Testvérkeresőben a gagauzok földjén (1)

A szerző útrakészen

“Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket,

A lelkes eljár ősei sirlakásához,

S gyújt régi fénynél új szövétneket.”

(Garay János 1846)

A legtöbb emberhez hasonlóan én se tudtam sokat a gagauzokról, leszámítva azt, hogy egyszer, iskolás koromban valahol a fülembe jutott egy mondóka, úgy kezdődött, hogy úzok, grúzok, gagauzok... A folytatásra már nem emlékszem, de a lényeg az első három szón volt, amit nagyon élveztem. Azóta sok minden történt a világban - és velem is -, számos országba elvetődtem, többek között Grúziába is, és gyakran eszembe jutott az úzok, grúzok, gagauzok... 


Egyre jobban érdekelt? Mi ennek az értelme?


Némely szakértő szerint a gagauzok az úzok vagy kunok leszármazottai, akik a tatárjárás elől menekülő töredék besenyő törzsekkel és talán némi szeldzsuk törökkel is keveredve a mai Dobrudzsa (Budzsák) területén telepedtek le.


A magyarságról tudjuk, hogy a Kárpát medencébe érkezése előtt, sőt után is igen szoros kapcsolatot tartott fenn különféle sztyeppei lovasnomád népekkel. Nem csak a kazároktól kivállt 3 kabar törzs, a történelem viharában szétszóródott hun nemzetségek vagy a más török nyelvű és műveltségű népmaradványok voltak igen nagy hatással a magyarság kialakulására, hanem a Magyarországra befogadott hajdani veszedelmes ellenség: a  jászok, kúnok és besenyők, de még az Erdélybe befogadott úzok is. 


Azért utaztam el Moldáviába, hogy megismerjem a kéktürkök, úzok és kunok állítólagos leszármazottait, Gagauziában pedig a Comrat, Ceadir Lungă és Vulcăneşti környékén felkutassam ayokat ay elemeket, amik összeköthetnek bennünket. A világoskékre vagy zöldre festett házakon, ker]téseken, bútorokon kívül igen sok hasonló dologra bukkantam: a rokkák, tekerőlevelek, tulipános ládák, átalvetők, rongyszőnyegek, abaposztó ruhák, szőttesek, dagasztóteknők, háztartási eszközök úgy hasonlítottak a nálunk használatosakhoz, mint egyik tojás a másikra. Ráadásul a Gagauziában kóstolt ételek igencsak hazai ízekre emlékeztettek. 


Felettébb érdekesnek találtam, hogy a Vulcăneşti-ben sok cesmeköyi emberrel találkoztam, akik a Magear (Mádzsár) családnevet viselték.


Utamon mindvégig a keresztyén gagauzok igazi keleti szívélyességgel fogadtak, és annak ellenére, hogy ótörök dialektusokat beszéltek, egész jól megértettük egymást. Főleg az olyan közös, török-magyar szavak erősítették a barátságot, mint majmun-majom, bicsak-bicska, deve-teve, kürbács-korbács, tekne-teknő, kecsi-kecske, elma-alma, csalü-csalit, ana-anya, ata-atya, csizme-csizma, kepeneg-köpönyeg, kocs-kos, bákrács-bogrács, kücsük-kicsi, arszlan-oroszlán, csotra-csutora, dzsebi-zseb, benim-enyim stb.


A nyelvi, gasztronómiai és néprajzi hasonlóságok mellett szóba került a minket leginkább érdeklő autonómia, amit a maroknyi gagauz nép (150000) a posztkommunista elmaradottság, szegénység és korrupció ellenére is sikeresen megteremtett magának - a mohamedán Törökország segítségével, amely pártfogója és támogatója az ortodox vallású, de török nyelvű gagauzoknak. A pénzadományokon és könyvcsomagokon kívül a valódi segítség az az erkölcsi támogatás, amit a gagauzok élveznek, akik nem csak ösztöndijas tanulóként látogathatnak Törökországba, vendégmunkásként is szívesen látottak. A mohamedán törökök nem nézik le keresztény rokonaikat, sőt segítik és istápolják őket annak ellenére hogy a gagauzok nem akarnak áttérni az iszlámra.


2008 márciusában

Udvarhelytől Kisinyovig

Úti előkészületek - Az indulás órája közeleg - Autóstoppal Kisinyovba - Régiségvadászat - A tundrásember - Marsjutkával - Márciuskák - Ne nézz be az autómba


Expedícióimra - megnyugtatom az olvasót - nem csak amolyan hűbelebalázs módjára szoktam elindulni. Minden utamat gondos előkészületek és hosszas gyűjtögető életmód szokta megelőzni. Ezen kívül, ha kirándulásaim anyagi haszonnal nem is kecsegtetnek, erkölcsi haszna azért mindenképpen van a dolognak, mert szellemileg mindenképpen gyarapodok, új tájakat látok, új nyelveket tanulok és jó emberekkel barátkozom. Képességeimnek megfelelően ismerkedem a zenével, a népművészettel, a gasztronómiával, mindenféle tudománnyal, és mindvégig igyekszem magamba szívni mindazt, amit az illető környezet nyújt, hogy nagyobb rálátással legyek a világra. Nyugodt lélekkel elmondhatom, hogy az elmúlt 15 évben bejárt 21 ország útjai és ösvényei voltak az én iskoláim, polgárai pedig a tanitómestereim.


De lássuk csak, hogy mi mindent kell összeszedni egy kisebbfajta kiruccanáshoz.


Föltétlenül szükségünk van 2 pullóverre, 2 garbóra, 4 zoknira, 4 alsógatyára, 2 hosszú alsógatyára, kell továbbá 1 sál, 1 beretsapka, 1 kötött sapka, 1 hálósapka, 2 polárfelső, 1 katonai csizma, 1 szandál, 1 pár kesztyű, 1 télikabát, 2 polárfelső. Ezen kívül legyen nálunk 2 doboz vitamin, 2 csomag nedves kendő, varrófelszerelés, orvosságos doboz, 1 elemlámpa, 1 öngyújtó, 4 csomag szőlőcukor, 1 kg hagyma, 1 kenyér, 50 db konzerv, 1 bicska, 1 kés, 1 villa, 1 kanál, 1 bögre, 2 füzet, 2 golyóstoll és egy térképekkel teletömött válltáska. Igen jó, ha van 4 tekercs film, 1 klasszikus fényképezőgép, 1 digitális fényképezőgép, 1 hálózsák, 1 cserge és 1 izolir.


A testi táplálék mellett a szellemi táplálkozáshoz egy rovásirásoso könyv, orosz-török szótár és egy afrikai útleirás kísértek most el, azokra az órákra, amikor a fáradt fejnek nem kedves a tanulás.


Nem túl bőséges összeállitás, de szegény ember vízzel főz, és jobb híján ez is megteszi, cipelni pedig épp elég.
Aki meg finnyás és kényes az maradjon otthon és nézze a tévét...


Hosszabb ideje fontolgattam már, hogy felkeresem Gagauziát, de vagy valamely kéziratommal voltam elfoglalva, vagy a nyomdai munkálatok és adósságok marasztottak itthon. Pénzügyi zavarok miatt sok esetben igen vékonyan csordogált az élet, ezért többnyire csak a térképeken kalandoztam és csak álmomban elégíthettem ki utazási vágyamat.


Egy napon aztán összetalálkoztam Tamás Györggyel, aki - miután felvázoltam moldáviai utamat - a tenyerembe csapott és feltárta előttem régóta dédelgetett álmát, hogy ő bizony szívesen szétnézne Kisinyovban. Nem sokkal ezután új barátom azt javasolta, kerekedjünk fel együtt, ugyanis nagy reményeket táplált egy bizonyos ócskapiaccal szemben, ahol a hírek szerint valósággal hemzsegnek a régiségek és a tárgyak csak arra várnak, hogy felvásárolják őket a gyűjtők és a kereskedők. Nem mondom, a hallottak az én érdeklődésemet is felcsigázták, különösen régi térképekre és szakácskönyvekre áhitoztam.


Ekként szövögettük álmainkat Gyurikával, aki villámgyors útitervet is készitett. Jászvásárig megyünk az ő autóján, onnan tovafelé pedig majd elstoppolgatunk. Elhatározásunknak megfelelően elautóztunk Iaşi-ig, az autót leparkoltuk és egy taxiba pattanva meg sem álltunk a buszállomásig. A Kisinyovba induló buszok helyett azonban csak ácsingózó emberekkel találkoztunk, köztük egy moldáv fickóval, aki utasokat toborozott hazafelé nagy buzgón. Nem kevés alkudozás után sikerült megegyeznünk, és az amúgy sem drága útiköltséget Gyurika egyre jobban lefaragta.


Miután 6 utas sikeresen begyurakodott az autóba és elindulhattunk a határ felé, barátkozni kezdtem a sofőr mellett ülő gagauz kislánnyal, a hátsó ülésen összepréselődött mérnökkel, és igyekeztem megszerezni belőlük minden olyan tudnivalót, ami csak hasznunkra lehet az elkövetkező napokban. A társalgás előbb moldáv, orosz, majd moldáv-orosz keveréknyelven folyt, mikor melyik ment könnyebben. Később a nyelvek választéka a gagauzzal és a magyarral bővült, ez utóbbin Gyurikával beszélgettünk egymás közt.
A határig egyhuzamban a mindenkori kisembert érintő problémákat osztottuk és szoroztuk: mibe kerül a kenyér, a hús, a tej, mennyi a fizetés, hogyan viszonyulnak a románok a moldávokhoz és fordítva.


Útitársaim nagyra értékelték, hogy különbséget tettem a „româneşte” és „moldoveneşte” között, és hogy akkora érdeklődést mutattam a moldáv ember hétköznapjai iránt. Az autóban végül valóságos bábeli hangzavar alakult ki, mert ahányan voltunk, annyifélét és annyiféle nyelven beszéltünk egymás szavába vágva.
Így érkeztünk meg a határra, ahol egy csinos katonanő kérdezgetős játéknak vetett alá, és mert az okmányaimban szereplő képek egyike sem talált a fizimiskámmal, fölöttébb sokat kíváncsiskodott. Még jó, hogy a kérdezgetést nem követte vallatás, mert akkor azt is elmondtam volna, amit nem tudok.


Végül minden kutakodás és akadéskoskodás nélkül beengedtek az országba, majd Ungheni-ig nyugodtan csodálhattuk a mellettünk elsuhanó falvak elmaradottságát, a lapos és sivár tájat, amit csak a végtelen szőlősök tettek némileg elviselhetővé.


Kisinyov felé közeledve az útitársak is megfogyatkoztak, végül már csak mi ketten maradtunk. A fővárosban nem győztük csodálni az épületek nagyszerűségét, a városi nyüzsgést, és persze a fel-alá járkáló nőket. A Ştefan cel Mare sugárúton szálltunk ki, Gyurika lepengette a fuvardíjat és búcsút vettünk a barátságos és segítőkész sofőrünktől, akiről a moldávokról keringő rossz ízű mendemonda miatt első ránézésre nem sok jót feltételeztünk a iaşi-i megállóban. Az utazás végén azonban el kellett ismernünk, hogy bár külsőleg kissé kopott ugyan, de a szíve mélyén igaz, talpig becsületes és derék fickó.


Érkezés után szusszanásnyi időt sem engedélyeztünk magunknak, hanem nyomban fejest ugrottunk a nagyvárosi forgalomba és lépten nyomon régiségkereskedők, antik tárgyakat árusító üzletek és piacok felől érdeklődtünk. A járókelők erre jószándékúan elkezdtek küldözgetni Ponciustól-Pilátusig. Az egyik városvégről futottunk a másikig, onnan visza a belvárosba, majd ismét ki a városvégre, mint aki megkergült. Fáradozásainkat sajnos, nem koronázta siker, mert semmi érdekeset nem tudtunk felhajtani.

Piaci életkép Kisinyovban

Mindenféle élelmiszer- és ruhapiacokon átvergődve végül rábukkantunk egy gyengécske régiségkereskedésre és egy méredgrága hotelre, amelynek előterében antik üzletet rendeztek be. Gyuri barátom inkább régi órákat szerett volna beszerezni a gyűjteménye számára, én a konyhásrészleget kerestem, ókori régiségek után szimatoltam. A hotelbeli üzletben felfedeztem ugyan pár régi bronztárgyat, edénytörmeléket, régi kengyelt, de bárhogy is forgattam a zöldre patinásodott, repedt tárgyakat, egy árva rovásjelet sem sikerült rajtuk felfedeznem, márpedig nekem arra lett volna szükségem.


A piacokon akkora embertömeg nyüzsgött, hogy valósággal úszni kellett az árral. Roppant csomagommal állandóan felakadtam és többször levertem, illetve lesodortam az árukat. Nem győztem elnézést kérni és a lepotyogott holmit visszarakosgatni, csakhogy hiába tettem vissza az egyik oldalon, a másikon levertem másvalakinek a holmiját. A lámpás, csilláros és edényes utcából Gyurika még azelőtt elvonszolt, mielőtt beúszhattam volna az emberáradattal, nehogy valami galibát csináljak a málhámmal.


Egyébként, ahol csak megjelentem, nyomban vigyorogni, mutogatni és csipkelődni kezdtek az emberek, többen érdeklődve kérdezték, vajon a tundráról jövök-e?


Meg kell adni, hogy sapkásan, kesztyűsen, csizmásan és a hátizsákomra kötözött szőrös barna csergével - amely Gyurika szerint úgy nézett ki, mint egy frissen lenyúzott borjúbőr - meglehetősen furán nézhettem ki. De hogy miért gondolt mindenki a tundrára, azt még ma sem értem.


Törtetés közben semmit sem tudtam fényképezni, pedig lett volna mit, mivel a hömpölygő emberáradat állandóan elsodort. Még beállni se tudtam, mert nem volt hová. Ha a csomagomat elejtem, egész biztosan fennakad az embertömegben.


A városjárásnál gyakran vettük igénybe a helyi utazási alkalmatosságot, a marsjutkát - török dolmus orosz változatát. Nagy csomagom láttán a vezető alaposan megvámolt, mert a csomagomnak is jegyet vétetett. 3 lejünk bánta.


A kisinyovi marsjutka ugyanaz a tömött jármű volt, mint amit Törökországban vagy Grúziában megismertem. Az emberek egymás hegyén-hátán tülekedtek, és igyekeztek egymás tyúkszemére lépni. A pénzt kézről kézbe adogatták, míg eljutott a sofőrig. Sok ide-oda járkálás vége az lett, hogy újra visszavergődtünk a Ştefan cel Mare sugárútra, és nem győztük csodálni azt a modern világot, amibe a határmenti szegénység és elhagyatottság után belecseppentünk. Az utcán márciuska-martinicska-martinica-mărţişor-martadzsik árusokba botlottunk. Voltak vagy félszázan. A március elseje táján árusított márciuska nagy divat Moldáviában is, ahová a szokás Bulgáriából érkezett. Nemcsak a nők, de még a férfiak is viselik, és az emberek a tavaszt, a megújulást, az életet jelképező márciuskák ajándékozásával hosszú életet, boldogságot kívánnak egymásnak.


Kisinyovban már az első nap feltűnt, hogy az autók nagy többségének sötétített az ablaka és a szélvédője. Emiatt némely gépkocsinak igen félelmetes a külseje, mondhatni maffiozó jellegű. A „belülről mindent, kívülről semmit” elv azt bizonyíthatja, hogy a moldávok nem szeretik, ha a járókelők, a többi autósok bekukucskálnak járművük belsejébe. Elvégre ami odabent történik, az magánügy, szent és sérthetetlen. Vagy csak a nyári napsütés miatt lett divat a lesötétített ablak? 

(Folytatom)

Márciuska árusok a kisinyovi utcán