Felfedezőúton a Duna-deltában (12)

Templom Caraormanban

A „FSN apartament”

A Deltában járva-kelve sokat hallottam a FSN lakásokról. Akármennyit törtem a fejem, sehogy se tudtam rájönni, mit jelenthet a FSN rövidítés. Amikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem az egyik állatorvost, mire az nagy nevetve felvilágosított: - Hát nem tudtad?A FSN azt jelenti, hogy fără să ştie nevasta, vagyis a feleség tudtán kívül. A FSN lakásokba viszik a mérnökök, tudományos kutatók, agronómusok, erdészek és technikusok a szeretőiket. Láttad ugye a blokkokat Maliucon? Na, azokban is sok a FSN lakás.
Így lettem valamivel okosabb.

Sulina

Sulina az egyetlen város a Deltában, amely a legalacsonyabban, alig 5 m tengerszint fölötti magasságban található. Ezzel az eredménnyel egyben Románia legalacsonyabb fekvésű és egyúttal legkeletebbre fekvő városa. Azt mondják, hogy a sulinaiak azok, akik elsőnek meglátják a napot Romániában.

Ezt a várost már i. e 950-ben említették a korabeli feljegyzések, a genovaiak térképein 1327-től szerepel. A vitorlázós és evezős időkben csak számtalan víz fölötti és alatti veszéllyel megküzdve hajóztak az emberek a Sulina-csatornán, tapasztalt révkalauzok szimatolták a vízi utat és a leselkedő örvényeket, forgókat, alattomos homokzátonyokat. Galac és Sulina között 6 hónapig is eltartott egy út.

Jean Bart neves román író így írt Sulina dicsőséges korszakáról:

„Sulina az első romániai város, amelyben az egyesült Európa fogalmáról beszélhetünk: a XIX. század végén görögök, románok, oroszok, örmények, törökök, osztrák-magyarok, zsidók, albánok, németek, olaszok, bulgárok, angolok, tatárok, szerbek, lengyelek, lipovánok éltek itt együtt.”

A nemzetek közötti békés együttélést bizonyítja a városi temető is, ahol arisztokraták és szegény tengerészek nyugosznak egymás mellett békésen, sehol máshol nem található egységben.

Sulina felső bejáratánál öreg múzeummá átalakított világítótorony található és hollandos épületek. Ezeket állítólag a holland királynő építtette, aki átutazóban megállt a városban és egy pohár vizet kért. Egy öregasszony adott egy bögre Duna-vizet, amin úgy meglepődött a Felség, hogy gyorsan egy vízművet építtetett a jóravaló sulinaiaknak.

Régebb Sulinán csak három autó volt az egész városban: egy rendőrautó, egy mentőautó és egy tűzoltókocsi. Hiába, hogy nem volt forgalom, mégis sikerült összeütköznie a mentőautónak a tűzoltókocsival!

A mai városban sétafikálva azonnal megállapítottam, hogy a forgalom időközben jócskán túlnőtte a hagyományokat, mind vízi úton, mind a kövezetten fennállt az elgázoltatás veszélye.

Sulinában elsőnek a régi Szent Miklós ortodox templomot, a mellé épített újabbat, majd a híres Szent Sándor és Szent Miklós kétnevű katedrálist látogattam meg.

Ezt a templomot 1877 Szent Sándor napjának emlékére emelték, ugyanis ezen a napon a román hadsereg csatát nyert és Károly király elhatározta, hogy építtet két templomot: egyet a Duna forrásához, és egyet arra a helyre ahol a Duna a tengerbe ömlik. 1909-ben megszentelték a helyet és 1910-ben megkezdődtek a munkálatok. Ez áll az alapkő levelében:

„Ma, 1910. október 31-én elkezdődött egy isteni otthon építése Szent Miklós főpap és Szent Sándor emlékére, akik annak az augusztus 30-ának a védőszentjei, melynek napján a román csapatok 1877-ben a harctéren ősi erényeket csillogtattak meg. Őfelsége I. Károly királyságának és neje, Őfelsége Erzsébet királynő uralmának 45. évében. ”

A második világháborúban a németek lőszerraktárnak használták a templomot, amiért a Fekete-tengeren állomásozó oroszok megtámadták az épületet, de nem sikerült elpusztítaniuk. Az erősen sérült templomot később is raktárnak használták, de a legsúlyosabb károkat a várost 1970-ben sújtó árvíz okozta.



Itt Szent Sándor és Miklós katedrálisban legelőször is gyertyát gyújtottam Szűz Máriának, aztán az élőknek és a holtaknak. Jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a helybéliek nem törekedtek a turisták kifosztására, a bejárat melletti kis fülkéből hihetetlen olcsón vásárolhattam, gyertyát, képeslapot, tömjént, mirhát, rézedényt és gyújtósnak való szenet. Két igen értékes, szemkápráztató és igen aprólékos munkával készített, aranyszálakkal varrt falikárpit vagy szőnyeg mellett ebben a templomban őrzik Alexandru Ioan Cuza fejedelem faragott fatrónját is.

Gyenge fogás

A városban még megnéztem a régi, deszkával borított kereskedő és halászházakat, a számozott és egymással párhuzamos utcákat. A Dunával párhuzamos 6 út városa kb. 33 hektáron fekszik és kissé megkopott, amióta a nagy halkonzervgyárat bezárták. Valaha egész Románia sulinai halkonzervet evett, ma pedig hiába van hal, tenger, munkaerő minden egyben, nincs gyár, hol összerakni a konzerveket. Marad továbbra is a külföldi és drága konzervszemét.

A további városnézést legnagyobb sajnálatomra félbeszakította egy hatalmas zápor, muszáj volt az esővel megverettetés elől Dan barátom ügyfeleihez rohannunk, akik már várták ebéddel és háziállataikkal az állatorvost.

Vendégségben

A Dan ügyfelei haholok voltak, akik ukrán kozákok leszármazottaiként ma nem a lóval és a szablyával, inkább a csónakkal és a főzőkanállal bánnak mesterien. Elődeik 1709-ben jöttek a Deltába valahonnan a Dnyeper vidékéről. Hahol nevüket onnan nyerték, hogy előszeretettel ejtik a g-t há-nak. Emiatt haholok. Ukránul beszélnek, ennek ellenére nem tartják magukat ukránoknak, és nem szeretik, ha lipovánnak nézik őket.

Ennél a családnál az ismerkedést vodkával kezdtük, azazhogy inkább vodkás paradicsomlével, más néven Véres Máriával (Bloody Mary). De nem akármilyen pincuri pálinkáspoharakból szürcsölgettünk, errefelé borospohárból isszák az alkoholt!

A házigazda, amíg törte, döröckölte a fokhagymát a mozsárban, készítette a muzsdéjt, elmondta, hogy leginkább varsával halászik és két engedélye is van. Az egyik családi engedély, a másik meg kereskedelmi engedély. Ilyenkor, halásztilalom idején, nem szabad ugyan halászni, de a családi engedéllyel rendelkezőknek szemet hunynak. Élni és a családot etetni tilalmi időben is muszáj.

A varsákat titkos helyeken szokta beáztatni, csakhogy ezek a helyek nem annyira titkosak, hogy ne tudna még róluk egy-két ember. Az arrajáró barátok és ismerősök gyakran bele-belenyúlnak, kivesznek egy evésre való halat, cserébe vodkásüveget tesznek, és visszakötik a csomót. Minden halásznak megvan a maga csomója, a csomókról régebb azonosítani tudták az arra járót. Most telefonon intézik el az értesítőt, telefonon tudatják a varsagazdával, hogy elvettek a halaiból és vodkát adtak a többinek.

Amíg ezeket mesélte, a család nőtagjai elkészítették a deltai hallevest. Ime a receptje:

Deltai halleves

Főzés előtt egy pohárka pálinkát adunk a szakácsnak, másképp megissza a vizet a bográcsból! A jó halleveshez különféle halakat használunk, lehetőleg kövéret és soványat.

Vizet merünk a Dunából a bográcsba, 4 személyre kb. 5 liter elegendő. A vizet mindig úgy számoljuk, hogy a halat borítsa be. A vízbe belekockázunk 4 meghámozott krumplit, 2 szeletekre vágott hagymát, só, kevés olajat, majd felfőzzük. Ekkor beletesszük egészben a megtisztított halakat, paradicsommal, leostyánnal, ecettel, kaporral fűszerezzük, és addig főzzük, amíg minden megpuhul.  Ha a hal nagyobb, szeletekre vágjuk. a kisebbeket egészben tesszük a levesbe. A halfejeket és farkakat ne vágjuk le, csupán a kopoltyúkat szedjük ki. A bográcsra nem szabad fedőt tenni és az ételt nem szabad kavargatni. Rázogatni lehet.

Nem sokkal ezután a háziasszony feltálalta az ebédet. Az egészben főtt halakat az asztal közepére tette, mellé egy óriási puliszkát, a tányérokba fokhagymamártást tettünk és a puliszkát, haldarabokat kézzel ebbe mártogattuk. A muzsdéjt szokták hallével is elegyíteni, mások kevés hallevet, sót és ecetet kevernek össze és ebbe mártogatják a halat és a puliszkát.
Természetesen én minden változatot kipróbáltam és úgy ellaktam, mint a legelegánsabb étteremben. Pedig még hátravolt a főételnek tálalt halleves és a házi kalács.

Sfistofca

Sfistofca falu tényleg a világ végén volt. Ha Sulinából evezve kellett volna odamennem, bizony lekopott volna a tenyeremről egy rend bőr. Amikor odaértünk egy halódó falut láthattam. Se bolt, se posta, se községháza, se orvosi rendelő, se semmi. Csupán egy határőrség, egy poros garnizon és rengeteg omladozó, elhagyott ház, még több eladó tábla, és egy csuporék ember, akik görcsösen ragaszkodtak szülőföldjükhöz. Negyven évvel ezelőtt 800 ember lakott itt, most jó ha 92 lakost elő lehet vakarni a faluból és a környékről.

Egy öreg halász, akihez bekérezkedtem elmondta, hogy a kommunista uralom éveiben mindenkinek jobban ment sora errefelé, volt, aki átvegye a halat és a nádat, és fizettek érte annyit, hogy az emberek nem kellett elvándoroljanak, mint napjainkban. Egy kicsi leányka nagy félősen az udvar sarkában játszadozott. Ugyan miféle jövője lesz ennek itt a halódó faluban? Valószínűleg semmilyen, mert mielőtt felnőne, a szüleivel átvádolnak a túlsó partra, vagy bemennek Sulinára, ha nem Galacra.

Az öregek még éldegélnek egy darabig, s ha meghaltak, velük együtt feledésbe merülnek a régi halfogó és nádvágó ismeretek, rozsdás szerszámaikat megeszi az enyészet, és a Delta visszahódítja azt, ami valaha az övé volt.

Deltai iszapásó masina

Lovas párbaj

Rengeteg kóborló ménest láttam a Deltában, de közelférkőzni nem tudtam, mert a mének féltékenyen őrizték családjukat. Ha közelükbe mentem egyből elkezdtek horkolni, kapálni és félelmetesen nyerítettek. A kancák meg, mintha parancsszóra tették volna, azonnal körbevették a csikókat és farral kifelé helyezkedtek el. Ezen védelmi előkészületek láttán jobbnak láttam a biztonságos távolban maradni. Egy a tanya mellett kóborló kíváncsi fiatal csődörrel mégis sikerült megismerkednem. Amikor elmentem mentát szedni, a ló hozzám jött és megszaglászott, mint egy kutya. Nyihogott, kapált, és úgy tett mintha meg akarna harapni. Egy darab keksszel próbáltam szelídíteni, de hiába dugtam az orra alá a tenyeremet, nem akarta elvenni. Sok hiábavaló próbálkozás után rájöttem, hogy kínálás előtt jobb, ha megkóstolom, hadd lássa a ló, ennivalót adok neki. Ezután már elvette, és engedte, hogy megsimogassam. Meglovagolni azonban nem mertem, ugyanis sok évvel ezelőtt a Hargitán felültem egy ilyen félvad lóra, s az a ménessel együtt befutott a legsűrűbb bozótosba. Mire jó két óra múlva leszálltam róla, a ruhám cafatokban lógott. Alig tudtam visszatalálni az útra.

Azonban nemhiába ólálkodtam a ménesek körül, mert egy szép nap sikerült megfigyelnem hogyan harcolnak egymással a ménlovak. Egy magános, kiéhezett csődör odalopakodott az egyik csikós kancához és abban mesterkedett, hogy a kiscsikót a nyakánál fogva elkapja, és a földre rántsa. Állatorvos barátom később megmagyarázta, hogy a csődörök ily módon akarják párzásra kényszeríteni a csikós kancákat. A kiscsikó elpusztításával a kanca teje elapad és bizonyos idő elteltével újra készek párosodni.

Csakhogy az ellenséges csődör próbálkozásait nem hagyta figyelmen kívül a vezérmén: odavágtatott, ráugrott a vetélytársra, tépte, harapta, rúgta mellső lábaival és menekülésre késztette. Az ellenfél felágaskodott és próbált ellenállni, azonban a vezérmén erősebbnek bizonyult. A csata vége sok nyihogás és nagy porfelhő után a betolakodó menekülésével végződött.

Egy délceg tartású szép öregember

Gorgovai szomszédom annyit kecsegtetett, hogy elvisz kirándulni, hogy az egyik nap vele tartottam. Lipinkázó műanyag motoros bárkája sokkal lassabb volt az én lapos fenekű alumínium csónakomnál, kevésbé biztonságosan feküdte meg a vizet, viszont volt egy előnye:a csónakmotor érintése nélkül is lehetett kormányozni. Ha a bárka közepén rakosgató halász balra fordította a testsúlyát, a bárka balra kanyarodott, ha meg jobbra, akkor jobbra. Ezen már sok turista meglepődött, hogy ketten ülnek a csónak közepe táján, a motor egyedül pöfög hátul, mennek, mennek, mindenki ül mozdulatlanul a helyén és mégis balra kanyarodnak, beveszik a kanyart a lagúnánál és vígan mennek tovább anélkül, hogy valaki a motorhoz nyúlna.

Ebben a csónakban megtanultam, hogy nem szabad a csónakperembe kapaszkodni, ha nem akarok egy hétig mosatlan kézzel ebédelni. Ezt azt jelenti, hogy aki belekapaszkodik a perembe, annak rásóznak a kezére az evezővel, hogy ne billentse ki a csónakot az egyensúlyból, ne idézzen elő borulásveszélyt. A lipován persze úszik, mint a hal, annál kevésbé a felszerelés. A felborult csónakot sodrásban majdnem lehetetlen visszaborítani, főleg ha a csónakmotor húzza hátul és az evezők is elúsztak.

Deltajárásunk először Milára vezetett, ahol felkerestük a rokonságot és találkozhattam az utolsó szakállt viselő milai öregemberrel. A fehér szakállú, 86 éves öregembert kézcsókkal köszöntöttük, a család nőtagjainak az arcát pusziltuk meg. Úgy látszik itt errefelé ez a szokás.

Az öreg lipován halász meglepetésemre nagyon jó kondícióban volt, nem mutatott többet hatvannál, és megjelenésében szikár, inas és ruganyos járású volt. Bizonyára halételeknek köszönhette kitűnő egészségét, no meg a mindennapos munkának.

Oroszul beszélgettünk és kaptam ajándékba egy hatalmas (20 × 14 cm) dunai kagylóhéjat.

(Vége következik)