Magyarjárás Tatárországban (3)

VULCĂNEŞTI

Pobeda! - Győztünk! - A felszabadulási ünnepségen - Ismerjük meg Ivan Pavlioglut - Egy kis statisztika - Új hírek Kara Cobanról - Még egyszer a gagauzokról

A szerző - gagauz fiatalokkal

Reggel korán a rezesbanda muzsikája ébresztett, a zenészek teherautóval járták a várost és harci indulókkal, hazafias nótákkal trombitálták fel a  lakosságot.Reggelire rizses-laskás krumplilevest ettünk, meglepett, hogy a gagauzok is mennyire szeretik a zöldfűszereket. A levesnek kapor, leostyán és tárkony adta meg az ízét. Miután végeztünk az evéssel, elmentünk a városbeli emlékműhöz, amhol már nagy tömeg tolongott. A rendőrség-határőrség egyenruhás tagjain kívül ott voltak az érdemrendek és az évek súlya alatt roskadozó veteránok, a város előljárói és a cserkészegyesület helyi változata. Díszbeszédek, köszöntések, méltatások, szavalatok és énekek következtek, ezek áradatának csak az eső vetett véget. A kirakodott édességárusok, vándorfényképész és képeslapárus legnagyobb bosszúságára, akik aznap kénytelenek voltak igencsak soványka napi bevétellel hazatérni. Vaszilij barátommal az eső általi megverettetés elől a múzeumba menekültünk, és én még egyszer végignéztem azt, amit egyszer már láttam. A nézegetést egy tanítónő szakította félbe, aki nagyon híján lehetett a kellékeknek és a díszleteknek, mert a kultúrházban megtartott előadásra a múzeumból kölcsönözte ki a második világháborús kulacsokat, bonétákat, csajkákat és háromszögletű leveleket.

A művelődési ház  dugig volt gyerekekkel - úgy látszik, itt ma elsősorban ők ünnepelnek -, a felnőttek szívesebben maradtak az otthoni húsosfazék, a jó hideg sör vagy a vodka mellett, elvégre felszabadulási műsor a tévében is van. Belépő nem volt, úgyhogy oda ültünk, ahol helyet kaptunk, amely ülőhelyeket még nem foglalt el más.

Az ünnepi műsor előtt katonai indulók, hazafias nóták dobogtatták meg a szíveket és hangolták fel a nézőközönséget a fő produkcióra. Nekem is olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak úgy dobogtattam a lábammal. Elvégre a fasizmus bukását, a náci, hitlerista Németország bukását ünnepeltük. Ha győznek, akkor minden más alsóbbrendű népek elfogytával előbb-utóbb mi is sorra kerülünk és mehettünk volna a füstre.

Kevés műszaki hibától, utódlagos simításoktól eltekintve, végre megkezdődött a műsor, és a rendezők mindent összesűrítettek, amit csak lehetett. Volt szavalás ,köszöntő, népi tánc, népdal, műdal, hazafias dal, mini szinház szovjet katonának öltöztetett gyerekekkel és minden egyéb, ami ilyenkor szükséges.

A nézőtéren ünneplőbe öltözött gyerekek úgy viselkedtek, mint nálunk: különféle ropogtatnivalókat majszoltak, üdítőket kortyolgattak, mobiltelefonok tudását mérték össze, nevetgéltek, beszélgettek, drukkoltak a főszereplőnek, örvendezve tapsoltak, és a himnusz alatt dagadozott a mellük a büszkeségtől. Én is felálltam, én is tapsoltam,  én is örvendeztem ebben a közösségben, ahol hatalmas plakátok hirdették a győzelmet a fasista fenevad fölött, és a nép tiszta szívből örült,  nem csak kényszeredetten tapsolt mint nálunk Ceausescu bácsi idejében.

Az előadássorozatból legjobban a Katyusát és a kozák táncokat élveztem, ahogyan kipirosodott arccal, senkivel sem törődve ropták az otromba nagy csizmáikba bújtatott fiatal fickók.

Miután minden lejárt, Vaszilijjel elmentünk egyet levegőzni a városba, s a posta mellett összefutottunk egy barátságos öregúrral, aki a találkozás örömére románul is, gagauzul is elszavalta egyik költeményét. Amikor látta, hogy tetszéssel hallgatom rímeit, meghívott magához. Otthon aztán jól elbeszélgettünk és Ivan Pavlioglu személyében megismertem egy olyan költő,t aki zenészember, méhész, fényképész, csizmadia, kórusvezető, seprűkötő és hosszú évek óta özvegyember egyszemélyben.

Ivan Pavlioglu bácsi 1922-ben született Vulcăneşti-ben és hét osztályt végzett. A várost csak egyszer hagyta el életében, akkor édesapját kísérte el Galacra (1939). Románul az adventista bibliából tanult, és annyira jól, még most is az irodalmi nyelvet beszélte, minden idegen akcentus nélkül. Zenélni  előbb csak kedvtelésből kezdett, aztán valaki megtanította neki a kottát, ettől tovafele alaposabban tanulmányozhatta a zenetudományokat. Tudását előttem bemutatta: egyformán jól játszott balalajkán, gitáron, mandolinon és fuvolán. Zeneiskolát azonban nem végzett, ettől függetlenül zenét szerez és maga énekli szerzeményeit a népi ünnepségeken - mármint azokat, amelyeket nem fuvolára ír. Három fia szétszóródott a világban, egyik Kanadába ment, másik Ukrajnában dolgozik, a harmadikat pedig Kisinyovba szólította az élet.

Felesége halála óta Pavlioglu (Pál fia) bácsi többnyire egyedül van, mert fiai igen ritkán látogatják meg. Unatkozni nincs ideje, mert 30 év után is vezeti a kórust, verseket, dalokat írogat. Nemrégiben Gagauzia kormányzója pártfogásba vette, diplomát és egy televíziót adományozott neki, sőt még kéziratai megjelentetését is kilátásba helyezte. Csupa jó hír Pavlioglu bácsinak, aki a kommunisták idején annyi  tüzes beszédet tartott a vörösök ellen, hogy évtizedekig elzárták előle az érvényesüléshez vezető utat, hogy mint zenész vagy íróember  karriert építsen.

Gagauz asszony portréja

Sosem szerettem a száraz adatokkal megspékelt könyveket, de most  úgy vélem,ez fölöttébb szükséges.,hogy tiszta képet alkothassunk Gagauziáról és lakosairól.

* Gagauzia Moldáviában található, területe 1831,5 négyzetkilométer, ez Moldova területének (33.400 km2) kb. a 4 %-a.
* Gagauziát 171.500 ember lakja, ez Moldávia lakosságának (4.335.336) a 3,9 százaléka.
* Moldáviában 153.000 gagauz él.
* A legnagyobb gagauz települések, ahol a lakosság 98% gagauz: Besalma, Gaidar, Chiriet Lunga, Joltai.
* Gaguzia fővárosa Comrat, főbb városai Vulcăneşti, Ciadir Lunga, Congaz.
* Gaguzián kívül sok gagauz él:
Kisinyovban 5808
Basarabeascában 2451
Tighinában 1554
Burlăceni-ben 1090
Baurci-ban 501
Taraclián 725
Chimislián 226
Moscovei-ben (bolgár falu)128
Vişineşti-en 182

*Gagauz írók:
Mahmud Casgarli
Iusuf Balasagunlu
Mihail Ceachir
N. Tanasoglu
Dionis Tanasoglu
Dimitri Kara Coban

* 1990. augusztus 19 - Gagauzia születésnapja.
* 1991-ben Comratban egyetem nyílt, ahol orosz, bolgár, gagauz és román nyelven oktatnak. A tanulók 15%-a gagauz, 15%-a bolgár, 25%-a moldáv, a maradék orosz-ukrán nemzetiségű.
* 31.967 gagauz Ukrajnában él, többnyire Ismail megyében és környékén. Romániában Beidaud, Cataloi, Ion Corvin, Vama Veche, Petreni, Deleni, Sipote településeken.
* Bulgáriában, a gagauz őshazában csak alig 10.000 gagauz él Varna és Cavarna környékén. A gagauzok, akik a XII-XIII század óta laknak ezen a területen, 1770 és 1830 között elvándorlásra kényszerültek. Sorsuk ma sem jobb, a bolgár hatóságok nem ismerik el őket, csak eltörökösített bulgárokként tartják számon őket.
* Nyugat Bulgáriában Custendilben, Pirotskban és Botevgradban találunk gagauzokat.
* Görögországban észak Macedoniában élnek gagauzok. Az 1877-es  bulgáriai kivándorlás  a Strimon folyó vidékére vetette őket, ma itt élnek 7 faluban és uruminak hívják magukat (urumlar - vagyis görögök, gagauzul). Sajna a görög állam mostohagyerekként kezeli őket, és alig jobb a sorsuk, mint a Bulgáriában maradt gagauzoknak.
* A világ többi részén a székelyekhez hasonlóan, sok gagauz él elszórva. A cári Oroszország eloroszosító politikájának köszönhetően a  Kazahsztánba (Szemipalatyinszk régióban, Addagaz, Jarma, Kokpekti, Urgiar, Ciaski és Aksuat falvakban) deportáltak utódai ma is élnek. Üzbegisztánban a Taskent melletti Maiskoe lakosai is gagauzok, őket 1910-ben vitték oda földet művelni - erőszakkal.
* 1940-49 között nagyszámú moldávot és gagauzt telepítettek Szibériába és Észak Kazahsztánba.
* Jelentős számú gagauz él Braziliában, ahová 1929-30 között vándoroltak ki a jobb megélhetés reményében.

Besalma gagauz falu nagy szülöttjéről, az író-költő-szobrászművész-folklorista és múzeumalapító Dimitri Kara Coban sikerekben gazdag életéről, tragikus haláláról a  Testvérkeresőben a gagauzok földjén c. könyvemben már írtam, most csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy sikerült új információkat szereznem a Kara Coban utolsó napjáról, pontosabban arról, hogy mi indíthatta őt az öngyilkosságra. A szóbeszéd szerint, az író azért vetette vonat elé magát, mert Kisinyovban mindenütt ajtót mutattak neki és munkásságának. A kommunista, oroszbarát nagyurak közül senkit sem érdekelt a gagauz múzeumsorsa, annak támogatása és a gagauz kulturális értékek megmentése a következő nemzedék számára. Dimitri Kara Coban, aki az életét és vagyonát áldozta a nagy cél érdekében, hogy összegyűjtsön mindent, ami a gagauzokkal kapcsolatos, a sorozatos kudarc, elutasítás és a hitegetések után úgy érezte, elvették tőle élete értelmét , ezentúl nincs miért élnie.

Ide is betört a játékautomata

Mások nem éppen így látják a dolgokat, mondván: Kara Coban (1933-1986) nem azért lett öngyilkos ,mert ellehetetlenitették a munkáját és nemegyszer az életére törtek.Ennél keményebb fából faragták.Ezt bizonyitja nagy műve,tudományos munkássága,könyvei és irásai, főként pedig a ma is hatalmas népszerűségnek örvendő múzeuma, ahová Skandináviából, Japánból és Kazahsztánból zarándokolnak a szakértők.Más okokat kell keresnünk Dimitri Kara Coban élete utolsó tettére.Egy öreg gagauz paraszt elbeszéléséből megtudtam, hogy az egyik este amikor a múzeumalapitó hazatért, hiába kereste a feleségét a pincétől a padlásig, sehol sem találta.Az asszonyt mintha a föld nyelte volna el.Végül a kert egy sötét sarkában akadt rá holtan, egy szőnyegbe csavarva.A feleségét ismeretlen tettesek kivégezték,igy akarták csapást mérni a bátor iróra és művészre, aki szembe mert szállni a központi hatalom eloroszositó politikájával és minden sikon kiállt a gagauzokért.Kara Coban valószinűleg elvesztette az eszét a fájdalomtól, egészen biztos,hogy nem tudta mit csinál, amikor hosszas bolyongás után a vonat elé vetette magát.Halálával azonban nem ért véget a káprázatos álom, amit annak idején megálmodott:a múzeum hiresebb mint valaha,könyveit ezrek olvassák, munkáit tanitják az iskolákban, és nyomdokain, az általa kitaposott ösvényen immár bátran haladhatnak azok a kutatók akiknek a gagauzok a szivügyük.És ami a legfontosabb:időközben megszületett Gagauzia is.
Fia elismert professzor a küthayai egyetemen, lánya igazgatónője a múzeumnak.

(Folytatjuk)