 |
| Barátaim, az iskolások Cesmeköyüben |
Reggel korán keltem, hogy a nappal versenytfutva indulhassak felfedezőútra a szomszéd falvakon át Cesmeköybe, ahová régóta szerettem volna eljutni, elsősorban mádzsár nevű lakosai, illetve a róluk szóló tudósitások miatt.
Giurgiulesti-ben már kora reggel találkoztam autóbuszra várakozó emberekkel, akik kérdésemre azt válaszolták, hogy azonnal jön a busz, csak legyek türelemmel. Tiz perc, fél óra után a türelem elfogyott és inkább gyalog nekivágtam, mert a reggeli friss levegő eléggé csipett. Mire beértem a szomszéd faluba, utolért a giurgiulesti-i autóbusz, egy ütött-kopott jármű, amely valószinűleg 40-50 évvel ezelőtt élhette virágkorát. Csupa női utas közé kerültem, akik gondolom valamilyen mezei munkára igyekeztek, mert erősen rusztikusan voltak öltözködve. A pár lejért, amibe a jegy került, elég tekintélyes távolságot tettünk meg, de nem is a távolság leküzdése végett örvendeztem, inkább annak, hogy a rossz úton a rossz buszban nem estünk darabokra. A sofőr egy művész érzékenységével manőverezett a gödrök és a huppanók között, eközben egész végig a pedálokat rugdosva, a fogantyúkat rángatva küszködött, hogy életben tartsa roskatag járműve motorját. A busz annyit köhögött, mint egy rossz tüdőbajos, igy küszködve fogyasztottuk a kilométereket és hagytuk magunk mögött a táblát soha nem látott kereszteződéseket. Ha gyalogoson próbálok célbajutni, egészen biztos hogy elkeveredem valamerre, mert itt nem lett volna kitől megkérdezni az utat. Cesmeköyü faluban leszállás után lefényképeztem a buszt, ezt nagyon mulatságosnak tartották a buszbéli nők, akik a sofőrrel együtt kacagva élvezték, hogy én milyen bolondos tursita vagyok: roncsokat fényképezek.
Ha eddig románul - illetve moldávul - értekeztem, most át kellett váltanom oroszra, vagyis inkább törökre, mivel immár gagauz területen inkább az orosz járta.
Cesmeköyü Gagauzia egyik legnagyobb és legfontosabb falva.A gagauzok itt valóságos szigetté tömörülve élnek a moldáv tömbben, és a parasztemberek mellett komoly értelmiségi réteg is munkálkodik Gagauzia jövőjéért.A falu a nogai tatárok egyik törzséről kapta a nevét, eredetileg Csismeköjnek hivták.Ebből lett később Csesmeköj.
Állitólag azért hivják igy a települést, mert a közelben nagyon sok a forrás. Régebb tatárok lakták, a gaguzok csak 1752-54 között érkeztek ide, miután megpróbáltak letelepedni előbb Lengyelországban, majd Ukrajnában.
Cesmeköyü faluról először a vulcanesti-i Vaszilij barátomtól hallottam, aki elsősorban arra hivta fel a figyelmemet, hogy ebben a faluban sok Mádzsár nevű ember él, kik nevük után itélve valamiféle magyar származékok, csupán azt nem tudni, honnan és mikor érkeztek ide, hogy aztán eloroszosodva, elmoldávosodva és elgagauzosodva egész nemzetségeket hozzanak létre és olyan elterjedté tegyék a Mádzsár nevet, mint amilyen mondjuk nálunk a Kovács vagy a Kis. Ha pedig a tatárok idejéből maradtak, akkor még érdekesebb a kirakójáték, hogyan és miért kerültek magyarok a tatárok közé, akik a gagauzoknak vagy moldávoknak semmitmondó, teljesen közönséges, de a mi szivünket megdobogtató nevű lakosok.
Rövid ide-oda bóklászás után megtaláltam a falusi iskolát, kultúrházat és múzeumot, csakhogy ezek mind zárva voltak, úgyhogy amig elérkezik a nyitás ideje, gondoltam, megnézem a temetőt. Lám mit mondanak az ott nyugvó Mádzsár testvérek.
Török beszédemet nagyon jól megértették az útonjárók, annál kevésbé értettem én az ótürk gagauz válaszokat, amelyek ráadásul valami furcsa tájszólásban hangzottak el. Úgy látszik, a Ceadir Lunga-i, Comrat-i, és Vulcanesti-i beszéd után meg kell szoknom a Cesmeköyü-i dialektust is.
A temetőt pechemre toronyiránt közelitettem meg, nem a falusiak által használt ösvényeken, ezért előbb egy vizmosáson, aztán egy szemétdombon kellett átverekednem magam, de megérte a fáradságot, mert mindjárt az első utamba kerülő sirkövön ezt irta: Mádzseár. Később ahogy bejártam a temetőt, egyre több és több magyaros sir került elő. Más sirokat is láttam, többre a gagauz nevet eloroszositva vésték fel cirill betükkel. Mindezek ellenére takaros egy temető volt, csinos, gondozott sirokkal, virágokkal beültetve. Még a régi sirhantokat is frissen felhányták és koporsóformára szépen lelapogatták. Ami a legfontosabb: majdnem mindegyik sirkő, kerités, mini emlékmű vagy kopja, amely gagauz világoskékre mázolva hirdette, hogy ázsiai nép fiai nyugodnak itt, akik a kéktürkök leszármazottai. Mint ahogy a mi falvainkban is büszkén hirdeti a világoskék turániságunkat, kéktörök vérünket.
Az új temetőn túl rábukkantam a régi temető földbe süllyedt sirköveire és az ezek mellé tűzött félig már elkorhadt kis kopjákra. Ezek kissé recézetten, kissé egyszerűen, de tüntetően kékre festve jelezték a sirt. A sirkövek között nőszirmok boritották a földet és olyan buján, olyan sűrűn tenyésztek, hogy valóságos virágoskert látszatát keltették a szemlélőben. Azt hiszem, soha ennél békésebb, nyugodtabb és főleg virágosabb temetőt nem láttam. Pedig jó egynéhányban megfordultam.
A temető megvizitálása után viszamentem a múzeum elé, amely továbbra is makacsul zárva tartotta kapuit. Egy arra járó embernek röviden előadtam jövetelem célját és üzenetet küldtem az igazgatónőnek, hogy itt vagyok, ragyogok, és ha kinyitja a múzeumot, még puszit is adok. Alig pár perc várakozás után megérkezett az igazgatónő és Krisztosz vászkrészé-vel köszöntött. A válasszal nem maradtam adós és gyorsan rávágtam, hogy Voisztinu vászkrészé!, vagyis Krisztus feltámadt, bizony igaz, hogy feltámadt.
Románul ugyanez: Hristos a inviat! Adevarat ca a inviat!
Gagauzul: Hristos dirildi! Hakina dirildi!
A helyi múzeum alig két teremnyi szerény kiállitási anyaggal rendelkezett, abból is az egyik egymás hegyén-hátán volt, mert a tető beázott és a viz elől mindent a szárazabb, vizmentes sarokba menekitettek. A falumúzeum jellegű anyag azért engem tökéletesen kielégitett, a mezőgazdasági szerszámokat, a régi fényképeket, ruharadabokat, konyhai- és háztartási eszközöket szivesen nézegettem, mint egy letünt kor utolsó hirmondóit. A főhelyet Vasili Alexejevics Gyerkacs szovjet generális egyenruhája és kitüntetésekkel felvértezett portréja kapta, ki mint a falu szülötte, nagyhatalmú főkutya korában sem feledkezett meg földijeiről és arról a helyről, ahol mászni tanult a porban.
Mivelhogy a múzeum szomszédos volt az iskolával, néhány lézengő lurkó hiradása nyomán valóságos búcsújárás kezdődött.A kisiskolások rajokban jöttek, hogy engem megtekintsenek, és nem birtak eleget csodálkozni, nevetni furcsa, számukra bizonyára szokatlan ruházatomon és felszerelésemen. Egy-két tasak édesség szétosztása után, s főleg amikor megmutattam nekik, hogyan cirpel a tücsök, milyen a mérgelődő Donald kacsa, egészen megbarátkoztunk.
Az egyik csemetével lovacskás játékot is játszottam, erre mindenki azt akarta, hogy vigyem őt is egy kört. Angolul és románul tudó is akadt a gyerekek között, egy se mulasztotta el, hogy ki ne própálja a tévéből hallott, vagy otthon bemagolt tudományát. A legnagyobb sikerélmény számukra mégis csak az volt, hogy megértettem a mondókájukat, sajnos az én angolul vagy románul feltett kérdéseimre már nehezebben tudtak válaszolni.
Már készültem továbbállni, de az iskolások nem engedtek és ha akartam, ha nem át kellett mennem velük az iskolába. Az angolul és románul tudogatók a saját osztályukba kormányoztak, és én arra eszméltem fel, hogy ismét iskolás vagyok. Ülök a kis bankucában és együtt tanulok az osztállyal. A tanitónő is barátságosan fogadott és a szünetben odahivta az iskolaigazgatót, hadd lássa, milyen egy mádzsár Erdélyből, azaz inkább venger, mert a török macart nem értették. Arra se tudtak megfelelni, hogy miért viselik oly sokan errefelé a Mádzseár nevet. Rólunk fájdalom, nem hallottak semmit sem. Erdély, Székelyföld helyzetét úgy kellett elmutogatnom a térképen. A következő szünetben, pontosabban ebédszünetben új osztálytársaimmal együtt mentem az iskolakantinba. Vizben főtt haricskát, füstölt halat, sült halat és finom házikenyeret falatoztunk. Hozzá csáját ittunk. A tanárok és a tanitók is azt ették, amit a gyerkőcök, a nagycsöcsü szakácsnék valóságos pincérnők módjára szolgáltak ki, akár valamelyik nagyvendéglőben. Számukra teljesen normális dolog volt enni adni az iskolának. Dehát ezért nem a konyhaszemélyzet érdemel dicséretet, inkább a felsőbb hatóságok, akik kieszelték ezt az ebédeltetést az állam költségén.
Az asztal mellett több tanitóval és tanárral is ismeretséget kötöttem, főleg az angol, német és francia nyelvtanárok örvendeztek, hogy velem egy kicsit beszélhettek, elvégre külföldivel utoljára talán egyetemi éveik alatt találkoztak.
Ebéd után visszamentünk az osztályba, és én hirtelen sok mindent tanultam: gyermekverseket és találóskérdéseket, énekeket, mondókákat és főleg azt, hogy a csutora - azaz a kulacs - a gagauzoknál csotra, és a kalpag az kalpag.
A IV A osztály tanulói órák után még visszamaradtak előkésziteni a cicek bayrami-t, a virágünnepet, amely nem volt más, mint a franciatanárnő segitségével megrendezett ikebanakiállitás. A tanárnő egy szakkönyvet is felhasználva tanitotta az iskolásoknak a virágrendezés művészetét.Az elkészitett csokrokat, vázákat én is megtekintettem, de egyszerre csak mehetnékem támadt és úgy döntöttem, hogy nem várom be az ünnepség kezdetét, inkább lelépek. Elvégre még sok látni- és felfedeznivaló vár rám.
Cesmeköyü faluból gyalog ereszkedtem neki az Etulia felé vezető útnak, és meg kell adni, eléggé fancsali pofát vágtam a dologhoz, mert nem tudtam stoppolni. Egyszerűen nem volt mit leintsek. A nép errefelé motorbiciklinek nevezett purcogtatón, biciklin és szekéren járt. Az autóbusz vagy a személygépkocsi olyan ritka volt, mint a fehér holló. Jó sok gyaloglás és cipekedés után utolért egy Lada négy kiöltözött fiatal legénnyel, akik valamilyen jól sikerült vizsgáról jöttek hazafele, mert igen vigan voltak és csak úgy bömböltették a jó gagauz népzenét.A fickók egészen a múzeumigazgatónő házáig vittek, majd elporoztak. Ennek kifejezetten nem örvendett az igazgatónő, mert ő úgy számitotta, hogy autóval megyünk a múzeumhoz, ehelyett kénytelenek voltunk gyalog átvándorolni a falu másik végére. S mivelhogy Etulia kilométer hosszan elnyúló falu volt, nem örvendtem túlságosan a telipakolt hátizsákkal való járkálásnak.
A múzeum épülete előtt az igazgatónő gyorsan elfutott a helyi hivatalosságokért, addig a múzeum épülete előtt unatkozó fiatalokkal lábvolét játszottam, aztán labdás fogócskát, végül seggrepacsival zártam a sort. Ezen utolsó játékot nem ismerték, és még akkor is hahotázva csapkodták a hunyó fenekét, mikor én bevonultam az Ali Baba barlangjába. Legalábbis nekem a népművészeti múzeum annak bizonyult.
Etulia a gagauz-kutatóknak is valóságos kincsesbánya, mert úgy tartják, hogy az itteni gagauzok, vagyis a hasil gagauzok igazi gagauzok, akik görög-bizánci hatásokat őriztek meg kultúrájukban és vallásukban, mig a Varna, Cavarna környéki gagauzok inkább bulgár hatásokkal gazdagodtak.
Etuliát nevezik Tülüküü-nek vagy Tülüköyü-nek is, elsősorban ez a település eredeti neve. Állitólag itt volt a tatár Tülü törzs telephelye, akik prémruhákat viseltek. (Tü = prém, tülü = prémes)
A helyi múzeum kiállitásában sok érdekességet láttam, a szőttesek, zászlók, népvisletek, háztartási eszközök, a mezőgazdasági szerszámok mellett helyet kaptak a második világháború rozsdás német fegyverei és katonai felszerelés dirib-darabjai, bizonyságul annak, hogy itt annak idején jó pár német fűbe harapott. Érdekes ez a fűbe harapott kifejezés, amit mindig a háborúban elpusztult emberekre értünk, és sosem a békés körülmények között kimultakra. Talán azért, mert a súlyosan sebesült (haslövéses?), haláltusájában görcsökben vonagló harcos kinjában már a füvet rágta maga körül. Meglehet.
Szép számmal láttam festményeket, rajzokat és fényképeket is, ezek a kommunizmus vivmányainak emeltek emlékművet. Valaki gyufaszálakból összerakott egy mini Kremlet. Csodálom a türelmét az illetőnek, hogy volt ideje és kézügyessége a számtalan gyufaszálból épitkezni.
Látogatásom után fényképezés vette kezdetét, mert az igazgatónő nem elégedett meg a vendégkönyvbe irt többnyelvű soraimmal, hanem vadul kattogtatni kezdett egy szappantartóval. Pózolnom kellett vele, a polgármesterrel, a gyerekekkel és szólóban.
Sofia Koca nevét úgy ismerik Gagauziában, mint mondjuk Ráduly Jánosét a Székelyföldön vagy Magyarországon, ugyanis Sofia Koca tanitónő is életét a néprajzkutatásnak, a hagyományok felkutatásának és megőrzésének szentelte. Már a tavaly találkoztam Sofia Koca könyveivel, versei, kisgyermemeknek irt mondókái, találós kérdései engem is megragadtak.
Sajnos az irónővel személyesn nem találkozhattam, mert Kisinyovba utazott valamilyen konferenciára. A személyes találkozó és tapasztalatcsere hiján kénytelen voltam beérni egy verseskötettel, amely gyermekverseket tartalmazott.
De nézzük csak milyenek a gagauz találós kérdések:
Bubasi-boruk belli,
Anasi-yasi elli,
Kizi-güzelden güzel
Cocuu- el alamde gezar. (Kütük, yaprak, üzüm, sarap)
Magyarul:
Az apa görnyedt derekú,
Az anya sima kezű,
A lány szépséges szép,
A fiai idegenbe járnak. (Szőlőtőke, levél, szőlő, bor)
Visszafelé a háromkilométeres utat ismét gyalog tettük meg, mert fuvarozó nem akadt.Annál gyakrabban poroztak le az utasokkal és csomagokkal megpakolt csónakos motorbiciklik, amelyek vigan purcogtatak a rossz köves úton.Nem is nagyon bántam ezt a visszafelé gyaloglást, mert sok érdekességet láttam. A mi falusi öregeinkhez hasonlóan itt is a kapu előtt üldögéltek a a nénikék és a bácsikák, és beszélgetéssel, nézelődéssel, kézimunkával vagy pipázgatással múlatták az időt.
Ha időközben elfogyott a mondanivaló, jöttem én, és hetekig lett beszédtéma. Különösen, hogy megrohantak a gyerekek. Mind autogaramot akart és fényképezni a mobiltelefonjával. Olyan is volt, aki hazafutott a régi szmenáért vagy egy szapantartóért. A történelem úgy látszik, megismétlődött. Nem is olyan régen még én is úgy koslattam a hozzánk látogató német, francia, néger, japán és kinai turisták után, mintha mágnessel húztak volna. A kommunista időkben nagy dolog volt, ha az ember látott egy külföldit. Ha netalán szóba is tudott vele elegyedni, akkor az volt a boldogság netovábbja. A vékonypénzű, otthon kutyába se vett trabantos, szegény magyar turista is félistennek képzelhette magát Erdélyben, úgy körülrajongtuk. Még a felnőttek is, akik gazdagon megvendégelték a magyar testvért.
Etuliában ismét egy új dialektussal találkoztam, a lakosok furcsán elnyújtották a szavakat és sok kifejezés ea-ban végződött. Amit nem értettem meg, azt orosszal kifoltoztuk.
Az én török nyelvemet viszont tökéletesen megértették. Micsoda szerencse! Ha az ember tud törökül, egész Kináig megértetheti magát. Az orosz meg olyan, mint az esperanto.
Ebben a faluban rengeteg sok meggyfát láttam, még a házak előtt is sűrűn be volt ültetve. A fák tövénél egy mosdótálnyi horpadást figyeltem meg, ezt valószinűleg azért alakitották ki, hogy az esőviz a fa tövére follyon. Vagy ki tudja?
Az utcán járkáló vagy a házak előtt üldögélő emberek mind visszaköszöntek nekem és sokan kérdezősködni kezdtek, honnan jövök, mit csinálok. A mádzsár nem sokat mondott nekik, annál többet a venger. Gyorsan elő is vették a tudományukat: gulyás, Puskás, szeretlek, pálinka, Népszabadság.
Mint tudjuk, a gagauzok bejövetele előtt tatárok laktak a mai Gagauzia területén. Noha nem sok nyomuk maradt, a jelenlegi településneveket böngészve mind régi tatár törzsnevek kerülnek a felszinre. Pl.Congaz, Cazaclia, Cesmeköy, Tülüküü, Abaclia (abacliltai), Joltai (jagiltai), Besalma vagy Comrat.
Milyen kár, hogy a régi tatár nevek az erőszakos oroszositás és moldávositás után lassan feledésbe merülnek. Itt van pl. a Haci Abdul falu esete amelynek van egy orosz (Suvarov) és egy moldáv (Alexandru Ion Cuza) neve is.
Ahhoz, hogy a gagauzok nyelvét, kultúráját tanulmányozva felfedezhessem, megismerhessem ennek a népnek a rejtett szellemi kincsertárát, előbb a tatár falunevekkel, szokásokkal kell tisztába jönnöm, mivelhogy a tatárok voltak itt előbb. Dehát ez épp jól is jön, mert jelenleg Tatároroszágba, a krimi tatárok földjére készülök.
Mielőtt gyalog nekiindultam volna, a polgármester keritett egy rozzant kocsit és a vezető sok zötykölődés után egyenesen Vaszilij háza előtt tett le. Fuvardijról hallani sem akart.
Barátom nem volt otthon, megkeresni nem volt kedvem, inkább úgy döntöttem, az édesanyjával beszélgetve ütöm agyon az időt, kitől megtudtam, hogy a mai város falu elődjét 1441-ben alapitották a moldvaiak, azok, akik Nisporeni járás Vulcanesti falujából jöttek el szerencsét próbálni. Vulcanesti egyik negyedét ma is Moldovannak nevezik, valaha itt voltak a Nisporeni járásbeliek házai és birtokai.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése