2011. december 27., kedd

Japán erdélyi szemmel (8)


Garázdálkodó majmok 

Martin barátom, a német japán
Útban a Japán Alpok felé áthaladtunk egy sor olyan falun és kisvároson, amelyek közvetlenül a dzsungelból nőttek ki vagy a dzsungelben értek véget. Az illető települések láthatóan ugyancsak bővelkedtek vad majmokban, amelyek bandákba verődtek, és úton-útfélen kunyeráltak a turistáktól, néha pedig annyira felbátorodtak, hogy szabályszerűen ellopták a nyitott autókból, amire szükségük volt, vagy rátámadtak a nőkre és a gyerekekre.

A lapok rendszeresen beszámolnak arról, hogy a garázdálkodó majmok naponta legalább 30-40.000 jen értékű kárt okoznak az élelmiszerüzleteknek, és lassan olyan agyafúrtakká válnak, hogy még a legbonyolultabb csapdákat és ablakzárakat is kijátsszák. A kétségbeesett lakosság kínjában azt sem tudja már, hogy mihez kezdjen: petárdákkal vagy a lakásban elhelyezett óriás majombabákkal védekezzen-e, netán csúzlival lövöldözze a majmokat… Az emberek kezdenek megorrolni a turistákra is, mert szerintük azok szoktatták rá a majmokat a koldulásra, s ettől már csak egy lépés a lopkodás és az utcai rablótámadás. Nem véletlenül született nemrég az a törvény, mely szerint minden olyan turista megbírságolható, akit rajtakapnak, amint majmokat etet, vagy majmokkal barátkozik.

Megfigyeltem, hogy egy család a temetőben órák hosszat dolgozott, hogy egy elhunyt hozzátartozójuk sírját rendbe tegyék, étel-, ital- és füstölőáldozatot mutassanak be emlékére és elhelyezzék a kegyelet virágait. A majmok mindezt az erdő széléről végig lefigyelték, és alighogy eltávozott a család, máris ott termett az egész banda, és mindent tönkretettek. Nem tudom, más miként viszonyulna ehhez a dologhoz, de engem alaposan felkavart a látvány. Gondolom, így vannak ezzel a helyi lakosok is. Még tiszta szerencse, hogy Japánban fegyverhez és méreghez borzasztó nehéz hozzájutni, így védekezésül marad a petárda, a csúzli és a különféle rendeletek mint védelmi eszközök. Az eredmény, hogy általuk a majmokat visszaszoktassák természetes, megszokott életmódjukhoz, egyelőre még várat magára.

A pachinko 

Legyünk akár Tokióban, akár egy kisvárosban, az utazó hamar felfigyel egy jókora épületre, amelyből minden ajtónyitásra pokoli zaj árad ki. A nagy épület nem egyéb óriási játékteremnél, amelyben jobb- és baloldalt hosszan sorakoznak a játékautomaták. Ez a pachinko. Minden gép előtt bamba pofával üldögélnek a japánok és szorgalmasan tömködik az automatákba az acélgolyókat. A játék lényege a golyót bejuttatni egy nyílásba, s ha sikerül, ezt az automata jutalomgolyókkal honorálja. A cél, hogy ezáltal minél több jutalomgolyóra tegyünk szert. De ez nem megy túl könnyen, mert a gép mind csak nyeli és nyeli a golyókat, és ha azok elfogynak, a további pénzt is. Ha szerencsénk van és nyerünk, az ajándékgolyókat a játékteremben levő boltban becserélhetjük cigarettára, italra, rizsre, fényképezőgépre, és még ki tudja, mire. De aki akarja, a nyereményt pénzre is válthatja, bár akkor a golyók ázsiója jóval kisebb, mert egy golyóért így alig négy jent fizetnek, míg az ajándékvásárlásnál egy golyó nyolc jent ér. Vannak megrögzött játékosok, akik némi szerencsével több ezer dollárt nyernek egy délután folyamán, és gépük mellett ládaszámra áll a nyereménygolyó. Mások pechesebbek, mert hiába tömik a gépbe az egész fizetésüket, nem nyernek semmit. Beszélik, hogy egy japán férfi, miután elvesztette az összes pénzét, hazaszaladt, a felesége pénztárcájából kilopta a rizsre való pénzt, és azt is beleölte a gépbe. Egyszóval, a pachinko szabályos népbetegség. A játékteremben vegyesen ülnek öregek és fiatalok, s egyaránt megszállottan játszanak. Órákon át tartózkodnak a játékteremben, és élnek az automata rabságában, bűvöletében. Nem csoda, ha sok japán feleség sóhajtozik emígy: óh, bár találna a férjem egy szeretőt magának, csak hagyná abba a pachinkót! Mert egy nőt idővel meg lehet unni, de a játékot, amelyhez nem kell partner, aligha. Egyszer magam is pachinkóztam, alig tíz dollárral szállva be a játékba. Előfordul, hogy vannak nyerő gépek, ezeket szándékosan állítják be azért, hogy a meggondolatlan játékos a sikeren felbuzdulva még több pénzt költsön.
Amikor egy pékségben dolgozva, reggel fél négykor igyekeztem munkába, a pékséghez vezető úton hosszú sort láttam egyik-másik játékterem előtt. Volt, aki hálózsákot és párnát hozott magával, hogy az éjszakát ott töltve, másnap reggel a 9 órai nyitásnál első legyen és az előző nap szerencsésnek bizonyult gépet reménykedve újra megfejhesse.

Nagy port vert fel egy tragédia, amikor egy anya az autóban hagyta kisgyermekét és bement a játékterembe pachinkózni. A gyerek közben megfulladt a zárt autóban, hőgutát kapva a nyári melegben. A zárt autóban nyáron - tapasztalatból mondom - rettenetes forróság tud lenni. Egyszer kipróbáltam, hogyan lehet tükörtojást sütni a műszerfal fölött egy palacsintasütőben. Nem mondom, sikerült, de én is majdnem megfőttem.

Egy német japán 

Japán nő kimonóban
Ott-tartózkodásom alatt gyakran eljártam az International Centerbe, mert itt külföldi diákokkal lehetett találkozni és a gazdagon felszerelt könyvtárban magyar könyvek is voltak. Ingyenes lapokból a kezdő és a japán életmóddal még hadilábon álló külföldi megtudhatta, miként kell Japánban helyezkedni ahhoz, hogy elfogadják és zavartalanul beilleszkedjék. Egyedül munkaközvetítéssel nem foglalkoztak, máskülönben azonnal és készségesen segítettek.

Egyik nap feltűnt egy hirdetés a falon, hogy „németül, angolul, hollandul és magyarul tanítok kezdőket és haladókat”. Tiszta kíváncsiságból felhívtam, mert mindig nagyra tartottam azokat az embereket, akik több nyelven beszélnek, és így ismerkedtem meg Martinnal.

Martin W. Niers hamburgi német srác volt, valódi világjáró. Bejárta Európa majd mindegyik országát, de nem csak turistaként, aktívan élt és dolgozott több országban, mint Bulgária, Magyarország és Románia. Bulgáriában megismerkedett egy japán lánnyal, és így került Japánba, közben beutazta a Távol-Keletet. Martin az észak-német árja típus megtestesítője volt: sudármagas termet, szőkés haj, kimértség, céltudatosság és hideg elegancia. A hamburgiak vagy a berliniek, a tapasztalat szerint mindig kitűnnek valamivel a többi német közül, s ez Martin esetében is működött. Ki volt gyúrva, voltak tetoválásai, kőkemény zenét hallgatott, és mindig fekete ruhákat viselt. Tartózkodó magatartása és szófukarsága miatt nem sokat tudtam meg róla, de az egész élete cselekvésben telt el, vagy legalábbis az a tíz év, amióta nem járt otthon.


2011. december 21., szerda

Japán erdélyi szemmel (7)


Séta a temetőben 

Mindig is szerettem a temetőket. Már gyermekkoromban is a temető mellett laktam, amely szinte eggyé vált az erdővel, és hatalmas fenyőfákkal benőtt dombjain több évszázados sírok is voltak. Későbbi lakhelyem is temető mellett volt, és ma is temető mellett lakom. Bárhova is megyek, első dolgom a temetőket felkeresni és átfésülni. Számomra ez egyféle feltöltődés energiával.

Japánban a temetők egészen mások, mint nálunk. Helyszűke miatt ma már tilos hagyományosan temetkezni, ezért a hamvasztás és az urnás temetés divatozik. A sírok majdnem mind egyformák: kő- vagy betonemelvény rejti az urnát, kőlapra vannak felírva az elhunyt neve és adatai. A kő emelvényen vázák és bemélyedések találhatók a virágoknak vagy füstölőpálcikáknak. Előtte kis porcelánedényben az étel- és italáldozatokat lehet elhelyezni.

A híres személyiségek síremlékei nagyobbak az átlagosnál, díszesebbek is és istenszobrokkal vannak körítve.

A japánok nem sokat törődnek a temetőikkel, náluk nem alakult ki a mindennapi temetőbe járás szokása, mint nálunk, mert a temetők igen távol fekszenek a lakásaiktól. De ettől a temetők egyáltalán nem elhanyagoltak. Az ősök tisztelete és a nekik bemutatott áldozatok otthon történnek, a házi oltár előtt, ahol a családtagok őseinek névtáblát helyeztek el, vagy a családi templomban. Sok család 700-800 éves szamuráj-múlttal rendelkezik, és mindeniknek megvan a saját családi szentélye, amelyet már évszázadok óta látogatnak.

Nagojában sok temető van, ezek közül a leghíresebb a Heiwa Koen (Béke Park), amely egymaga egy egész városnyi területet foglal el. Itt vannak eltemetve a város híres személyiségei és a nevezetes emberek. A Heiwa Koen megérdemli, hogy parknak nevezzék, mert erdők, hegyek és ligetek váltogatják egymást a területén. Itt minden nagyon természetes és tiszta. Nagyszerű aszfaltozott utak vezetnek mindenfelé, és úton-útfélen valamilyen pagodába, szentélybe lehet betérni, ahol különféle antik ereklyéket őriznek.

Fürdés szappan nélkül 

Az Európában megszokott nagy, samponos operaáriákkal egybekötött pancsikolások nemigen képzelhetők el Japánban. Itt az egész család egyetlen kád vízben fürdik meg. (Ezt persze nem úgy kell értelmezni, hogy X ujjnyi habos és kosztól fekete fürdővizébe ugrik fejest a család másik tagja, Y, majd ennek a fürdővizébe Z.) Fürdés előtt mindenki zuhanyozik, gondosan beszappanozza a testét, majd miután a tus alatt patyolat tisztára sikálta magát, beleereszkedik a nemritkán 40-45 fokos vízbe.

A fürdés itt a pihenés órája, a forró fürdő célja ellazítani és felfrissíteni a testet. A vízbe ezért nem szabad szappant vinni, beleköpni vagy azt valamilyen módon szennyezni, mert a következő fürdőző is ugyanolyan körülmények között szeretne felfrissülni: vagyis tiszta és forró vízben.

Nyáron akkora a forróság Japánban, hogy naponta kétszer-háromszor is le kell zuhanyozni. Fürödni már ritkábban ajánlatos, mert a víz nagyon drága, így is az esti fürdővizet fel kell használják mosásra.
A japán fürdőszoba eléggé kicsi és szűk, de szerintem megfelelő. Van benne egy kisméretű fürdőkád, amelybe gyakran ülőkét is építenek, a csempézett padlón farácsok, ezen meg fából készült veder, amin ülni is lehet. A felszerelést fából készült merőedények egészítik ki, ha netán valaki a kádból szeretné magára tölteni a vizet. A falban körülbelül térd- vagy öv-magasságban tusoló van beszerelve. A víz és a levegő hőmérséklete tetszés szerint gombnyomással állítható, és egy kis, falba szerelt műszertáblán lehet zongorázni.
A gyógyvizes termálfürdők szintén kellemes időtöltést jelentenek mind a japánnak, mind a külföldinek. Az onsenben a fürdő közös. A falba épített csapoknál a fürdőző előbb alaposan beszappanozza és ledörzsöli a testét. A tükrökkel borított falak előtt favedrek, samponok, folyékony szappan és kisszékek vannak, hogy minél kényelmesebb legyen a tisztálkodás. A közös fürdőben nem divat a fürdőruha, mindenki meztelenül sétafikál ide-oda, akár egy nudistatelepen.

2011. december 17., szombat

Japán erdélyi szemmel (6)


Lábbelik és illemhelyek 

Japán papucs
Japánban bárhova is megyünk, mielőtt belépnénk, le kell vetni a cipőt: a fogorvosnál, a tradicionális japán étteremben, ha látogatóba megyünk valakihez, vagy akár az otthonunkban is. A japán ember valamiféle szennyes dolognak tartja a cipőt, nem is divat a lábbeliket percekig vikszelni, fényesíteni, mint mondjuk nyugaton. Ugyan minek, hiszen úgy is le kell vetni! A japánok nem szégyellik a lábukat, és még a vonatban is levetik a cipőjüket.

Otthon, a lakásban létezik külön papucs a fapadlójú konyhában való mászkáláshoz, extra WC-papucs csak a mellékhelyiségek látogatásához, külön papucs a teraszra, és természetesen a vendégek számára is vannak fenntartott papucsok. A rizsgyékénnyel borított padlóra - a tatamira - csak zokniban vagy mezítláb lehet rálépni. A papucsokkal egy a baj: nincs különbség a jobb és a bal lábas között. Mindkettő egyforma és a külföldinek valahogy túl szűk és túl rövid.

Kellemetlen meglepetést jelentett a tradicionális japán illemhely. Ez nem egyéb, mint a guggolós WC-k egyik változata. A tulajdonképpeni budi áll egy fülkéből, amelyben egy kis emelvény van, és ebbe beleépítve egy lefektetett piszoárhoz hasonló porcelán köpőcsésze. A csésze fal felé eső vége pipaszerűen felkunkorodik. (Már csak a két beton csizmatalp lenyomata hiányzik és kezdjük otthonosabban érezni magunkat. Ennek hiányában egy csempézett felületre kell állni…) A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a porcelán vályúra fordítva kell rákuporodni, vagyis arccal a falnak és háttal az ajtónak. (Elképzelhető, hogy ebben a pozícióban mennyire gyenge, kiszolgáltatott és mondhatni védtelen az ember.)
Cipők a házban
A hagyományos japán WC vízöblítéses, a víz egy kis tartályban gyűl össze, amibe kézmosó csapot is építettek. Ha megnyomjuk a gombot, a víz lezúdul, ezzel egy időben megindul a csapon a víz. Az elhasznált kézmosó víz belefolyik a tartályba, feltöltve azt a következő öblítéshez.

A mellékhelyiségben van törülköző, ezen kívül illatosító spray, mini ikebana és természetesen... WC-papucs. Ugyanis a lakásban használt papucsban nem szabad bemenni a vécére. Akármilyen tisztaság is legyen a mellékhelyiségben, úgy is ki kell lépni a házipapucsból, a WC-ajtó előtt kell hagyni, és felhúzva a WC-papucsot, most már kellőképpen felkészülve érezzük magunkat a további műveletekre.

Egy másik íratlan háziszabály szerint tilos WC-papucsban közlekedni a lakásban vagy az utcán. Kezdő, tapasztalatlan turisták gyakran sétálnak a városban WC-papuccsal a lábukon a legnagyobb nyugalommal, mintha mi sem történt volna, egészen addig, amíg észre nem veszik, hogy a régóta Japánban élő külföldiek vagy a japánok ugyancsak mulatnak rajtuk.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt a japánok kifejlesztettek egy szupermodern illemhelyet és biyuti toire-nak nevezték el (az angol beauty toiletből ferdítve.) Ez a nyugati mintájú vécé abban különbözik a hagyományostól, hogy nem teszi szükségessé a vécépapír használatát. A műanyag ülőkéhez kis karfa kapcsolódik, rajta csinos kis műszerfallal, gombok és információk sokaságával. A byuti toire képes megmelegíteni a puha tapintású szövettel bevont ülőkét, és tetszés szerint be lehet állítani a kívánt hőmérsékletet. A WC-csészébe be van építve egy mini szökőkút és egy szárító, a víz és a levegő hőmérséklete itt is állítható.

Az ilyen gondok ellenére a biyuti toire sikert aratott a világpiacon, a japán lakások többségében pedig elsöprő fölényt élvez a tradicionális japán illemhelyekkel szemben.

Jómagam nem tartozom a biyuti toire-rajongók közé, viszont elismerem hasznosságát, elvégre ez a típus valójában a bidé továbbfejlesztett változata. Használata után az ember kimosott alsótesttel szaladgálhat a nyári nagy kánikulában, és valljuk be, azért ez is valami.

Nagyfokú idegenkedésemet talán a biyuti toire-val való első találkozásom okozhatta, amikor még képtelen voltam elolvasni a japán nyelvű használati utasítást és nem tudtam, mire képes a szerkezet. A hirtelen megjelenő kis „tűzoltókészülék” a mini szökőkúttal elég komoly riadalmat okozott.

Gyanús a tetoválás, gyanús a maszk 

Maszkos motoros
A legtöbb japán cég nem alkalmaz olyan embert, akinek tetoválása van, mert félő, hogy az illető valamelyik alvilági banda tagja, és ez a tény rossz fényt vetne a cégre. A fürdőbe vagy az uszodába sem engednek be tetováltakat, és ezt a színes ruhát nem olyan könnyű levetni.

Egy indonéz barátom, aki agyon volt tetoválva mindenféle törzsi szimbólummal, sehogy sem kapott munkát, mert a nyakán levő skorpiók és egyebek mindegyre kilátszottak a ruha alól, nyáron pedig az ember nem hordhat magas nyakú pulóvert. Az egyik nap az indonéz annyira begurult esélytelensége miatt, hogy fogott egy pengét és minden érzéstelenítés nélkül lenyúzott a nyakáról egy féltenyérnyi bőrt. Természetesen rettenetes seb lett belőle, amely hónapokig gyógyult, viszont a skorpiók örökre el voltak intézve.

Az országba látogató külföldi nem tudja mire vélni, hogy sok ember miért sétálgat az utcán orvosi maszkkal az arcán. Ez egyszerre furcsának és nevetségesnek tűnik. A főleg Japánra jellemző viselet célja az, hogy a náthás ember ne fertőzze meg a szomszédait egy autóbuszban vagy egy zsúfolt metróban.

Az orvosok szerint nem sokat ér ez a fajta védelem, ám valamennyire mégis hasznos, mert a beteg nem egyenesen az embertársaira köhögi és prüszköli ki a bacilusokat. A maszk némileg gátolja a kórokozó-szórást, és azért mégiscsak jobb, mint semmi.

Van még egy előnye az orvosi maszknak, éspedig kitűnő segédeszköz a rablótámadásokhoz. Az áldozat előtt rejtve marad a rabló arca, és nem tud pontos személyleírást adni a rendőrségnek. Ezért sok üzletben nem engedik belépni azt a vásárlót, aki napszemüveget, arcmaszkot és bukósisakot visel egyidőben. Ezt a bejárati ajtóra ragasztott matrica is tudatja az érkezővel, miszerint kutyával, fagylalttal, cigarettával, görkorcsolyával, bukósisakkal és arcmaszkkal tilos a belépés.

Mai “szamurájok” 

Japán legendás maffiózói, a yakuzák négyszáz éves történelmi múltra tekintenek vissza. Emiatt fölényben érzik magukat az amerikai és szicíliai maffiákkal szemben. Az eredetileg kóbor, gazdátlan szamurájokból összeverődött bandák eleinte nemes célokért küzdöttek, majd később a templomos lovagrendekhez hasonlóan elzüllöttek, és egyre kevésbé tartották magukat kezdeti célkitűzéseikhez. Íratlan erkölcs-kódexük azonban ma is létezik.

2011. december 13., kedd

Japán erdélyi szemmel (5)


Nara, a régi főváros 

Buddhista templom Japánban
Aki a japán történelem VIII. századát szeretné tanulmányozni és imádja a régi faépületeket, a buddhista templomokat és a bennük felhalmozott műalkotásokat, Narába utazzon. Magáról a városról annyit kell tudni, hogy 710 és 794 között itt volt a fokozatosan megszilárduló japán feudális állam első székhelye. Az aránylag rövid Nara-korszak alatt 7 császárnak volt itt udvartartása, és ebben az időben élte virágkorát a buddhizmus és művészete.

Nara várost a kínai Tang dinasztia fővárosa, Changan mintájára építették és nem csak az építkezés, hanem az egész gazdasági-politikai rendszer a kínai kultúrát, a kínai művészetet és a buddhizmust követte. Azelőtt minden császár vagy császárné halála után új helyre költöztették a fővárost, mert úgy hitték, hogy üldözni fogja őket a megboldogult szelleme.

A külföldiek körében a legjobb híre Narának van, mert itt rengeteg a zöldövezet, a város nagyon csendes és mindenütt sok a régi épület, a templom. Nagyszerű lehetőség nyílik a művészetek és a régi írások tanulmányozására, mivel a városi könyvtárak és az iskolák könyvtárai tele vannak értékesebbnél értékesebb anyaggal, nem beszélve a templomok írásos anyagairól. A város szívében található továbbá a Nara-park, mely a maga 528 hektáros területével a legnagyobb japán park.

Narában van Japán második legmagasabb pagodája (50 m) is, és állítólag itt vannak a világ legrégebbi faépületei a hétszázas évekből.

Kőszentek - Címek - Papírzsebkendők 

A forgalmas útkereszteződéseknél rendszerint kis, kőből faragott szentek és istenségek vannak elhelyezve. A gyalogos, mielőtt átkelne az úttesten, előbb imádkozik a szerencsés átkelésért és kéri a szobrot, hogy tartsa távol tőle a közúti baleseteket. Ezután a hívő pénzt, étel- vagy italáldozatot helyez el a szobor lábainál, mintegy fizetségképpen. Ősszel és kora télen, amikor az idő hűvösre fordul, a szobrot szorgos kezek felöltöztetik: kap köténykét, sálat és fapapucsot is.

Egyszer elhatároztam, hogy megtréfálom a sarki kőszentet. A nálam levő, a dzsungel mellett szedett, két félig érett mandarint elcseréltem a kőszobor lábaihoz helyezett két kövér és érett grapefruittal. Amint az üres sörösdobozokból következtetni tudtam, voltak más adományok is, de azokat már a kőszent valakinek a szájával megitta.

Furcsának tűnhet, hogy a pontos munkájukról, precizitásukról híres japánok nem keresztelik el utcáikat. Ez azzal magyarázható, hogy az Edo-korban (1600-1876) a Tokugawa sógunok, hatalmukat féltve és rettegve egy esetleges árulástól, megtiltották, hogy az utcáknak nevet adjanak és térképeket készítsenek. Ezért az utcáknak még ma sincs nevük, habár a második világháború után az amerikaiak próbáltak rendet teremteni a káoszban és nevet adtak a város szívébe vezető utaknak vagy megszámozták és az ábécé betűivel látták el azokat.

A címben a legfontosabb a ken, vagyis a prefektúra neve, majd a shi (city), ez a város neve japánul. Majd következik a város irányítószáma, aztán a ku, ami a kerületnek felel meg. A cím kisebb alegysége a cho, ez a városnegyed neve, amit meg szoktak számozni. Előfordul a chome is, ami a mi fogalmaink szerint néhány utcából álló kisebb körzet, de lehet kisebb háztömbök neve is. A chomét is megszámozzák. Végül pedig egy szám vagy kötőjellel elválasztott számok szerepelnek. Ez a bancho, a kataszteri helyrajzi szám, amely több ház számozását jelöli, feltüntetve az építési engedély számát, vagy a házak építési sorrendjét. Ha a keresett ház igencsak félreeső helyen található, a cím nevezetesebb épületekhez, forgalmi csomópontokhoz vagy a már névvel ellátott utcákhoz igazodik.

Eleinte egy kicsit nehéz az eligazodás, de egy idő után bele lehet jönni, főleg, ha az ember japán fejjel kezd gondolkozni. De azért nem szeretnék Japánban postás lenni.
A napi papírzsebkendő-szükségletemet mindig a metróállomások környékén szoktam fedezni, ahol állandóan valamelyik cég reklámszolgálatos embere posztolt és adogatta boldog-boldogtalannak a reklámcédulával megspékelt kis téglalap alakú papírzsebkendő-csomagokat. A japán papírzsebkendő igen jó minőségű papírból készül, amely annyira puha és finom, hogy egy erőteljesebb „osztriga” azonnal átüti. De nem is szokás Japánban teli tüdőből trombitálni, hanem csak úgy finoman, alig érintve az orrot, törülgetni.

Pénzek, pénzügyek, bevásárlás 

A legtöbb külföldi a japán 5 jenessel kerül ismeretségbe a leghamarabb, ugyanis ezt a pénzérmét talizmánként viselik nyugaton. Az 5 jenes sárgaréz pénzecske lyukkal a közepén, így fel lehet fűzni és nyakban viselni. A fémpénzek közül még az 50 jenes lyukas, de ez vasból készül és feleannyi hajsza sincs utána a nyugati országokban.

Régebb, a szamuráj időkben majdnem minden pénz lyukas volt, hogy zsinórra fűzhessék és övön lehessen viselni. Akkoriban a zseb vagy a pénztárca eléggé ismeretlen fogalom lévén - leszámítva a bugyelárist -, így lehetett a legkényelmesebb módon hordozni a pénzeket a szétgurulás minden veszélye nélkül. A régi érméken a lyuk eredetileg még négyszögletű volt, követve a kínai pénzek mintáját, és csak később alakult szabályos körré.

A japán fémpénzek között használatos még az alumínium 1 jenes, a vörösréz 10 jenes, a vas 100 jenes és az ugyancsak vas 500 jenes. Az utóbbi időben sok koreai rájött arra, hogy a japán cigaretta- és kávéautomaták elfogadják a hasonló nagyságú és alapanyagú, de alacsonyabb váltóértékű koreai aprópénzt is. Miután az automaták meglehetősen sok koreai pénzt nyeltek be, a hatóságok előálltak az új 500 jenes pénzérmével. Így most mind a kettő forgalomban van. Közben az automatákon is igazíthattak valamit, mert az általam csaliként bedobott koreai fémpénzt már pofátlanul visszadobták.

2011. december 11., vasárnap

Japán erdélyi szemmel (4)


A lakás melege - Konyha helyett étterem 

Otthoni melegedés kotatsuval
A szobák fűtését eredeti módon oldják meg a japánok, bár különösen az ország déli részein nem sok szükség van rá, hiszen igen enyhék a telek: vagy a légkondicionáló berendezéssel, vagy egy táska nagyságú fűtőtesttel, amely villamos áram meghajtású, és petróleummal működik.

A legkedveltebb megoldás a kotatsu. Ez egy kis négyszögletű asztalka, alacsony lábakon, amelybe egy villamos melegítőt és egy nagyméretű paplant építettek be. Hátránya, hogy csak a paplan alatt és legfeljebb az asztalka körül érezhető a meleg, a szoba távolabbi részeit nem melegíti fel. Télen a japánok az asztal alá dugott lábakkal teáznak, beszélgetnek, írnak, olvasnak és tévéznek.

Otthon nekem is volt kotatsum, nagy, vörös bársony paplannal. Nagyon szerettem alája dugva melengetni a lábam és közben teázni vagy levelet írni. Megesett, hogy különösen szeles estéken az ágyamat a kotatsu mellé vetettem és félig alája bújva aludtam.

A szűk lakásokban alig jut hely a konyhának, sok helyen meg éppenséggel hiányzik. Ezért aztán a nyilvános éttermek nagy látogatottságnak örvendenek. Ráadásul sokan nem is tudnak főzni, de ha tudnának is, a reggeltől estig tartó, intenzív munkaidő miatt aligha jutna rá idejük. Az úton-útfélen megtalálható éttermekben (egyes források szerint az országban körülbelül. egy millió étterem működik!) sokkal kényelmesebb, olcsóbb és egyszerűbb az étkezés, mint otthon. Ráadásul a hagyományos japán éttermek mellett akad többek között kínai, indiai, koreai, francia, thai, olasz stb. konyha, hogy csak a legismertebbekről szóljak. Tény, hogy a választék igen széles.

Nekem mint külföldinek a japán ételek először furcsának tűntek, elsősorban az ismeretlen zöldségfélék, fűszerek és egyéb alapanyagok miatt, de idővel megszoktam, sőt meg is szerettem őket. Valójában a japán ételek többsége zsír- és kalóriaszegény, ezért a szigetlakók nem igen bírják az alkoholt és hamar lerészegednek. Csodálkozva veszik tudomásul, hogy a külföldiek az ő szemükben tekintélyesnek tűnő alkoholmennyiséggel is könnyedén megbirkóznak. Ennek magyarázata abban lehet, hogy a japánokból a zsírszegény étrend miatt hiányzik egy alkoholelbontó enzim, emiatt a szervezetük egyszerűen szinte képtelen alkalmazkodni az alkoholhoz.

Sok tradicionális japán étterem kedvenc vendégcsalogató fogásként az étlapon szereplő ételeket viaszból megmintáztatja és vitrinben kirakja az étterem bejárata elé. Az arra haladók megnézhetik, mekkorák az adagok, miként néz ki az étlapon szereplő étel és mennyibe kerül. A viaszételek amúgy nagyon szépek, színesek és étvágygerjesztőek. Roppant ügyes reklámtárgyak, és sokkal hatásosabbak, mint kitenni egy menüt, esetleg egy fényképes étlapot, amely szövegesen tartalmazza a kínálatot. Egy étlap sosincs olyan hatással a vendégre, még ha tele is van színes képekkel, mint a viaszétel, amely egy pillantással bemérhető, feltérképezhető. A viaszételek látványára a legtöbb embernek összefut a nyál a szájában és öt közül három biztosan betér ebédelni.

Barátkozás a japán étlappal 

Mivelhogy a teljes repertoárt helyszűke miatt nem tudom felsorolni, csak azokat említeném meg, amelyeket különösen megszerettem és szívesen fogyasztottam Japánban való tartózkodásom alatt.

Az akami no so misoshiru a japánok kedvenc reggeli levese, ez vörös szójababpasztából készül. A leves színe barna, erősen zavaros és kissé trágyaízű. Bármi kerülhet bele, például hagyma, padlizsán, krumpli, retek, szójababtúró, kagylók, algák stb. Állítólag nyolc évbe telik, amíg a külföldi megbarátkozik az ízével, de ez túlzás. Finom még a kashiwa no karaage - ez nagyobb darabokra vágott csirkehús szójaszósz, szaké, cukor, só, bors, reszelt gyömbér keverékéből készült páclében. A húst kis idő múlva kiveszik a pácléből és kukoricakeményítőben megforgatják, majd aranybarnára sütik.
A sushi ínycsiklandó látványa
A sukiyaki az egyik leghíresebb japán étel, a külföldieket mindig ezzel etetik. Az asztalba beépített tűzhelyen faszénparázsra helyezett serpenyőben a szakács a vendégek szeme láttára süti meg a vékonyra vágott marhahús-darabokat, zöldségeket, tésztaféléket és szójababtúrót. Az ételt szójaszósszal, mirin mártással, húslevessel és szakéval ízesítik. Az elkészült darabokat fogyasztás előtt nyers tojássárgába kell mártani.
Ha külföldieket kérdezünk a japán ételek felől, mindig a sushi ugrik be elsőnek. Ez a gasztronómiai remekmű tulajdonképpen igen finoman kimunkált szendvicsre emlékeztet. A nyugati éttermekben a makizushi és a nigirizushi a legismertebb. A makizushi elkészítésekor a fekete papírlaphoz hasonló szárított algára helyezik az ecetben és fűszerkeverékben főtt rizst, tojásrántottát, uborkát, gombát, nyers halszeleteket, stb. Egy speciális bambusztekerccsel henger alakúra csavarják és felszeletelik. Szójamártással és reszelt japán tormával kell fogyasztani. A nigirizushi pedig falatnyi rizsre helyezett és algaszalagokkal átkötött nyers tengeri halszelet, továbbá minden, ami a tengerben van.

Egy másik specialitás a sashimi. A japánok minden nyersen fogyasztott húst sashimi névvel illetnek. Ez az esetek nagy többségében hal- és bálnahús vagy a tenger gyümölcsei, mint kagylók, csigák, rákok, stb., de lehet nyers marhahús, lóhús vagy teknősbéka hús is. Az édesvízi halakért nem rajonganak különösen, mert ezeket nem lehet nyersen fogyasztani, ugyanis sok esetben az emberre veszélyes férgeket hordoznak. A sashimit szójaszószba reszelt gyömbérbe vagy japán tormába kell mártogatni, mielőtt elfogyasztanánk. A nyers húsok közül a lóhúst értékeltem nagyra, úgy vélem, hogy a hal után ez a legegészségesebb hús.
Sör mellé legjobban a yakitori csúszik és az edamame. A yakitori sült szárnyashús, amelyet póréhagyma- és paprika-darabokkal váltakozva nyársra húznak és különféle szószokban megforgatva faszénparázson megsütnek. Az edamame friss, fiatal szójabab sós vízben félig megfőzve.

Híres japán étel még a tempura, dacára annak, hogy portugál közvetítéssel érkezett a szigetországba a XVI. században. Az étel nagyon egyszerű: a zöldség- és halszeleteket palacsintatésztához hasonló masszába forgatják, és bő olajban kisütik. A legfinomabbak a rákok és a kagylók, de majdnem minden zöldségből lehet finom tempurát sütni. Fogyasztás előtt reszelt retekből és gyömbérből készült szószba kell mártani.
A japán konyha négy tésztafélét ismer, ezek az udon, a kishimen, a ramen és a somen. A tésztaételek kb. ezer évvel ezelőtt kerültek át Kínából és ezalatt sok változáson mentek keresztül. A legtöbbjüket forró húslevesben tálalják és úgy kell onnan kiszürcsölni.

Japán étkek
Külön színfolt Japánban a kínai konyha. Bár a kínaiakat az illegális bevándorlás és a rossz munkateljesítmény miatt nemigen szívlelik Japánban, a kínai főzésmód igen nagy megbecsülésnek és tiszteletnek örvend. Két ismertetőjele van: vagy olyan olcsó, hogy az már majdnem ingyen van, vagy megfizethetetlenül drága. A kérdés csak az, hogy hol és mit rendelünk.

Magam is gyakran étkeztem kínai étteremben, persze az olcsó kifőzdékben, ahol a pórnép által fogyasztott mindennapi ételekkel lehetett találkozni. De egészen biztos, hogy ha meglátogatok egy elegáns kínai éttermet, olyan ételekkel fogok találkozni, amilyenről még álmodni se mertem volna. A japánok nagyon szeretik a kínai konyhát, és sok ételüket kínaiasra igazították, de bizonyos specialitásaikat éppen a kínaiak hozták be, fokozatosan olvasztva be a japán konyhaművészetbe.

Étkezési illik-nem illik 

Az ételek elfogyasztásának nincs szigorúan meghatározott sorrendje, mint az európai fogások esetében. Egyszerre 8-10 fogást szolgálnak fel, beleértve a levest, ami lehet az első, de akár az utolsó fogás is. A japánok minden étkezéshez egyszerű és minden ízesítőszer nélkül főtt rizst fogyasztanak az elmaradhatatlan zöld tea kíséretében.


2011. december 10., szombat

Japán erdélyi szemmel (3)


A borbélynál - Micsoda frizurák! 

A szerző biciklivel a japáni utcán
A borbélyüzletek előtt - legyen az a legelegánsabb szalon vagy külvárosi olcsó üzlet - piros-fehér-kék színekre festett spirál forog üvegoszlopban. Ez a cégtábla szerepét tölti be, mint Európában a keresztbe tett fésű vagy olló.

Ami a külföldieknek itt a legszokatlanabb, az a borotválás. A vendéget beleültetik a székbe, és az arcára gőzben felforrósított kendőket helyeznek. Ezután a kendőkön keresztül megmasszírozzák, majd felviszik a borotvahabot. A széket majdnem vízszintes helyzetbe hozzák, és kezdetét veheti a borotválás. Ebben a pozícióban a műtőasztalon érzi magát az ember. Még a borotva sem a hagyományos nyeles borotva, csak egy kis, rövid nyelű kés, amivel rendkívül ügyesen bánnak. Japánban természetes dolognak számít a homlok, a fül és az orr borotválása. A borbéllyal lehetőleg még a borotválás előtt közöljük, ha mindebből nem kérünk, továbbá ha a szemöldökünket is szeretnénk a régi formájában tovább viselni. A japánoknak mindez nem gond, mert ők kevésbé szőrösek, és a szakálluk is gyér. A borravaló itt ismeretlen fogalom, ezért ne lepődjünk meg, ha a mester visszaadja a borravalónak szánt aprópénzt, és értetlenkedő arcot vág.

Valahányszor az utcára léptem, alig láttam olyan nőt, akinek a hajával ne csináltak volna valamit. Egyre kevesebb az olyan nő, akinek a haja a maga természetes szépségében pompázna.

Japánban viszonylag friss divatőrület - ha egyáltalán használhatom ezt a szót, hiszen ez a mánia már több mint 15 éve tart - a festett és göndörített haj. A legkedveltebbek a szőke, a sárga, a barna és a rozsdás szín különböző változatai. Nem csak a fiatalok festik a hajukat, hanem komoly üzletemberek, tehetős polgárok is. Az idősebb nőknek és férfiaknak teljesen elfogadható dolognak tűnik, sőt, már az 1-2 éves kisgyerekeknek is festett a hajuk. Így aztán nem beszélhetünk a hippikorszak kései megújhodásáról. De nem is kell valakinek hippinek lennie ahhoz, hogy ijesztően tudjon kinézni. Vegyük például a középiskolás lányokat: többségük az egyenruha ellenére úgy hat, mint egy prostituált. A szőke, a sárga, a barna és a fehér színekből komponált „hajköltemények", az afrofrizurák vagy a trópusi madarak színpompás tollazatához hasonló hajviselet nem kis meglepetést okoz a Japánba utazónak. Ehhez társul még a műköröm, a kék vagy zöld kontaktlencse, az erősen lebarnított bőr, a szélsőséges smink, és az ember már nem is tudja, hogy hová tegye a leányzót.

De hadd említsem meg az éltesebb női korosztály specialitását. A régi Japánban nem a nő kebleit találták erotikusnak, hanem a kiborotvált tarkóját. Ezért még ma is látni feltűnően kiborotvált tarkójú öregasszonyokat. Egy szó mint száz: el kell ismerni, hogy a látvány tényleg szexis.

Bérlősors - Térkép a névjegykártyán 

Itt igen sokan élnek abból, hogy a nagyapáik után örökölt rizsföldekre bérházakat építenek, majd lakásonként kiadják. A tulajdonos, aki egyben házmester is, majdnem minden nap eljön megnézni, hogy minden jól működik-e és hogy a lakónak van-e valamilyen panasza. Ha valami elromlik, akkor azonnal megjavíttatja.

A lakásbérléssel az a gond, hogy néha kauciópénzt kell fizetni, vagy előre kérik a bért. Vannak aztán olyan házmesterek, akik valóságos istencsapást jelentenek a külföldinek. Többek között összeállítanak egy listát, amelyben leszögezik, hogy mit szabad és mit nem tenni az új lakásban. Nos, lássunk egy pár érdekességet:

1. Tilos zongorázni.
2. Tilos a falba szeget verni, csak a falon szemmagasságban futó falécbe szabad szeget kalapálni.
3. Tilos indiai currys ételeket főzni, mert ezeknek olyan átható az illatuk, hogy még a harmadik utcában is érezni.
4. Nem szabad zajos háziállatokat tartani (kutyát, macskát, majmot és madarakat).
5. Tilos cipővel bemenni a szobába.
Gondolom, ennyi elég.

Hamar megszokja az ember, hogy minden japán hivatalnoknak, üzletembernek van névjegykártyája. Az ismerkedések rendszerint névjegykártya-cserével kezdődnek, és egy konferencián nem keltünk botrányt azzal, ha magunk elé rakjuk partnereink névjegyét és azokból puskázunk. Még a Japánban élő külföldiek is japánul nyomtatott névjegyet használnak, de elvétve akad kétnyelvű is: japán és angol.

Sok névjegy hátán kis térkép található, amelyen feltüntetik a címhez legközelebb eső áruházat, útkereszteződést vagy benzinkutat, a könnyebb eligazodás végett. A kis térkép sokszor igen hatásos segítség, mert megesik, hogy még a taxisofőrök sem ismerik a címet a nagyvárosok egyik vagy másik félreeső negyedében.


2011. december 9., péntek

Japán erdélyi szemmel (2)


Moshi-moshi 

Hagyományos japán szoba
Mint a legtöbb dolognak, a telefon-
beszélgetésnek Japánban is nagy jelentősége van, amit nem lehet csak úgy kutyafuttában elintézni. A japánok a halló helyett moshi-moshi-t mondanak a telefonkagylóba.

Az emberek, egymásnak telefonálva, különösen udvarias hangnemet használnak, főleg az alárendelt viszonyban lévő tartozik a tiszteletet megadni a rangban fölötte állónak. Ha egy alkalmazott felhívja a főnökét, mindenek előtt elnézést kér, amiért elfoglaltsága ellenére zavarni merészelte, majd megköszöni, hogy fogadta a hívását. Azután gyorsan a tárgyra tér, mert Japánban a telefonbeszélgetések az „idő pénz" alapon rövidek, kimértek és célratörők. Végül az alkalmazott újabb elnézés mellett kéri, hogy főnöke fogadja jóindulatába, és elköszön. Megvárja, hogy előbb a főnöke bontsa a beszélgetést, ugyanis udvariatlanság felettesünk előtt letenni a kagylót, mert a partner hallgatójában zavaró lehet a kattanás. Ezután az alkalmazott a helyére illeszti a kagylót, és meghajol a telefon előtt, ily módon bizonyítva lojalitását és köszönetét a céghez, amely egész életére alkalmazta.

A japán telefonkártyák rendkívül szépek. Igen vékony műanyaglapok, melyeken van egy fokbeosztás, és a készülék lyukak beütésével jelzi, hány egységünk van még. Ezt a lyukak száma után le lehet olvasni, nem kell ezért a kártyát a telefonba dugni. A telefonkártyákat képekkel díszítik, amelyek különféle japán várkastélyokat, hagyományos japán épületeket, házakat, templomokat és tájakat ábrázolnak. Idővel szép gyűjteményt állítottam össze ezekből a kártyákból.

A japánoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a nagy rohanásban itt-ott elhagynak valamit. Erre az autóbuszban vagy a metróban az utasok figyelmét fel szokták hívni, mondván, hogy leszállás előtt ne felejtsenek a járműben semmit. Számomra azért is igen kedvező volt a japánok feledékenysége, mert sosem kellett telefonkártyát vásárolnom. Majdnem minden nap találtam egyet valamelyik fülkében, amin még maradt valamicske egység, amennyi legalább még egy beszélgetéshez elégséges. Egy idő után már rutinszerűen vizsgálgattam a telefonfülkéket, amelyek mellett elhaladtam. Igaz, hogy egyszer én is ottfelejtettem egyik fülkében a noteszemet, de még aznap este visszatérve, szerencsére megtaláltam.
Úgy látszik, utánam kevés - hozzám hasonló felfogású - európai járt a környéken.

Vándorárusok - Cipőt keresek - Külföldiek 

Egyik este hangos kornyikálás riasztott fel, odakint valaki fejhangon kántált valamit. Eleinte azt hittem, valamilyen szekta szólítja esti imára híveit, de tévedtem. Valójában vándor árusoktól eredt a kornyikálás, akik esténként kis teherautókkal járják be a várost és forró köveken sült édesburgonyát, tésztalevest vagy egyéb harapnivalót kínálnak a késő este hazafelé igyekvőknek. Régebben maga az eladó kiabálta világgá áruját, ma már hangszalagról megy a vendéghívogató.

Délelőtt a szójababárussal lehet találkozni, aki alaposan megpakolt biciklivel járja be a sikátorokat, és kürtjéből jócskán hamis hangokat csalva elő, tudatja, hogy „Gazdasszonyok! Itt a tofu árus!" Láttam továbbá pattogatott rizst kínálgató árust is, aki a rizsszemeket egy gépben hatalmas dörej kíséretében hirtelen kipattintja, valamilyen édes sziruppal leönti, formába teszi és felszeleteli, mint a csokoládét.
Nagyon érdekes még a kori árus terméke. A kori darált jég piros, zöld vagy narancssárga sziruppal leöntve. Kánikulában kellemesen hűsít.

A japán hétköznapokhoz tartozik továbbá a papírkereskedő teherautóján lévő hangszóró monoton kereplése: „ócska papírt felvásárolok!”, amit nem kell szó szerint érteni, mert a kereskedő csak begyűjti az előzőleg csinos kötegekbe kötött újságpapírt vagy más papírhulladékot, cserébe pedig vécépapírt vagy szalvétát kínál.

Nem vagyok nagy termetű ember, de amikor ki akartam egészíteni cipő- és ruhatáramat, komoly nehézségekbe ütköztem. Nem volt könnyű 44-es cipőt találni, és olyan ruhaneműt vásárolni, amelynek vagy ne szorítson a nyaka, vagy ne legyen rövid az ujja. Végül, nem kevés szaladgálás és utánajárás révén sikerült. Már-már arra is gondoltam, hogy egy szumós üzletet kéne fölkeresnem, ahol aztán örvendhetek, ha véletlenül valami rám illő cuccot találok. (De még mindig jobban jártam, mint az egyik barátnőm apja, aki igen kis termetű japán lévén, Németországban a gyermekosztályon kényszerült bevásárolni - többek között szmokingot, hogy egy tiszteletére rendezett egyetemi partin ütőképes legyen.)

Adott országban ajánlatos öltözködésünkben is a helyi hagyományokhoz igazodni. A nagy nyári melegekre magam is vásároltam könnyű és lenge kimonókat nappali és éjszakai használatra, amelyekben könnyebb volt átvészelni a párás meleget. De voltak japán papucsaim is gyékényből és fából, nem kellett fülledt sportcipőkben meg bakancsokban trappolnom, mint annyi külföldi turista.

A Japánban élő külföldiek általában három okot szoktak felsorolni, amiért az országba jöttek, éspedig: tanulmányi út, házasság és munkavállalás.

Az első csoportba az amerikai és nyugat-európai diákok tartoznak, a másodikba a délkelet-ázsiaiak és a kelet-európaiak. Mostanában divatba jött, hogy a japánok ez utóbbi vidékekről keresnek élettársat maguknak.

Végül a harmadik csoportba tartoznak a filippínók, irániak, bangladesiek, brazilok, amerikaiak stb. Az 1980-as évektől kezdve egyre több turistavízummal érkező külföldi vállalt illegális feketemunkát. Az úgynevezett 3K-ás munkákra (kitsui, kitanai, kiken = nehéz, mocskos, veszélyes) gyakran alkalmaznak a kisebb-nagyobb cégek munkavállalási engedéllyel nem rendelkező külföldi feketemunkásokat a Közép-Kelet, Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika országaiból.

Felruccanok Tokióba 

Tokió a világ legnagyobb városa, akkora, hogy lakosainak száma több, mint egész Magyarország népessége, és a városban bármelyik irányba autózzunk, 80 kilométernyi kocsikázás után még mindig Tokióban vagyunk. Éles nyelvű amerikaiak szerint a japán fővárosban a város modern világváros-jellege miatt az új baseball-stadionon kívül nincs semmi érdemleges látnivaló, és az itt található turisztikai látványosságok is a háborúban lebombázott épületek másolatai.

Az igaz, hogy Tokió nem említhető egy lapon Kyotóval, Kamakurával és Narával, de azért itt is jócskán van mit nézelődni. Csak bírja cipőtalppal és pénztárcával az ember.

Mindenek előtt az 1920-ban alapított Meiji szentélyt látogattam meg, amelyet az 1912-ben elhunyt Meiji császár emlékére emeltek. Meiji császár - akiről korszakot neveztek el - 1868-ban megdöntötte a sogunátus akkorra idejétmúlt intézményét, visszaállította a császári ház uralmát és elindította az ország korszerűsödését. Pár évtized alatt Japán rohamléptekkel érte el azt, amit a nyugat több évszázad alatt valósított meg. Az egész japánság által csodált és tisztelt császár emléke ma sem halványodott el, a Meiji jingu szentély napjainkban is az egyik legszentebb zarándokhely és az új Japán szimbóluma. A szentély bejáratnál elhelyezett torri-k (kapuépítmények) 12 m magasak, oszlopaik másfél méter vastagok. Ez a torri a legnagyobbak közé tartozik, és japán ciprusból való fája 1700 éves.

Pihenő vonatcsodák
A szentély mellett található a 72 hektáros Császári Kert, minthogy Meiji császár szívesen sétált arrafelé. Nem is csoda: a parkban megszámlálhatatlanul sokféle fa-, bokor- és cserjefajta mellett több mint 100 féle nőszirom virágzik.

A turisták nagy többsége a városnézést a Tokió tawanál kezdi - azaz a Tokió-toronynál, amely a párizsi Eiffel-torony másolata; 6 méterrel magasabb az eredetinél, s a tetejéről egész Tokió látható.
Ginza Tokió központja, ahol régebben a Ginza nevű utcában ezüstpénzt vertek, és itt volt a kereskedőnegyed. Manapság a külföldiek a homlokukat ütögetik, amikor meghallják, hogy arrafelé egy négyzetméternyi telek kereken 1.000.000 dollárba kerül. A szamuráj idők pénzcsengése bankjegysusogássá alakult át, a kereskedők köszönik, megvannak, és ugyancsak a Ginzán találhatók a legnagyobb cégek főhadiszállásai, továbbá a legnagyobb és a legrégebbi áruházak is.

Tokióban mindenütt fel-alá hömpölyög a tömeg, főleg Asakusában - abban a negyedben, ahol még mindig elevenen élnek a régi Tokió szokásai, hagyományai. Úton-útfélen kis üzletekbe, vendéglőkbe és régiségkereskedésekbe botlani. Ámde mégis csak a Shinjuku negyed a király: ha a Ginzán pezseg az üzleti élet, úgy Shinjukuban a szórakozási lehetőségek szinte kimeríthetetlenek, és itt van az éjszakai élet központja.

Meglátogattam pár tokiói múzeumot is, de hamar leálltam, mert a japán múzeumok a nagy európai testvérintézmények gazdag kínálatához képest meglehetősen szerények. Ez azzal magyarázható, hogy Japánban az igazi kincsek és értékes műalkotások jobbára magántulajdonban és magángyűjteményekben vannak. A kíváncsi turistának így be kell érnie mással, ugyanis a műkincsek tulajdonosai a világon senkinek sem mutatnák meg a család nemzedékről nemzedékre öröklődő értékeit. És nincs az a pénz, amiért megváljanak valamitől. Példa erre egy szegény diák esete még a hatvanas évekből, aki nap mint nap egy kopott, repedezett rizsesedényből ette ebédjét, amíg valaki fel nem fedezte, hogy a csésze több, mint 700 éves és milliókat ér. A szegény diák pedig el nem adta volna semmi kincsért, mert ő a nagyapjától örökölte. Inkább ette zokszó nélkül a silány ebédeket és nyomorgott tovább.

(Folytatjuk)

2011. december 8., csütörtök

Japán erdélyi szemmel (1)

Japáni útiélményeit Berecz Edgár 2005-ben egy Székelyudvarhelyen megjelent magánkiadásban publikálta, összegyűjtve benne a Népújság, a Heti Hirdető, az Udvarhelyi Híradó és a Kedd hasábjain közölt korábbi beszámolóit. A tény- és élménygazdag, terjedelmes anyagból válogattam ki a legtartalmasabb, legjellemzőbb részeket, illetve illusztrációkat. Mint az útibeszámoló egyik avatott és elkötelezett olvasója, aki nagyra tartja a szerző megfigyelőkészségét és előadói stílusát, sokoldalú érdeklődését, egészséges kalandvágyát, szívből ajánlom e könyvet mindazoknak, akik nem csak egyszerűen utazni szeretnek, hanem megérteni azt az emberszabású világot, amelynek mindannyian egyenrangú lakói vagyunk. (Cseke Gábor)


A kezdet - Irány Japán 

A szerző kendószerelésben
Már óvodás koromban érdekeltek a távol-keleti országok - ezeken belül Kína és Japán, de legfőként Japán. Annak idején egy kínai film hatására sokat álmodoztam az ázsiai emberekről és az ottani mindennapokról. Vajon ők hogyan élnek? Minek örülnek? Mitől szomorúak? Egy szép napon meglátogatott minket Cserei Gábor hajóskapitány, családunk jó barátja.

Cserei vérbeli világjáró volt, és egyik utóbbi útjáról visszatérve japán evőpálcikával, legyezővel és képeslapokkal örvendeztetett meg minket. Hajóskapitány barátunk sokat mesélt Japánról, az ottani életről, szokásokról és fotókat mutatott, amelyeken ázsiai szépségekkel parádézott. Elbeszélése mély benyomást hagyott bennem, és attól kezdve példaképemnek tekintettem. Sokáig őrizgettem a legyezőt, az evőpálcikákat, és próbáltam kitapasztalni, hogy miképpen használhatták a mindennapokban. Nagy kincsnek számított egy fénykép, amelyen a kapitány volt látható egy japán hölgy társaságában. Ez a kép még ma is megvan.

1989-ben elkezdtem japánul tanulni, egy japán ételeket taglaló könyvből, majd 1992-ben - igen érdekes körülmények között - eljutott hozzám egy angol-japán nyelvkönyv, amiből valamikor még Cserei kapitány tanult japánul. 1993-ban aztán Németországba utaztam, ahol sok japán barátra tehettem szert, sőt huzamosabban is éltem japán közösségben. Végül 1996-ban lehetőségem támadt Japánba utazni, ahol négy évet töltöttem. Az ott tapasztaltak késztettek könyvem megírására, ösztönzésül azoknak, akik a világjárók példáját követnék, de azoknak is, akik Japánt kényelmesen ülve, kezükben a nyitott könyvvel szeretnék bebarangolni.

A vízumot sok szaladgálás után sikerült megkapnom. Bukarestben nagy segítségemre volt az unokabátyám, aki befogadott, ellátott mindennel és még pénzt is kölcsönzött nekem.

Cserei kapitány Yokohamában
Először ültem repülőn, de az utunk első része hamar végetért Amszterdamban, a hatalmas Schipol-reptéren, ahol járatot kellett váltanom. Mikor a jegyet vásároltam, választhattam: vagy a város szívében töltöm az éjszakát, vagy egy reptérközeli szállodában. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert kényelmes megoldásnak tűnt, másrészt féltem, ha belevetem magam Amszterdam életébe, még le találom késni a másnap délután induló járatot.

Szobámba érve a tengeri betegség tünetei jelentkeztek nálam, ezért gyorsan le is feküdtem, de sajnos, a szomszédban diszkó működött, s oly hangosan szólt a zene, hogy képtelen voltam elaludni. Nosza, kapcsoljuk be a tévét, lássuk, mit sugároznak a holland adók! Az ottani szabadosság és lazaság jegyében természetesen minden csatornán csak zene, hírek és pornófilmek jöttek be.

Másnap reggel, a svédasztalos reggeli után, mikor leadtam volna a szobakulcsot, még lepengettettek velem 20 dollárt az esti tévézésért. Ha így tudom, be se kapcsolom azt a fránya készüléket...

Az amszterdami átszállás végül is zökkenőmentesen történt, bár az elején izgultam, milyen élmény is lesz 17 órát megszakítás nélkül repülni. De a KLM légikisasszonyai rendületlenül hozták az enni- és innivalót, a karfába épített rádión mindenféle adás közt válogathattam, majd filmet is vetítettek. Egy idő után mindez elvesztette a varázsát, aludni próbáltam, de túl meleg volt. A fenekem kezdett ellaposodni, a lábam zsibbadni, szóval minden bajom utolért.

De az oszakai reptéren váratlanul vége szakadt kínjaimnak: várt rám a barátom, aki autóval vitt haza Nagojába. Épp dühöngött a tájfun, esett az eső és nagyon párás volt a levegő, de sebaj! Végre, Japánban voltam.

Az első napok Nagojában - Takushi! 

Az első napok azzal teltek, hogy ismerkedtem a környezetemmel, jártam a várost. Szereztem egy térképet, amelyen be voltak jelölve az összes buddhista templomok és sintoista szentélyek. Elhatároztam, bejárom ezeket, és amennyire lehetséges, megnézem a bennük őrzött műalkotásokat. (Tervem sajnálatosan füstbe ment, mert a rengeteg kegyhely gyakorlatilag több száz épületet jelentett, akkora mennyiséget, amennyivel egész Japánban töltött időm alatt sem tudtam volna megbirkózni.)

Kis idő múlva ráébredtem, hogy gyalog még a lakásom környékét sem tudom bejárni, nemhogy a várost. A nagy távolságokat egyszerűen nem lehet bírni cipőtalppal. A buszozástól és a metróval való utazgatástól idegenkedtem, mert így egy csomó látnivalót elszalaszt az ember: üzleteket, teaházakat, sikátorokban megbúvó régiségkereskedéseket, parkokat, kereskedőházakat, meg mindent, ami egy külföldinek érdekes és tanulságos lehet.

Nagoja a negyedik legnagyobb japán város Tokió, Yokohama és Oszaka után, de nem csak gazdaságilag, politikailag tartozik az ország vezető városai közé, hanem földrajzilag is Japán középpontjában található.
A legszívesebben a város déli részén, a lakásomhoz közel fekvő 81 hektáros Yagoto-park Koshoji buddhista templomába jártam, ahol a templomot övező épületeket és az öt szintes pagodát megkímélték a tűzvészek, a második világháború bombázásai, ezért itt minden az eredeti állapotában maradt fenn. Ősszel, a termés betakarítása után itt szokták megrendezni az 1000 lámpás ünnepséget. Ilyenkor rengeteg árus van itt, és mindenféle ennivalót kínálnak a sátraikban.

Nem szeretek taxival utazni - japánul takushi-nak ejtik -, s amíg Nagojában laktam, alig kétszer kényszerültem rá, hogy bérautóba szálljak. De érdekes volt megfigyelni azt a színkavalkádot és azt a változatosságot, amit a japán taxifelhozatal nyújt. (Mennyivel könnyebb Amerikában, ahol a sárga taxikat könnyen ki lehet szúrni, vagy Németországban, ahol a taxik zöme krémszínű Mercedes...)

A nagyobb bonyodalom kedvéért a japán taxikon nincs TAXI felirat, mint az európai társaikon, ehelyett a cég neve van kiírva az autó tetején elhelyezett kis táblácskára, és az ajtókra is. A legtöbb taxiban van légkondicionáló és nem ritkaság az elektronikus térkép sem. Kis képernyőn végig lehet követni a jármű útját, vagy meg lehet keresni a címet. Egyébként az autók nagyon tiszták, és a vezető ülésére hátul ki van függesztve egy igazolványféle, amelyen feltüntették a vállalat nevét, címét, a taxisofőr fényképét. Gondolom, ezt az amerikaiaktól tanulták, ott szokás az ülés hátát teli ragasztani a sofőr életrajzával. Mindenesetre megnyugtató érzés tisztában lenni a sofőr kilétével. A taxisofőrök egyenruhában vezetnek, ennek elmaradhatatlan kelléke a fehér kesztyű. A tarifa viszonylag alacsony, és a japán taxisofőrt a gentleman megjelenésén kívül az emeli más országbeli kollégái fölé, hogy nem fogad el borravalót.

A helyi akasztófahumor kamikazénak csúfolja a japán taxisokat, mert az 1281-es mongol inváziót elsöprő Isteni Szélhez hasonlóan vetik bele magukat a nagyváros forgatagába, hogy a legrövidebb időn belül célhoz érjenek, de megesik, hogy az ottani pókhálószerű utcák útvesztőjében még a legtapasztaltabb is eltéved, ezért ajánlatos a címet japánul leírni a sofőr részére, megnevezve a címhez legközelebb eső útkereszteződést vagy áruházat.


Ne emeld föl a tatamit! 
Nagoja
Japánban minden lakásban a földet tatami - rizsgyékényszőnyeg - borítja. Ezt meghatározott nagyságú fakeretekre feszítik ki, tehát nem úgy kell értelmezni a tatami fogalmát, hogy a padlóra terítenek egy gyékényből készült strandszőnyeget.

A legnagyobb udvariatlanság, amit külföldiek követnek el, hogy felemelik a tatamit és benéznek alája. Ezt én is megcselekedtem, de semmi érdekest nem láttam, csupán egy speciális faszerkezetet, amely keretként szolgált, és ahova ezek a méretre készült tatamik pontosan beilleszkednek.

Új korában a tatami zöld színű, mivel a rizsszalma még friss, idővel ez megsárgul, de mindvégig tiszta marad, mert a tatamira nem szabad cipővel rálépni, még papucsban sem, csak zokniban vagy mezítláb megengedett rajta a közlekedés.

A japán szobában az ajtók és az ablakok tulajdonképpen eltolható fatáblák vagy farácsok, amelyekre finom papírt ragasztanak. Ilyenek a lakásban a szobákat elválasztó válaszfalak is. Az ablaknál a belső tábla egy papírral borított farács, erre jön egy szúnyoghálós fémtábla, legkívül pedig az ugyancsak a padlótól a mennyezetig tartó, eltolható ablaküveg található. Ha meleg van, csak a szúnyoghálót és a szoba életét eltakaró papírfalat húzzák el. Télen azonban még a behúzott ablaküveggel is hideg van.

A szobákat elválasztó egyszerű papírajtók roppant vékonyak és sérülékenyek. Az első nap, mindjárt a megérkezésnél sikerült az egyiket beszakítanom a bőröndöm sarkával. Megvan az a rossz tulajdonságuk is, hogy a hangot és a szelet könnyen átengedik. Viszont a fa-papír válaszfalakat ki is lehet emelni a helyükből és más sínen csúsztatva kedvünkre alakíthatjuk velük a szobát, szűkítve vagy bővítve a lakófelületet.
A szamuráj időkben minden tolóajtót elhúzva kellett tartani, hogy a családfő állandóan rajta tarthassa szemét a családján. Nyitott válaszfalakkal ugyanakkor jobban szellőzött a ház is a fullasztó melegben.

A hagyományos japán szobában a berendezés nem foglalt valami sok helyet, ezt a külföldiek eleinte furcsállják és szegényesnek könyvelik el. A japán házban a szoba díszét a tokonoma nevű falmélyedés jelentette, ahol a fülkeszerűen kiképzett részben egy értékes fali festményt, fegyvereket, művészien összeállított virágcsokrot helyeztek el. A ház másik részében foglalt helyet a házi oltár az ősök fényképeivel vagy kis fatáblákra írt nevével, továbbá az isten szobrokkal és az áldozati ajándékokkal. A szobában volt még egy alacsony asztalka és pár ülőpárna. Minden egyebet a falba épített szekrényekben tároltak.

Ma a lakásokban megtalálhatók a nyugati bútorok, könyvespolcok, tévéasztalkák is, és minden más civilizációs ketyere. Ez nagy zsúfoltságot okoz, még jobban leszűkítve a teret. Ágyat nemigen látni, mert minden japán a földre ágyaz magának. Az ágyneműt napközben a faliszekrényben tárolják. Sokan furcsának találhatják a földön alvást, de mondhatom, hogy ennél egészségesebb alvás nem létezik. Jómagam immár több mint 10 éve alszom japán módra és az ágyakat, heverőket most már nagyon kényelmetlennek találom. De nézzük csak meg, hogy mennyire laza és hajlékony tud lenni egy japán még öregkorában is, aki soha nem kényszerítette a testét holmi európai ülő- vagy fekvőalkalmatosságok használatára. Nem így az európaiak vagy az amerikaiak, akiknek már a reggeli, ágyból való kikecmergés vagy a székről való felkelés is problémákat okoz.


(Folytatjuk)

2011. december 5., hétfő

Tolmács voltam Osztrákiában (8)


Napfelkelték élvezete

Rájöttem a szomszéd éjszakai tévézéseinek az okára, hogy miért néz éjjel is szappanoperákat. Mert kurvával van és feltekeri a tévét, hogy ne halljuk, hogyan tekeri a nőt és ne hallatszodjon át a nyihogás. Elég puhány ez a szomszéd. Én pl. ha a helyében lennék azonnal westernfilmre kapcsolnék, nagy csatajelenetekkel, sok indiánnal, bajszos mexikói rablóvezérekkel és sok lövöldözéssel, amikor csak lőnek és nem töltenek.

A munkahelyen is csak románok vagyunk. Sokszor elmondtam már mindenkinek a mesét Siebenbürgen Erdélyországról,  a hírmondónak se maradt szászokról, a Dracula mítoszról, de a sógorok nem értettek a jó szóból. Mondtam, ne románozzanak, mert ezek a fiúk még románul se tudnak ,de hiába. Végül találkoztunk egy tábos brigáddal és az egyik munkás azt mondta, hogy amilyen útlevelünk van, olyanok vagyunk.

Különös cserekereskedelmet alakítottam ki: még a vacsorára kapott szalmakrumplimat is eladtam 50 centért a hús mellől, kínálom a sokzsebes mellényemet, tartalék bicskámat, szóval mindent , hogy könyvet vehessek.  Szép útikönyvtárat szedtem össze, nem panaszkodom. Legutóbb úgy szereztem  pénzt, hogy megvartam az előmunkásunk reménytelenné szakadt esőnadrágját.

Reggeliztető Franz elmondta, hogyan történt a betörés a hotelbe. A rablók , akik ésszel dolgoznak, betörtek a hátsó bejáraton, útközben tönkrerúgtak egy ajtót, kifeszítették a széfet a helyéről, ágyneműkön és lepedőkön kihúzták az autóig az utcára, ekkor ráébredtek, hogy a 300 kilót nem tudják feltenni az autóba. Az ésszel dolgozók rájöttek, hogy nem elég erősek ehhez a művelethez, inkább leléptek. A széfben csak 250 euró volt. Jól megjárták az ésszel dolgozók. De nem eléggé, mert egyszer valakik elloptak egy széfet, kivitték a mezőre, ott egy napot ellőttek flexeléssel, kalapácsolással és feszítővasazással. A széfben csak valami pálmafa alatti szexképek voltak és egy szendvics. Pénz egy cent se.

Láttam egy alakot a pályaudvaron ácsingózni, csupán rövidinget viselt, én meg fagytam meg, hiába sálaztam , sapkáztam fel magamat. Talán az ital vagy a drog melegítette. A szél vágtatott a két völgy között, süvített az épületek alkotta kanyonban, a rövidinges még csak nem is borzongott.

Este egy aránylag jól öltözött, nem guberálónak kinéző nő kotorászott a meki előtti szemetesben. A meghagyott italokat töltögette össze a műanyag palackokból.

A szomszéd egyre tévésebb, este 11 kor még át kell dörömbölnöm, hogy csendesebben múlassanak. Az ajtórátöréssel és a megmarkolással nem sietek, mert itt egy nyakkendőfeltekerős megfogás 700 euróba vagy 11 napi elzárásba kerül.
Itt csak két lehetőség van: vagy úgy megszettelni valakit, hogy utána csak mötyögni tudjon, vagy békén hagyni és elmenni szó nélkül.

Esmen nemzeti ünnep a sógoroknak. Ünnepelnek nyakra-főre, hogy 55- ben 10 év megszállás után kimentek a ruszkik. A tavaly is ittfogtam ezt a napot. Senki se dolgozik, csupán a kólföldiek.. Nedves, esős, csepegős napra sikeredett ez a felszabadulós nap, ha így megy tovább, lassan mi is feloldódunk.

Az ésszel dolgozó betörők az éjjel  megint próbálkoztak. Most nem a reggeliző hotelbe, hanem a másikba törtek be, ahol lakunk. A riasztót azonban nem tudták kikapcsolni, menekülés közben egy autónak is nekimentek. Annak a riasztója is bekapcsolt, volt nagy zenebona.

Tanultam pár nyelvi ficamot a munkásoktól:

betontalpfa
aluminiumpléhcsipor
betonkapufa
átkeresztelkedett mohamedánná
krumplispityóka
kakasbasztalék - tojástrántotta
tripladuplavé - www


Rákaptam a napfelkelték élvezetére. Ahogy közeledik az idő, már készítem a székem. Csodálatos a napfelkelt,e ahogy a nap kibukkan a hegyek mögül, kibontja a sugarait, álmosan nyújtózkodik, mind tündöklőbben kapaszkodik felfele, egyre fényesebben világítva meg a környezetét. Nagyon szép látvány követni az árnyékok játékát, amint menekülnek a napfény elől.


Az egyik áruházban műanyag banánhordó dobozra lettem figyelmes. Formája banán, színe sárga, szétnyitható, banán befogadó. Ügyes találmány, hogy a kölykök ne nyomják szét az iskolába csomagolt gyümölcsöt.

Nagyon meguntam már ezt a reggeltől estig tartó rabszolgamunkát a koránkelésekkel együtt. Olyan, mintha munkatáborban lennék. Még szerencse, hogy saját szobám van, nem kell szívnom mások köhögését, hallgatnom dohánytól elkínzott, pálinkával vagy talán még petróleummal is kenegetett torkok eszelős reszelését. Nem beszélve a bélgáz- és lábszagról.

Sokan igazságtalanságnak tartják, hogy amíg én olvasok, sétálok, tanulok, írok, nézelődök a tolmácsolás szüneteiben, addig nekik lapátolniuk kell.  Amíg én levegőzök, mások húzzák az igát ugyanazért a pénzért, napibérért mint én. Gondolkozhatnak, hogy melyikünk alulfizetett, én a tolmács, vagy a nehéz munkát végző, aki többet is kaphatna. De hát ilyen az élet. Aki nem tanult, az most szorítsa össze a fogát, markolja meg a lapát nyelét, mert ehhez a munkához nem kell más, csak két kemény kar és egy buta fej. Aki pedig tanult, az is szorítsa össze a fogát, nehogy elharapja a nyelvét mérgében, mert hiába tanult, a bére egyenlő a lapátoló fizetésével. Tehát amit én kapok a sötéttől sötétig tolmácsolásért, fagyoskodásért, ázásért és időpocsékolásért, az egyenlő a napszámos egészségromboló munkájával, s a kettő együtt a szarnak a testvére.

Egy  oszztrák brigádos elmondta, hogy a szlovákjai nagyon gyengén adják elő magukat. A nők is isznak, a férfiak meg pláne. Esténként verekednek, a pénzüket szivarra, italra költik. A lakás ingyenes nekik, de olyan, mint a disznópajta. A hütőben rothadnak meg az ételek, a sarokban a büdös zoknik és gatyák. Befizetett nekik német órára, egy páran jártak, de két hét múlva megunták és otthagyták. Kérik fel a fizetést előre és sose mondják, hogy bitte, danke.

Benéztem a pályaudvar egyik szobájába és láttam, hogy csomagmegőrző. De micsoda csomagmegőrző! Kabátok, biciklik, bőröndök, táskák, hálózsákok, sátrak, szatyrok és motyók. Mint háborús meneküléskor. A vonaton felejtett tárgyak megőrzője.A csomagmegőrzős nénitől megtudtam, hogy igencsak bolondok errefele az emberek, mert még laptopot és aranyhalas akváriumot is találtak a vonatot. Ha nem részegek vagy történetesen drogosok, akkor minden bizonnyal elment a szépeszük, ha azt se tudják, mijük van és csak úgy ottfelejtik, vagy szökdösnek le bolondul a vonatról. Mások leszállnak valamiért, a vonat elmegy, a holmijuk a fél országot beutazza. Kérdeztem, mi lesz a sorsa a talált tárgyaknak. 60 napig tárolják, utána eljótékonykodják, ami használható. A laptop a hivatalé lett.

Rettenetesen zajosak a gépek a munkahelyen. Flex, fúró, csiszoló, kővágó gép, kalapács, gőzkalapács és még nem tudom mi dolgozik egyszerre. Sokféle kelepelő, sípoló, sivító, kattogó eszköz. Muszáj egész nap füldugóval járnom. A munkások meg se hallják, észre sem veszik. Már a gépek hangjától reszket az ember gyomra, a zajtól úgy érzem, fát vágnak a fülemben. Szívesebben szeretem a bazár és a halpiac saját, valósággal rosszul vagyok a gépek hangjától. Talán azért, mert gyermekkoromban lakott egy asztalos a szomszédban és az reggeltől estig vinnyogtatott valami ujjfaricskáló gépet.


2011. december 3., szombat

Tolmács voltam Osztrákiában (7)


Mit beszélnek egymás közt a lovak?

A sógorok a szervezés terén nagy nullák. Egy hónapja azzal szórakozunk, hogy szedjük fel a régi munkát, mert ide még ez kell, oda meg az, itt ezt felejtettük ki, ott meg amazt. Tíz főnök és 20 ellenőr parancsol.

Egy bosnyák munkás elmondta, hogy a sógorok akik a barakkban laknak, olyanok, mint a disznók. Mosatlan edény, szemét, sörösüvegek, sáros bakkancs, büdös zokni és szaros gatya. Cigarettacsikkek és üres cigarettásdobozok mindenfele. Cseppet se zavarja őket a büdösség, a rendetlenség. Ezt itt én nem láttam személyesen, de megtapasztaltam  otthon, amikor cowboy voltam egy farmon. Ott is volt két tekergő német, akik a kutyákat az ágyba fektették, ők egész héten mocskosan jártak, zsíros ruhában. A mosatlan edények alatt szakadt le a kagyló, a szennyes ruha zsákokban penészedett és fulladtak bele a szivarfüstbe. Dolgozni csak úgy dolgozgattak né, nehogy elkopjon a szerszám nyele.

Nagy divat az orrkarika, fülkarika és egyéb franckarikák. Az osztrák fiatalság meg van hibbanva. Csak tökkelütött hülye lehet, aki szép arcát telerakosgatja vasdarabokkal, a szája karikás, a szemöldöke, a tarkója, a nyaka mindene tele fityegőkkel.

Levest 41 nap alatt alig kétszer ettem a fogadóban, az is hitvány porleves volt. A mi parasztcsorbánkat, házi tyúkhúslevesünket, gulyáslevesünket semmilyen leves nem bírja megverni. Eddigi életem során sok országot bejártam, de jobb, finomabb levest sehol nem ízleltem.

Elmentem a postára, hogy váltsak fel két eurót 50 centesekre. Három ablak zárva volt, a negyediknél voltak és beszélgettek. Nagy nehezen észrevettek, no , mondom adjon gyorsan  2 euróra ötvencentest, mert a kávégép mind eszi meg a visszajárót, egyébként itt dolgozunk a pályaudvaron. Nagy mogorván elém lökte az aprót és egy darab nyállal kiköpte:mi közöm hozzá?érdekel is engem a kávéautomata...

 A könyvesüzlet kezdett centeket rárakosgatni a könyveimre. A rendelésnél egészen más az ár, mint a kifizetéskor. Eddig a rendelési árat fizettem, most már valaki kávézik az én pénzemből.

Megbarátkoztam egy csecsen munkással. Hatalmas kétméteres medve, acélkarokkal és rézzel kirakott villogó fogakkal. A neve Ali. Kérésemre elkezdett tanítani csecsenül. Nagyon nehéz nyelv, nehéz leírni, még nehezebb kiejteni, mert a csecsen nyelv hörögve ordító harcos beszéd. Csupa kaszabolás, puskalövés és halálhörgés. Nemhiába hívják Csecsenföldet a Bátrak Földjének. Még a ruszkiknak is beletörött a bicskájuk. De énekelni, enni, inni és kardokkal táncolni tudnak a csecsenek, úgy , hogy szikrázik, gyúl meg a színpad..

Ime egy kis csecsen nyelvlecke:

jó napot - de dik hülda
jó reggelt - ühriye dikhö hülda
jó estét - büz dikh hülda
jó - dik
jól megy - dik du
szép - hüz
hogy vagy? - hrolüks muh duha? hrüks muh duha?
köszönöm - börkál dik du
Alhamdulillah - Istennek hála - del rez hüldö dik du
Isten - del
hogy hívnak? - ha tse huyu?
Nevem - sze tse...
én - sze
én - szo
te - ho
segítség - hrodö
barát - duatöhr
mi ez? - huyu i, huyu her
éhes vagyok - szo mecö vu
szomjas vagyok - mal heduyu
nő - zud
férfi - tög
gyerek - bers
menni - szo vüed
drága - jezüjó
pénz - ághcs


Visszacseréltük a nyírógépet, felpótoltuk és vettünk egy extra gépet erős, durva hajra. Este megint pórul jártam, a gép elakadt a hajamban. Szépen le kellett kicsiollózzam a hajam, aztán nagy nyekeregve kopaszra nyírtam a kobakomat.

Elfáradtam. Minden reggel fel, este le. Napközben alszom el. Ha hazamegyek, egy hétig csak enni, inni és szarni fogok, mint egy kicsibaba. Veszek felnőtt pelenkát.

Beszélgettem a török munkásokkal. Haza akarnak telepedni, az egész kolónia. Úgyis Törökországban jobb az élet, mint Európában. Régóta ezt beszélgetik az emberek a mecsetekben. Már sokan csomagolnak. Nagy bajba lesznek a sógorok, ha a törökök lelépnek. Nem lesz munkáskéz.

Az állomáson találkoztunk magyar cigányokkal. Olyan hangosak voltak, mint egy sereg varjú.
Kérdem:- Magyarok vagytok?
- Azok hát! - jött az öntudatos  válasz.
- Hát ti mit csináltok? Itt dolgoztok? - kérdezte a leghangosabb.
- Itt  dolgozunk a pályaudvaron, és ti mit csináltok? - kérdeztem.
- Mi ésszel dolgozunk - düllesztette ki a mellét.
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy lopunk.

Pár nap múlva ismét találkoztam a zöldkalapos, gombos mellényű, budihorgolóbajuszú kovásznaival, akit székelynek hittem. Most nem volt tollaskalapos, fehéringes, gombosmellényű, hanem valami kopott tréningfelsőben, ócska sapkában  ténfergett. Egyből szembeötlött a két gülüszeme, vastag szája prémje, már többet nem látszott góbénak, inkább füstösnek. Hallottam , hogy Kovásznán vannak ilyen fehér bőrű, szőke füstösök. Ott állt ez a kovásznai egy szekérderék rablópofájú ember között és boldogan integetett, ordította, hogy szerusz tezsvér! Egészen beleillett a képbe.

Csak még egyszer túrós puliszkát ehessek, mellé tyúkhúslevest, szilvásgombócot, zakuszkát, csirkepaprikást, fokhagymás levest és kikavart vinetát! Ezek mellett Ausztria minden kincse, fénye ragyogása olyan gyenge  pislákolás , mint a budirajáró rossz istállólámpáé.

 Betörtek a hotelbe. Reggeliről kifele jövet láttuk a nyomokat, a rombolást, a tönkrerúgott zárat. Biztosan az ésszel  dolgozók jártak itt.

Új étrend. A vacsorám felét dobozba rakom s elteszem reggelire. Vettem barna kenyeret, hagymázok, libazsírozok. Az asszony küldeménye.

Hagymát és fokhagymát árulok, bögrét cserélek borotvára, csereberélek. 10 cent a kávéhozás díja, a szivar 20. 1 euró , ha lábizzadásgátló púder kell a patikából.

A kávéautomata már harmadszor nyelte el a visszajárót. Zörömböltem, de nem akart visszaadni. Egyik nap az előttem vásárló vasutasnak nyílt meg a szenencséje, a visszajáróval kiömlött egy kalap apró is. Hiába mondtam, hogy az én pénzemet is megette, a vasutas nem adott egy centet se.

Egyébként lelketlen, kizsákmányoló ez az automata rendszer. Egy csomó embernek elvették a kenyerét. Bátran nyithattak volna egy butikot, hogy valaki áruljon ezt-azt, éljen meg ő is. De Osztrákiában nem érvényes az élni és élni hagyni törvény, itt csak a mindenkit letaposni mondás a divatos. Csak én, aztán ismét én, végül is én. Aki meg leesett, akkor egyet rúgok rajta, hogy höngörödjön bé az ódalon.

2011. december 2., péntek

Tolmács voltam Osztrákiában (6)


Dupla bért fogok kérni

Megtanultam, hogy a sógorok ebédidőben Mahlzeit köszöntéssel üdvözlik egymást. Ha mennek az utcán, ha a barakk felé, ha jönnek vissza a városból, ha mennek a boltba, ha evés közben találnak, szóval minden tevékenység és helyzetváltoztatás közben. De ez a Mahlzeit nem olyan, mint a Guten Appetit, hogy vissza lehessen rá válaszolni, hogy Danke vagy Gleichfals. Erre csak hümmögni lehet, jazni vagy visszaköszönni, hogy Mahlzeit. Rettentő idegesítő hallani nap, mint nap ezt a Mahlzeitot. Értelme: milyen szép ebédidő, ebédidő van, ebédszünet.

Irtó hideg lett. Délután 4-ig bírtam, majd vissza kellett menjek a hotelbe a téli nadrágomért. Napi szaros 20 euróért csak nem teszem tönkre magam! Az itteni nedves-ködös, huzatos, szeles idő a csontokat is kihűti. A cég nejlonmunkanadrágja nem sokat ér, a felső ruházatomon is átfúj a szél. Hoztam magammal egy tartalék pokrócot, holnaptól ponchóként magamra terítem.

A sok sínről peronra ugrálás miatt valami ér vagy ín megpattant a lábamban.. Ki tudom tapogatni. A hideg futkorászik ilyenkor a hátamon.

A fritzek jól bírják a hideget. Röviding, rövidnadrág, fedetlen derék, kőművesdekoltázs. Igaz, hogy kövérek rettentően, disznószeműek és göndörszőkék.

Találkoztam egy  szamosújvári románnal és barátkozni kezdtünk. Mondtam neki, hogy vigyázzon, mert mi veszedelmes revizionisták, autonomisták, soviniszták, irredenták, horthysták stb. vagyunk. Kacagott, hogy dőlt el, s még ő mentegetőzött. Jó ízes falusi nyelven beszélt ez a román, öröm volt hallani.

Másnap hozott magával egy kovásznai fickót, aki úgy nézett ki, mint a mesében: kicsi ember, zöld  rucatollas kalap, olyan bajusz, mint a budi horgolója, sokgombos zöld mellény, két erős kar és egy buta fej. No, ez alighanem székely lesz, gondoltam. A koma elmondta, hogy kovásznai, románul kicsit tud, németül még kisebbet. Négy éve hánykódik itt, az erdőn lakik sátortáborban és előráncigált egy kopott papírlapot egy árvíz mosta házzal, meg a szöveggel, hogy adjatok, adjatok, amit isten adott, pénzt és ételt. Ruhát.

Falsch!Falsch!Falsch!
Én inkább egy olyan táblát akasztottam volna a nyakamba, hogy minden  néven nevezhető munkát elvállalok, szeretek és akarok is dolgozni. Ez az árvíz áztatta gyűrött cédula nem nagy bumm. Én erre nem adnék 10 centet se.

Mostanában egyre többet kell dolgozni, már este 9-10-ig kinnt vagyunk az állomáson. A sógorok kezdik szorítani a prést. Facsarják az embereket. Én is rongyos 20 euróért eladtam a bőrömet, a szabadidőm, az alvásom, a nyugalmam, mindent. Fagyoskodom, ázok-fázok, parancsolnak, rángatnak egész nap ide meg amoda.

A felújítás alatti állomásépületben van egy kis előszoba, ahol egy kávéautomata mellett szoktak az emberek füstölődni. De van egy belső szoba is nemdohányzóknak, itt azok a nímötök fetrengenek és nézik a tévét, akiknek nincs munkájuk, vagy szolgálatból tértek vissza. Mozdonyvezetők és vasutasok. Az egyik  nagyon esős, nagyon fázós napon bementem ebbe a nemdohányzó szobába és leültem az egyik székre, hogy egy könyv melegénél összeszedjem magam. 10 perc múlva kidobtak, mert az én cégemnek nincs szerződése a vasúttal, hogy a munkások bejöhessenek ebbe a szobába. Erre nagyon felvesztem és elmondtam a sógoroknak, hogy komám, ti még mindig fasiszták vagytok, nincsen nektek szívetek. Reggeltől estig nektek dolgozunk, esőben-fagyban, itt vagyunk vasárnap , ünnepnap, mindennap.  Sajnáljátok még a helyet és a csapvizet is... De megyek is, nem akarok egy levegőt szívni veletek, sokkal jobb az esőben, mint ilyen patkányok közt. Nagyot néztek a sógorok és a szemük felakadt.

Recseg-ropog az egész EU. Már az osztrákok is érzik, hogy nem volt jó dolog ez a közösködés. Kár volt beleugrani ebbe a buliba. Ma  egy művezető megsúgta, hogy ő már menekíti a pénzét. Éspedig ezüstbe, mert aranya mindenkinek van, de csak a szekrény mélyén vagy a széfben. Az ezüst sokkal jobb, mivelhogy iparilag nagyon használják, így egyre kevesebb és egyre keresettebb. Tehát nagyon jó befektetés.

Nagyon szadista, gyilkospofája van ennek a művezetőnek. Az arca sovány és kétfelől annyira be van horpadva, mintha buzogánnyal sújtották volna meg. Kék szeme érzéstelen, üvegszemben is több a kímélet, könyörület és jóérzés.

Olyan hideg lett, hogy reszkettem. A szél a csontomig hatolt. Közbe havas eső esett. Az egyik kápó kihajkurászta az embereit az esőbe, ő maga is addig állt ott, míg bőrig ázott. Mondtam neki, hogy nálunk a  kutyát  ilyen időben megfogják és beviszik a házba. Csak pillogott. Annyira nem fontos egy munka sem, nincs annyi pénz , hogy az ember egészsége rámenjen. Egy agyhártyagyulladás, tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, tönkrement fogak, életre szóló reuma senkinek nem hiányzik.

Ezután olyan országba megyek tolmácskodni, ahol sivatag van és puputevék, mert a hidegből nagyon elegem van. Este munka után beálltam a tusolóba, megengedtem a forró vizet és langyosnak találtam  azt, ami eddig égetett. Alig tudtam felmelegedni.

Láttam egy tehervonatot amely csupa török teherautót szállított. Leghátul csatoltak egy rendes vasúti kocsit, abban ücsörögtek a sofőrök. Érdekes kombináció. Az áruval megpakolt teherautókat vasúton szállítják, mert így olcsóbb.

Vége lett a büfés vacsoráknak és a nagy zabálásoknak. Még a raktárból is kitettek minket, annyi a vendég a fogadóban. A pincében étkezünk, ahol a vén nyanyák gombás biliárdot játszottak. Alig egy tányérka ételt kapunk, ettől nem guvad a pocakunk...

 Sokat járok kotorászni az állomás egyik kukájában, amely mindennap színültig van magazinnal, újsággal, dobozzal és egyéb papírhulladékkal. Hihetetlen mennyiségű csinn-bumm újságot nyomtatnak .Egyéb nincs, mint politika, gyilkosság, vasúti- és légiszerencsétlenség, zaftos szexkaland, botrány és a színészek hülyeségei. Ömlik a véres rongy az újságból. Pökedelem. Többé újságot sem veszek a kezembe. De nem ez a megdöbbentő, hanem az, hogy ebben a nehéz , válságos világban mennyi pénz van röplapokra, semmiskedő magazinokra, brosúrára és reklámfüzetre. A szemetes tele velük. Ezres csomagolásban, felbontatlanul hevernek. El se jutnak a fogyasztóhoz, már útközben kidobják őket.

Az újságokban rendszeresen jelennek meg olyan cikkek, hogy a román bemászott a használtruhagyűjtő kukába és nem tudott többé kimászni. A tűzoltók kellett kiszabadítsák. Vagy: magyar kurva és strici barátja megbőröltek egy  üzletembert, román fegyenc megszökött a bőrtönből, stb.

Vettem egy mongol könyvet. Nem a legjobb.

Kezdtem belejönni a helyi dialektusokba. A fritzeket  németországi tájszólásokkal bombázom, vakaróznak is ugyancsak, sehogy sem értik. Ha megdobnak kővel, dobd vissza ólommal. Itt Osztrákiában minden völgynek, falunak , városrésznek megvan a maga nyelvjárása.

Elkezdtem őszűlni, a szakállam és a halántékom deresedik.

A fogadóbeli pincérek szenzációsak. 14 levest egy tálcán vagy luccullusi lakomába illő 14 sültet tudnak egyszerre kihozni felborulás nélkül.

A tévében 30 percig volt erotikus reklám. Hihetetlen!

Láttam egy eszkavátort felmászni a vagonra. A karjával átnyúlt, beakasztotta magát, megölelte a vagont, félig felhúzózkodott, aztán a lapátjával kinyomta magát, a kanállal  visszakerült és felnyomta magát a vagonra. Ott addig izgett-mozgott, míg egyenesbe került.

Erdem, az egyik török ellátott segélycsomaggal. A kinőtt ruháit elhozta nekünk. Jól keres ez az Erdem, csupa márkás ruhadarabokat hozott.

Lebetegedtek a törökök. Ma engem is kiütött valami. Ez a nedves, esős időjárás, a lappangva, orvul támadó csontokba hatoló hideg teljesen tönkretesz minket.

A feleségem küldött hagymát, fokhagymát, libazsírt és kenyeret.
Lefogytam. A hasamon és az oldalamon lötyög a bőr. Pár nap alatt történt, talán a hidegek miatt.

Vettem egy perzsa könyvet és megrendeltem egy pashtu nyelvűt.


Ma elmentem kávét venni a többieknek az állomás épületében levő automatához. Zárt ajtók fogadtak. A pihenőszobában, ahonnan kiraktak, két kövér disznó heverészett. Koppintottam az ablakon, hogy engedjenek be kávét venni. Az egyik intett, hogy mindjárt és azzal beszélgetett tovább. 10 perc múlva ismét koppintottam, persze rám se bagóztak. Unom már nagyon , hogy állandóan kutyának néznek, cigánynak, rongyos keleteurópai koldusnak, elmaradott bantunégernek hisznek. Nagyon magas lovon vannak még mindig. Nagyot néznének, ha behajítanák nekik egy 120 kilós követ, vagy egy oxigénpalackot. Mérgemben könnyedén felkapnám.

Aki hozta az otthoni csomagot, elvitte a mogyorómat. Egy egész hátizsákkal. Hazaküldtem az asszonynak és a gyermekeknek, hadd csemegézzenek a télen.

A török vendéglős gazdánk a pénz rabja. Már van két hotele, de még mindig hajt, kapar reggeltől estig. Valamelyik este megszólítottam, hogy csomagban valami pompát várok a vendéglő címére. Lerázott, hogy hagyjam, mert most nincs ideje. Már senki és semmi nem számít , csak a pénz.

Ma írtam egy listát, mérleget csináltam.

Beszélek magyarul, románul, németül, angolul, japánul, olaszul, spanyolul, törökül, oroszul és franciául. Ez tíz.
Értek még és többé-kevésbé beszélek szerbül, kínaiul, arabul, mongolul, perzsául, swahiliül, grúzul, portugálul, latinul és kurd nyelven. Ez megint tíz.

Megérkezett a pashtu nyelvkönyv. A török-arab-perzsa szavakkal egészen jól értem. Az írása is könnyű.

Rászoktam a kólahasználatra. Nem iszom, á dehogy! Hanem kezet mosok vele. Az építőtelepen sok az elhagyott, félig ivott kólásflakon. Minden nap kezet mosok és be kell vallanom, hogy nagyon élvezem. Azt írja a kólásdobozon, hogy cukor nélkül, mégis édes. Kezet mosok vele, de utána nem ragad. Mitől édes? Ejsze a méztől?

Süt a nap, de hideg van, fúj a szél, nagy a huzat. Az orom likában lett egy seb, mézzel próbálom orvosolni, de csípi. Mi a fenéből csinálják ezek a mézet?

 Ma arra ébredtem, hogy a szomszéd elkezdett szappanoperákat nézni és teljes hangerőre csavarta a hangszórót. Ez se fix. Átdörömböztem, erre elcsendesedett. De nemsokára kezdte zárni és csattogtatni az ajtót és lerobogott a falépcsőn.

A városban valakik kutyaszar ellenes kampányba kezdtek. Plakátokon meztelen nő és férfi szarik nekikucorodva kutyamaszkkal az arcán. Két  pasas meg kutyaszaralakba kinyomott csokoládéval kínálja a járókelőket. Villát is adnak. De a kínálgatók azzal is sokkolják a járókelőket, hogy egyenesen a járdáról eszik fel a csokikakit. Ízlelgetik, falatozzák és grimaszokat vágnak. Pfujj! Milyen undorító. Az is hogy a kutyák nap, mint nap otthagyják a névjegyüket az aszfalton, az is ahogyan kínálják a népnek a csokoládéból gyúrt kutyagumit.

Ausztriában nem javítanak semmit , inkább újat vesznek. A javítás többe kerül, mint az új.

A könyvesüzletben rettentően barátságtalanok. Már vettem 5 könyvet, ennek ellenére se mosoly, se jó szó, se érdeklődő kérdés, se kedvezmény. Hidegek, merevek, nem akarnak beszélgetni. Egy szakértő kiszámította, hogy 50 év múlva a külföldieké lesz Ausztria.

Cseréltem hagymát vízre. Eladtam a bicskámat ,a gyűrűmet, a szafáris ingemet, nadrágomat, az esőkabátomat. Szabályos cserekereskedelem. 20 centekért kávét hozok, 10 centért telefonkártyát. Már nem is tudom, mimet adjam el, hogyan csaljam ki centenként a többiek pénzét. Ha így tudom, szabályosan felszerelve jövök ide: pálinkát, szivart, pornólapot, banánszálakból készített hasist, parfümöt, sampont és egyebeket hozok. Vagy nyírógépet, mert ugyancsak mohosodik az ember.

Az egyik társam vett is nyírógépet. Úgy számoltuk, hogy 1 euró lesz egy nyírás, én 10 centet kapok a borbélykodásért. De nem, legyen inkább 20 cent.

Elvittem az egyik társamot kebabot enni egy törökhöz. Szalámmal köszöntöttem  a kebabos embereket, jól elbeszélgettünk, még az oszmán kori Magyarországról is tudtak.

A nagy nyíretkezésből nem lett semmi, mert ahogy legelsőnek kézbe kaptam a gépet, hogy berodáljam, a fél fülem hajának lenyírása után a gép kifingott. Osztrák gyártmány, jellemző.

A brigádosunk mondta:
„Elméletem szerint a német és az osztrák négy csoportba, négy generációra osztható. Az első felépített az országot a háború után. A második generáció fenntartotta és hozzáépített. A harmadik generáció kiadja bérbe, a negyedik majd el fogja adni.”

Vacsorára akkora  négyszögletű bécsiszeletet hoztak, mint egy vénasszony bugyigója. Külön tálcán hozták!

A fogadóban dolgozik egy afgán pincér is. Sajnos nem érti az én pashtu beszédemet. Igaz, én se az övét. Sok a mellékhang, a háttérzörej amiket én még nem ismerek. Hány dialektus lehet Afganisztánban vajon? Aztán ott van még a dari nyelv. Állítólag könnyebb , mint a pashtu, a legkönnyebb persze a perzsa. Ez igaz is. Szép és gazdag nyelv a farsi, könnyen érthető, beszélhető és írható.

Nehéz munka ez a tolmácsolás, nagyon unom magam, amikor nincs mit fordítani. A lustaság az unalommal váltakozik. Aludni akarok, mondjuk deszkalapon téglával a fejem alatt. Még sose kerestem ilyen nehezen a pénzt. Az álmosság hullámokban tör rám. Legközelebb dupla vagy tripla bért kérek.


(Folytatjuk)