2010. október 9., szombat

Türk ve macar arkadaş (2)


A szerző - civrili iskolások között

Harmadik nap - március 20, kedd
Isztambul - Civril

Isztambulba érkezve elaludtam a nagy Otogart, és már csak valahol egy külvárosi buszmegállóban tértem magamhoz reggel 6 felé. A nagy kapkodásban az a csempésznő segített ki, aki a lába között hordta a pénzét, mert elővett némi aprót (de nem a perselyből), és elmagyarázta, miként juthatok el a metróállomásra, hogy onnan majd a buszállomásra utazhassam. Erre megszöktem magam, és mindenféle girbe-gurba utcácskákon át célbavettem a metróállomást. Az utcaseprők mutatták az utat, ugyanis senki nem volt még rajtuk kívül az utcán, akit megkérdezhettem volna, aztán egy nagyon szép és tiszta szerelvénnyel megérkeztem a már tavalyról ismert központi buszállomásra. Itt némi pénzt váltottam, megreggeliztem és még aludni is maradt időm. Mindenütt rendkívül udvariasan és nagy tisztelettel szolgáltak ki.


A Civrilbe tartó busz nagy, új, kényelmes és tiszta volt, mint minden török távolsági busz. Hibát nem is lehetett volna találni rajta. Útközben nagy építkezéseket láttam, a vidék egyre jobban fejlődik. A félkész épületek, az építésre előkészített telkek és a már befejezett házak egymást váltogatták. Még a régi, romos vagy ócska házakat is kezdik eltüntetni.

Errefelé is hatalmasak a távolságok. Izmit és Küthaya között van mit utazni a csupa kő, szikla, hegy vagy kopár lapos tájban. Az elejlén még láttunk rendezett szőlőültetvényeket, gyümölcsösöket és gabonaföldeket, de lassan minden látvány elkopott. Maradtak a hegyek, a nagy lapos, és a kövek. Főleg márvány és valami fehér, alabástromszerű kő, amit nagy porzással csiszoltak a munkások. Itt ebből élnek. A csiszolóember arca teljesen fehér volt, mintha maszkot öltött volna, ám a fehér álarc csöppet sem zavarta, mert vígan bagózva dolgozott tovább.
Küthaya a törököknek a díszes csempéket juttatja az eszükbe, nekünk Kossuthot. A magyar utcát és házat nem annyira lustaságból, mint inkább a Kossuth iránt érzett személyes ellenszenvem miatt kerültem el. Ez utóbbit pedig Kossuth 1849. augusztus 11-i viselkedésmódja váltotta ki, aki ezen a napon lemondott a kormányelnöki tisztségéről, és ahelyett, hogy a honvédsereg főparancsnokaként a csapatok élére állt volna, a katonai hatalmat Görgeyre ruházta és megfutott az országból...

Láttam egy nagy mesterséges tavat, a partjain halas bódékkal. Nagy táblák hirdették, hogy ekmek ve balik, vagyis kenyér és hal. Jó lenne kipróbálni, mert már meguntam a konzerveket, pedig hús- és babkonzerv közül válogathatok. Hosszú zötykölődés után Civrilbe értem. Ez csak egy kisváros, de ide tartoznak a térképen nem szereplő falvak és tanyák, köztük Ayse barátnőm szüleinek a faluja, Bayat is. Eredetileg nem terveztem e kitérőnek számító utat Bayatba, de most úgy éreztem, egy régi ígéretnek kell eleget tennem vele.

Hét évvel ezelőtt, amikor Ayseval együtt tanultunk Heidelbergben, azt találtam mondani, hogy ha egyszer jól megtanulok törökül, felkeresem a szülei faluját. Megnézni azt a helyet, ahonnan Ayse apja elindult a világba új hazát keresni, új otthont teremteni. Később a kapcsolatom a török lánnyal kihűlt. Ayse azt vetette a szememre, hogy csak miatta kezdtem el törökül tanulni, s kétli, hogy valaha is elmennék Törökországba. Hát ebben alaposan tévedett, most pedig nagy lesz a meglepetés, mikor Ayse rokonsága megtudja, hogy mégis csak betoppanok. De hát miért ne?
Az érkezés Civrilbe kellemetlen élmény volt, egyrészt a sötét pusztaság miatt, ahol letettek, másrészt az emberek, miután a Bayatba vivő gyalogút felől érdeklődtem, úgy néztek rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Hogyisne! Hiszen Bayat több mint 25 km-re fekszik Civriltől, és nem szokás csak úgy 25 kilométereket gyalogolni errefele, ráadásul késő este!

A végzet (vagy a jószerencse?) egy fiatal férfiakból álló csoportot vezérelt az utamba, akik miután kikérdeztek, hogy honnan hová, teázni vittek, amíg valami megoldás adódik. A teázóban aztán egymás után jöttek a meglepetések. Először is, a falon ott feszített Atilla és Timur Lenk. Már csak ezért is megérte eljönni ide, ahol Atilla kultusz virágzik. Másodjára, a teaasztalnál összeismerkedtem egy imámmal, akivel arabul beszélhettem, és elmondhattam neki mindent, amit a Koránról vagy az iszlámról tudok. A nagy barátkozás kellős közepén hozzánk lépett egy öregúr és megszólalt franciául. Egy másik a szomszédos römiasztaltól németül szólt hozzám. Róla hamarosan kiderült, hogy a helyi iskola igazgatója. Reménykedhettem, hogy éjjelre fedél is lesz a fejem fölött. A teázó vendégei közül különben többen is segítségemre siettek, amikor meghallották, hogy magyar vagyok. Egy fiatalember felajánlotta, hogy elvisz Bayatba, egy másik telefonozni kezdett és megszerezte Ayse rokonainak a nevét és telefonszámát.

Közben egymást érték a teás meghívások, én meg elővettem a közös szókészletet. Íme néhány mutatóba:

elma - alma
árpa - árpa
bicsaküm - bicskám
deve - teve
kecsi - kecske
kral - király
bicsak - bicska
árszlán - oroszlán
bákrács - bogrács
dzsebi - zseb
kürbács - korbács
kájiszi - kajszi
szakál - szakáll
okulda - iskola
báltá - balta
sápká - sapka
kürmüz - karmazsin
dzsebinde csök bicsak vár - zsebembe sok bicska van
ánám - anyám
Levent - Levente
kepeneg - köpönyeg
pádlidzsán - padlizsán
bábucs - papucs
báliná - bálna
tárháná - tarhonya
o - ő

Amúgy meglepően jól informáltak ezek a törökök! Tudnak történelmünk közös pontjairól, az ázsiai rokonságról, a Tarihi Ungürüsz krónikáról, Rákóczi fejedelemről, és Ibrahim Mütteferikáról. Ez utóbbi a török könyvnyomtatás megalapítója volt. Bár török névvel élt, eredetileg kolozsvári magyar embernek született 1674-ben. 18 éves korában fogságba esett és eladták Isztambul rabszolgapiacán. Később iszlámhitű lett és beállt janicsárnak, közben állandóan tanult és autodidakta módon nem csak törökül tanult meg, hanem arabul és perzsául is. Ekkor figyelt fel rá Nevshiri Ibrahim pasa, aki maga mellé vette és udvari szolgálatot biztosított számára. Ezidőben Ibrahim Mütteferika elsőrangú tolmácsként dolgozott a Portánál, majd Rákóczi fejedelem mellé rendelték állandó tolmácsul. 1720-ban Franciaországba utazott, ahol megismerkedett a könyvnyomtatással, majd hazatérve pártfogója segítségével megnyitotta az első török nyomdát. Első munkája 1729-ben jelent meg, egy török-arab szótár, később még 17 könyvet jelentetett meg, köztük saját műveit is.

Az iskolaigazgató a römiparti kellős közepén telefonált a kapusnak az iskolába, álljon készenlétben, mert hamarosan megérkezem, az imám pedig, hogy az a “hamarosan” tényleg igaz legyen, elfuvarozott a kocsiján. Megérkezvén, a kapus azonnal a szárnyai alá vett, hellyel és teával kínált, majd telefonált a feleségének vacsoráért. Ziya bejjel a barátság egyre szorosabbra fonódott, főleg amikor elővettem a közös szavakat, a hun rokonságot és Rodostót. Időközben fehér kenyér, kétféle olívabogyó, paradicsom, fehér sajt, házi vaj és csípős paprika képében a vacsora is megérkezett. Étkezés után ismét teáztunk. Érdekes módon készült a tea: a kapus egy gázpalackra feltett két fémkancsóban vizet. Az alsóban csak víz volt, a felsőben víz és teafű, s az egyik főzte a másikat. A teát kis üvegpoharakban szervírozta és megkérdezte, hogyan iszom a teát. Ha erőset kértem, csak a felső kannából töltött, ha meg gyengébbet óhajtottam, úgy vizet is kaptam a sötét teába. Amihez két kockacukor is járt.

A törökök nem ízesítik citrommal vagy tejjel a teát, csak cukorral isszák. Egyszer olvastam, hogy a gerillák hosszas koplalás után amikor először jutottak ennivalóhoz, olyan derekasan belaktak, hogy az ételtől berúgtak és énekelni kezdtek. Velem fordítva történt, én a sok teától rúgtam be. Gyorsan le kellett feküdnöm a szekreterlik mellé vetett ágyamra. A szekreterlik nem egyéb mint a titkárság szobája, vagyis egy lik, ahol napközben a titkárok tanyáznak. Az ágyam a folyosó cementjén volt, nagykabátom a párnám, útiruhám a hálóköntösöm és a hálózsákommal takaróztam.

Ma elkezdtem a magammal hozott ajándékok - ún. transzilvanikumok - : a cukorka, a csokoládé, a cigaretta és a szilvapálinka szétosztogatását a „bennszülöttek” között.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése