 |
| Deltai mákvirág |
A Gorgovával szembeni szigetre többször is átjártam, elsősorban a finom sajt, vaj és tejföl miatt, amit itt készítettek egy farmon, de a mangalicadisznók és fiatal borjúk és birkák is érdekeltek, mivelhogy a farm tulajdonosa gyakran levágatott egy-egy malacot vagy borjút, nyársra húzatott egy-egy bárányt a kényesebb ízlésű turistáknak, halászoknak, no persze azoknak, akik ezt meg tudták fizetni. Ezenkívül lovagolni lehetett, és öreg kancák hátán bekóborolni a szigetet nem volt éppen utolsó mulatság.
Megfigyeltem a sajtkészítést is. A tehéntejet műanyag edénybe töltötték, beletették a poroltót és hagyták megállapodni. Később kézzel összetörték, ismét hagyták állapodni, végül faedényben megformálták a sajtot és sós vízben érlelték, tárolták a farm alatti betonbunkerben.
Azt hallottam, hogy a tulajdonos kecskészetet is akar létesíteni, sőt nyulakat telepíteni. Lesz majd munka az alkalmazottak számára, de lesz pénz is. Igaz, a talpraesettebbek mindig kicsinálják a szivarpénzüket. Nem, nem lopással vagy simliskedéssel a farm rovására. Dehogy. Vannak más módszerek is, pl. a halászok 5 lejt fizetnek minden egyes lótetűért, doboz gilisztáért. A csuka vagy a ponty ikrájáért szép pénzt lehet bezsebelni. Borravaló is csurran-csöppen a turistáktól, szóval jó életük van a munkásoknak, mert ételre, italra, ruhára és szállásra nem kell költeniük. A fizetésüket tisztán hazavihetik. Munkaidő után szabad halászati joguk van, kedvükre pecázhatnak, és biztos eredménnyel, mert a szigettől befele kezdődnek a jó halas vizek.
A titokzatos nyestkutya
Esti beszélgetéseken a deltalakóktól sokszor hallottam a câinele enot-ról. Azonban hiába mutogattam, rajzolgattam, sehogy se tudtam rájönni, hogy milyen állatról van szó. Vidra nem, hód nem, mosómedve nem, nutria sem, róka, pézsmapocok sem, de akkor micsoda? Csak itthon, a szakkönyvek fellapozásával derült ki, hogy a câinele enot nem más, mint a ratoneb, vagy nyestkutya, az Oroszország távol keleti vidékeiről betelepített prémes vadállat.
A nyestkutyát értékes bundájáért régebb menetrendszerűen csapdázták, hatalmas tányércsapdákkal, amelyek még az embert, vaddisznót is megfogták. Amióta azonban a csapdázást a sok megfogott lúd, réce és hattyú miatt betiltották, a ratoneb is vígan fosztogathat a nádasokban vagy a falvak körül. Puskás emberre csak a vadászidényben számíthat.
Jártamban-keltemben igen sok rozsdás csapdát láttam a falusi háztartásokban sok más kacattal együtt lomosodni. A prémvadászat fénykorában 30-40 csapdával portyáztak a vadászok, bár sokszor megtörtént, hogy a megfogott állat inkább lerágta az első lábát, mintsem hagyja magát lebunkózni. Pár csapdát megpróbáltam kinyitni, nem mondom, alaposan megizzadtam, míg felajzottam őket. A kioldószerkezetet a csapdán áthaladó állat lábának érintése hozta működésbe, tehát csalétek nélkül is eredményes volt a vadfogás. Voltak vadászok, akik valósággal aláaknázták a vadcsapásokat és fészkek környékét, a szerencsétlen állatnak, ha sikerült is kikerülnie egy kaptányt, nyomban belelépett a másikba.
Mellesleg ezek a csappantyús, acélkarmos csapdák biztosan beválnának a háztartásokban, ha az éléskamrák, tyúkólak, disznópajták, kukoricakasok, padlásajtók, káposztáskertek és szalonnafüstölők környékén állítanák fel őket. Biztos hívatlan vendégmarasztaló.
 |
| Őskori, rozsdás csapdák |
A vérszípó nem jó útitárs
A piócák vagy népiesen vérszípók a tudományos emberek, horgászok és népi gyógyászok kivételével mindenkiben visszatetszést keltenek, hogyisne, amikor az undorító vérszopót szinte lehetetlen letépni. Hát még ha az ember vállára, hátára, fenekére kapaszkodik! Szóval nehezen felvigyázható területre!
Tegyük fel, hogy egy pióca normális körülmények között 15 g vért szív ki áldozatából, plusz ugyanennyi, vagy majdnem ugyanennyi vér porlódik el, ha sikerül eltávolítani az állatot, ugyanis a pióca nyála véralvadásgátló anyagot tartalmaz. Ha beszereztünk 5-6 piócát akkor... De félelemre és pánikra semmi ok! A felragadt piócákat könnyen le lehet választani sóval vagy öngyújtóval. Ha nincs se gyújtónk, se sónk, akkor a szikes (sós) talaj is megteszi. A vérzést sóval csillapíthatjuk, ez összehúzza a sebeket, a merészebbek pedig öngyújtóval próbálkozzanak. Ha nincs se sónk, se öngyújtónk, a fűzfák kérge alatt található belső fehér háncsot kell a sebekre ragasztani. De mit csináljunk, ha nincs fűzfa a közelünkben, csak egy csomó madártojás? Ez esetben törjük fel a tojásokat, és a tojáshéj belső felén található hártyát ragasszuk a sebre.
Csónakos felszerelés
A deltai kirándulások alkalmából a jól megépített és felszerelt csónak nélkülözhetetlen a turista, a kutakodó kedvű néprajzos, a sporthorgász vagy az ornitológus számára. Még a legjelentéktelenebb apróság is sok esetben életmentő lehet. Ezért, ha nem akarunk magunknak extra fejfájást okozni, a csónakos barangolás előtt gondoskodjunk a következőkről:
ivóvíz és tartalék benzin
evezők
hosszú rúd az eltaszításhoz (a mocsárban jó hasznát lehet venni)
kötél
úszógumi, mentőmellény
telefon
térkép és iránytű
meregető edény
lánc és lakat a csónak lezárásához
távcső
esőkabát
elemlámpa
orvosságosdoboz
szerszámosláda
tartalékakkumulátor
gyertyakulcs
szúnyogháló, szúnyogkalap
gyufa, öngyújtó
főzőberendezés
konzervek, élelmiszer, só
tűzoltó felszerelés
vízhatlan zsák
tartalék-ruhadarabok
tűzoltófelszerelés
Mila - Patzaichin faluja
 |
| Mila a víz felől |
A Duna-delta talán leghíresebb faluja a Gorgova és Crişan között található Mila elsősorban ügyes halászairól vált ismertté, aztán itt született Ivan Patzaichin, a híres evezős, aki négyszer volt olimpiai bajnok (1968 Mexikó, 1972 München, 1980 Moszkva, 1984 Los Angeles). Patzaichin világhírét kiváló erőnlétének, technikájának köszönhette, és annak a fegyverténynek, hogy az egyik döntőben törött evezővel ért a célba. Mila faluban Patzaichin előtt is akadtak evezősbajnokok, de a halásztelepülés sportvilágában Ivan Patzaichin tette fel a koronát.
A dicsőséges karriert befutott sportoló szülőháza ma szerényen szomorkodik a fősoron, emléktábla se jelzi nevét, és kár, hogy nem rendeztek be benne sportmúzeumot. A milaiak (milanezii) nagyon büszke és öntudatos emberek, szó se róla, van, amire büszkék legyenek, hiszen innen verbuválják a kajak-kenusokat, itt élnek a legjobb halász-dinasztiák, és ide jönnek segítségért a többi deltai falu lakosai.
Milában az új házak mellett elég sok ósdit láttam, régiségekkel zsúfolt romos épületek is akadtak, csupán a hajóépítő mester műhelye nem akart előkerülni. Egy hajójavító bácsikával találkoztam és megnéztem hogyan dolgozik, de ez nem volt az igazi. A mestertől megtanultam, hogy a lipován csónakok nagyságát a bordával mérik, pl. 14 bordás. Minél több a hajó bordája, annál nagyobb. A 9 bordás kis csónaknak számít. Fontos még, hogy beszálláskor vagy munka közben lehetőleg a bordákra lépjünk, máskülönben meglehet, hogy léket ütünk a csónakon.
 |
| Milai öreg halász |
Milában a gyerekek gyakran 5-6 éves korban elkezdik tanulni a hálókezelés művészetét, és a varsákkal is korán ismeretséget kötnek. A motoros csónakok előtt minden gyereknek volt gyerekcsónakja, és sokan hamarabb megtanultak evezni, mint járni. A férfiak pedig hihetetlen távolságokat megtettek hagyományos evezős csónakjaikon. A halászcsaládokban, míg a férfiak halászattal, vadászattal foglalkoztak, addig az otthon maradt nők dolga maradt a nádvágás, a halak besózása, a jégverem feltöltése, a zöldségeskertek és a ház körüli munka, a háziállatok gondozása és legfőképp a gyermekek nevelése. A halászok gyakran brigádokban dolgoztak, egy brigádban 8-9 emberrel. Megtörtént, hogy egy csónakban három ember egyszerre végzett három különféle munkát: az egyik evezett, a másik kivetette a hálót, a harmadik a hajóorrban főzte hármójuk eledelét.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése