Felfedezőúton a Duna-deltában (13)

Éjszakai halászat

Feltornyozott varsák

A szomszéd hazafelé gondolt egyet, és ahelyett, hogy Gorgovára kormányozta volna a csónakot, bevette magát a Deltába és meg sem állt az egyik tóig. Itt kikapcsolta a csónakmotort, majd evezőre kapott és bemérte a telepet. Aztán felszólított, hogy takarjam ki a hálót és vetkezzek meg. Már valami rosszra gondoltam, amikor hozzáfűzte azt is, hogy órától, gombtól, papucstól és mindenféle csingilingitől szabadítsam meg magam, mert én fogom a hálót kivetni. Csakugyan így is történt, és amire még gondolni se mertem délelőtt, az az éjjeli holdfényben beteljesedett: lipován csónakból, lipován módra, lipován hálóval, lipován halász lehettem. Eleinte féltem, hogy mi lesz, ha a háló megakad, de a csendesen evezgető szomszéd megnyugtatott, hogy a háló úgy van összehajtogatva, mint egy ejtőernyő: lehetetlenség, hogy megakadjon. Valóban, a hálóadogatás hiba nélkül történt, az úszóknál fogva adogattam be a vízbe és vigyáztam, hogy az ólomnehezékek ne akadjanak be. Pár megakadás történt ugyan, de ezeket a holdfényben a szomszéd utasításait követve sikerült kibogoznom. Valahol a felénél mégis hibáztam, mert megakadt a háló. Félóra pepecselés után muszáj volt feladnom és átengednem az evezős szomszédnak, akinek a helyét most én vettem át, és irányítására jobbra, balra, előre kormányoztam a csónakot, vagy fékeztem, ha a háló megakadt. A bogzást a pokoli ügyességű ember hamar kibontotta, s a háló úgy folyt a csónakból a vízbe, mintha megolajozták volna. Az utolsó darabnál beengedtük a kőből készült horgonyt is és az egyik evezőlapáttal leszúrtuk a háló végét a part menti alacsony vízbe, hogy hajnalban tudják megtalálni és kiemelni.

Azonban hiába hívott a szomszéd a hálókiemelésre, én úgy elfáradtam a görnyedezve adogatásban és a lipinkázásban, hogy alig vártam már, hogy ágyba kerülhessek. Bevallom, kissé féltem az ellenőröktől is, mert a halászati tilalom utolsó napjainkban vetettük ki a hálónkat. Ha elcsíptek, volna, nem tudom, hogyan tisztáztam volna magamat.

Az élmény azért megvolt, és megtapasztalhattam, hogy milyen nehéz a halászemberek mestersége, mennyi ügyességet, rugalmasságot és testi erőt követel ez a foglalkozás.

Caraorman, a homokdűnés falu

Caraorman - törökül Kara Orman: Fekete erdő - félsivatagos-sivatagos tájairól sokat hallottam, elsősorban azt, hogy az egész Deltában ez kígyók, békák kedvenc tartózkodási helye, sőt a ritka homoki viperák, szarvasviperák a forró homokra kifeküdve várják a turistákat. A viperás hírek egyből megnövelték a Caraorman homokdűnék ázsióját, s bizonyos tisztelettel olvastam a falu nevét a térképről. Gondolom a tudósok is, mert mindig sok szakember érkezik ide hüllőket gyűjteni.




A dűnéken kívül fontos látványosság ezen a vidéken a 2250 hektáros teljes védettségű csodaerdő, a 700 hektáros réti arborétum, és a tölgymatuzsálemek és persze a falu.

Caraormani homokdüne

Caraorman falu alig 12 méteres tengerszint fölötti magasságban van és hasonló homokpadon található, mint Letea. Az egész Deltában itt terem a legfinomabb fehér kagylóshomok, még a falu utcáin is homokon járnak az emberek. Talán ezért olyan szívósak, masszívak és erősek a caraormani emberek, mert a homokjáró emberek sokkal több izmot mozgatnak meg, több energiát használnak el, mint a hegyi vagy alföldi emberek.

A kikötőből a faluig végig homokon tapostam és volt időm elgondolkozni, hogy bizony nem ok nélkül akartak itt a kommunisták hatalmas üveggyárat építeni. A nagyszabású terveknek az úgynevezett forradalom vetett véget, a félig felépített gyár és kutatók, szakemberek, mérnökök és munkások számára előkészített omladozó tömbház-lakások, amelyekben most csak szamarak, lovak és tehenek laknak.

Szóval homok földön, föld alatt, föld fölött és a levegőben, de leginkább homok homokon. Szerencsére az itteniek nem homokosok. A faluban és a templom környékén olyan szép kisgyermekeket láttam, hogy csoda. Szégyen is lenne, ha a kocsma körül tanyázó nagyon erős, tagbaszakadt halászok satnya ivadékokat nemzenének.

A falubeli régi házak és gazdaságok megvizitálása után a híres neves homokdűnék következtek, azaz, hogy következtek volna, ha nincs az átkozott tüskös-bokros-szúrós félsivatagi növényzet, amin keresztül kellett vágtatnom. Mire felértem a buckákra tele lettem karcolással és tüskével. Kígyóval szerencsére nem találkoztam, még hírmondónak se láttam belőlük. Olyan forró volt a homok, hogy perzselte a lábamat, bizonyára ezért maradtak otthon a csúszómászók. Néha hatvan fokra is felmelegedik a homok, lehetne tojást sütni rajta.

Ismét a fecskék

Egyik reggel, amikor beléptem a műhelybe, a darabokra tört fecskefészket a földön találtam és a műhely környéke tele volt röpködő fecskével. Eleinte azt hittem, hogy a kicsi fecskék kirepültek, de ahogy jobban megnéztem a madarakat, egyáltalán nem tűntek fiókáknak. Azt történt, hogy a fészek lepottyant, az itteni madarak idecsődítették az egész rokonságot segíteni. A fecskék nem örömükben csiviteltek, a kicsiken szerettek volna segíteni, amelyek ellettek valahová. Csak nem tudták, hogy hogyan.

Kis idő múlva újra dolgom akadt a műhelyben és épp akkor léptem be, amint egy csapat fecske kergette a macskát. Járt ide valahonnan a szomszédból egy kóbor szürke macska, egy jó lopós macska, amit már sokszor megdobáltam, de nem ért semmit, inkább ólommal vagy nyílvesszővel kellett volna pontot tenni a lopkodásaira. Most ez a macska, úgy látszik, elkapta a fiókákat. Később megint dolgom akadt a műhelyben, ekkor valami nyikorgásfélét hallottam egy műanyag benzineskanna mögül, hát a négy fecskefiú ott kuporgott nagy megijedve nyakukba húzott fejjel. Az ötödiket tényleg megzabálta a macska.

Mit csináljak? Mit csináljak? Eszembe jutott, hogy az élelmiszerraktárban láttam egy elhagyott fecskefészket. Ezt késsel leszedtem, de hogy tegyem fel? Ha felszegezem, szétporlik, pillanatragasztóval pedig ki tudja, működik-e vagy sem?


Hirtelen ötlettől vezérelve elő egy régi blúzt, gyorsan darabokra a fejszével, s a szalagokkal megerősítve felszegeztem a fecskefészket a régi helyére. Oldalról is, alulról is jól tartották a fészket, ezután egyenként felszedtem a pórul járt fecskefiakat a porból és visszatettem őket a fészekbe. Nagyon vinnyogtak, verdestek és kapaszkodtak borotvaéles karmaikkal. Miután visszasegítettem őket a házukba a fecskeszülők nagy csiripolással letelepedtek az ajtóra és alig karnyújtásnyi távolságból várták, hogy odamehessenek a fiaikhoz. Gondolom egy kicsit megnyugodtak, hogy a kicsik nem a benzineskanna mögött a macskával (vagy a macskában) kell nyugovóra térniük.

Fritz-4

Japánban és Kínában nagy hagyománya van az imádkozósáska- és tücsöknevelésnek. Az imádkozó sáskákat és a tücsköket harcosokká képezik, és mini ringben verekedtetik őket. Persze fogadnak is rájuk. Szabad idejükben a tücskök családjukkal együtt kitűnő házőrzők. Nappal alszanak, viszont éjjel tevékeny tücsökéletet élnek. Ha idegen ember lép a házba, azonnal elhallgatnak. A gazda a csendre felriad, és rögtön tudja, tolvaj jár a házban. A kutyákat könnyen meg lehet vesztegetni egy darab hússal vagy hallal, a tücsök mindhalálig hűséges és megvesztegethetetlen. De nem erről akarok írni, inkább arról, hogy miután hazatértem Japánból nekem is voltak itthon szelídített sáskáim, nagy zöld lombszöcskéim. Fritz-1, Fritz-2, Fritz-3-at lekvárral édesgettem magamhoz, majd hetek alatt megtanítottam őket egyet másra. Nem szaladtak el, nem ugráltak bele a levesbe, és vállamra ültetve sétálni is elvihettem kedvenceimet. Az emberek csodálkoztak és azt mondták, bolond vagyok. Itthon a Fritzeknek megvolt a maguk kedvenc tartózkodási, étkezési és alvási helyük a lakásban. Nagyon szerették a friss zöldségeket, gyümölcsöket, hajtásokat, fűszernövényeket, salátaféléket, stb., ha ciripelve hívtam őket, visszaválaszoltak. Az ablakot azért nyitva kellett tartanom, hogy legyen, ahol hazajöjjenek, mert sokszor kirepültek világot látni, udvarolni meg miegymás. Estére legtöbbször hazatértek. Ennyit a Fritzékről.

A tanyán fogtam ismét egy zöld lombszöcskét és nekifogtam dresszírozni. Ő lett Fritz-4. Két-három nap raboskodás után bátran kivihettem a szobámból. Ő is szerette a lekvárt, az érett gyümölcsöket és a salátalevelet. Napközben többnyire a polcon és a piros ingemen tanyázott, éjszakára elbújt valahová. Sokat jártunk kirándulni, de féltem nehogy valamelyik fecskemama lekapja a vállamról, ezért inkább úgy mentünk ki a zöldbe, hogy a markomban kivittem, elengedtem és melléfeküdtem, amíg a zöldben kotorászott. Egyszer, amikor a raktárba mentünk beleugrott egy nagy pókhálóba. Alig tudtam kiszabaditani a ragacsos fonalak közül. A szobámban aznap nagytakarítást végeztem és minden pókot, pókhálót összeszedtem, nehogy pókeledel váljon Fritz-4-ből.

Éjjelente gyakran felkeltem és megkerestem Fritz-4-et, játszadoztam vele, megetettem salátalevéllel és újra nyugovóra tértünk. Én a hálózsákomba, Fritz-4 a piros ingemre. Egyszer úgy eltűnt, hogy hiába kerestem még a hűtőben is, sehol sem találtam. Másfél nap után előkerült. Gyorsan a vállamra ültettem, és gyerünk reggelizni. A legszebb salátalevelet kínáltam fel neki. Fritz 4 előbb megmosta a lábait, aztán rávetette magát az ennivalóra. Bevittem, nehogy valami madár elkapja reggelinek. Fritz-4 jó nagy lyukat rágott a salátalevélben, le akartam venni, hogy falatozzon a káposztalevélből is, erre mérgesen nekem ugrott, mint egy kutya, zörömbölt és rettentő dühös lett. Soha nem láttam sáskát ilyen fürgének és főleg mérgesnek. Jobbnak láttam visszaengedni a salátalevélre.

Deltai kirándulásom utolsó napján Fritz-4-et becsomagoltam egy szeggel sűrűn átlyuggatott kartondobozba és hazaszállítottam. Ma is megvan, időközben megnövekedett és vígan lakmározik a … konyhában, a lambéria szélén elhelyezett finomságokból.

Ne lőj hattyút!

Amióta a bécsi parkban (barna) hazánkfiai megették a hattyút, már a hattyú említésétől is libabőrösek lesznek egyesek, mint például az a telhetetlen vadász is, akinek hiába volt tele a csónakja vaddal és szárnyassal, nem bírt magával, és a figyelmeztetés ellenére is lelőtte a csónakja fölött átrepülő hattyút, s pár perc múlva a társát is. Mert tudni kell, hogy aki hattyút lő, az jobban teszi, ha azonnal lelövi a párját is. A magára maradt, elözvegyült madárnak sokkal jobb a halál, mint az élet. Nemhiába a hűség jelképe ez a madár, mert ezek a madarak örök életre választanak párt maguknak, s az emberi kapzsiság, gonoszság miatt elözvegyült hófehér nemes madárnak majdnem lehetetlen újra társat választania.

Hallottam, hogy a társukat vesztett madarak néha órákig üldözték, követték a vadász csónakját, keservesen sírtak és kiáltoztak, szólogatták lelőtt életük párját.

Nos, ez a hattyúgyilkos miután lelőtte a másik hattyút is, ezzel a tettével saját magát húzta ki a vadászlistáról. Többet nem engedték be puskásan a Duna-deltába.

Dögmeleg

Olyan gatyatépő, kemény dögmeleg lett, hogy 40 fokokat mért a hőmérőnk. Én az egyik pirulásból a másikba estem, fehér bőrömet a nap pecsenyésre perzselte. Legelőször rövidnadrágos lábaimon pörkölődtem meg, de úgy, hogy napokig feldagadt, tüzelő lábakkal illegettem haza magam. Aztán ahogy mind több és több ruhadarabot vetettem le magamról, úgy váltottam szint. A hófehérből rákvörösre, majd sárgásbarnára. A vízmenti napsütésnek köszönhetően a kezem feje, a karom, arcom, nyakam, mellem, hátam úgy beszíneződött, mint még soha. Egyvalamit azonban megtanultam: a nappal elégetett kényes bőrfelületet margarinnal vagy szétrágott kókuszdióval (kókuszolaj a konyháról még jobb!) rendbe lehet hozni.

Vezetni tanulok

Tanulságok

Jegyzeteim végére értem, s a hiányosságok és melléfogások ellenére azt hiszem, utam nem volt hiábavaló. A békakoncertért, szúnyogdöngicsélésért, az énekes madarak hangjáért, a vízcsobogásért és nádsusogásért vagy magáért a csendért, a lelki békéért - megérte idejönni. Feledhetetlenek maradnak a vízivilág rejtekei, a tavirózsák, a csodás naplementék és a holdfényes éjszakák, a látnivalókban és újdonságokban bővelkedő hétköznapok, melyeken megszűnt az időérzékem. Elmondhatatlan érzés volt felfedezni a legnagyobbat, hogy az itteni egyszerű emberek szuper-hipermarket, mű ételek és italok, civilizációs ketyerék, hírek és információk nélkül is boldogan élik eseményekben gazdag csöppet sem egyforma, csöppet sem szürke hétköznapjaikat.

Milyen más az, amikor az emberek élvezettel dolgoznak, jó étvággyal étkeznek, és örömmel merítkeznek a mindennapi keserves munkába, hogy megérdemelten vegyék el napi bérüket a Teremtőtől: az egészséget, az emberszeretetet, a hagyományok ápolását, mások becsülését, a segítőkészséget, az öregek tiszteletét, és persze bőséges halfogást, amiből kenyeret, ruhát és más egyebet vehetnek a családjuknak. Amikor az is ünnepszámba megy, ha a legkisebb gyerek kifogta élete első halát, vagy a halász, ha végre kipróbálhatja sok munkával újjávarázsolt régi csónakját.

Én is ittam a Duna vizéből, és alighogy eljöttem a Deltából, szívem máris vágyik vissza. Pedig a Delta olyan egyforma, mindenütt csak ismétlődik a táj, ugyanolyanok a házak és az élet is egyformának tűnik a felpörgetett életritmusú tévénéző városi embernek. Még az emberek is egyformának tűnnek. De én tudom, hogy nem így van. Mert aki eljön a Deltába, egy tálról eszik a lipován halásszal és poharazás közben együtt mondja a házigazdával: „Tatăl meu bea cu cana, numai eu cu damigeana” (apám iszik csuporral, csak én a demizsonnal), az egészen biztos, hogy más emberként fog hazatérni a víz és a nád országából, és örökre visszavágyódik a kakukkszavas szép Duna-deltába.

Hazafelé

Hazafelé a közlekedéstörténelem non plus ultrája az volt, hogy valahol Galac környékén a kivilágítatlanul haladó szekérből egy parasztasszony bekapcsolt mobiltelefonnal próbált világítani a hátulról jövő autósoknak. Egy másik faluban pedig az előttünk haladó olasz rendszámú autó talián vezetője meg akarta mutatni a híd alól felszedett utcatyúknak, hogy milyen udvarias, ezért megállt, majd intett a gyalogátjáró mellett állingáló parasztbácsinak, aki nem is akart átmenni, csak nézelődött.

(Vége)