2011. július 23., szombat

Magyarjárás Tatárországban (4)

VULCĂNEŞTI - BOLHRAD - KOTLOVINA

A belépő Ukrajnába nem döccenőmentes * Az egydolláros itt sem jó * Átkeresztelt falunevek * Vendégségben * Ha a telefonkönyv beszél * Gyász van a háznál * Menjünk a temetőbe * Az a szerencsétlen 1947-es év * 

Vulcăneşti-ben az utolsó pillanatban csíptük el a Bolhradba induló autóbuszt, egy végtelenül rozzant és kopott járművet. Ukrajna és Moldávia közt van egy kb.10 km-es senkiföldje, ahol csak a végtelen mező vagy gabonaföld az egyetlen látnivaló.Valaha ez a terület Besszarábiához tartozott, de az ukránok elcsatolták. A gyepűvel együtt ukrán lett pár gagauz és bolgár falu is...

E pár kilométeres távolságot pöfögve és zötykölődve, rettentő lassan tettük meg. A moldávok símán átengedtek, azonban az ukránok csekély egy órát várakoztattak - máig se értem, hogy mire, mert se előttünk, se utánunk nem állt egyetlen jármű sem. Egy óra malmozás után végre felébredtek a határőrök és megvizitáltak bennünket. Azaz inkább megszimatoltattak, ugyanis egy katona feljött a buszba kutyával, s mindenkiről szagmintát gyűjtött és  a csomagoknál úgy viselkedett, mintha le akarná húgyozni. Az egyik táskát fölöttébb gyanúsnak találta, ezért mindenkit leparancsoltak a buszból, az ajtókat bezárták és mindent szétszedtek. Később egy vénasszonyt kiemeltek közülünk és csomagostól elvitték. Időközben kitöltöttük a határátkelést bizonyító cédulát, a meglátogatandó ukrán felebarátunk címén kívül még az ütött-kopott autóbusz rendszámát is bele kellett írnunk. Belépésnél az irat egyik fele a határon maradt, a másik felét pedig gondosan eltettük, hogy majd visszafele kilépőként szolgáljon. A szatyros vénasszony miatt még egy órát várakoztunk, de azért elérkezett az indulás ideje, és megkönnyebbülve  átpöfögtünk a határon. Nemsokára feltűntek az első házak, Vinogradovka gagauz falu felszege. Régebb ezt a falut Kurcsuknak hívták, de amióta idegen kakas szállt a kerítésre, a gagauzokon  és egy pár hóbortos utazón kívűl aligha érdekel valakit, hogyan hívták e települést a boldog időkben.

A magyar térképem ismét csődöt mondott, annál jobban használhattam a románt. Még Vinogradovka is rajta volt.

Bolhradban egy jó darabig azzal töltöttük az időt, hogy olyan pénzváltót találjunk, ahol az egydollárost is elveszik.Vulcăneşti-ben sehogy se tudtam rávenni az ottani butik tulajdonosát, hogy nehezen összespórolt egydollárosaimat beváltsa. Csökönyösen kitartott amellett, hogy az egydollárosokat nem váltja be. Nem kevés szaladgálás és mérgelődés után Bolhradban is ezt tapasztaltam, a pénzváltók itt is idegenkedtek Washingtontól. Állítólag azért, mert a pénzhamisító bandák annyi hamis egydollárost nyomtak, hogy a végén az emberek már úgy néztek a bankjegyekre, mint itthon a kotlós tojásra szokás. A végén nem volt mit csinálnom, a nagyobb címletű pénzeimből kellett egy párat feláldoznom.

Vasilinek hála, a kotlovinai busz érkezése előtt egy csomó hasznos információval gyarapodtam, éspedig a régi és új településnevek terén szereztem gyakorlatot.

Az ukránok a drágalátos román testvérekhez hasonlóan nem tagadták meg magukat és szép lassan az összes idegen csengésű vagy számukra kellemetlen hangzású településnevet kicserélték az évek során.

Régi nevek:                       Új nevek:
Kubej                                 Csernovo Cservonoarmijszke
Balboka                              Kotlovina
Kanidere (Véres folyó)      Dimitrivka
Eski Trojan                         Sztari Trojan
Satilik Haci                        Alexandrivka

Gagauziában
Basköyü                   Chirsova
Kazayak                    Cazaklie

Kotlovinába úgy kerültem, hogy még Vulcăneşti-ben  pedzegetni kezdtem Vasilinek Ukrajnát, hogy milyen hatalmas utazásra indulok. Addig s addig, hogy barátomnak eszébe jutott kotlovinai rokonsága, és úgy döntött, velem tart meglátogatni évek óta nem látott nagybátyját.

A nagybácsira csak hosszas keresgélés után akadtunk rá,  a fél falut át kellett bogarásznunk utána. A találkozásoknál szokásos örvendezés  most elmaradt, mert a nagybácsi gyászban volt. A felesége a múlt héten valami betegségben elhalálozott, emiatt nem volt valami barátkozós kedvében. A gyászt mutatta a nagybácsi borostája, a kézfogás elmaradása, később azt is megtudtam, hogy gyász idején tilos húst fogyasztani.

A gyásznál és a hőn szeretett házastárs elvesztése miatt érzett fájdalomnál erősebbnek mutatkozott a kötelező vendégbarátság iratlan törvénye, s kis idő múlva  a nagybácsi hazavitt a házába és betessékelt minket az egyik szobába. Aztán a konyhába sietett és nekilátott szakácskodni.

Amig a vacsora készült, Vasilivel megbeszéltük a napi eseményeket s közben a telefonfüzetet forgattam. Bolondságnak hangzik, de néha egy telefonkönyv - ez esetben füzet - nagyon hasznos olvasmánynak bizonyulhat.Várakozásaimban nem csalódtam, mert egész sor érdekes gagauz családnevet fedeztem fel az orosz és ukrán nevek között.
Ime a gagauz nevek legérdekesebbjei a forditással együtt:

Ördek vagy Iordek - Kacsa
Dulapci vagy Dolapci - Asztalos, Szekrénykészítő
Bozaci - Bozaárus
Buzaci - Pásztor
Arnaut - Albán
Arabaci - Szekeres vagy Kocsis
Kalayci - Cinező
Kisacik - Törpe
Kavalci - Furulyás
Kelioglu - Kopaszfia
Kemenceci - Hegedüs
Kocebas - Nagyfejű
Kuruoglu - Szárazfia
Petrioglu - Péterfia, Péterfi
Pinarci - Kútásó, Tóásó
Kasap - Mészáros
Dermenci - Molnár
Cizmeci - Csizmadia
Asci - Szakács
Kücük - Kiss
Coban - Pásztor
Cilingir - Kovács
Haci - Zarándok (aki megjárta Mekkát vagy a keresztény gagauzok esetében Jeruzsálemet)
Hacioglu - Zarándokfia
Cobanoglu - Pásztorfia
Yabanci - Idegen
Sisman - Nagy vagy Kövér
Cölmekci - Fazakas
Tausamci - Nyulas

Vacsorára előkerült a szomszédból a nagybácsi lányunokája, a 13 éves Tánya, a nagynéni és hozzájuk verődött egy szomszéd bácsi is.