartályokban és ládákban várja sorsa beteljesülését. A halpiacra reggel korán kell kimenni, lehetőleg 6-7 óra felé, akkor a legnagyobb a zsongás. A nagy éttermek beszerzői és szállítói is mind itt vannak. Rettenetes a halszag, sok helyen hevenyészett standok vannak felállítva, ahol nyers halat vagy nyers kagylót lehet enni.

Nagojában rengeteg halpiac volt szerte a tengerparton, hatalmas, nyitott csarnokokban. Szerettem ide járni, egyrészt, mert nagyon jó árban lehetett vásárolni mindenféle tengeri kütyüt, olyanokat, ami máshol drága vagy nagyon gyorsan elkapkodják. A látvánnyal egyszerűen nem tudtam betelni: mindenki egyszerre beszél, alkudozik, hozzák-viszik, vágják-szelik a halakat. Némelyek embernyi nagyok.

(A bevásárlóközpontokban is volt halas részleg, és annak ellenére, hogy igen jól ellátottak és gazdagon felszereltek, itt a halak többsége felszeletelve és kicsontozva várta a vásárlókat. Ezt már nem találtam túlontúl érdekesnek.)

A halpiachoz hasonlóan érdekes és látnivalókban bővelkedő színtér a zöldségpiac. Egzotikusabbnál egzotikusabb zöldség- és gyümölcsfélékkel találkozni itt. Az európai zöldségeken kívül megtekinthető és megvásárolható egy sor különlegesség is: tárógyökér, pálmaszív, jamgyökér, édesburgonya, bambuszrügy, okra, szójacsíra, furcsa gombák, ehető páfrányok és rengeteg olyan növény, amivel nem tudtam mit kezdeni. Van mangó, papaya, többféle banán, marakuya, kaki szilva, füge, ananász, lin chin, gránátalma, kivi, kókusz és mindenféle narancs vagy mandarin.

Akár a zöldségpiacon, akár a lakásom melletti kirakodós standokon vásároltam meg a helyi zöldségeket és gyümölcsöket, majdnem bagóért jutottam hozzá. Viszont a nyugati világ gyümölcsei, az alma, körte, eper, cseresznye, szőlő szinte megfizethetetlen volt (például egy alma öt dollár). A banán, a kivi, a narancs vagy mandarin és a füge bezzeg nem érdekelt senkit sem, mert akinek volt kertje, annak megtermett kérés nélkül is. Én is szedtem a kertben banánt, fügét, mandarint, kaki szilvát és kivit, ami lugasokon nő. A piacon ezekből a gyümölcsökből aprópénzért óriási mennyiséget lehetett venni.

A nagy áruházak gyümölcsosztályán láttam olyan szőlőt, dinnyét és kaki szilvát, amelyeknek nem volt magjuk. Persze, genetikailag manipulált termékekről van szó, amelyeket azért hoztak létre, hogy a kedves vendég nehogy idegösszeroppanást kapjon a magok miatt. A japánok többsége ugyanis még a szőlő héját is lehúzza és kiköpködi a szőlőmagokat.

Zöldség- és gyümölcsvásárláskor az tetszett, hogy nem gatyáztak holmi kilókkal és grammokkal. Az áru ki volt téve egy bambuszkosárba és mellette egy cédulára írva, hogy mennyibe kerül. Volt olyan kosárka, amelyben több volt, másokban kevesebb. Az áruk is aszerint alakult. Az élelmes kereskedők olyan kosarat is berendeztek, amelyben az ép áru közé becsempésztek egy-két potyoltat is. Ezeket aztán sokkal kedvezményesebb áron adták. Természetesen a potyolt gyümölcsöt nem kellett kidobni, mert az ízük tökéletes volt, csak esztétikailag nem mutattak jól.

A kubi 

A kubi szó maga nyakat jelent japánul. Egy másik értelmezés szerint viszont éppen ezt a szót használják a kirúgásra. Míg Európában az alkalmazott munkahelyéről való nyomatékos eltávolítását egy erőteljes fenéken billentéssel hozzák összefüggésbe, addig Japánban a tenyér élét elhúzzák a nyak előtt: Nos, komám, le vagy nyakazva.

Az európai megoldással ellentétben a japán főnök a személyzet tagjaival minden érzelmi kitörés nélkül közli, hogy ettől meg ettől az időponttól kezdve kereshetnek új munkahelyet maguknak. A japán emberre nem jellemző a heves fellépés, az érzelmek a hideg maszkszerű arc mögé vannak rejtve. Viszont így hatásosabb. Sohasem szerettem, hogy az amerikanizmus annyira befolyásolta Japánt, de el kell ismernem, hogy a sok szemét között, amit otthonról már rég kidobtak, van még valami használható is, mégpedig a give me just one more chance, vagyis kérlek, adj még egy esélyt. Gyakran működik, és alkalomadtán élni lehet a lehetőséggel, hogy ha a főnök kirúg, akkor megkérjük, hogy adjon még egy esélyt, tegyen még egy próbát velünk. Igaz, hogy ezután már tőlünk függ minden, hogy meg is tudjuk tartani a visszakunyerált helyünket. Tehát nagyon bele kell húzni a munkába, és még lojálisabbnak, szolgálatkészebbnek és szorgalmasabbnak kell lennünk.

Struccfarm Toyohashiban 

Nagoja nem csak a negyedik legnagyobb város Japánban, hanem egyben az Aichi prefektúra fővárosa. A prefektúra pedig nem csak arról híres, hogy itt tömörülnek egy nagyon erős üzleti világ elitcégei, hanem arról is, hogy itt vannak az okinawai struccfarmok után a legnagyobb strucctenyésztő telepek.

Valóban ínyencfalat a strucchús? A japánok szerint igen. Okinawa és Toyohashi farmjain tömegével küldik vágóhídra ezeket a nagytestű futómadarakat. Kisebb-nagyobb éttermek egymással versengve kínálnak vendégeiknek különböző, strucchúsból készült ételkülönlegességeket.

A strucchús íze nagyon hasonlít a marhahúséhoz, a hozzáértő szakács valóban ízletesen el tudja készíteni. Feledhetetlen élmény továbbá a strucctojásból készült tükörtojás, s ember legyen a talpán, aki el bír fogyasztani egy két tojásból készült tojásrántottát.

Az első struccfarmokat Okinawán hozták létre, mintegy 20-30 évvel ezelőtt. Az egyik vállalkozó kedvű és mellesleg kissé hóbortos kereskedő összes megtakarított pénzét befektetve, körülbelül 200.000 dollárért száz kis struccot hozatott Dél-Afrikából. A száz fiókából azonban nem sok élte túl a hosszú utazást és az új betegségeket. Mégis, a vállalkozás nem ment csődbe, sőt hihetetlen fejlődésnek indult. Mára Okinawán vannak a legnagyobb struccfarmok, és a strucchúsból készült ételek nagy népszerűségnek örvendenek a helyi lakosság körében.

A Toyohashiban levő struccfarm is elég nagy, ételeket is készítenek, de a farmnak inkább turistacsalogató jellege van. A strucctojás héja olyan erős, hogy akár egy felnőtt ember súlyát is elbírja anélkül, hogy megrepedne. Turisták ezért gyakran szórakoznak azzal, hogy ki tud tovább egyensúlyozni egy strucctojáson. További látványos attrakció a strucc meglovagolása. Ez nem éppen veszélytelen mulatság, mert a kifejlett strucckakas lábaival épp olyan erősen tud rúgni, mint egy ló. Az ilyenféle vidám mutatványok rendszerint azzal végződnek, hogy a strucc ledobja a lovasát. Mégis sokan vállalják a zúzódásokat, a kék foltokat, a véresre dörzsölt karokat, lábakat. Már csak a hecc kedvéért is végigcsinálják.

A struccok nagyon szeretik a csillogó-villogó apró tárgyakat, csecsebecséket, ezért gyakran megtörténik, hogy egy óvatlan pillanatban megfosztják a gyanútlan turistát a kedvenc órájától. Az ápolók ki is használják a struccok gyűjtögető hajlamait. Esténként pórázon vezetve viszik le őket a tengerpartra, átfésültetve velük a strandokat. Másnap meg átszitálják a strucctrágyát és szabályos gyűjteményeket állítanak össze söröskupakokból, gyűrűkből, láncokból és pénzérmékből, mindabból, amit a struccok éles szeme felfedezett a homokban. Eléggé ocsmány szenvedély, de megéri, mert nagyon izgalmas. Az ápolók sokszor fogadnak egy-egy madárra, hogy ki tud több mindent összegyűjteni.

Aziz barátom, az illegális turista 

Aziz pakisztáni volt és csuda egy jó figura. Mindig igen elegánsan öltözködött, választékos japán nyelven értekezett a környezetével, nagyon udvarias volt, és tisztában volt a japán emberek szokásaival. Talán ennek köszönhetően tudott hét évig illegálisan Japánban tartózkodni.
Úgy jött át turistavízummal, és már az első nap jelentkezett egy nagy bankba, sikerült is elhelyezkednie, mint már nem tudom, milyen szakértő. Angolul és japánul kitűnően tudott, fogalmam sincs, hogy honnan szedte fel. Annyira tudott helyezkedni, hogy az útlevelét vagy a munkavállalási engedélyét soha nem kérte senki. A munkáját jól végezte, a főnökei meg voltak vele elégedve, szóval, egy életművész volt, hogy át tudott vészelni hét évet. Aztán 96-ban vagy 97-ben jöttek a nagy megszorítások az idegenrendészeten, és egy szép napon lelepleződött, hogy nincsenek papírjai.

A hatóságok haza akarták toloncolni, mire ő, mint vérbeli stratéga, elvette egy tekintélyes japán autókereskedő lányát. Japán nevet vett fel, és új életet kezdett.

Körülbelül negyven éves volt, amikor ez történt. Sokat beszélgettünk a pakisztáni életről, az ottani viszonyokról és az ételekről. Egyszer megkérdeztem, hogy te, Aziz, hogy tudtad kijátszani a nőtilalmat otthon? Tudtál-e otthon vagy egy nőt akasztani? (Mint ismeretes, a mohamedán országokban igen szigorúan őrzik a nőket, a barátkozás nemigen lehetséges, mert nem engednek senki idegent hozzájuk, hacsak nem házassági szándékát szeretné kinyilvánítani.) Aziz azt válaszolta, hogy sajnos, akármennyire furfangos volt is, otthon nem tudott semmire sem menni. A japán felesége az első nő az életében. Ez a nő pedig nagyon szép volt, amellett igen intelligens, művelt. Tudott angolul és franciául, habár nem volt több harminc évesnél. Kiterjedt ismeretekkel rendelkezett a különböző külföldi országok helyzetét illetően. Még attól sem húzódozott, hogy elmenjen Azizzal Pakisztánba.

Kérdeztem Aziztól, miért nem vállal munkát az apósa cégénél? Mire azt válaszolta, hogy nem akarja az üzletet a magánélettel keverni és nem az apósa pénzére támaszkodva akar felemelkedni, hanem a maga tudására alapozva, csak a saját szorgalmának és kitartásának köszönhetően.

Nemrég hallottam, hogy Aziznak sikerült létrehoznia a saját kis üzletét. Régi dédelgetett álma most teljesült, hogy egyszer neki is legyen egy kis pakisztáni étterme és fűszerkereskedése.

Japán erdélyi szemmel (10)

Népszerű világsztárok 

Várkastély Nagojában

A világsztárok iránti rajongás Japánt sem kerüli el, az ismert nevek közül Arnold Schwarzenegger a legnépszerűbb színész Japánban. Nevét japánul Arunorudo Shuwatsenegga-nak ejtik, ezt nemcsak az amerikai szájnak nehéz kimondani, hanem a japánnak is, ezért izmos barátunkat egyszerűen Shuwa chan-nak hívják a szigetországban. A japánok a chan szócskát a nevek becézésénél szokták használni, például Yuriko chan, Akiko chan. (Azon emberek neve után, akikkel bensőségesebb viszonyban vagyunk vagy nálunk fiatalabbak, nyugodtan odatehetjük a chan-t. A főnökünket, a tanárunkat vagy akiket tiszteletteljesen szeretnénk megszólítani, természetesen nem szólíthatjuk így, hanem a családnevük után odatesszük a tiszteletet kifejező san-t, például Yamada san, Kato san.)

Arnold Schwarzeneggert különben nem csak hatalmas izmaiért csodálják Japánban, hanem kellemes megjelenéséért, magabiztosságáért és barátságos hangneméért szeretik és tisztelik. Sok japán példaképének tekinti és hozzá hasonló szeretne lenni, ami túlságosan merész álom, hiszen tisztában vagyunk a japánok alacsony termetével és félénkségével.

Az utóbbi időben a japán férfiak kezdték megunni az örökké hajlongó, túlságosan udvarias mintahivatalnok szerepét játszani, aki inkább elviseli a sértéseket és a megaláztatásokat, és csendben visszavonul a főnöke haragja elől.

Mivel Japánban a külföldi hírességek nagyon kedveltek, sok cég külföldi sztárokkal szeretné ismertetni és reklámozni a termékét. Schwarzenegger sört kínál, Kevin Costner autót, Bruce Willis kávét és Ringo Starr, a Beatles egykori dobosa almalevet (ringo japánul almát jelent). A pár perces reklámklippekért a sztárok több százezer dollárt vághatnak zsebre, és miért ne érné meg nekik átruccanni Japánba, amikor a reklámozó cégek még a repülőjegyet is fizetik?

A szemét itt is szemét 

Gondoljuk csak el, hogy például Tokió, ahol több lakos él, mint Magyarországon, milyen hatalmas szemétmennyiséget termel egy nap alatt (konyhai szemét, szennyvíz, felhasználható szemét). Különösen komoly gondokat okoz ott a szemét tárolása - mindenki ismeri a közmondásosan zsúfolt városokat -, ennek ellenére zseniálisan oldják meg a problémát. Ismeretes, hogy Japán igencsak gyengén ellátott energiahordozókkal és ásványkincsekkel. Majd mindent külföldről kell beszerezni. Ezért a szemét osztályozása és szétválogatása igen nagy figyelemmel történik, és próbálnak minél több dolgot újrahasznosítani. A japán lakásokban a szemét osztályozása a Városgazdákodási Hivatal szigorú tervei szerint történik. Külön-külön kell tárolni a konyhai nyershulladékot, a műanyagot, a fát, a papírt, a fémet, az üveget, a fémdobozokat, ruhaneműt, bútorokat stb. A felsorolást oldalakon lehetne folytatni, a szeméttárolással és -feldolgozással foglalkozó szakemberek figyelme aprólékosan mindenre kiterjed. A hivatal emberei minden háztartásba küldenek felvilágosító brosúrát, hogy a szemetet milyen követelmények szerint kell szétválogatni, és hogy milyen szemetet mikor kell kitenni az utcasarokra, hogy a szemetesautó elvigye. Így aztán sehol sincsenek bűzlő kukák a házak mögött vagy a mellékutcákban.

Napközben sem utal semmi a szemét jelenlétére, mert a reggel korán érkező szemetesautó személyzete a berakodás után minden nyomot eltüntet. Az esetleg kiszakadt vagy megsérült zsákok tartalmát maradéktalanul felseprik az aszfaltról. A polgárok minden este kiteszik az utcasarokra az éppen esedékes szemetet, vigyázva arra, hogy minden gondosan csomagolva legyen, és a nylonzsákok vagy papírdobozok ne akadályozzák a szemetesautó személyzetét a berakodásban.

Elsőrendű fontosságú, hogy a szemét tisztán legyen csomagolva és tárolva (kimosott műanyagdobozok, betaposott konzerves és üdítősdobozok, stb.), továbbá, hogy könnyen szállítható legyen (például méretre vágott és összekötözött faágak). Szerencsére az emberek nagy többsége megérti, hogy ilyen esetekben kívánatos az együttműködés, mert az egész város érdekéről van szó.

A nem hasznosítható szemét problémáját is igen eredeti módon oldották meg, mivel az égetéses módszer nem talált kedvező fogadtatásra a lakosság körében. A tengerben szigeteket létesítettek, a nagyvárosokban parkokat építettek, amelyeknek az alapját a városi szemét képezi. Nagojában például van egy park, amely már az Edo korszakban is (1603-1867) szemétdomb volt. Az idők folyamán még ráraktak egy pár ezer tonna szemetet, és parkká alakították át. A kívülállónak semmit sem árul el a park külleme, csak a neve cseng furcsán: gomi koen (szemét park).

A japán városokra és kisebb településekre jellemző, hogy alig találni az utcán szemétládát. Csak a nagy és forgalmas útkereszteződéseknél áll egy-egy sárga vagy narancssárga szemétláda, az is inkább újságokkal van teli. A járókelők a rágógumi vagy a csokoládé csomagolópapírját inkább a zsebükbe teszik és hazaviszik, mintsem hogy eldobják az utcán.

Sok esetben komoly vitára ad okot a szemétszállító és a központi tároló válogató személyzetének megítélése. Némelyek szemében ez a munka igen alantasnak és megalázónak tűnik, ezért előítéleteket támasztanak az alkalmazottakkal szemben. Japánban a „kukások” megbecsült és a többi lakossal egyenrangúnak elkönyvelt polgárok. A hétköznapi életben nem éri őket hátrányos megkülönböztetés, mert maguk is városi alkalmazottak, és a hivatalnokokkal együtt igen kemény vizsgát kell letenniük ahhoz, hogy alkalmazzák őket.

Kórházi történet 

Az egyik nap petrezselyemzöld-aprítás közben beszélgettem, és elvágtam az ujjamat, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy a mutatóujjamról félig levágtam a körmöt. Nem gondoltam, hogy tényleg komoly dolog lehet, és csak amikor kivettem a kést az ujjamból, akkor kezdett ömleni a vér, és sehogy sem tudtam elállítani. Muszáj volt elszaladnom a legközelebbi kórházba, hogy valamit csináljanak: vagy levágják, vagy visszavarrják a lecsüngő részt. Nem vágták le, hanem szépen bekötözték, és amikor mindennel kész voltak, az orvosságokért és a kötözésért fizettem 5000 jent, pedig volt biztosításom, amely szerint a kórházi költségek 30%-át kellett volna csak fizetnem. Szóvá is tettem ezt, mert kissé sokalltam az összeget, de röviden kioktattak, hogy ez a pénz éppen a fizetendő 30 százalék! A kötözést magát és a seb fertőtlenítését különben én is el tudtam volna végezni a házi patikából, teljesen szükségtelen volt emiatt kórházba mennem, de hát annyira folyt a vér, hogy egészen megijedtem, és valami extrára számítottam.
Másképp, a japán kórházakban példaszerű a szolgáltatás, nagyon gyorsan és tisztán dolgoznak, szervezett és ultramodern minden, csak egy szépséghibája van a dolognak: méregdrága.

Minden évben szoktam rutinvizsgálatokat végezni, már csak a biztonság kedvéért is, mert sose lehet tudni, mit szed fel időközben az ember. Miután bejelentkeztem a kórházba a vizsgálatok elvégzése céljából, villámgyorsan ment minden: a vérvizsgálatok, a röntgenfelvételek és a többi ilyenkor szokásos dolog.
Különösen érdekesnek találtam, hogy a vizeletvizsgálat milyen tapintatosan van megszervezve. A páciens bemegy a mellékhelyiségbe, ahol már egy kis pulton előkészítve áll egy fertőtlenítőszerrel átitatott tampon és egy fedővel ellátott műanyag pohárka, amelynek az oldalára rá van írva a páciens neve és a dátum. A vécé előterében van egy tolóablakkal elválasztott benyíló, ez közvetlenül a laboratóriummal áll összeköttetésben. A páciens elhúzza a tolóablakot, leteszi egy kis asztalra a vizeletmintát, és mintha mi sem történt volna, távozik a mellékhelyiségből. Nem úgy, mint itthon, egyes kórházainkban, ahol a beteg egy hirtelen kézbe nyomott üres mustáros vagy joghurtos üveggel kénytelen végigszégyenkezni a várakozó betegektől telezsúfolt folyosón. De hát ez még hagyján, mert a visszaút még kínosabb, abból kifolyólag, hogy érdekes módon mindenki a visszatérő kézbeli edényére koncentrál, mintha valami fölöttébb érdekes anyagot szállítana. A rendelőben pedig ott van egy goromba ápoló is, aki „Csak tegye le arra az asztalra!” szigorú felszólítással hamar le is tudja az ügyet.


Japán eső, japán nyár 

Az esős évszak, amely minden nyár kötelező előjátéka, mondhatni, az egyik legpocsékabb időszak Japánban. Június elejétől több, mint egy hónapig minden nap esik az eső, olyannyira, hogy a dzsungelből kalap nagyságú, óriás békák és mindenféle kígyók másznak ki az útra, ahol az autósok kedvükre vasalgatják őket. Kerékpárral csak úgy közlekedhettem, ha vízhatlan ruhát öltöttem, vagy ha az egyik kezemben ernyőt tartottam. A kezdő külföldinek elég furcsa látvány a kézben ernyővel bicikliző polgár, de ez teljesen megszokott Japánban. Néha azonban a túl alacsonyan kihúzott drótok lerántják a figyelmetlent, aki túlságosan magasan tartja az ernyőjét. Némileg megkönnyíti az esős évszak elviselését az a tény, hogy nincsen sár, nincsenek tócsák meg gödrök. Viszont mindenünnen csöpög a víz, nagy a páratartalom és a meleg. A vízhatlan ruha sem a legjobb megoldás, mert meg lehet főni alatta. A táskámban ezért mindig vittem magammal becsomagolt száraz öltözéket, hogy át tudjak öltözni, ha a ruhám elázott, vagy túlságosan megizzadtam.

A legborzasztóbb és talán a legkellemetlenebb dolog viszont az esős évszaknál is irgalmatlanabb japán nyár. Még egy külföldivel sem találkoztam, aki kifejezetten szerette volna ezt az évszakot. Mert az maga a pokol. 40-42 fokos a hőség, ehhez társul még a 80%-os páratartalom is, amely jócskán üvegházi levegőt kölcsönöz az egésznek, hogy ne panaszkodjunk.

Reggel 8-9 órakor már olyan meleg van, hogy vibrál a levegő, az aszfalt megolvad, és mindenki kétségbeesetten legyezi magát vagy legyezővel, vagy ami a kezébe kerül.

Japán erdélyi szemmel (9)

Fürdőzés szabadtéri medencében

Furoshiki, kamionok, óvszer

A furoshiki tulajdonképpen a batyu neve, így emlegetik a „japán bőrönd”-öt. Nem más, mint egy színes kendő, amit különböző méretekben lehet kapni. A japánok ebbe csomagolják azokat a dolgaikat, amit mi táskában hordoznánk magunkkal. Furoshikibe csomagolják az ebédes dobozt, az ajándékot, a könyveket, egyszóval mindent, amit valahová vinni akarnak. A kendő négy sarkát összekötik, míg végül olyan formája nem lesz, mint a népmesék vándorlegényeinek botra akasztott úticsomagja... csakhogy a furoshikit mindig kézben viszik. Ma a furoshikit lassan kiszorította a hátizsák és a rengeteg, mindenféle táska, de az öregebb korosztály továbbra is használja. A fiatalabbak, ha valahová kimonóban kell menniük, szívesebben csomagolnak furoshikibe. Hogy is nézne ki a kimonó egy modern táskával kombinálva?

Mindenki ismeri az agyondíszített, giccses japán kamionokat, amelyek valósággal ki vannak tapétázva színes lámpákkal, képregény falfestményekkel és rengeteg mütyürrel. Az agyoncicomázott külső ellenére a kamionosok nem afféle amerikai filmekből megismert hejehuja legények. Nemigen lépik túl a sebességhatárokat, ugyanis kívülről, a kamionon három lámpa jelzi, hogy mennyivel haladnak. A teherautók oldala meg van magasítva egy leereszthető lemezzel vagy ponyvával. Ezt akkor használják, amikor olyan rakományt szállítanak, ami kiszóródhat. Megfigyeltem, hogy hátrafelé tolatás közben a fülkébe beépített automata kedves, meleg női hangon mondja: Kérem vigyázni! Hátrafelé tolatok! vagy Balra fordulok! Közben kellemes zene szól vagy madárcsipogás szól, amely figyelmezteti a gyalogost.

A japán óvszerekről annyit érdemes tudni, hogy csinos csomagolásban kaphatók, mint a csokoládé, és minőségileg a lehető legjobbak a világon. Nevük a japán tolvajnyelv szerint boshi, azaz kalap. Habár csak kalap és nem kapucni, az ára eléggé borsos, ezért ajánlatos, ha egy egész raktárral felszerelkezve indulunk el itthonról.

Lányok ünnepe, fiúk ünnepe

Március harmadikán van a babák ünnepe, a hina matsuri. E napon a lányos házaknál - ahol serdülőkorú lányok vannak - felállítanak a vendégszobában egy feketére lakkozott és vörös szövettel bevont pódiumot, és annak polcaira kirakják a babákat. E babák abban különböznek az európai társaiktól, hogy nem játékszernek készültek, apró figurák merev ünnepi pózban, kifejezéstelen tekintettel és díszes történelmi ruhákban. A babák a régi, feudális Japán hűbérurait, szamurájait, udvari dámáit és egyéb előkelőségeit ábrázolják. Agyagból vagy fából készítik őket és kézzel varrt, miniatűr kimonóba öltöztetik őket. Néha a ruhákat drágakövekkel borítják. Az üzletekben is lehet hina bábukat kapni, ezek olcsók és elérhetők minden japán számára. Az otthon kiállított babák legtöbbje családi ereklye, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődő értékes relikviák. Ha egy kislány megnő, akkor a lányára, az meg az ő lányaira hagyja a babákat. A babák száma idővel szaporodik, amikor vagy ajándék-baba kerül közéjük, vagy vásárolt, régi mesterek keze alól kikerült alkotás gazdagítja a gyűjteményt, esetleg két-három család gyűjteménye is összeolvadhat.
A hina matsuri tipikus lányünnep, ilyenkor a család nőtagjai végiglátogatják a rokonokat és az ismerős családokat, és kölcsönösen megcsodálják egymás babagyűjteményét. A babákkal nem szokás játszani, csak mutogatják őket. Ha pedig lejár az ünnep, elcsomagolják a következő évig, hogy aztán újra elővegyék őket. Nagy ritkán vannak speciális baba-árverések is, amikor egy-egy gyűjtemény horribilis összegért cserél gazdát, de az csak rendkívüli esetben fordul elő, hogy egy család megváljon a babáitól. Inkább magányos gyűjtők vagy kihalt családok gyűjteménye szerepel az aukción.

A lányok babaünnepe után két hónappal, május ötödikén van a fiúk ünnepe, a koi nobori. Ilyenkor a fiús házaknál ott lengeti a szél a koi noborit, a magas póznákra tűzött vagy a háztetőre akasztott hosszú, színes selyemből készült repülő pontyokat. E napon a fiúk megkapják hagyományos ajándékukat, ami nem egyéb, mint miniatűr kard, szamuráj sisak vagy gazdagon díszített szamuráj bábuja. Épületes látvány, amikor a színes szélzsákokat és halakat ábrázoló táblákat cipelő fiúk felkeresik azokat a parkokat, ahol a pontyok élnek. 100 jenért lehet zöld gyöngyszemhez hasonló haleleséget vásárolni, amit nemcsak a pontyok, hanem az állandóan a parkokban lebzselő galambok is kedvelnek. A halak nagyon kezesek, mind feljönnek a víz tetejére úgy, hogy többméteres, színes szőnyegnek látszanak. A haleledelt pedig kézből veszik el.

Háziállatok, díszhalak

A japánok nagy állatbarátok, és majdnem minden család tart otthon kutyát, macskát, aranyhalat, kanárit és még nem tudom, mit. De azért a legtöbbnek kutyája van. A sok kutyasétáltató ember láttán nem kell félni attól, hogy valahol kutyagumiba lépünk, mert mindenki viszi magával a kicsi lapátot, és elássa a kutya ürülékét. Erre a sétálóutak és a parkok mellett sűrűn elhelyezett táblácskák figyelmeztetnek, hogy kutyakötelessége a gazdinak kedvence után rendet csinálni. Mások meg nylonzacskót visznek magukkal és azt kifordítva felhúzzák a kezükre, majd felveszik a még meleg plasztilint. Nem mondom, kéj
es érzés lehet ez a művelet, amit nem szívesen végeznék, de a törvénytisztelő ebtartónak el kell szenvednie.
Veszedelmes kutyát nem láttam, a többség mindenféle piszlikutyákkal jár. Elvétve akad egy-egy vizsla, agár, tacskó vagy husky. A fajtiszta európai kutyák nagyon drágák, ezért beérik japán kutyákkal, vagy korcsokkal, A szomszédomban tartottak egy nagy, fekete kutyát, amit imádtam bosszantani, anélkül, hogy ezt valaki észrevette volna. A kutyának ki voltak operálva a hangszálai, csak tátogott szegény, mintha némafilmben lettünk volna. De akadt más furcsaság is bőven: láttam kutyát pelenkában, cipőben, esőkabátban, sapkával, mellényben stb.