A belépő Ukrajnába nem döccenőmentes * Az egydolláros itt sem jó * Átkeresztelt falunevek * Vendégségben * Ha a telefonkönyv beszél * Gyász van a háznál * Menjünk a temetőbe * Az a szerencsétlen 1947-es év *
Vulcăneşti-ben az utolsó pillanatban csíptük el a Bolhradba induló autóbuszt, egy végtelenül rozzant és kopott járművet. Ukrajna és Moldávia közt van egy kb.10 km-es senkiföldje, ahol csak a végtelen mező vagy gabonaföld az egyetlen látnivaló.Valaha ez a terület Besszarábiához tartozott, de az ukránok elcsatolták. A gyepűvel együtt ukrán lett pár gagauz és bolgár falu is...
E pár kilométeres távolságot pöfögve és zötykölődve, rettentő lassan tettük meg. A moldávok símán átengedtek, azonban az ukránok csekély egy órát várakoztattak - máig se értem, hogy mire, mert se előttünk, se utánunk nem állt egyetlen jármű sem. Egy óra malmozás után végre felébredtek a határőrök és megvizitáltak bennünket. Azaz inkább megszimatoltattak, ugyanis egy katona feljött a buszba kutyával, s mindenkiről szagmintát gyűjtött és a csomagoknál úgy viselkedett, mintha le akarná húgyozni. Az egyik táskát fölöttébb gyanúsnak találta, ezért mindenkit leparancsoltak a buszból, az ajtókat bezárták és mindent szétszedtek. Később egy vénasszonyt kiemeltek közülünk és csomagostól elvitték. Időközben kitöltöttük a határátkelést bizonyító cédulát, a meglátogatandó ukrán felebarátunk címén kívül még az ütött-kopott autóbusz rendszámát is bele kellett írnunk. Belépésnél az irat egyik fele a határon maradt, a másik felét pedig gondosan eltettük, hogy majd visszafele kilépőként szolgáljon. A szatyros vénasszony miatt még egy órát várakoztunk, de azért elérkezett az indulás ideje, és megkönnyebbülve átpöfögtünk a határon. Nemsokára feltűntek az első házak, Vinogradovka gagauz falu felszege. Régebb ezt a falut Kurcsuknak hívták, de amióta idegen kakas szállt a kerítésre, a gagauzokon és egy pár hóbortos utazón kívűl aligha érdekel valakit, hogyan hívták e települést a boldog időkben.
A magyar térképem ismét csődöt mondott, annál jobban használhattam a románt. Még Vinogradovka is rajta volt.
Bolhradban egy jó darabig azzal töltöttük az időt, hogy olyan pénzváltót találjunk, ahol az egydollárost is elveszik.Vulcăneşti-ben sehogy se tudtam rávenni az ottani butik tulajdonosát, hogy nehezen összespórolt egydollárosaimat beváltsa. Csökönyösen kitartott amellett, hogy az egydollárosokat nem váltja be. Nem kevés szaladgálás és mérgelődés után Bolhradban is ezt tapasztaltam, a pénzváltók itt is idegenkedtek Washingtontól. Állítólag azért, mert a pénzhamisító bandák annyi hamis egydollárost nyomtak, hogy a végén az emberek már úgy néztek a bankjegyekre, mint itthon a kotlós tojásra szokás. A végén nem volt mit csinálnom, a nagyobb címletű pénzeimből kellett egy párat feláldoznom.
Vasilinek hála, a kotlovinai busz érkezése előtt egy csomó hasznos információval gyarapodtam, éspedig a régi és új településnevek terén szereztem gyakorlatot.
Az ukránok a drágalátos román testvérekhez hasonlóan nem tagadták meg magukat és szép lassan az összes idegen csengésű vagy számukra kellemetlen hangzású településnevet kicserélték az évek során.
Régi nevek: Új nevek:
Kubej Csernovo Cservonoarmijszke
Balboka Kotlovina
Kanidere (Véres folyó) Dimitrivka
Eski Trojan Sztari Trojan
Satilik Haci Alexandrivka
Gagauziában
Basköyü Chirsova
Kazayak Cazaklie
Kotlovinába úgy kerültem, hogy még Vulcăneşti-ben pedzegetni kezdtem Vasilinek Ukrajnát, hogy milyen hatalmas utazásra indulok. Addig s addig, hogy barátomnak eszébe jutott kotlovinai rokonsága, és úgy döntött, velem tart meglátogatni évek óta nem látott nagybátyját.
A nagybácsira csak hosszas keresgélés után akadtunk rá, a fél falut át kellett bogarásznunk utána. A találkozásoknál szokásos örvendezés most elmaradt, mert a nagybácsi gyászban volt. A felesége a múlt héten valami betegségben elhalálozott, emiatt nem volt valami barátkozós kedvében. A gyászt mutatta a nagybácsi borostája, a kézfogás elmaradása, később azt is megtudtam, hogy gyász idején tilos húst fogyasztani.
A gyásznál és a hőn szeretett házastárs elvesztése miatt érzett fájdalomnál erősebbnek mutatkozott a kötelező vendégbarátság iratlan törvénye, s kis idő múlva a nagybácsi hazavitt a házába és betessékelt minket az egyik szobába. Aztán a konyhába sietett és nekilátott szakácskodni.
Amig a vacsora készült, Vasilivel megbeszéltük a napi eseményeket s közben a telefonfüzetet forgattam. Bolondságnak hangzik, de néha egy telefonkönyv - ez esetben füzet - nagyon hasznos olvasmánynak bizonyulhat.Várakozásaimban nem csalódtam, mert egész sor érdekes gagauz családnevet fedeztem fel az orosz és ukrán nevek között.
Ime a gagauz nevek legérdekesebbjei a forditással együtt:
Ördek vagy Iordek - Kacsa
Dulapci vagy Dolapci - Asztalos, Szekrénykészítő
Bozaci - Bozaárus
Buzaci - Pásztor
Arnaut - Albán
Arabaci - Szekeres vagy Kocsis
Kalayci - Cinező
Kisacik - Törpe
Kavalci - Furulyás
Kelioglu - Kopaszfia
Kemenceci - Hegedüs
Kocebas - Nagyfejű
Kuruoglu - Szárazfia
Petrioglu - Péterfia, Péterfi
Pinarci - Kútásó, Tóásó
Kasap - Mészáros
Dermenci - Molnár
Cizmeci - Csizmadia
Asci - Szakács
Kücük - Kiss
Coban - Pásztor
Cilingir - Kovács
Haci - Zarándok (aki megjárta Mekkát vagy a keresztény gagauzok esetében Jeruzsálemet)
Hacioglu - Zarándokfia
Cobanoglu - Pásztorfia
Yabanci - Idegen
Sisman - Nagy vagy Kövér
Cölmekci - Fazakas
Tausamci - Nyulas
Vacsorára előkerült a szomszédból a nagybácsi lányunokája, a 13 éves Tánya, a nagynéni és hozzájuk verődött egy szomszéd bácsi is.
Sült kakast, friss zöldhagymát, kenyeret, kalácsot, főtt tojást, sült halat falatoztunk egy kicsi asztalról. A lakomába bepótoltam egy pár konzervvel és űrhajós szelettel. Ez utóbbinak az öregasszony és a kis Tánya örvendett a legjobban. Számukra ugyanolyan újdonság volt az ilyesmi, mint nekünk a magyar trabantos kerek rágója, dunakavicsa.
Az étkezés pohárköszöntővel kezdődött (Hristos dirildi -Jézus feltámadt), amire kórusban rávágtuk a Hakina dirildi-t(Való igaz, hogy feltámadt), aztán a házigazda bort töltött a poharába és felhajtotta. Ezután sorra töltött mindenkinek és mi ugyanabból a pohárból, egymás szája után ittuk a jó gagauz vörösbort, mint valami korakeresztyén vacsorán. Gondolom, most a finnyásabbak igencsak húzzák az orrukat, hogy pl. miként tudtam nyugodt lélekkel és főleg szájízzel egy ismeretlen vénasszony után inni. Elmondhatom, hogy ilyen jelentéktelen dolgok meg se fordultak a fejemben. Azzal, hogy a házigazda behívott a házába, vacsorát készített, az asztalához ültetett és a bort a saját poharából kínálta, nagy megtiszteltetésnek számított. Egycsapásra elfeledtem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Törökül és oroszul beszélgettem, és megpróbáltam úgy mozogni, úgy tenni-venni az asztalnál, mint a háziak. Mert ha kényeskedni, vagy finnyáskodni kezdek, akkor megszegem az évezredes vendégbarátság törvényét és szembeköpöm magam...
Szabadjon még meg megjegyezenem, hogy ez a szokás, mármint a házigazda először a saját poharába tölt és miután kiitta az italt, és csakis azután, ugyanabba a pohárba tölt a vendégeknek, még abból a korból maradt vissza, amikor mérgezett borral vagy mérgezett pohárral, a vendégbarátságot megszegve orvul törtek valós vagy vélt ellenségeiknek az életére.
Miután a házigazda megmutatta, hogy sem a bor, sem a pohár nem mérgezett, nyugodt lélekkel töltött asztalszomszédainak, és a pohár többször körbejárt. Étkezés közben megtanultam, hogy a gagauzok a románokhoz(tocanita, ciorbita, mamaliguta) vagy az oroszokhoz hasonlóan szeretik becézgetni, kicsinyitő képzővel ellátni az ételeket: Sarapcik - borocska, balikcik - halacska, ekmekcik - kenyérke.
Javaslatom, miszerint vacsora után menjünk a temetőbe igen kedvező fogadtatást nyert, így útra keltünk, de még bekukkantottam a falu ortodox templomába, ahol félig-meddig végignéztem egy megkésett keresztelőt. A pap gajdolását a csecsemő ordítással próbálta elnyomni. A bejárat mellett egy vénasszony gubbasztott egy asztalokból hevenyészett stand mellett, és keresztek, ikonok s főleg gyertyák árusításával próbálta megkeresni a mindennapi betevőt. Hogy ne mondja, rossz napja volt, vettem tőle egy pár sárga viaszgyertyát és áhitattal nézelődtem. A templomi faragványok, freskók mind-mind újdonságot jelentettek, noha sok hasonlót láttam már Grúziában és Gagauziában. Időközben véget ért a keresztelési szertartás és a fiatal pópa hozzám sietett. Jó gagauz szokás szerint térdet s fejet hajtottam, és kézcsókkal köszöntöttem, ahogy errefelé illik. Cserébe a pópa a fejemre tette a kezét és megáldott. Ezután elbeszélgettünk. Török nyelvtudásom szemmel láthatóan meglepte, gondolom nem igen szoktak errefelé törökül tudó turisták kóricálni.
Távozáskor - tudva mi az illem - egy kis aprót szórtam a perselybe, ezzel gondolom nem járultam túlságosan hozzá az egyház felsegélyezéséhez, de úgy vélem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt.
Ideje is volt már mennem, mert Vasili és nagybátyja a homokóra lassúsággal működő vízcsapból megtöltötték a palackjaikat és a temetőkapuban vártak rám.
Alighogy beléptem a kapun, máris a szemembe ötlött egy tömegsírral kombinált emlékmű, s hozzá a felirat, hogy vándor állj meg , és gondolkozz a történteken.
A tömegsírban az 1947-es éhínség áldozatai porladtak, akik a kommunista hatalom erőszakos terménybeszolgáltatásai és azt ezt követő aszályos nyár miatt a kitörő rettenetes éhezésben lelték halálukat. Akkora csapás volt ez a falunak, hogy a település 70 %-a szó szoros értelmében éhenhalt.
Az emlékmű talapzatán jó sok odaégett gyertyát és fonnyadt koszorút láttam, ezek szerint a lakosok nem feledkeztek meg szerencsétlen falustársaikról, akik inkább éhen haltak, mintsem a levadászott kutyák-macskák után ráfanyalodjanak a temetőből kiásott holttestekre, vagy egymást falják fel. Mint ahogyan ilyen esetek gyakran megtörténtek a Szovjetunió eldugott falvaiban és távoli szibériai településeken.
Az új temetőben megkerestük a házigazda feleségének frissen hantolt sírját és tiszteletünket tettük az elhalt rokonok keresztjei előtt. Megfigyeltem, hogy a gondozott sírokon a gyertya és a művirágkoszorúk mellet a bolgár és a grúz sírokon látottakhoz hasonlóan pohárkában bor és víz áll kitéve. Ételáldozatot itt nem láttam. Tehát nem a virágokra kellett a víz, mint ahogyan eleinte gondoltam, inkábba vízáldozathoz, amivel Vasili nagybátyja az elhunyt hozzátartózóknak akart áldozni.
Állítólag a szokás még a pogány korból maradt fenn amikor a családtagok étellel, itallal és a gyertyák fényével óhajtottak enyhülést nyújtani az alvilági szenvedésekre és fényt vinni a sötétségbe. Azt is láttam, hogy a házigazda Vasilivel együtt sorra végigcsókolta és megsimogatta a hozzátartozók sírdombján korhadozó kereszteket.
A temetőből visszafele jövet sírgondozó emberekkel találkoztunk, közülük az egyik meghallotta, hogy barátommal románul beszélhgetek és nagy lelkendezve utánunk szólt: - Mi is románok vagyunk, nem hallottunk román szót évtizedek óta...
Odamentem hozzájuk, lekezeltünk és bár kiderült, hogy nem vagyok román, ez nem rontotta el az örömüket és nagy szerettettel, meghatva beszélgettek velem. Megtudtam, hogy még fiatal korukban szakadtak ide Romániából, valahonnan a Duna mellől. Azóta itt élnek a gagauzok és ukránok között, itt van a családjuk, ide köti őket a munkájuk, és most már a temető is.
Jó volt találkozni ezekkel az emberekkel, valami olyasmi érzés kerített hatalmába , mint amikor Japánban találkoztam egy románnal és úgy beszélgettünk egymással, mint testvér a testvérrel. Nyoma se volt ellenségeskedésnek, hogy ki volt hamarabb Erdélyben, vagy hogy kit hol hozott világra az anyja. Jó volna az otthon heveskedő, véresszájú nacionalistákat - legyenek magyarok vagy románok - egy kicsit száműzetésbe küldeni, hogy tanuljanak becsületet és emberséget...
Sajnos, a sírápolás miatt az atyafiak nem tarthattak velünk a falu kocsmájába, mi azért elmentünk, hogy bepótoljuk a nyámok egymásra találását, mert szó ami szó, úgy éreztük, egymásra találtunk mi hárman: a két gagauz és jómagam. Ha már csak azt vesszük, hogy mind a hárman ázsiai fajzat lennénk. A gagauzok a kék oguzoktól, mi pedig valamilyen türk töredéktől, hacsak nem a kazároktól, a kabaroktól, szabiroktól csángáltunk el hajdanán.
A korcsma felé tartva sok falusival találkoztunk, ezek kivétel nélkül mind visszaköszöntek és az én köszönésemet is szívesen viszonozták. A kocsmában, vagyis inkább felerész boltocskában a kommunista világban megszokott ismerős szag fogadott: a ládákban tárolt gabona, fűszer, cukor, keksz és miegymás szaga keveredett a mosószerek, gumicsizmák kipárolgásával és a vasasrészleg gyárszagával. Egy dobogószerü emelvényre állított asztalhoz telepedtünk, kissé félresepertük az előző vendégek által csinos halmokba feltornyozott napraforgómagot és Jantar sört rendeltünk, majd folytattuk ott, ahol mások abbahagyták. Rágtuk a bugamagot és emeltük a tornyocskákat.
Ivás közben tanultam egy mondást még Besszarábia idejéből: "Antonescu i Mihai, / Beri torbu i utekai!" (Antonescu és Mihály, vedd a cókmókot és iszkolj!)
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése