2012. február 11., szombat

Japán erdélyi szemmel (13)


Kulináris és egyéb furcsaságok 

O mochi: nehéz megfelelő magyar kifejezést találni a japán újév speciális süteményére. Végül elneveztem olvadt rágóguminak. Ez úgy készül, hogy a rizst megfőzik, nagy mozsarakban, fakalapácsokkal összezúzzák, majd összegyúrják és gömbölyű vagy négyszögletű fehér darabokra vágva megszárítják. Ezt később tűz fölött megpirítják és különféle édes porokban meghempergetve eszik, esetleg fekete algalapba tekerve vagy levesben megfőzve fogyasztják.

Az o mochi olyan, mint a rágógumi, nyúlik és nehezen lehet lenyelni. Emiatt már sok öregember megfulladt, mivel túl mohón és túl forrón fogyasztották a mochit.

Régebb minden család saját maga készítette el ezt a ragadós, nyúlós édességet. Faluhelyen, a falu piacán valóságos népmulatsággá fejlődött a mochidöngölés, ahol ki-ki tréfás dalokat énekelt és kedvére táncolt. A férfiak döngölés közben mindenféle pajzán versikéket mondtak, közben akrobatikus mutatványokat végeztek a kapaszerű döröckölővel.

A külföldiek eleinte nem értékelik a mochit, de aztán rendre megszeretik. Nagyon sokféle mochit lehet kapni az erre szakosodott üzletekben: létezik piros, zöld, barna, sárga és fehér. Én mindig cseresznyevirágízűt, zöld teával ízesítettet és valamiféle fahéjhoz hasonló porral beszórt mochit vásároltam nagy előszeretettel.
Az o mochi igen kiváló ajándék, ha öregemberekhez megyünk látogatóba. Íratlan szabályok szerint mochit és speciális, idős embereknek készített, erősen fűszeres cukorkát vásárolni a legildomosabb, ezzel szerezhetjük a legnagyobb örömet a házigazdának. A mochit aztán zöld teával együtt kell elfogyasztani.
Yakiniku resutoran: sülthús-éttermet jelent japánul, ahol sülthús-specialitásokat ehetünk. Minden városban működnek ilyen éttermek, amelyek az utóbbi időben valóságos étteremlánccá alakultak. A rendkívüli népszerűség oka, hogy itt korlátlan mennyiségű ételt lehet elfogyasztani, megszabott összegért. Miután a vendég félórás várakozás után feliratkozott a várakozó listára, további félóra múlva asztalhoz is juthat.
Az asztalok mellett hűtőszekrényekkel ellátott pultrendszer áll, ahonnan mindenki elveszi azt, amit enni szeretne: zöldséget, gyümölcsöt, levest, rizst, sushit, desszertet és az étkezés fénypontját jelentő nyers húst, amit aztán saját kezűleg süt meg az asztalába épített tűzhely rácsán.

A választék óriási. Van itt mindenféle hús és belsőség, befűszerezve vagy fűszerezés nélkül, amiből a nagybélűek örömére pukkadásig lehet zabálni. Az egyetlen szabály az, hogy 1.700 jenért kizárólag 90 percig lehet enni, és nem szabad semmilyen maradékot hagyni. Továbbá, ha elvettek valamilyen készételt a pultokról, azt nem szabad visszatenni. Ha valaki kifut az időből, vagy nem tudja megenni mindazt, amit a tányérjára szedett, büntetést fizet.

A yakiniku resutoranokban állandóan telt ház van, és szenzációs látvány tárul a belépő szeme elé, ahogy mindenki süt-főz az asztalánál és tömi magát. Folyik a sör és a szaké - igaz, ezért külön kell fizetni - és a legtöbb asztalnál nagy baráti társaságok ünnepelnek, mivel ide nem szokás egyedül vagy párban jönni. Hétvégeken sok család kerekedik fel és látogat el a yakiniku resutoranba, de a törzsvendégek zömét a mindenféle kisebb-nagyobb cég és hivatal alkalmazottai, továbbá a fiatalkorúak alkotják.
Kobei marhahús: az O Barquinho francia étterem egyik híres specialitása a kobei marhahúsból készült steak volt. Mindig a vendég asztalánál kellett megsütnöm, méghozzá forró márványlapon.
Gasztronómiai körökben a kobei vagy matsuzakai marhahúsról úgy beszélnek, mint valami istenségről, akinek áldozatot illik bemutatni. Még tiszteletlenül sem szabad beszélni róla, s nagyrabecsülésünk jeléül az egekig kell magasztalni és csak szertartásos mozdulatokkal szabad dolgozni vele. A nagybetűs kobe marha, az o kobe gyu annyit tesz, mint a tiszteletre méltó kobei marhahús. Mindez nevetségesnek tűnik azok számára, akik nem ismerik e különlegességet.

De nem is közönséges hús ez ám!

Kobéban, a híres kikötővárosban 35.000 család istállóiban tenyésztik a sötét színű japán szarvasmarhát, amelyből a világ legjobb rostélyosai készülnek. Ezek az állatok a szokásos takarmányon kívül válogatott tápszerekből, halból és rizsből összeállított speciális menüt kapnak, sörrel itatják és napi öt órán át masszírozzák őket. A masszás alatt a marhák szőrét rizspálinkával permetezik, és klasszikus zenét hallgattatnak velük a stressz leküzdése végett. A masszírozás hatására a zsír beivódik a húsba, és olyan lesz, mintha szalonnával lenne megtűzdelve: szép, márványozott mintázatú, hihetetlenül porhanyós és ízletes.
Magam is ettem kobei marhahúsból készült steaket, persze, nem mint vendég, hanem csak abból, ami a vendégek után maradt, vagy azokat a húsdarabokat, amelyeket a sütés után levágtam a hús két végéről. Hétköznapi halandónak a kobei hús szinte megfizethetetlen, mert 100 g marhahús több mint 100 dollárba kerül, és nem csak Európában, hanem Amerikában is kellő tisztelettel üdvözlik a kaviár, a szarvasgomba, a homár, az osztriga és egyéb hasonló ínyencségek sorában.

Naneki neko: csalogató macskát jelent japánul. Ez egy nagy, fehér porcelán macska, amely megtalálható az éttermek, szerencsejáték-kaszinók, orvosságos üzletek, fodrászatok, egyszóval, minden olyan üzlet előtt, amely a vendégekből él. A macska szerepe becsalogatni a vendéget, vigyori pofájával és az egyik mancsával hívogatóan integetve. Állítólag a naneki neko jó szerencsét, gazdagságot és boldogságot hozó amulett, amelyet ajánlatos minden étteremtulajdonosnak beszerezni. De láttam mini változatban kulcstartón is fityegni. Kérdés, hogy a naneki neko-készítők valóban boldog, gazdag és szerencsés emberek-e? Vajon ők mire vitték?

Mamemaki: a szójababszórás ünnepe. A régi holdnaptár szerint február 3-án vagy 4-én ünneplik a japánok a tavasz érkezését. Ez az a nap, amikor a tél átadja a helyét a tavasznak. Az emberek ilyenkor összegyűlnek a nagyobb szentélyek körül, és egy marék szójababot szórnak szét. De teszik ezt otthon is, a házuk körül, és a ház egyes helyiségeiben is. Úgy vélik, hogy a szétszórt szójabab szerencsét hoz és elűzi a gonosz szellemeket. Közben ezt kiáltják: Fuku wa uchi, onyi wa soto (Szerencse bent, ördög kint).
A mamemaki kedves szertartását a mai modern Japánban is végigcsinálják, már csak a hagyományok kedvéért is, nem mintha hinnének az ördögűző bab erejében.

Személyzeti gondok 

A nagy japán cégek alkalmazottjaihoz hasonlóan, az éttermek személyzetének is kijár néha a jól megérdemelt pihenés és lazítás. Különösen forgalmas napok után, a munka végeztével az étterem vezetőjének szokása meghívni a személyzetet egy bárba vagy étterembe.

Japánban évente körülbelül 3,5 trillió jent költenek el reprezentációs célokra, ide tartoznak a cég számlájára elfogyasztott ebédek és vacsorák. A bárok és az éttermek pedig ilyenkor egyfajta nevelőintézetté válnak, a menedzserek itt foglalkoznak a személyzet átnevelésével.

Az ilyen összejöveteleken úgy kell inni, mint egy kefekötő, ez szabály, íratlan törvény, ami ellen nincsen apelláta. Sokszor a tulajdonos maga is versenyt iszik az alkalmazottakkal, és a meghívást nem lehet visszautasítani.

A tulajdonos és a menedzserek számára e meghívás azért fontos, hogy a nem hivatalos közegben könnyebben kifürkésszék az alkalmazott gondolatait, magánvéleményét az étteremről, a munkáról, a tulajdonosról, stb. Ha a tulaj munkaidőben kérdezné meg az alkalmazottakat, azok csak udvariasságból is semleges és kitérő válaszokat adnának. Egy bárban viszont, az alkoholtól nekihevült emberek önkontrolljukat vesztve kipakolják minden sérelmüket, hangot adnak elégedetlenségüknek. A becsípett alkalmazott mindent szabadon elmondhat a főnökének, akár le is hülyézheti. A tulaj ezt nem veszi komolyan, nem sértődik meg és nem áll bosszút az alárendeltjén. Célja teljes és összeillő képet nyerni az étterem belső helyzetéről, a munkaviszonyokról és az alkalmazottak problémáiról.

Egy bárban a tulajdonosnak lehetősége nyílik arra, hogy semleges környezetben tegyen észrevételeket az alkalmazottnak és figyelmeztesse őt hibáira. A menedzserek úgy vélik, hogy az alkalmazott a nyilvános szidás következtében „elveszítené az arcát” és a megszégyenítés miatti megbántottsága elfödhetné előle az ítélet igazságosságát. Ezért a bírálat hatékonysága mérhetetlenül csökkenne. A japánok szerint egy bárban, félrészeg alkalmazottak között egyáltalán nem csökken a tulajdonos presztízse, és nem rombolódik le a tekintélye. Ugyanis ő fizeti ki a számlát az elfogyasztott ételekért és italokért.

Egy ilyen átnevelő tanfolyam végén a személyzet ünnepélyesen ígéretet tesz, hogy a közeljövőben még szorgalmasabban fog dolgozni és köszönetet mond a tulajdonosnak, hogy kitüntette őket bizalmával.

Egy remek üzlet: a magántanárkodás 

Az egyik legjobb, legkönnyebb és talán a legjobban jövedelmező állás Japánban a házitanítványokkal való foglalkozás. A legjobb fizetéseket a zongora-, balett-, golf- és nyelvtanárok vágják zsebre. Sok, Japánba szakadt külföldi a magánórákat tartja főfoglalkozásának, hisz ezekből lehet a legjobban megélni, a kezdeti idők buktatóit leküzdeni.

Japáni tartózkodásom alatt én is voltam magántanár. Könnyű volt azzá válnom, hiszen még a nagyvárosokban is nagyon kevés a külföldi és ezért nem igen kellett a konkurenciától tartanom. A tanítványokat az éttermen keresztül szedtem össze, a törzsvendégekkel való beszélgetések előbb-utóbb oda lyukadtak ki, hogy valakinek valakijét kellett tanítani valamire. Így sikerült összeszednem egy magyar, egy német és egy operatanítványt. Az első kettő üzleti útra indult Magyar-, illetve Németországba, az operatanítvány mint zenészember, valami koncertre készült, de sehogy sem tudott megbirkózni a kiejtéssel és a hanghordozással. Minden hétfő délután két óra hosszat énekeltünk és birkóztunk Mozart Varázsfuvolájának régimódi szövegével.

A tanítványok nagyon jól fizettek, egy órára 100 dollárt szántak, ez japán felfogás szerint nem túl nagy összeg, mert vannak tanárok, akik még ennél is többet kérnek. Operatanítványom sokszor nem volt bővében a pénznek, és megesett, hogy gyakran természetben fizetett. Hol egy láda paradicsomot hozott, hol barackot, hol retket, mikor minek volt a szezonja. (Jól fogott az is, legalább nem kellett megvásárolni...)
Sokat kínlódtam a tanítványaimmal, mert a legtöbb gondot nem a grammatika okozta, hanem a kiejtési nehézségek. A japánok többsége képtelen különbséget tenni az r és az l hang között, ezenkívül hihetetlenül nehéz kiejteni nekik a zs, ty, gy, ny, ö, ü hangokat. Két vagy három egymás mellett lévő mássalhangzó kiejtése ugyancsak komoly probléma. S ne beszéljünk akkor a lengyel nyelvről, ahol akár öt vagy hét mássalhangzó is kerülhet egymás mellé.

Szexboltban 

Külvárosi bolyongásaim közben egyszer ráakadtam egy szexüzletre. Bent egy kicsípett öregasszony fogadott, olyan szívélyesen, hogy eleinte azt hittem, álcázott bordélyba kerültem. A madámon is látszott, hogy fiatal korában keményen beleléphetett az éjszakába.

A szexüzletben aztán egy egész vibrátor-arzenált láttam, üveg alatt, tartókban, úgy nézett ki az egész, mint egy fegyverkereskedés árukínálata. Volt ott mindenféle kaliberű játékszer, a legérdekesebbnek azt találtam, hogy a japánok a kis, miniatűr mütyüröket részesítik előnyben, a nagy, 20 cm-es banán vagy torpedó alakú szerszámokkal inkább fájós vállat masszíroztatnak. Sok, masszázzsal foglalkozó lap is, a különféle gépek mellett a legnagyobb lelki nyugalommal ajánlja masszírozás céljára a nagy méretű vibrátorokat.

A szexüzletben láttam még rengeteg külföldi szexlapot, videokazettát, természetesen mozaikozva a kényesebb részeket, ugyanis Japánban nem szabad megmutatni a genitáliákat filmen vagy könyvben.
Se szeri, se száma a beugrató játékoknak és ajándékoknak, például ha a szakéspohárba szakét töltünk, egy meztelen nő képe jön elő az üvegen, vagy az óvszer cigarettának volt álcázva, szabályos csomagolásban, szokványos dobozban. A beugratós ajándékoknál mindig a végén derül ki, hogy sosem azok, aminek gondoltuk őket, és gyakran valami szembeugrik az ünnepelttel. Lehetett ott tubusban emberi melléktermékeket is venni, ezek a megtévesztésig hasonlítottak az eredetihez színben, küllemben és szagra egyaránt.

Azt hiszem, azokra gondolt itt a gyártó, akik kellemetlenséget akarnak okozni haragosuknak, vagy igencsak meg szeretnék tréfálni barátaikat egy-egy partin.

Kirándulás Toyota Citybe 

A világhírű japán autómárkára utaló Toyota City neve valójában Komoro. Csakhogy ezzel a névvel elég nehéz lenne eladni a Toyota autókat, ezért változtatták meg a jobban csengő Toyota városra.
Egyébként a város ugyancsak megérdemli e nevet, mert az egész település egy hatalmas gyárkomplexum és szerelőcsarnok. Továbbá munkásszállók, játékbarlangok, éttermek, éjszakai klubok, bankok és non-stop élelmiszerüzletek egészítik ki a képet.

Itt, Toyota városban a legnehezebb dolog barátnőre szert tenni, mert a város lakosság többségét autószerelők és mindenféle hímnemű szakik alkotják, akik a jó kereset miatt jöttek ide más vidékről. Az már magától értetődő, hogy minden alkalmazott csak Toyota autóval járhat. Így írja elő a cég belső szabályzata.
Hétfőnként sokat jártam Toyota Citybe az egyik pincér barátomhoz, akivel az O Barquinhoban együtt dolgoztunk. Ő nem a városban, hanem valami irdatlan nagy és elhagyatott dzsungelben lakott, ahol még a legközelebbi szomszéd is kilométerekre lakott. Elég nagy birtokuk volt hatalmas házzal és kerttel, ami nagy szó a városban, de itt, a világ végén teljesen normális dolog. A garázsban állandóan nyolc autó parkolt, mert a barátom családjában mindenkinek volt egy-két autója: egy a városi parádéhoz, egy pedig a dzsungelbe.
Nagyon élveztem a dzsungelben lenni, csak a milliónyi szúnyogot nehéz elviselni, és esőzéskor a bokáig érő sarat. A barátommal hatalmas grillpartikat csaptunk, és próbáltuk kipihenni a rázós hétvégeket. Közben kertépítéssel foglalkoztunk, és én próbáltam megtanulni, amit lehetett, mert a japán kertekhez akkoriban nem sokat konyítottam.



Honnan a sok karikaláb? 

Az utcán, sétálás közben a külföldinek egyből feltűnik, hogy a japánok többsége valamilyen járászavarral küzd, csoszog vagy enyhén karikós. Huzamosabb időn át a japánok közt élve, egy idő után képes voltam már a járásukról is felismerni őket, sőt, egy előttem haladó csoportból ki tudtam szűrni a japánokat a kínaiak és a koreaiak közül.

A csámpás járást, amely az európai ruhába öltözött és a saját cipőjében botladozó japánt még félszegebbé, határozatlanabbá és szerencsétlenebb megjelenésűvé teszi, azzal magyarázni, hogy Japánban faluhelyen még ma is a legtöbb gyermeket az anyja a hátán hordja úgy, hogy a mellén keresztbe futó pánt a gyermek térde hajlatában és a hóna alatt illeszkedik. Erre a két pontra nehézkedik a gyermek teste, aki az anyja vagy az idősebb testvér hátán ül, mint egy kis béka.

A japán lakásokban a tatami jelenti a széket, az ágyat és még isten tudja, milyen bútordarabot. A japánok olyan helyzetben foglalnak helyet a tatamin, hogy az a székhez szokott külföldinek kínszenvedéssel felérő tornamutatvány.

Először térdre ereszkednek, az egyik lábuk fejét a másiknak a talpára helyezik, azután ráülnek a két sarkukra. Ez az ülés a seiza. Az anya hátán eltöltött első évek, majd a folyamatos, térdelve sarkon ülés azt eredményezik, hogy az alsó végtagok megrövidülnek és kissé meghajolnak. Nem mellékes az sem, hogy a japánok a földre, a tatamira vetett ágyban alszanak, amely eléggé lapos lévén, bizonyos idő után befelé görbülő lábfejeket produkál.

(Próbáljon csak valaki a padlón hasra fekve aludni! Egy darabig bírja valahogy, de aztán kénytelen a lábfejeit befelé fordítani, mert így a legkényelmesebb, a lehető legjobban így lehet elviselni ezt a furcsa pozíciót...)

Esküvő vagy szakszervezeti gyűlés?

A japán esküvők szörnyen emlékeztetnek a szakszervezeti gyűlésekre. A különbség csupán annyi, hogy az esküvői szabályzatot összehasonlíthatatlanul pontosabban betartják, mint a gyűlések rendjét.

A házasságkötő paloták termeit kereken két órára adják ki egy lakodalomra. Ha az ünnepség egy étteremben történik, az időtartama ugyanannyi. Vannak éttermek, amelyek kizárólag esküvői ceremóniákra szakosodtak, termeik 200-500 ember befogadására képesek, és kerttel, kápolnával is rendelkeznek, ahol a vallásos ceremóniát bonyolítják le. Minden mozzanat másodpercnyi pontossággal van kidolgozva, alig kísérik ki a teremből az egyik vendégsereget, máris terítik az asztalt a következőhöz. Sokszor alig egy óra áll a személyzet rendelkezésére, hogy elvégezze az előkészületeket a következő csoport fogadására.
A terem bejáratánál egy ember áll a vendégek névsorával, ő pipálja ki az érkezők neveit a listáról. Minden esküvői vendég köteles fizetni, ez az esküvői ajándék. (Japánban inkább pénzt adnak, az olyan ajándékok, mint a porcelán kávéscsészék vagy az evőeszköz-készletek, ismeretlenek. A japánok szerint az esküvői ajándéknak ez a formája a lehető legpraktikusabb...)

Az ünnepségen megjelent férfiak egytől-egyig fekete öltönyt viselnek fehér selyemnyakkendővel és fehér gyöngyből készült nyakkendőtűvel. A fiatal nők színes kimonót viselnek, az idősebbek fekete kimonót, fényes, nagy virágokkal és madarakkal az alsó szegélyen.

Az étterembe érkező vendéget rendszerint bevezetik a kertbe vagy az étterem kávéházába, ahol üdítőket és koktélokat szolgálnak fel nekik. Ez idő alatt a fényképész előkészíti a terepet a nagy csoportképhez, amelynek elkészítésére a kápolnai vallásos szertartás után kerül sor.

A vőlegény és a menyasszony az étterem öltöztető szobájában öltözködik, helyesebben öltöztetik és maszkírozzák őket. Az ünnepség első felére a vőlegény sötét színű, a menyasszony pedig napfelkeltére emlékeztető vörös színű kimonót ölt.

Ezután a kápolnában sor kerül az esküvői szertartásra. Japánban a vallás nem játszik annyira döntően fontos szerepet, mint másutt. Gyakran előfordul, hogy buddhista-sintoista párok sintoista és katolikus szertartás szerint kérik az esküvői ceremónia lebonyolítását. A sintoista szertartás egy sintoista szentélyben vagy külön erre a célra szakosodott cég termeiben történik, japán papok kántálása és japán zene mellett, japán ruhában.
Az amerikai módra rendezett katolikus esküvő is igen közkedvelt a szigetországban, és nincs semmi köze a párok vallási hovatartozásához. A hangsúly a szép ruhákon (frakk a férfiaknak, hosszú csipkeruha fátyollal a nőknek), a kápolnán, az egyházi zenén, a prédikáción és a papon van, aki természetesen külföldi. A ruhákat a kölcsönzőből veszik ki, mert Japánban értelmetlenség olyan öltözékre költeni, ami semmi másra, csak esküvőre alkalmas. A prédikátornak nem muszáj valóságos papnak lennie, lehet akár egy külföldi egyetemista is, aki szőke, kék szemű, jó megjelenésű és ügyesen tud dobálózni angol vagy német példamondatokkal a Bibliából. A prédikáció japán nyelven folyik, amelyet megelőz egy angol vagy német nyelvű bemutató beszéd. Miután lejárt a ceremónia, megtörtént a gyűrűcsere és az új pár elvonult a rózsalevelek zápora alatt, kezdetét veszi a fényképezés.

Csókról egyáltalán nem esik szó, mivel Japánban nem illik nyilvánosan csókolózni.

Az étteremben az asztalokon mindenkinek ott áll a neve, a kb. 70-100 vendég ennek megfelelően helyezkedik el. A keresgélést a frontnál osztogatott műsorfüzet jelentősen megkönnyíti, ebben kis térkép van az asztalokról és a vendégek neve is fel van tüntetve. A terem központi részét elfoglaló emelvényen külön asztal áll a fiatalok számára. E körül foglalnak helyet a fiatal pár főnökei és pártfogói, akiket megkülönböztetett figyelemmel tüntetnek ki. A szülők asztala a terem sarkában van, sok japán úgy véli, tiszteletlenség a meghívott vendégeket a legrosszabb helyekre ültetni. A vőlegény és a menyasszony családja inkább házigazdának érzi magát, mint vendégnek, és igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy a vendégek jól érezzék magukat.

Az ünnepséget szertartásmester vezeti, többnyire egy igen kellemes hangú és jó megjelenésű fiatal nő, aki mikrofonnal a kezében tevékenykedik. A szertartásmester feladata levetíteni a menyasszony és a vőlegény fiatalkori diáit vagy az utóbbi években készült rövidfilmet, felolvasni az üdvözlő táviratokat és jókívánságokat azoktól a rokonoktól és barátoktól, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. Továbbá a zenét biztosítani, szóval tartani a násznépet és levezetni az esküvő alatt rendezett show-kat (bohócok és zsonglőrök műsorát, karate-bemutatót, külföldi táncosok és énekesek fellépését, stb.).

Az esküvőn a zene nem mindig megy CD-ről, gyakran szerződtetnek zenészeket, akik élőben játszanak és klasszikus műveket adnak elő.

Az étkezés előtt a vőlegény főnöke rövid beszédet tart, ecsetelve a fiatalember kiemelkedő gyakorlati és erkölcsi tulajdonságait. Aztán a menyasszony főnöke következik, hasonló tartalmú beszéddel. Legvégül a nagybácsik és az ifjú pár pártfogói emelkednek szólásra.

Az első beszéd alatt a pincérek kitöltik a pezsgőt, úgy időzítve, hogy mielőtt a beszéd véget érne, visszatérjenek az előkészítő helyiségbe. Az ételek felszolgálása villámgyorsan történik, alighogy megették a vendégek az első fogást, azonnal hozzák a következőt.
Közben kitöltik a sört, a fehér- és vörösbort.

A megszabott két óra előtt tíz perccel, a kávé felszolgálása után, az étterem személyzete odahelyez minden vendég lábához egy kis csomagot: a boldog fiatalok jó minőségű kerámiacsészékkel ajándékozzák meg a vendégeket, akik egyszerre állnak fel a helyükről és minden zaj, tolakodás nélkül egyszerre indulnak meg a kijárat felé.
Ezennel vége is az esküvőnek és megkezdődik a fiatalok családi élete.

Hegymászás őrült módra 

Japánban az alpinizmus már-már tömegszórakozássá nőtte ki magát, nyakra-főre űzi boldog, boldogtalan. A hegyekben egyre több magányos vagy csoportos hegymászóba botlani, akik azt hiszik, hogy a hegymászás tulajdonképpen csak valamiféle hangulatos piknik. Természetesen vannak, akik jobbnál-jobb felszereléssel büszkélkedhetnek, de annál kevesebb tapasztalattal, fizikai erővel és edzettséggel rendelkeznek.
A japánok többségében több a kamikaze bátorság, mint a valódi hegymászó tapasztalat. A becsvágy, a versenytársak megelőzésére való hajlam, a félreértett és hamis hősiesség pedig egyre több halálos baleset okozója. Az áldozatok többsége diák vagy hegyi túrát sosem látott hivatalnok, akik képtelenek józan ésszel felmérni a saját erejüket és képességeiket. És ahogy ilyenkor már lenni szokott, a kollégák még hencegnek is egymás előtt, vetélkednek, hogy melyik a bátrabb, miközben szégyellik beismerni, hogy félnek vagy hogy megijedtek a kihívástól.

A hegymászás technikáját - nálunk mindenki tudja - nem lehet csak úgy, kutyafuttában, egy szűkre szabott szabadság néhány napja alatt megtanulni, sem az ehhez való fizikai erőnlétet megszerezni. Sokan eltévednek, lezuhannak, vagy a lavina viszi el őket.

De nem csak a japán hegyekben gyakoriak a mászó katasztrófák. A Himalájában állítólag minden tizedik japán turista nem tér vissza az alaptáborba az őrültebbnél őrültebb expedíciókról. S ezzel Japán alpinistái egy másik rekordot állítottak fel a már meglévő többi mellett: többen vesztek oda a hegymászótúrákon, mint más nemzetek fiai együttvéve.

Mondják, hogy egy fiatal egyetemista egyedül, minden segítség nélkül vágott neki a Fujijamának. Egy ideig minden a legnagyobb rendben volt, de egy reggelen, átkelés közben beleesett egy patakba, eltörte a szemüvegét és elveszítette a csomagját, benne az ennivalóval meg a térképpel. Napokig bolyongott kificamodott bokával, szó szerint négykézláb és tapogatózva, s követve a patak folyását, levánszorgott egy autóútig. Közben még medvével is találkozott, a hideg, az éhség és a félelem pedig nagyon megviselték testileg-lelkileg. Miután kiért az útra, elhagyta minden ereje és eszméletlen állapotban találtak rá véletlenül arra járó autósok. A vakmerő fiatalember heteket töltött kórházban, és gondolom, volt ideje elmélkedni arról, érdemes-e továbbra is tapasztalt hegyi vezető, jó felszerelés és megfelelő útiterv nélkül elindulni a hegyekbe.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése