2011. augusztus 29., hétfő

Magyarjárás Tatárországban (5)


KOTLOVINA-IZMAIL

Korai ébresztő - Kvasz és rozskenyér - Nehéz hozzászokni a várakozáshoz - A vonatban

A piac mindenütt nagyszerű
Éjszakára Vasilivel a vendégház egyik szobájában foglaltunk szállást, épp abban a helyiségben amelyikben a halottat felravatalozták. Az asztalon még ott hevert egy csomó cukorka és keksz. Vasili aludt az ágyban, én a földön jelöltem ki alvóhelyemet és makacsul hálózsákomba burkolóztam, dacára, hogy a házigazda odahordott egy csomó párnát és paplant. De már nekem csak igy alvózsákosan kényelmes. Mi lenne, ha már az utazás elején elpuhulnék? Ki tudja miféle megpróbáltatások várnak rám?

Vasili nagybátyja igencsak elcsodálkozott azon, hogy én miféle ágyat gurigázok ki magamnak a padlóra, nem értette, hogy miért nem alszom ágyban, hiszen mindkettőnknek tiszta ágyneművel felszerelt ágyas szobát bocsátott rendelkezésünkre. De hát én az éjjeli beszélgetések miatt annyira ragaszkodtam, hogy barátommal egy szobában aludhassak, hogy inkább ránk hagyta: tegyünk kedvünk szerint. Mellesleg a ravatalozó szoba volt a legmelegebb, a felajánlott másik két szobában hidegebb volt, mint odakint, az udvaron.

Az éjszakát átbeszélgettük és pár óra alvás után  máris ugrani kellett hogy elérjem az Izmailba tartó hajnali munkásbuszt. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Aztán gyors reggelizés következett, majd hármasban elmentünk a buszsofőr háza elé és az időközben felgyűlt utasokkal együtt néztük végig, miként lehelt életet a sofőr őskori járművébe, miként kedveskedik neki, hogy sok krákogás-köhögés után végre kifaroljon a garázsból. Gyors búcsúzkodás után elérkezett az indulás ideje. A csomagomat betettem a csomagtartóba és helyet foglaltam  az utastérben. Hamarosan ráébredtem, hogy ezzel az erővel akár odalent is kuksolhatnék, mert a zötyögő, csupa lyuk buszban minden tiszta por volt, sőt  a lyukakon keresztül egyre  gyarapodott. Az elhanyagolt úthálózatnak hála, a port egyenesben szívhattuk, nem kellett leengednünk az ablakokat. Néhol az aszfaltnak csak a nyomain mentünk. Sehol sem láttam buszmegállót, a vezető minden útfélen ácsingózót felvett. Ha az utasok felültek, egy jegyszedő, vagy inkább jegyadó ember végigjárta a sorokat és elvette a  fuvardíjat. Ezen a buszon a nagy többség ukrán és orosz nyelven értekezett, de akadt román szó is a szláv kavalkádban. A gagauz  időközben egyre jobban elkopott. Amint megszólaltam románul, az emberek egyre barátságosabbak lettek irányomban. Úgy látszik, errefelé elég jó hirük van a románoknak, vagy legalábbis a kiváló román termékeknek.

Izmail városába a sok por és zötykölődés ellenére végül is csak megérkeztünk, az utolsó szakaszt egy olyan útonm amelyet csupa előgyártott betonlapokból állitottak össze, természetesen a pászításnál jókora résekkel. Ezért ha lefutottunk az egyik lapról, jókorát döccentünk, hogy  felfussunk a következőre. Így megtanultam a fenekemmel számolni.

Izmail városa jó nagy településnek bizonyult, gyalog mindenképpen elkoptattam volna egy pár flekket mire beérek a központba.Maga a bazár kitett egy városnegyedet, ebből is kitűnik, hogy Izmail valamikor fontos kereskedelmi csomópont lehetett.

A halkereskedők, mészárosok, gabaonaárusok, zöldségesek pultjainál jócskán elidőztem és nem győztem bámulni, kóstolgatni és fényképezni a rengeteg és változatos biotáplálékot. Csak a péknél 20 féle kenyeret számoltam meg. A bőség és a gazdagság valósággal orditott: "Gyere, és vásárolj valamit!"



Még a bazár nem élelmiszeres részében is ilyen hihetetlen  gazdag és változatos árukinálatot tapasztaltam. Amíg én a kínálatot bámultam, addig az emberek rajtam legeltették a szemüket és franciának néztek. A tollas kalapom és a térdharisnyám miatt, gondolom. Voltak, akik hozzám jöttek és kérdezősködni kezdtek. Mindebből azt ítéltem meg, hogy jó régen volt, amikor ilyen hátizsákos utazóval találkoztak. Hogy ne maradjak szégyenben a sok kereskedő és vevő előtt, én is bevásároltam barna kenyérből, füstölt halból és kvaszból. Grúz útjaim alatt annyira rászoktam a kvaszra, hogy már nem is esik jól az utazás nélküle, ha „szovjet” övezetben vagyok.

Egy parkban dideregve megreggeliztem, a húskonzervem leve egészen megkocsonyásodott a hidegtől.Fényképezésre nem is gondoltam, inkább csak a szememmel fényképeztem és igyekeztem a fejem dobozásba belegyömöszölni a látnivalókat.

Már reggel 7-kor hömpölygött a nép az utcákon. Mentek munkába. Láttam egy fickót, aki ollóval a kezében belépett a városi park rózságyai közé és jól bevásárolt. Ezen rajtam kívül talán senki sem akadt fenn. Bizonyára így a természetes.

Reggelim után nézelődéssel és várakozással töltöttem az időt. Elmentem a helyi múzeumba, de  pechemre zárva találtam és a járókelők elmondták, hogy pillanatnyilag renoválás alatt van. És ez a renoválás már három éve tart.

Nagyon sok kóbor kutyával találkoztam, de ezek az ebek más városok kóbor négylábú koldusaitól eltérően nagyon udvariasak és illemtudóak voltak. Nem haraptak, nem ugattak, nem ugráltak, csak sompolyogtak, hizelegtek és alázatosan kérték az ételt. Ez a koldulási mód annyira meglepett, hogy néhányukat megvendégeltem.

A városközpontból egy minibusszal a pályaudvarra mentem, ahol kiderült, hogy Odesszába csak éjjel 12 órakor van vonat. Addig várakozhatom.

Az időt evéssel, ivással, alvással és tanulással töltöttem. Megvallom, keservesen telt. Reggel 10-től éjjel 12-ig várakozni. Ezalatt az idő alatt bizony egyetlen személyvonatot sem láttam Izmailba befutni, illetve kiindulni. Csupa tehervonat közlekedett. Estére szálingózni kezdtek az utasok, és 12-kor, amikor már indulnia kellett volna  a vonatnak, még ránksóztak egy órát, hogy fagyoskodjunk még egy kicsit. Egy börtöntöltelék, akinek nem számitott senki és semmi, már azelőtt felszállt, gondolom jól ráijesztett a kalauzra. Aztán amikor az ajtók megnyiltak, a tömeg gyurakodni kezdett, mint a régi szép kommunista időkben. Biztosan megint több jegyet adtak el, mint amennyi férőhely volt. A kevésbé szerencsések, a hátsó sorokban rekedt nyúlbélák most a földön tölthetik az éjszakát. Én egy román parasztcsalád közé keveredtem (érdekes, nem is tudtam, hogy Odessza környékén román falvak vannak), és a markos fehérnépek úgy felnyomtak a vonat lépcsőin, mint a pinty.Gyorsan lehorgonyoztam egy emeleti priccsen és néztem a többieket: hogyan helyezkednek az alsó priccsken, hogyan tornázzák fel a csomagjaikat a csomagtartókba és hogyan igyekszik mindenki kabátját vagy táskáját a feje alá gyúrva lenyugodni.A fapados kommunista vonaton olyan jól esett az alvás, mint  a legelegánsabb szálloda lakosztályában, igen ám, de hajnalban kitört a botrány valami iskolás kölykök miatt, akik „korán" kelve  bömböltették a zenét, kacarásztak és csapkodták a padokat. A cirkuszt egy idős nő kezdte, ez aztán átragadt a  szomszédokra is, akik becsületes munkásemberek lévén még egy kicsit pihenni szerettek volna. Szerencsére, mielőtt kitört volna a tömegverekedés, előjött a vonatrendőrség - csak úgy almagyarban, ingre-gatyára vetkezve, és megállította a vonatot, hogy ha valakit le kell lökni róla, akkor nagyot ne puffanjon.Az izgága fiatalokat jól megbüntették, akik inkább fizettek, mintsem hogy a vonatról lelökessenek. Ezek után a kedélyek elcsillapodtak és  nemsokára békésen hortyogott mindenki.

(Folytatjuk)

Odesszai villamos

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése