2010. december 18., szombat

Felfedezőúton a Duna-deltában (2)

A gorgovai posta épülete

Megérkezés Gorgovára

A Székelyudvarhely–Tulcea–Nufăru közötti távolságot egyhuzamban átaludtam barátom autójában, s egyébként is éjszaka lévén, nem sok látnivalóval kecsegtetett a táj. Persze a lepratelepről lekéstem. Erről ezt írja Simon Hunor:

„Kevesen tudják, hogy Európában még ma is létezik lepratelep, és még kevesebben, hogy a kontinens utolsó ilyen intézménye Romániában van.

Az ország délkeleti csücskében, a Duna-delta vidékén lévő Tichileşti faluban 39 leprás él, teljesen elszigetelve a külvilágtól. Sokan több mint 30 éve tengetik itt életüket, ők már nem is vágynak vissza a társadalomba. A néhány düledező házból álló település lakói nem hagyhatják el a falut, látogató pedig nemigen téved ide, még a legközelebbi rokonok is ritkán keresik fel a telepen tengődő családtagjaikat. A szomszédos falvakból azonban olykor mégis átruccan néhány istenfélő ember – egy darab sajtot, néhány tojást, tejet hoznak a lakóknak. A betegek antibiotikumokat és fájdalomcsillapítókat kapnak, egyre ritkábban és egyre kevesebbet, hiszen a gyógyszer Románia-szerte hiánycikk és nagyon drága. A lakások bútorzata egyetlen asztalból, egy-két székből, szalmazsákkal fedett vaságyból áll, amelyből ritkán kelnek fel a betegek. . Személyenként napi 9000 lejt (9 új lejt – sz. mj.) (kb. 20 korona) fordít az állam a betegek élelmezésére, a zsebpénz napi 1500 lej (1,5 új lej – sz. mj.). Ezt általában dohányra költik – a legolcsóbb kapadohányt szívják. Van egy „klubjuk” is: az épület a „kinti világban” még istállónak sem lenne megfelelő. A telep lakóinak szürke életében a legnagyobb szenzációnak egy-egy házasság számít. Van, akinek gyermeke is született, néhányan már unokával is büszkélkedhetnek. Az utódok rendszerint teljesen egészségesek, így, ha akarják, elhagyhatják a telepet. Többségük sose tér vissza többé.”

Nufărunál a kompra várakozva bőven volt alkalmam beleszagolni a Duna-szagú levegőbe, itt pillantottam meg az első motoros halászbárkákat és fekete lipován facsónakokat. Tengerjáró útjaim alkalmából ugyan sokféle vízi járművet kipróbáltam, még többet láttam, de a dunai hajózás első közlekedési eszközeinek megpillantása – még a motoros bárka által vontatott komp látványa is – újdonságszámba ment. Különösen egy öreg bácsika keltette fel a figyelmemet, aki még öregebb facsónakjával lassú, ám biztos mozdulatokkal evezve szállított egy ernyője alá búvó kisgyermekes anyukát az egyik partról a másikra.

Rögtönzött kerítés
Élni és élni hagyni!Ez a legfontosabb szabály itt a Deltában. Hogy a nagy hajók, bárkák és gyors röptű motorcsónakok mellett megférjenek az ilyen öreg bácsikák a feketére kátrányozott csónakjaikkal, a nagyipari halászat mellett munkát és kenyeret kapjon a lipován halászcsalád is, hogy a nád-és fakitermelők, az Deltából mezőgazdasági területeket átalakítók, a vadászok és a turisták csak annyit használjanak el az eléjük öntött kincsekből amennyi feltétlenül szükséges, hogy jusson és maradjon is. Hogy ahonnan elvettek, oda tegyenek is. Mint ahogyan Kiss J. Botond, akinek nevét tisztelettel ejti ki az udvarhelyi polgár és a deltalakó ember egyaránt.

Felfedezőúton a Duna-deltában (1)

Ajánlom ezt a könyvet kislányomnak, Edlynneke Victoriának

Köszönöm Pintyó Lajosnak, Dan Şarpele-nek, Ştefan Vikolov-nak, Nicu Sciotnic-nak, domnu Terente-nek, domnu Pădurar-nak, domnu Brînzá-nak és sok más derék lipován halászembernek, hogy deltai utazásom alatt segítségemre voltak, az adatgyűjtésben részt vettek, és értékes tanácsaikkal megkönnyítették a munkámat.
Berecz Edgár


Öregcsónak a Duna partján
Előszó helyett

Miután az utóbbi 15 évben beutaztam 24 országot, hosszú éveket töltöttem Németországban és Japánban, bejártam Törökország és Grúzia minden szegét-likát, láttam sivatagot, dzsungelt, óceánt és vulkánt, egy szép napon ráébredtem, hogy méltatlanul elhanyagoltam országunk délkeleti részét és megfeledkeztem a Duna-deltáról, amely eltörpül ugyan a Volga, a Nílus, a Mekong deltája mellett, ennek ellenére sok természetes szépséggel, gazdag növényvilággal, hal-, madár-, és vadállománnyal van megáldva. És még itt vannak a helybéli vízen járó, nádlakó emberek akiknek színes kultúrája, összekuszálódott nemzetisége, vízi tudománya és konyhaművészete mind- mind megismerésre, felfedezésre érdemes. Erre a felismerésre tavalyi ukrán utam során jutottam, amikor Ismail, Tatarbunary és Odessza környékén csatangoltam.

– Szóval menjünk a Duna-deltába – tűztem ki a jelszót és a térképet szobám falára, szégyenkezve bár, de megismerésvágytól vezérelve hadd pótoljam be, amit elmulasztottam, feljegyzéseimmel és fényképeimmel kimozdulásra serkentsem a tévé előtt eltunyultakat, hogy minden román állampolgár kötelességének érezze legalább életében egyszer felkeresni a Duna-deltát, és felfedezze saját maga számára, ami szívének a legkedvesebb: sporthorgász az óriás pontyokat, csukákat és harcsamonstrumokat, ornitológus és madárbarát a tollas teremtményeket, vadászember a maga vadkacsáit és libáit, esetleg kapitális vaddisznóját, a falujáró néprajzos a helybéli lakosokat, a gasztronómus a híres halételeket, de a lovagolni, szamaragolni, fürdeni, kirándulni és csónakázni vágyó, a szabad természetben békakuruttyolás, kakukkszó és szúnyogdöngicsélés mellett kikapcsolódni kívánó városi ember is megtalálja azt, amit eddig otthon hiába keresett. Ha pedig külföldi az illető, akkor annál jobb, legalább elviszi magával a Duna-delta hírét, és jó emlékekkel, hasznos tapasztalatokkal megrakodva tér haza országába, hogy a következő nyáron ismét visszakívánkozzon a Deltába. Mert a szólás szerint, aki a Duna vizét issza, annak szíve vágyik vissza. Ha pedig a Duna vizét valamelyik tavirózsa mellől vagy egyenesen a lipován halcsorbából kanalazza, annak szíve százszor vágyik vissza.

Szívből kívánom tehát, hogy e szerény útijegyzetek serkentő hatással legyenek minden kalandos kedvű olvasóra, adja a Fennvaló, hogy elérkezzen az a nap, amikor hátizsákkal a vállukon, horgászfelszereléssel és fényképezőgépekkel felpakolva készek meghódítani a csodálatos Duna-deltát.

Egy kis statisztika

A statisztikák, ha nem szakkönyvekbe készültek, sokszor unalmassá, rágóssá és fűrészpor-ízűvé tudják tenni a legjobb olvasmányokat is, ezért én sem akarom túlságosan untatni a kedves olvasót, de ismerjük be, hogy némi ismeretre, számokra és adatokra azért szükség van.

2010. december 16., csütörtök

Sasok, hegyek, szkipetárok (11)

A szerző, útközben

Kakaje


Hosszas tépelődés után felültem egy furgonra és elindultam ki, a görög határra. A furgon a határ menti falvakba szállította ki a lakosokat, többek között Kakaje faluba. Megszaporodtak a bunkerek, 2-3 rendben sorakoztak egymás mellett. Nagyon félhettek Enver Hodzsa vitézei a görögöktől. Hát igen. Amióta elszedték Janina tartományt az albánoktól, természetes, hogy félnek a görög mohóságtól.


Megérkeztünk a határra. Pokoli a hőség és egy cseppet sem értek görögül.
Ebédre egy darab sajtot ettem, rá poshadt vizet a kulacsból.


Janina


A határ másik oldalán már várakozott egy autóbusz és kezdtek az albán oldalról átszivárogni az utasok. Amikor meghallottam, hogy 5 euró a fuvardíj, majdnem rosszul lettem. A végén csak megváltottam a jegyet és egész Janina városáig aludtam. Útközben kétszer feljöttek a görög rendőrök és megkutattak minket.


Janina már első nézésre nagyon szép és gazdag városnak látszott. Rend és tisztaság mindenütt. Jó sokat kellett gyalogolnom a vízig, hogy hajóra szálljak és áthajózzak a Pamvotisz-tó szigetére. Egy zöldségkereskedőtől kikunyeráltam egy nagy zacskó barna banánt. Azóta se tudok banánra nézni. Az első kilót vígan befaltam, a többi nem akart csúszni. A hajón ismét legomboltak 2 eurót és közelről megnézhettem a tavat, amibe Ali Tepeleni pasa vagy 27 nőt belenyuvasztott. Állítólag a fia nevelőnője nem akart megbújni neki, azért háborodott fel a fehér szakállú moszlim Bonaparte, de én azt is hallottam, hogy a két fia háremét azért számolta fel, mert a nők rossz irányba kormányozták a fiúkat.


A Pamvotisz-tó szigetén egy mini városállam tárult a szemem elé. Mindenütt éttermek, kiskocsmák, bárok, régiségkereskedések, ékszerüzletek és szuvenírárusok. De nem csak olyan himi-humi ajándéktárgyakat áruúsítottak itt, hanem igazi kézimunkákat rézből, fából, aranyból, ezüstből és drágakövekből. Nagyon sok borostyánkő ékszert is láttam. Ezenkívül hangszerek, edények, ruhadarabok is voltak, no meg minden szép és jó, amit ember megkívánhat. Szívesen laknék Janinában...


Ali Tepeleni tornya
A szépen kövezett sikátorokon fehér kőből kirakott nyomjelző sáv vezetetett Ali Tepeleni pasa egykori rezidenciájáig, ahol a pasa utolsó napjait, óráit élte. Jókai Mór nagyon szépen megírta a Janicsárok végnapjaiban (1854-ben) Ali Tepeleni történetét, felemelkedését, harcait és bukását. 


Ali pasa házából kialakított múzeumban megint megbőröltek, lassan annyit költök itt egy nap alatt, mint Albániában egy hét alatt, de már semmi se számított, fő, hogy itt vagyok és láthatom a törökös bútorokat, kerevetet, edényeket, kancsókat, fegyvereket, szőnyegeket és az Ali Tepelenit ábrázoló képeket, festményeket. Volt egy női ruha is kiállítva, meg egy kép, amint a török katonák dobálják a vízbe a kőre kötött nőket.


Itthon úgy tudtam, hogy Ali Tepelenit egy kőfal mellett érte a halálos löves, a szigeten úgy magyarázták a múzeum asszonyai, hogy amikor berontottak a fejvadászok és rálőttek az öregre, az a szoba közepén összeesett, erre még rádupláztak és szitává lőtték a padlóval együtt. A padlón én is láttam a golyónyomokat.


A szigetről visszamentem a várhoz, de nem számítottam ekkora hatalmas erődítményre. Ali Tepeleni, Janina Oroszlánja itt tényleg nem gatyázott, amikor többször is megverte az ellene küldött török csapatokat. A vár óriási falai előtt csak bámultam, mint borjú az új kapura és csodáltam, hogy milyen szép utcák, takaros házak vannak a falakon belül.


Először Ali Baba kincsesbarlangját néztem meg. Egy görög régiségkereskedő olyan gazdag kínálattal rukkolt elő, mint a mesében. Az üzlet előtt ezrével hevertek mindenfelé a bronz- és réztárgyak, a mécsesek, lámpák, kardok, puskák, kardok és pisztolyok, a tálak, az katonai felszerelés, mesteremberek eszközei, faragott holmik, bőráru, benn az előtérben tízszer annyi régiség, végül a belső szobában a finomabb munka, az arany, ezüst, elefántcsont, érmék, bankjegyek, ékszerek fiókszámra. Nézelődtem, szédültem és fogtam a fejemet. Mert amit láttam, az már túlontúl sok volt. És nem vehettem meg semmit, még egy rézpénzt se, mert nem volt mivel.


A következő látványosság a török könyvtár és a fürdő volt közvetlenül a régiségkereskedő boltja mellett. A törökök annak idején a háborúskodáson kívül egyebet se csináltak, csak terveztek és építkeztek. Mese az, hogy az elfoglalt területeken mindent leromboltak és felégettek. A tyúkszaros koszos putrikat esetleg, amelyek semmire se voltak jók, a keresztények csak azért hőbörögtek később, mert irigyelték a fürdőket, könyvtárakat, kórházakat, iskolákat, hidakat, szegénykonyhákat. Mert nekik soha nem volt olyan. Meg lehet nézni szerte a Balkánon, hogy a törökök mennyit építkeztek, mennyi minden van még mindenütt, sőt még Magyarországon is, annak ellenére, hogy sok mecsetet, iskolát, hidat leromboltak, hogy nyoma se maradjon a pogánynak. Savoyai Jenő és labanc pribékjei szisztematikusan romboltak, ahová eljutottak. 


Felmentem az egykori medreszébe, amit a törökök kiűzésével múzeummá alakítottak át. Már az udvaron elkezdtem az ájuldozást, mert itt még több régiséget kellett megcsodálnom. Halomba rakva hevertek az ágyúgolyók, egymás mellé fektetve szépen sorban az ágyúk és bent az épületben egy gazdag görög magángyűjteményét, vagyis mindenből a legjobbat és a legszebbet: fegyvereket, díszes jatagánokat, pisztolyokat, kardokat, handzsárokat, puskákat, egyéb harci felszerelést, fejedelmi ékszereket,..és nem igaz! Ali Tepeleni híres-nevezetes csibukját. Ez a pénzeszsák görög még azt is megszerezte!
Ali Tepeleni
Kint még megvolt a régi mecset, a minaret, de abban is múzeumot rendeztek be.Ezt azonban nem nézhettem meg , mert zárva volt. Távolabb a konyha romosodott és elporladt vitézek időtállóbb síremlékei.


Fájó szívvel távoztam innen, itt már bíztos , hogy soha többé nem szólít imára a muezzin, pedig hány írástudót adhatott ez a medresze, hány okos ember időzött falai között?


A janinai vár annyira tele volt bizánci és török kori emlékekkel, hogy az irányjelző táblák tömkelegében  alig tudtam kiválasztani a helyes utat.


Felmentem a felső várba és Ali Tepeleni sírja után kezdtem puhatolózni. Egy görög írástudó ott jegyzetelt közvetlen mellette, és amikor megkérdeztem, nem tudott felvilágosítással szolgálni. De azért megkerült Ali Tepeleni vasráccsal és kupolával védelmezett, ám teljesen jeltelen, táblátlan síremléke. Nagy szégyen ez a görögökre nézve, hogy nem kedveznek a már régen meghalt nagyúrnak és a keresgélő turistáknak, utazóknak. Közvetlenül a sír mellett volt a Fetiye Dzsámi, Ali két fiát - illetve csak a testüket, mert a fejüket apjukéval együtt Sztambulba vitték- is ide a Dzsámi mellé temették. Ebből a dzsámiból se szól már az adhan, mert múzeumot csináltak belőle.Igen igen szerény Ali Tepeleni múzeumot. Egy pár kép és tabló után már végeztem is a múzeummal. A szegényes kiállítást pótolta a sok szép falfestmény.


Nos, voltam Ali Tepeleni szigeti rezidenciáján,megálltam a sírjánál és elméláztam, hogy a nagyúr mégiscsak ott állhatott Sztambulban a Díván előtt ezüsttálcán, ahogyan megjósolták és ahová maga kívánkozott.


A várban még sok látnivaló volt, pl. a bizánci muzeum, egy rakás rom és még másegyebek is, de szürkülödött és a sok jegy, belépő nagyon ellaposította a pénzeszacskómat. Igyekeztem vissza városba. Egy másik kapunál léptem ki a várból, az óriási falak magasságukkal és vastagságukkal is tiszteletet gerjesztettek. Láttam az egyik félreállított, falnak támasztott várkaput: a szú és a rozsda felváltva ették.


Janina városában annyi régiségkereskedést láttam, hogy valósággal menekülnöm kellett, mert elképesztő gazdagságuk teljesen megzavarta volna értelmemet, elborította volna az agyamat.


Visszafelé a buszállomásra időben vissztértem, sőt még plusz időm is akadt egy kis tereferére a kínai üzletben, a kést mégse a kínai üzlettel tettem a nyakamra, hanem a már sokszor vesztemet okozó jaurttal. Addig mászkáltam utcáról utcára egy jaurtosüzlet után, hogy a határra menő utolsó buszt szépen eljaurtoztam. Kigyalogoltam a várostábláig és nekikezdtem integetni, de mintha ott se lettem volna, észre se vettekA kutya görögök hazájában nem szokás a stoppolás. Három óra múlva, amikor már a megágyazáson kezdtem gondolkodni felvett egy albán rendszámú auto és nem cask a határig vitt el, de még be Gjirokasterbe is. Adtam neki 5 eurót, aztán még 3 eurót, de a sofőr nem érte be, ezért kapott még tőlem 2 tekercs filmet,egy halkonzervet, egy fafésüt és egy saját magma csinálta tokú lipován halaskést. A késnek örvendett a legjobban. Na én balfék, megspórolhattam volna az eurókat, ha rögtön a késsel kezdem. Elfelejtettem, hogy Albániában vagyok.


Gjirokaster


Sötét este volt már, és én azon kezdtem gondolkozni, hogy ma már eleget költöttem , nem megyek vissza az emberfogó albán sokszemélyes lakáshotelébe. Inkább valamelyik gyárban keresek helyet magamnak. Két elhagyott és nagyon romos gyárban próbálkoztam, de a többemeletes gyár  minden egyes szobáját, termét úgy összeszarták, teleszemetelték, hogy egy tenyérnyi tiszta helyet se tudtam keríteni. Az egyik teremben egy óriási halom szarospelenkát láttam. Mi a fene ez? Idehozták egy bölcsőde egész évi pelenkatermését?

2010. december 14., kedd

Sasok, hegyek, szkipetárok (10)

Nova Saranda
Porto Kalaja

Nova Saranda útmenti településen kiszálltam a járműből, mert megpillantottam az út mellett Ali Tepeleni pasa erődjét, a Porto Kalaja-t. Az erős falakkal, 4 bástyával, szűk kapuval, földalatti termekkel, őrházakkal felszerelt felgyújthatatlan ötszögű várat egy francia mérnök tervezte. Valószínűleg sokat olvasta a Monte Cristo grófja c. könyvet, mert egy olyan börtönerődöt tervezett, ahonnan lehetetlenség volt megszökni.

Akit egyszer levittek a vár pincéibe, alagútjaiba, az kuksolhatott. Bevenni vagy lerombolni se nagyon tudták ezt a csupakő várat, éppen ezért érintetlenül megmaradt az utókornak. Míg felértem a várhoz, igen sok cserjén, zsályán, fügefán, olajfán kellett átcsörtetnem. A földalatti termek, lépcsők,szobák, zárkák, alagutak nagyon élvezetesek voltak számomra. A várvédők vagy elítéltek biztosan másként vélekedtek, mert a néhány szellőztető nyílástól eltekintve semmilyen ablak áldását nem élvezhették, annak idején fáklyák és mécsesek fényénél vakoskodtak. A vár teteji őrség járt a legjobban, ők az őrházakban bóbiskoltak és kémlelték a tengert.

A vár alatt a tengerparton dán és lengyel turistákkal találkoztam, együtt reggeliztünk. Én ismét halkonzervet hagymával és kenyérrel, ők valamit kotyvasztottak a spirituszfőzőjükön.

A vár mögött rábukkantam egy félig földalatti bunkerrendszerre, kissé távolabb pedig egy elhagyott katonai telepre. Még a hegybe is alagutat vájtak, hogy a katonaság motorcsónakjai elrejtőzhessenek és innen vessék rá magukat az országból menekülő albánok lélekvesztőire.

Sarande

Albánia egyik legszebb tengerparti üdülőtelepére egy furgonnal érkeztem. Gyorsan megmártóztam a tengerben, majd valósággal elmenekültem az embertömeg elől.

A modern Butrinti

Butrinti városában mintha földrengés tombolt volna. Némely háznak az eleje, másoknak a teteje, félig kész hatalmas betonmonstrumoknak egyik-másik pillére hiányzott, az épületek némelyike egészen leseggelt a földre. Minden esetre furcsa gusztusú a földrengés itt errefelé, mert csak minden harmadik, negyedik házat csúfolta meg. Kérdésemre a helybéliek kiokosítottak, hogy ezeket a házakat illegálisan építették fekete vagy tisztára mosott pénzekből. A rendőrség robbantóbrigádja intézte el ilyen kurtán-furcsán az ügyet, a bosszankodó tulajdonosok pedig kezdhetnek neki a romeltakarításnak, ha nem akarnak „kimentaház az ablakon” játékot játszani.

2010. december 10., péntek

Sasok, hegyek, szkipetárok (9)

Kilátás a kaninai partra

Kanina

Hajnali öt órakor a hajnalt előbb a kakasok köszöntötték, majd a szamarak. Olyan ordítozás, eszeveszett iázás támadt, hogy nem tudtam tovább aludni, muszáj volt felszedelőzködnöm. Gyors csomagolás után leóvatoskodtam a betonépület tetejéről, hogy megnézzem, mi is a látnivaló ebben a faluban. Kaninába Szkander bég huga, Mamica miatt jöttem, aki bátyja halála után átvette a hadak vezetését és még egy darabig eredményesen harcolt az oszmánok ellen. Mamicának itt Kaninában volt a székhelye, az itteni várból írányitotta a harcokat. A falu fölötti dombon található vár mostanra nagyon lerobbant, a falakon kívül semmi érdekes látnivaló nem akadt. Egy munkáscsapattal találkoztam, akik a várhoz vezető utat javították, rakták ki kővel. Fenn a várban látszott, hogy nem is olyan régen még valamiféle épületek állhattak, mert igen sok volt az omladék, a rom és a kupacba hányt épületkő. Egy mecsetnek a romjaira is rábukkantam, meg házak romjaira.

Kaninában gyorsan elintéztem a látogatást, mert a faluban semmi, de semmi látnivaló nem akadt. Gyalog mentem Vlorába visszafelé az erdők között a szerpentineken. Egy pihenőnél halkonzervet, kenyeret, hagymát reggeliztem. Rettenetes! Még mindig van az otthoni konzervekből és hagymából. Nem akar elfogyni!

Sok pulykát láttam futkározni az út mellett. Tanya lesz a közelben, onnan csavaroghattak el. Csak egy lovas emberrel találkoztam , aki rőzsét gyűjtött és egy háromkerekű motorbicikli-teherautókeverék csodajárművel. Ez utóbbi vezetője megállt és egészen Vloráig vitt. Csodálkoztam a sofőrön, mert a bal kezén csak 3 ujj volt, a jobbja fakéz, s mégis ügyesen vezette a masináját. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló járművek úgy születtek, hogy a teherautóra éjjel rámászott a motorbicikli.

Vlore

Vettem egy dinnyét egy utcai árustól. A városvégén cigánytelepre bukkantam. Nem győztem kerülgetni a szemetet és a mocskot. A büdösséget nem tudtam kikerülni. Inkább befogtam az orromat.

Vlorei plázs
Elhagytam a várost és kiértem a tengerpartra a plázsra. Rengeteg embert láttam sütkérezni. Mások a sütkérezőknek kínáltak mindenféle úszáshoz, napozáshoz, semmitevéshez való holmit. Az árusok is begyújtottak a miccssütők alá. Csak kétszer akadt olyan autó, amelyik megállt nekem. Hiába integettem, a többiek mind tele voltak strandolókkal. Strandosbuszokat is láttam.Az ablakukban írta a strand nevét, ahová mentek.

2010. december 8., szerda

Sasok, hegyek, szkipetárok (8)

Szkuderi szépség.
Nopcsa Ferenc felvétele

Durres

A durresi vasútálomáson unatkozással töltöttem az időt az egyik vágány mellett és próbáltam kiszimatolni , honnan került víz az aszfaltra. Sehol vízcsapot nem láttam, ezért kissé titokzatos volt ez a nedvesség. Aztán észrevettem, hogy a vasutasok odamentek egy holvágányra tolt vasúti kocsihoz, kulccsal kinyitottak egy dobozt és máris megvolt a vízcsap meg a víz. Csakhogy senki mást nem engedtek a tartálykocsihoz. De mégis volt víz! Honnan? A peron alól, éspedig közvetlenül alattam - mert leheveredtem az egyik vágány mellé. Közvetlenül a sínek mellett egy egészen mini csap rejtőzködött, félig a talajba süpedve. Úgy fedeztem fel, hogy egy nagyon mocskos vasutas ereszkedett le mellém kezet mosni. Eleinte azt hittem, hogy a pocsolyából tisztálkodik, de ahogy jobban megnéztem, hát ott babrál egy csökött vízcsapnál. Nosza erre én is! Nekikezdtem nyomorogni, nyomorogva mosni és mosakodni csak úgy, alulguggolásban.

Az időt így elmorzsolgattam, később jött egy német turista, kettesben már gyorsabban pergettük a homokszemeket a papucsunkból. A hivatalnok turistával nemsokára felültünk egy ablaka-ajtajasincs vonatra, itt megtanítottam a németet olvasni, hogyasszongya a falra írt Xhoni-t Johnny-nak kell olvasni.

Átdöcögtünk egy Golem nevű falun és rengeteg bunkert, híd alatt tanyázó kóborcigányt meg mindenféle kidobott kacatot láttunk. Egy megállónál megszaporodtunk két albán diákkal, akik Görögországban tanultak, ezek elpanaszolták: nem elég, hogy egy tartományt elszedtek tőlük a görögök, nem elég, hogy Szkander béget is ellopták, de még a táncaikat, zenéjüket is lemásolták s most azzal büszkélkednek.

Fier

Sötét este lett, mire megérkezett a vonat Fierbe. Kétszer majdnem kisiklottunk, olyan rossz volt a vasúti pálya, de az is lehet, hogy a vonat érett meg a cserére. Fier város lerobbant állomásépülete mellett bekopogtam egy hotelbe, hadd lám, mit gondolnak rólam, és láss csodát! - pont azt gondolták rólam, hogy sültbolond vagyok, mert 20 eurót kértek egy éjszakára. Egy közeli kávézóba vonultam el duzzogni, s anyelvem majd kitörött, míg szót értettem a kávézós görög feleségével. A sok ksz,osz, iksz miatt holnap már a tyúkszart is x-sszel fogom írni. Kértem egy bögre forró vizet , hogy kínai laskalevest főzhessek magamnak a bögrémben. A gazdaasszony adott ajándékba két szelet pirítóskenyeret és bőven rá olívaolajat .A fokhagymát ehhez a zsebemből szedtem. Ezután vissztértem a sötétbe burkolózott, kitört ablakú állomásépülethez. Alig tudtam bemászni az ablakon, olyan magas volt, de aztán valahogy bevaszkolódtam. A nagy böhöm épület teljesen üres volt, csak pár szék, egy pult, egy rossz asztal és egy lelakatolt, ketrecszerű csomagmegőrző porosodott benne. A földre ágyaztam, persze előtte felmostam a port a padlóról az itthonról vitt bébipopsitörlőkkel. Éjjelig hadakoztam a szúnyogokkal, de alighogy megszűnt a szúnyoginvázió, rágyújtottak a békák a fűrészelésre. Egyszer felkeltem vizelni, de nem volt hová mennem, a magas ablakon se akaródzott kimászni, ezért jobb híján egy szemetesvederbe pisiltem.

Hajnali ötkor elég hangos ébresztőt kaptam, mert megérkezett nagy lánc- és kulcscsörgetve a személyzet. Tehát mégiscsak lakják az állomásépületet! Mintha börtönt nyitottak volna ki, úgy csattogtattak a zárakkal és a lakatokkal. Ezután felzavartak a legjobb álmomból és kizavartak az ingyenes hotelből. Alig tudtam összekapni magam és az ágyamat a padlóról.

A városban már reggeli fél hatkor javában zajlott az élet. A furgonosok, cipőpucolók, üzletesek, kávézók elég korán megkezdték a műszakot. Mindenki kávézik és cigarettázik. Ez itt biztosan a reggeli.

Reggeli helyett én kétségbeesett keresgélésbe kezdtem, hogy valahonnan felhajtsak egy utcai vízcsapot. Albániában nem divat az utcai vízcsap, itt nem lehet az utcasarkokon inni vagy mosakodni. Minden üzletnek megvan a maga utcára nyiló doboza a vízcsappal és a gumicsővel a locsoláshoz. Jó sok keresgélés után végre nagy nehezen előkerült egy olyan csap, amin nem volt doboz és slag, itt szépen megtisztálkodtam , még ruhát is mostam.

2010. december 1., szerda

Sasok, hegyek, szkipetárok (7)

Az oszmánkori  kőhíd

Ura e Mesit

Nem volt messze Szkutaritól, ha tudtam volna, hogy merre kell menni, gyalog is nekivágtam volna. A csodás látnivaló ez esetben egy régi oszmánkori kőhíd volt. Ime a híd adatai:

Hosszúsága: 108 m
Szélessége: 3,4 m
Magassága 12 m
Ívei 11
Területe: 800 m2
Építési ideje: XVIII század

Ura e Mesit faluban a hídon kívül csak a szeméthegyek és az elhagyott házak jelentettek látványosságot, de a híd szépsége elhomályosított minden zavaró tényezőt.
Többször is bejártam a hidat és nem győztem betelni ezzel a tökéletes építménnyel. Az út mellett észrevettem egy várat jelző táblát. Addig tört a nyavalya és a kíváncsiság a vár után, hogy követtem a folyó mellett kacskaringózó utat, lassan átkacskaringóztam egy falun, aztán balra letértem és 1700 méteren azon kezdtem eszmélkedni, hogy nem tudom, hol vagyok. Az eső is elkezdett esni és áztam atyásan az esőkabát alatt is. A folyómederben valahol irdatlan mélységben megjelent a víz és a túloldalon apró falvakat, ültetvényeket pillantottam meg.

Drisht

Ezidáig egyetlen autóval sem találkoztam, csak egy lefele jövő motorbiciklis burrogott el a nagy csendben. Végül sok kínlódás után ,amikor már semmi esély sem volt, hogy a keresett vár előbukkanjon, elfogyott az aszfaltút, egy régi temető villant ki baloldalt a bozótból és egy nagyon köves út mellett holmi romok is mutatkoztak. Ezt az utat követve eljutottam Drisht faluba, ahol az út végképp elfogyott és mintegy 10 ház, egy csomó szamár, juh, tyúk és pár család jelentette az életet az elhagyatott vidéken. Zuhogó esőben kevés tennivalóm akadt, bejárni a romokat csuromvizesen nem sok kedvem volt, ráadásul a falu egyetlen autója a városba készült. Villámgyorsan kellett döntenem, felhasználom-e az alkalmat és kényelmesen visszatérek Szkutariba, vagy maradok, tovább áztatom, ami már elázott belőlem és megpróbálok helyezkedni.Az autókázás mellett döntöttem, a városba tartó falusiak helyet szorítottak nekem és Szkutariig szunnyókálhattam a nagy fáradság után.

Szkutari 

Annyira elfáradtam a hegyre kapaszkodástól, hogy hiába aludtam az autóban lefele jövet, amikor Szkutariban kiszálltam, majd elaludtam járás közben. A Rozafa hotel környékén összefutottam egy német fiúval, aki egy török lánnyal együtt barangolt és épp olcsó hotelt keresett. Annak ellenére, hogy a lány nem volt hívő muszlima, segítettem nekik és elkalauzoltam őket a Park Hotelbe. Ezután eltámolyogtam a legközelebbi furgonállomásra és jegyet váltottam Fushe Krujeba.

2010. november 26., péntek

Sasok, hegyek, szkipetárok (6)



Vore

Itt megállt a vonatunk és át kellett szállnunk egy még ütött - kopottabb  szerelvényre. A rendőrök is jöttek velünk. Az albán rendőrök nem oldaltokban hordják a pisztolyt, hanem a nadrágszíj alatt hátul bedugva tokkal együtt.

Egy férfi aki feleségestől, anyósostól utazott, valamiért megharagudott a feleségére és többször is rácsapott az asszonyára, hogy még csattant. Ezen senki se botránkozott meg.

Minden kicsi falucska állomásán megálltunk, sőt még a falucska nélküli állomásokon is. Itt a vonat nagy látványosságnak bizonyult, mert a fél falu kivonult vonatot nézni és biciklikkel, motorbiciklikkel, szamarakkal vagy lovas kordékkal hazafuvarozni a nagymama és a szomszéd csomagjait. A motorbiciklis fiatalemberek nem viseltek bukósisakot. Persze, minek is? A vasútmenti földeket mind egy szálig megművelték, még azokat is, amelyek távol estek a településektől. A köveket a gaz kölkök mind bedobálták a vonatba. Fene a körmüket, mert a berepedezett, betört ablakon lehetetlenség kinézni.

Olyan középkorú albán nőket láttam akik a copfba befont hajukat a fület takarva előrehúzták a homlokra és ott tornyozták, majd kendővel rögzítették.

Shkoder avagy Skutari

Sok döcögtetés után befutottunk Skutariba, a nagy kereskedővárosba és kilométereket gyalogoltam, amíg beértem az állomásról a városba. Útközben láttam egy magyar-albán nyelvű megemlékező táblát az 56-os forradalomról. Nocsak! Vettem egy görögdinnyét, de meg is bántam, mert alig tudtam megenni. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb a gyomorzsákban cipelni, mint a hátizsákban. Csakhogy az én gyomorzsákomból lassan gyomorerszény lesz, mert koplalok atyásan.

2010. november 22., hétfő

Sasok, hegyek, szkipetárok (5)

Sorjázó pálmák a városi utakon

Librazhd

Megálltunk Librazhd előtt valamivel, egy útszéli falatozónál, kecskét enni. Főtt kecskét kenyérrel és zöldséggel. Láttam, miként készítik elő a nyárson sült kecskét. Az állatot nyársra húzták, hogy a száján kijöjjön a vas vége, a lábait rögzítették, kívül-belül besózták, majd az állat hasát dróttal bevarrták és már sülhet is. Hasonlót sokat láttam, de ettem is Szerbiában, Boszniában és Horvátországban.

Nagyon jólesett ez a főtt kecske. Már másképpen nézek a világba. Bátrabban ,keményebben. Mint az a vad tekintetű albán, akit a bazárban láttam Struga városában. Igen. Sok kecske és birkahúst kell enni mindennap. Attól lesz tökös az ember. Más ennivalótól csak gatya lesz, de tök nem.

Az útitársak is kézzel tépték a kecskehúst. Aki ilyenkor késsel-villával idétlenkedik, az jobban teszi, ha a legmagasabb vízesésről fejest ugrik a mélybe.

Elbasan

Elbasan Albánia  harmadik legnépesebb városa, 100 000 lakossal. A hajdani illir településen a rómaiak, bizánciak, keresztények, osztrogótok és bolgárok adták egymásnak a kilincset, s az osztrogótoknak köszönhető, hogy a valamikori püspöki székhely székesegyházai és bazilikái elpusztultak. Aztán jöttek az oszmánok 1467-ben, II. Mehmed erősséggé építette ki a várost és elnevezte Ilibasan-nak. Sajnos 1832-ben Mustafa pasa az erőd java részét lerombolta.


2010. november 19., péntek

Sasok, hegyek, szkipetárok (4)

Korce

Az éjszakai nyugodalom a hideget leszámítva megelégedésemre volt, csak egyszer kellett felkelnem, hogy magamra szedjek néhány ruhadarabot és egy plusz pokrócot. Hajnalban az autók, szamarak, vásárosok egyesült hangzavara volt az ébresztő. Kinéztem az ablakon, hogy jobban lássam a hajnali nyüzsgést, s akkor vettem észre, hogy egy ablakszem hiányzott. Ezért volt hideg éjszaka.

Reggelire bevágtam a tegnapi konzerv maradékát, földönkapott barackot ettem, majd egy szem banánt vásároltam az egyik árustól a banánárusok utcájában. Ez aztán az érdekesség. A banánárusok utcája.

Az emberek két sorban helyezkednek el, banánosdobozaikkal, majd kipakolják az árut, felcímkézik és kántálva csalogatják a járókelőket: - Banane Zonje, banane!

Vettem egy jó albán térképet. Még a kicsi falvakat is feltüntették rajta. A magyar térképészek hadd menjenek a sóhivatalba.

Gyalog indultam el Voskopolje irányába. Sok lovaszekeret láttam. Elől egy ló, alul két kerék és egy rossz tengely, felül egy fémdoboz s abban az áru meg az emberek. Ülésdeszka nincs. Mindenki ül ahogy tud, vagy a doboz fenekén kinyújtott lábakkal.

2010. november 17., szerda

Sasok, hegyek, szkipetárok (3)

Látogatóban egy ortodox papnál

Lini

Nem túl hosszú alvás után kénytelen voltam ébresztőt fújni, hiszen ha ellustálkodom a napot, még szépen délalvó leszek, és akkor mi lesz Albánia felfedezésével, ahová annyira kívánkoztam? Gyalog szaporáztam el a határtól be az ország belseje felé, s az első, ami a sok hegyen kívül megragadta a figyelmemet, az a sok bunker volt. Enver Hodzsa elvtársék annak idején annyi bunkert építettek mindenfelé szerteszét az országban, hogy azzal a sok betonnal, cementtel, amit felhasználtak, egész nyugodtan kikövezhették volna Albánia összes országútjait. Azt mondják, hogy kb. 700.000 bunkert építettek. Még a szántóvető paraszt kukoricaföldjén is bunkert láttam. Hogy legyen hová szegény bemeneküljön, ha megérkeznek az olaszok, a jugoszlávok, vagy az ördög tudja kik.

Még idehaza azzal biztattak a „jóbarátok”, hogy Albániában nagyon rosszak az utak. Hát ezt nem találták el, mert egész Lini faluig csak útépítőkkel találkoztam, akik szabták-vágták a hegyet és olyan utakat roppintottak a semmibe, hogy nem győztem csodálkozni. A sok szerpentinen úgy fogtam ki, hogy levágtam a kanyarokat és tüskén-bokron át ereszkedtem le. Igaz, a lábam majd kitörtem, egy pinahajszálon függött, hogy a nyakam is. Lini falu közelében lejártak a nagy hegyek, itt már a kukoricaföldeken, kaszálókon, ültetvényeken át rövidítettem. A nagy zörömbölésre egy szamár valahol megijedt és csúnya ordítozásba kezdett. Azt hiszem, kettőnk közül én ijedtem meg jobban, nem is gondoltam volna, hogy a szamár ilyen csúful csinál. Ez már nem i-á volt, hanem bőgés, ordítás és sikoltás. Itthon Feri bátyám azt mondta, hogy épp ezért használják a juhászok a szamarat eleven riasztónak. Ha jön a medve, a szamár mindenkinél hamarabb megérzi a közeledtét és olyan zenebonába kezd, hogy a medve ijedtében vagy elmenekül a dobhártyáját sértő hang elől, vagy mérgében elviszi a szamarat a hóna alatt.

2010. november 7., vasárnap

Sasok, hegyek, szkipetárok (2)

Pernikig jó nagy utat tettem egy nap alatt. Álmomban se gondoltam volna, hogy ekkorát fogok haladni.

Reggel 6-kor már nem bírtam tovább és elindultam  megismerni a várost. A várat vettem célba, de az oda vezető úton elkapott az eső, a várnézésből nem lett semmi.

Visszafelé az esőben úgy megfáztam, hogy köhögni kezdtem. A pénzváltóra is két óra hosszat kellett várnom, mire kinyitott. Az eurót szerencsére jól váltotta. Amikor már a kezemben volt a léva, futottam az állomásra jegyet venni. Vonatindulás előtt még volt annyi időm, hogy egy kioszkból forró vizet kérjek és a bögrémben elkészítsek egy önkiszolgáló kínai tasakos levest. A levesnek irtó pocsék íze volt, talán azért, mert már két éve állt a kamránkban mivel senki se akarta megenni. Vagy talán nem vagyok eléggé éhes? Mindenki engem nézett, ahogyan kanalaztam.

Aztán megjött a vonat. De micsoda vonat! Egy luxusvonat. Azt hittem, ufóban ülök. Azt se tudtam, hová tegyem magamat és a csomagomat. Kjustendilig egyet aludtam és jól felmelegedtem.

Kjustendil felé semmit se láttam a tájból, mert mint mondtam már, az utat végigaludtam. Jól is esett a tegnapi rázkódás, zötykölődés után. Amikor a vonat megállt, a többi néppel együtt kiomlottunk az ajtón és irány a buszmegálló. Gyorsan egy jegyet Skopjéba! Épp az utolsó pillanatban csíptem el a buszt. Maradék lévámon vettem egy üveg barna italt. Boza a neve. Valaha mi is ismertük. Barna színű, sűrű édes-savanyú ital gabonából.

Alighogy felültem a buszba, máris indultunk, dacára annak, hogy csak öten voltunk utasok. Én a „román”, aztán egy német nő,egy svájci fickó, egy makedón lány és egy koszovói albán, végezetül pedig a bulgár sofőr.

Sasok, hegyek, szkipetárok (1)

(albán-görög útinapló)

Ajánlom ezt a könyvet lányomnak 
Berecz Edlynne Victoria Alexandrinának


Előszó helyett

Nem szeretem a kudarcokat. De hát ki a fene szereti? - kérdezi a Kedves Olvasó. Valóban, a kudarcok, a félig megvalósított elképzelések, a befuccsolt tervek nem tartoznak a legkellemesebb dolgok közé. Van, aki lenyeli a békát és együtt tud élni vele, noha egész életen át rágja, marja valami odabent, viszont én megvallom férfiasan: a kudarc, a félmunka, a feladott mérkőzés nem az én kenyerem.

Ezért határoztam el magam, hogy újra nekivágjak az ismeretlennek, felfedezzek és megismerjek tájakat, népeket, szokásokat, nyelveket és kultúrákat. Hogy kiköszörüljem azt a csorbát, ami 2009-ben esett rajtam, amikor rossz felszereléssel, kevés pénzzel, betegen, egy ócska bevásárlókosaras biciklivel  felszerelkezve indultam télvíz idején Bulgárián és Koszovón keresztül Albániába.

Második albániai utam eredetileg háromszemélyes társasutazásnak indult, ugyanis egykori útitársam, akivel évekkel ezelőtt szerb-bosnyák-horvát útra társultunk, vevő volt az ötletre. Továbbá egy kívülálló is - bizonyos Suttyó Pista -, aki útitervünk hallatára nagylelkűségi rohamot kapott és hajlandó volt harmadiknak ajánlkozni. Csakhogy nem sokkal ezután Suttyó Pistában felülkerekedett az anyagiasság ördöge és bedobta a törülközőt. Ezért miatta a nagyszabásúnak tervezett és igen igéretes út már az elején befuccsolt. Persze egykori társam is lemondta az utat. Inkább  kimarad a már az elején homályos, nézeteltérésekkel bőven felvértezett kalandból és elvisel egy pattot. Sutyó Pista pedig hiába volt a legvitézebb, hiába ölte halomra az ellenséget a kocsmaasztalnál, itthon penészedik továbbra is a süket dumájával és a nagy semmivel. Én pedig ismét magamra maradtam, mint már annyiszor megtörtént, hogy megvívjam magános harcomat az ismeretlennel, hogy kövessem és kutassam Szkander bég, Ali Tepeleni, Nopcsa Ferenc, Zogu király és Geraldine királynő nyomait a vadregényes, máig felfedezetlen országban, a sasok, hegyek és szkipetárok földjén. Ezen kívül, hogy bejárjam és megismerjem a románság bölcsőjét, az arománok, makedorománok, illiro-románok, mengleno-románok és vlachok szállásterületeit, és saját szememmel lássam, miként élnek ezek a kis népek, hogyan vívják meg a maguk kis harcait a Drága Nagy román testvértől elfeledve és megtagadva a nagy idegenségben. Akármit mondjanak is a dáko-román kontinuitás  pártolói, akik reszketnek, ha a balkáni román törzsekre terelődik a beszéd, elzárkóznak mindenféle közeledési kísérlettől, megtagadnak bárminemű együttműködést amely a dáko-román kontinuitáselméletet boncolgatására irányulna vagy leletek, írásos dokumentumok és egyéb bizonyítékok birtokában  eme híres kontinuitáselmélet fölülvizsgálását szorgalmazná. Mert akkor újra kellene írni az egész kitalált román őstörténelmet...

2010. november 4., csütörtök

Girbe-gurba utak országa (10)

A zadvarjei vízesésnél

Zadvarje település egyik legszebb és talán egyetlen látnivalói közé tartozik a hatalmas kanyon a vízeséssel. Egész véletlenül álltunk meg itt tankolni és Kecske észrevette a látványosságot jelző táblát. A nyaktörő mélységben kanyargó kanyonban igazán szép látványt nyújtott a vízesés, maga a táj pedig az évezredes érintetlenségben tárult a szemünk elé. Itt minden bizonnyal kedvező terepre találnának az ősemberes filmeket forgatók. Még csak díszletek sem kellenének.

Jajce felé menet ismét sikerült eltévednünk, s hogy a határ felé vezető utat megtudakoljam, benéztem egy kocsmába. A horvát kocsmároslány, akitől csapvizet és felvilágosítást kértem, sajnos olyan flegmán viselkedett, hogy jobbnak láttuk visszamenni a legutolsó tábláig.

Girbe-gurba utak országa (9)

A medugorjei Mária-kultusz

1981 júniusáig Medugorje egy teljesen jelentéktelen kis hercegovinai falu volt, ahol csak az 1599-ben alapított apátság jelentett némi látnivalót. De ama emlékezetes június 24 -ike óta a falu híres Mária-kultusz színhelyévé vált.

Ezen a napon néhány fiatal bijalkovici lakos állítólag látott valamit a helység fölötti, a Crnica hegyen. S ez a valami nem volt más, mint Szűz Mária. A látomások hatására az addig csendes falucska egyszeriben a lourdes-i vagy a csíksomlyói zarándokhelyekhez hasonlatos, fontos csomópont lett a keresztény egyház katolikus mellékvonalán.

A település központjában található modern templom körül nagy tömeggel találkoztunk: hívő zarándokok a világ minden tájáról eljönnek ide, hogy imádkozhassanak a templomban felállított Mária szobor előtt, a jelenések hegyén és a kereszt hegyen, a Jézus halálának 1900. évfordulója alkalmából elhelyezett keresztnél. A főutca mindkét oldalán a „Ne csinálj magadnak faragott képet” parancsolatot megszegve, standok tucatjai kínálják a képeket, szobrokat, kereszteket, imafüzéreket és egyéb kegytárgyat, amelyekkel kielégíthetik a zarándokok igényeit.

2010. október 29., péntek

Girbe-gurba utak országa (8)

A mostari híd története

A mostari Öreg Hid felrobbantásáról sok mendemonda jár a mostariak között. Az egyik leghíresebb történet szerint, amikor 1993-ban a horvátok megtámadták az addig szövetséges bosnyák erőket, Tudman és Milosevic egy titkos szerződés keretén belül megegyeztek, hogy egymás között felosztják Bosznia Hercegovinát és felszámolják a muszlim lakosságot. A horvátok a maguk feje szerint kettéosztották Mostart és a muzulmán lakosságot átüldözték a Neretva másik oldalára, majd 24 órán belül 12 ezer lövedéket dobtak le Mostar bosnyák felére. Felrobbantottak minden hidat, szétlőttek minden épületet. Ennek az esztelen pusztításnak esett áldozatul a mostari Öreg Híd, mert május 9-én egy horvát tank szétlőtte. A tűzparancsot Slobodan Prajlak horvát katonatiszt adta ki, akit e „hősi” tettéért kitüntettek. Azt azonban kevesen tudják, hogy a híd kilövését egy német tévétársaság stábja rendelte meg potom 40 000 márkáért. A szenzációvadász tévétársaság, amely egy vagyont keresett ezzel a felvétellel, később lebukott, mert a lövést a híd mindkét oldalán felvették.

Girbe-gurba utak országa (7)

Vízikerék hajtotta nyárs
A jablanicai vendégfogadóban

Konjicot elhagyva egy ideig a táj szépségeiben gyönyörködtünk, majd egy útmenti vendégfogadóban horgonyoztunk le, mert megláttuk, hogy egyszerre 9 bárányt sütöttek nyárson a határnál már megismert vízimalmos eljárással. Emellett már nem lehetett behunyt szemmel és szó nélkül elmenni, főleg, hogy az étterem belső szobái és kerthelyisége is tömve volt vendégekkel.

Az angolul igen jól beszélő pincér gyorsan helyet szorított nekünk egy asztalnál és mi letelepedtünk egy szerb család mellé. Amíg a pincér felrakta a szettet, körbeácsingóztuk a lapátos nyársakat, a halas medencét és a többi vendégcsalogató látványosságot. Elsősorban az asztalszomszédok tányérjaira felhalmozott hatalmas húsadagok imponáltak a leginkább és egycsapásra beindították minden elképzelhető érzékelőnket. Nemsokára meghozták a hatalmas adag sült húst a krumplikörettel, friss zöldségsalátával és a sörrel. Én még ráadásul egy fél fejet is rendeltem magamnak desszert gyanánt. (Felszolgálás közben a pincér megjegyezte, hogy a turisták közül nemigen szoktak bárányfejet rendelni...)

Girbe-gurba utak országa (6)

A nyolcadik utas
Mi vagyunk a svábák

Nem csak személyek viselnek ráragasztott csúfnevet, de a legtöbb népnek is van ragadványnevük, amit ők egyáltalán nem kedvelnek. Közismert, hogy a németet fritz-nek hívják, az északamerikait jenkinek, a mexikóiak az amerikait gringónak csúfolják, Japánban a külföldit gájdzsinnak nevezik, Amerikában pedig digó az olasz beceneve. Az orosz ruszki, az ázsiaiakat világszerte vágottszeműnek vagy rizszabálónak titulálják (Schlitzauge, Reissfresser). Így volt és így van ez a Kárpát-kanyarban is. Az osztrák-magyar monarchia idején a közös hadseregben szolgáló erdélyi román pásztorlegényekre a nustyu nevet akasztották, mivel német és magyar nyelvismereti hiányosságaik miatt minden második szavuk a „nu ştiu” volt. A magyarok sem úszták meg szárazon, főleg azok, akik kivándoroltak Amerikába.

 

2010. október 20., szerda

Girbe-gurba utak országa (5)


Vissza a forgatagba

Miután így megokosodtunk az alagútnál, jobbnak láttuk visszamenni az árusokkal, boltokkal és vásárlókkal zsúfolt óvárosba, ahol mesés olcsóság uralkodott. Nemcsak az ételt-italt, hanem mindent hihetetlen olcsón vesztegettek. Úgy látszik, az osztrák-magyar idők óta itt az árpolitika nem sokat változott.

Tömörkény Istvánnál olvashatunk erről:

„Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyúk, két hatos egy liter szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fűtőfa annyi van, hogy mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával felmenni, amit egy ló hátán le bírt hozni, annak is két hatos volt az ára, de az is csak azóta, mióta Fran Josip katonái ott voltak az aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy krajcár. A falu főutcáján, a csarsián rúdon vitte két ember az egy darabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatokban ment meg repült utána. Aki megkívánta, azonnal hasítottak neki belőle egy jókora karajt bordástul: egy karaj egy krajcár...az olcsóság valósággal dühöngött...”





Girbe-gurba utak országa (4)

Vigyázat, aknák!

Aknák


Kambodzsához, Vietnamhoz, Koreához, Afganisztánhoz és a többi olyan országhoz hasonlóan, ahol az embereknek kedvük támadt háborúzni, az utóbbi időkben Bosznia–Hercegovinában is rengeteg a taposóakna. Az egykori frontvonalak mentén még mindig több millió darab található, annak ellenére, hogy több éve folyik az aknamentesítés. Bosznia–Hercegovinában a legtöbb helyen szalaggal vagy kerítéssel veszik körül a feltárt aknamezőt, és vörös alapon fehér halálfej figyelmezteti az arrajárókat: akinek kedves a lába, egyáltalán az élete, az minél előbb takarodjon békésebb területre. A PAZI MINE! feliratú táblákat érdemes komolyan venni, mert ha utólag derül ki, hogy nem csak turistacsalogatónak voltak kirakva, akkor már régen rossz.



2010. október 15., péntek

Girbe-gurba utak országa (3)

Gavrilo Princip elfogása Szarajevóban (Érdekes Újság)

Szarajevóban

Szarajevó előtt eszembe jutott a vicc a szegény halásszal, aki kivetette a hálóját és fogott egy aranyhalat. Az aranyhal kétségbeesetten könyörögni kezdett:
– Ó, szegény halász! Engedj vissza, és én teljesítem egy kívánságodat.
– Rendben van – mondta a halász – nos, akkor szép és gazdag herceg akarok lenni, akit szeret a nép.
És úgy történt.
Egyszer csak megrázzák a herceg vállát:
– Ébredjen föl, felség, megérkeztünk Szarajevóba!

Sokan úgy vélik, hogy a város csak az 1914-es Gavrilo Princip-féle merénylet által lett híres, vagy a hosszú szerb ostrommal hívta fel magára figyelmet, de meg kell jegyeznem, hogy Szarajevó már a török időkben is nevezetes volt. Itt húzódott a határ az oszmán birodalom és a kereszténység között. A török hódoltság idején a város fontos kereskedelmi és kulturális központ volt. Ebben a korban karavánszerájok, mecsetek, iskolák, kórházak, iskolák, kutak és fürdők épültek, nem beszélve a gazdag hivatalnokok és a kereskedők palotáiról. A négy és fél évszázadnyi török uralom egy színes, keleti törökös civilizációt hozott létre a szlávok között, akik fanatikusabb mohamedánok lettek mint a tőrőlmetszett isztambuliak.


Girbe-gurba utak országa (2)

Kemény idők nyomai

Zvornik, az első állomás

Loznica, Banja Koviljaca után már közel a bosnyák határ, ennek örömére jól bevásároltunk az egyik faluban. A dinnye, paprika, paradicsom és uborka minősége elsőrangú. A hozzávaló már otthoni termés.
Az átkelés Zvorniknál döccenőmentes volt, s a bosnyák oldalon azonnal megkezdődtek a tükörsima utak. A határ pedig mintha ott se lett volna, csak a Drina folyó választotta el az egykori ellenségeket egymástól. Túloldalt a szerbek, itt a bosnyákok, határ nincs, katona se, de azért valahogy meglátszik: kemény idők jártak errefelé, mert a romos, lerombolt, szétlőtt vagy elhagyott házak mindennél világosabban árulkodtak a pokol egyik néhai bugyráról. A lakosság innen vagy elfutott, vagy kiirtották, mármint a szerencsétlenebbjét, mert aki emelni tudta a karját, az ugyancsak visszalőtt, és foggal körömmel védte, ami az övé. Egy pár házat megnéztünk, de a háború nyomain mást nem láttunk: a "győztesek"minden mozdíthatót elvittek.
Zvornik alatt, ahol a vízierőmű alatt tó alakult, csodálatos kilátás tárult elénk, valóságos üdülőparadicsom. Erre időközben a helybeliek is rájöttek, mert egymást érik a hétvégi házak. Volt, amit egyenesen a romokra építettek rá.


Girbe-gurba utak országa (1)

Újra úton

(Csontváry bűvöletében Bosznia–Hercegovinában)



A volt Jugoszlávia egykori tagállamaira, köztük Bosznia–Hercegovinára az utóbbi időben nem igazán voltak kíváncsiak az emberek, azt is mondhatni, hogy a délszláv államocskák inkább azt érdeklik igazán, aki személyesen már járt ott. A köztudatban ugyanakkor Bosznia–Hercegovina sajnálatosan még mindig puskaporos hordóként él, amely bármely pillanatban robbanással fenyeget. Emiatt sokan idegenkednek attól, hogy felkeressék ezt az országot, vagy hogy bosnyákokkal barátkozzanak. Fájdalom, de nem tudják, hogy mit veszítenek. Hiszen bennünket, magyarokat amúgy is erős kulturális és történelmi szálak kötnek össze Bosznia–Hercegovinával, s ezt a tényt a bosnyákok sem tagadják, sőt elismerik.


Tömörkény István boszniai írásainak hatására régóta munkált bennem a gondolat, hogy egyszer felkeressem a girbe-gurba utak és az égig érő hegyek országát, hogy a magyarság nyomait kutassam és megkeressem azokat a szálakat, melyek összekötnek bennünket a bosnyákokkal.


A berlini kongresszus 1878. június 28-án köztudomásúlag megbízást adott az osztrák-magyar monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállására, kereskedelmi útjai védelmére, sőt jogot biztosított helyőrségek állomásoztatására is a török területeken. Az utazás fő céljait jelentő Mostart és Jajcét sikerült alaposabban bejárnunk. Pontosan azt a vidéket, ahol Csontváry Kosztka Tivadar híres képeit festette a mostari hídról és a jajcei vízesésről. Írásom nem egyéb, mint egy szerény markolásnyi a nagy kincsesládából. Itt szeretnék köszönetet mondani Csutak Attilának és Felszegi Lórántnak amiért az utazás alatt segítettek és tanácsaikkal elláttak.

2010. október 13., szerda

Türk ve macar arkadaş (17)


A dögeri temető síremlékei

Tizennyolcadik nap - április 4, szerda
Insaniye - Döger - Seyitgazi - Eskisehir - Birencik - Sögut - Birencik

Egy idő után a hőséget sehogy sem bírtam elviselni, inkább kimentem az ajtó elé. Odakint nagyon hideg volt, de ha már választanom kell, akkor inkább jöjjön a hideg. Felvettem minden ruhámat, a fejemet is bedugtam a hálózsákba és vacogtam. Az alvásnak lőttek, mert minduntalan felriadtam. A lélegzetem még a hálózsákban is füstölt. Így fagyoskodtam, amíg megvirradt. Az állomásfőnök kijött elengedni a hajnali vonatot, és nagyon elcsodálkozott, ahogy engem a földön meglátott...

Türk ve macar arkadaş (16)


Ivóvizes kút tulipános-szegfűs csempével Afyonban


Tizenhetedik nap - április 3, kedd
Konya - Bolvadin - Afyon - Insaniye

Eddig nem utaztam még kamionnal, ezért most a távolsági utazás különlegességszámba ment - az első 5 órában. Azután már nem volt annyira élvezetes, mert közben melegem lett, nem fértem a helyemen, a lábaim elzsibbadtak és hiába próbáltam aludni, az csak olyan nyúlálom volt. Konyától 200 kilométerre arra ébredtem, hogy hatalmas havazásba kerültünk. Az autók és teherautók megálltak, egyrészt a látási viszonyok romlása, másrészt az úton felhalmozódott hó miatt. Vannak ilyen meglepetések. A tegnap még banánt és narancsot ettem az ültetvényeken, ma meg havazik.

A kamionosoktól új nevet kaptam: FAKIR TURIST, vagyis szegény turista. Azt hiszem, ezt a nevet sokáig fogom viselni, mert a támogatók nem verekednek össze az ajtóm előtt.
Az idegen nyelvű szavak szótára szerint a fakír, kóborló, kolduló hindu szerzetes vagy bűvészmutatványokat végző indiai koldus és aszkéta. Ez a magyarázat valamiféle fogalmi dugóhoz hasonlít, mert az arab szónak semmi köze sincs a hindukhoz. Nem értem, hogy a hindu aszkéta leírására miért használnak arab szót. Talán a hindiben, a bengáliban, a tamilban stb. ne lenne erre alkalmas szó? Muszáj a fakir-t (szegény) használni? 


Türk ve macar arkadaş (15)


Daciás halkereskedő Kozanban


Tizenhatodik nap - április 2, hétfő
Ceyhan - Dumlu Kalesi - Imamoglu - Kozan - Anavarza

Reggel a müezzin ordítására ébredtem, pár perc múlva már utazásra készen álltam. A másik nadrágtartómat a zarándok öregnek adtam emlékbe, s megváltam a sátorlapomtól is. A csomagom a konzervek és a fölösleges dolgok nélkül immár sokkal kényelmesebb. Jelszó: mindent nélkülözni ami nélkülözhető!

Ceyhan lassan ébredezik: a boltosok sepernek, porolnak, mosnak és takarítanak. Mindenki készül fogadni a vásárlókat. A teázók és a römiző férfiak már reggel 8-kor kiültek az utcára. Estig nem is hagyják abba. Ma első utamat Dumlu Kalesi-be szándékoztam tenni, azt mondják, a vára gyönyörű. Egy dolmussal elrobogtam Kozan felé, a vezető félúton kitett és én ott találtam magam egy apró falucskában. Itt láttam életem addigi legnagyobb tüskéit, az utat szegélyező bokrokról, fákról 5-10 centis tüskék meredeztek. Menekülés esetén ezek a tövisek több sebet okozhatnak, mint az üldöző kutyák, ha meg valaki beleesik egy ilyen bokorba, sündisznó nő a fenekéből. 


Türk ve macar arkadaş (14)


Szerző egy kurd kislánnyal

Tizenötödik nap - április 1, vasárnap
Pompeiopolis - Viransehir - Mersin - Adana - Yilanli kalesi - Ceyhan

Búcsút mondva a bokor alatti szállodának, ismét felkerestem Pompeiopolis oszlopait. A napvilágnál már egészen más látványt nyújtottak. Fénykorában ez a város igazán nagyszerű lehetett, főleg a 80 oszlopos fedett sétálóutcája.

Allahnak hála, a fűrészpor ízű konzervjeim elfogytak. Már nagyon untam őket. Egy öregasszonynál fehér veknit és egy félkilós aludttejet vásároltam. Kisebb adag nem volt.
Elhagytam Viransehir városrészt, de új negyedek és városok következtek. Stoppolgatni próbáltam, de az autósok rám se bagóztak.

Türk ve macar arkadaş (13)

Ennyi maradt Pompeiopolisból
Tizennegyedik nap - március 31, szombat
Anamuríum - Kiz Kalesi szigete - Pompeiopolis - Viransehir

Nagyon rossz szájízzel és összefagyva ébredtem meg. Jobb lett volna valamelyik sírban aludni, ott a jandarma sem keresett volna, elvégre ki az a bolond, aki sírok közt keres éjjelre szállást magának?

6 óra 30-kor aztán már lehetett látni valamicskét, gyorsan összecsomagoltam és bolygó hollandiként végignyargaltam a szellemvároson. Gyorsan, gyorsan, nehogy a hajnali katonáknál egy még rosszabb váltás itt csípjen.

Türk ve macar arkadaş (12)


Ali egy régi jatagánnal és egy famozsárral. Jobbra: Ali apjának sírja

Tizenharmadik nap - március 30, péntek
Macarköy - Mamure Kalesi - Anamuríum

Reggel Ali anyjától, aki 90 éves öregasszony, végre megtudtam, hogy a település nem a magyarokról kapta a nevét, hanem az araboktól. A Ma ugyanis vizet jelent és a Car (kár) ered, folyik, forrik jelentéssel bír.

Sok arrafelé a forrás és az ültetvény, bizonyára az ókortól gazdálkodnak e tájon, s amíg Ali reggelit készített, körülnéztem a ház körül. Mindenütt sérák, kertek, banánfák, papayafák, gránátalmafák, kaktuszültetvények, árticsóka és eperföldek terültek el. No meg, zöldségesek. Ali kertjében két nagy melegházban zöldbab nevelkedett, barátom ebből szeretett volna pénzt csinálni.

Türk ve macar arkadaş (11)


Szeldzsuk vár a világ tetején

Tizenkettedik nap - március 29, csütörtök
Alarahan karavánszeráj -- Alanya - Macarköy II

Éjjel olyan hideg lett, hogy többször is felkeltem. Már minden holmimat magamra szedtem, mégis fáztam. Reggel korán, a madarakkal ébredtem, első reggelinek bekaptam a tegnap esti vacsora maradékait, erre mondják hogy zsebből ettem, majd jöttek az esti pincérbarátok és magukkal vittek a kantinba, személyzeti reggelizni. Padlizsános djuvecset, fehérkenyeret, aludttejet, meggylekvárt és teát kaptam. A személyzet nagyon barátságos volt, nem fukarkodott sem az étellel, sem a jó szóval. Az egyik pincérrel versenyeztem is, ki tud elvinni több poharat tálca nélkül. Pechemre, ismerte a „Hogyan veszünk fel 30 poharat?" trükköt, cserében viszont hajtogattam neki egy péniszt, asztalkendőből. A kantinban nagy lett a vidámság, mert ilyent még senki sem látott.

2010. október 12., kedd

Türk ve macar arkadaş (10)


Ahol szeráj van, ott teve is van

Tizenegyedik nap - március 28, szerda
Side - Alarahan karavánszeráj

A reggeli ébredés nagyon fázósra és vizesre sikeredett, mert a hóharmat odaütött. A száguldó autók zaja, a reggeli világosság korán ébresztett és jobbnak láttam gyorsan továbbállni, mielőtt az építőmunkások megérkeznének. A nevesincs település után gyalogosan folytattam tovább utamat egészen egy yürük táborig, ahol egy korán kelő öreg autóssal találkoztam. Ő is nomád volt, amolyan félig a házban, félig a sátorban lakó ember és mindenféle bizsu, emléktárgy árusításával foglalkozott. A kis üzlet előtt egész kirakodóvásár fogadott: régi szekerek, kecskeszőr zsákok és takarók, favillák és gereblyék, vajköpülő és még számtalan régi yürük tárgy. Turistacsalogatónak vagy akár eladni is. Az üzlet előtt kerámia, öreg nyeregtáska, bútorok és egyéb régiségek várták a pénzesembereket.

Az öreg épp bevásárolni készült Sidébe, és hívott, tartsak vele, egy darabon elvisz. Így értem be a sidei útkereszteződéshez. A lábam ezalatt valósággal felfőtt és nemcsak nagyon fájt, hanem szúrta is valami. Amikor lehúztam a bakancsot, akkor láttam, hogy egy jókora drót fúródott a bakancs talpába, annyira cselesen, hogy kívülről nem látszott semmi se belőle. Annál inkább belülről.