Testvérkeresőben a gagauzok földjén (16)

Útban a "nagy laposon"

Faluról falura

A nagy laposon - Hősi emlékművek - Letartóztattak - Házépítés - Falusi budi

Besalmából javarészt gyalogszerrel igyekeztem vissza Vulcăneşti-be, útközben alig két leinteni való autó ért utól. Soha egyhangúbb vidéket nem láttam, majdnem olyan volt itt minden, mintha kiszáradt tengerfenéken lépegetnék. Sehol egy fa, sehol egy kő, csak apró sárga kavicsokat rugdaltam ki a homokból. Régebb olvastam ,hogy a második világháborúban a német fogságba esett oroszok ezen a nagy laposon ha megszöktek és kereket oldottak, a németek nem vették üldözőbe őket. A nagy laposon még éjjel is akármeddig el lehetett látni, s egyszerűen lepuffintották a szökevényeket.




Most a saját szememmel megtapasztalhattam, hogy a láthatárig semmi nem zavarja a kilátást .Svetloe faluban, alighogy megnéztem a hősi halottak emlékművét és a helyi mézeskalács templokat, elcsípett egy járőrkocsi és igazoltatás után végtelen kérdezősködés következett: honnan, hová, miért, minek? És miért gyalog? Hiába magyarázkodtam, a végén csak be kellett ülnöm a rozoga járőrautóba és elindultunk eléfelé. Szerencsére, bilincset nem kaptam. A rendőrség helyett kihajtottunk a faluból és meg sem álltunk a legközelebbi benzinkútig. Ez a „legközelebb” jó félóra távolságra volt. Itt a rendőr megkérdezte, van-e pénzem. Igenlő válaszomra egymás után rakatta ki velem az ötösöket, amíg elértünk a harmincas számig. A pénzzel bőségesen megtankolta az autót és elengedett. Hű! Ennyivel megúsztam. Mi lett volna, ha elszedi mindenemet és letesz valamelyik végnélküli szölőültetvényen?

Szerencsére, ez egy szelíd rendőr volt, és nagyra értékelte az orosz és török tudásomat. Amennyi fizetést adnak neki, azzal bizony nem szalad messzire , a végén már nem is igazán sajnáltam azt a 30 lejt.

Svetloe falu valamikor különben a Denevitz névre hallgatott és német telepesek lakták. A második világégéssel eltűntek ők is, falu nevével együtt, s.ma már nyomuk sincs errefelé.

Hagyományos gagauz tégla

Az útbaeső kicsi falucskákban a nagy szegénység és az eléggé tajkolt építkezés láttán elgondolkoztam, ugyan miféle módon vergődhetnének jobb életre az itteniek. Megfelelő iskola, képzettség, munkahely és fizetés nélkül ez aligha lehetséges. De hogyan is építkezzenek, amikor körülöttük nincs se fa, se kő, és cserép helyett még zsindelyt se tudnának faragni, mert nincsen miből. A jurtás-sátras korban könnyebb volt, csak leverték a cölöpöket s megvolt a szállás. A beton, bádog, eternit korszak előtt elég kezdetleges lehetett az épitkezés. A sárból szalmával téglát gyúrtak, a napon kiszárították, a háztetőre meg nádat raktak. Aztán ha jött egy-egy árvíz vagy tűzvész, akkor egykettőre megvolt a „nagytakarítás”.

Nincs útleírás a megkönnyebülészeti guggolda leírása nélkül, ugyanis ez szorosan hozzátartozik a mindennapi vándorélethez is. Viszont ahány ház, annyi szokás. Dél-Romániában a két karós változat a legismertebb. Van egy kicsi lyuk a földön a kert végében, s mellette két karó. Az egyikbe kapaszkodnak, a másikkal verik félre a kiváncsiskodó, szimatoló kutyákat.

A guggolda

Gagauziában, a végtelen prérin erdő, kukoricás, kerítés híján kissé nehéz elbújni a szomszéd vagy a járókelők elől, ám a legveszedelmesebb ellenség mégis a szél. Ugyebár kis vagy nagydolgozás közben nem a legokosabb dolog a széllel szembeszegülni, ezért kitalálták a kis fabódét a lyukkal és a két fából faragott csizmatalppal. A papírt felhasználás után valamilyen okból kifolyólag nem dobják a gödörbe a potyadék után, hanem egy vederbe gyűjtik össze. Grúziában a vederbe dobott papírt illett meggyújtani. Szerény vélekedésem szerint azért nem szabad eldobni a papírt, nehogy a szél a budi alól a szellőztető nyíláson, amin keresztül az illemhelyet szokták takarítani, kivigye a kertbe vagy a mezőre. Szép is lenne egy reggel arra ébredni, hogy a kert vagy a gyümölcsös tele van illemhelyi papírdarabokkal!


(Folytatom)