Tiroli tolmácsnapló (1)

Fügeni turistaház - prospektuson

Első nap

Felhívtak telefonon, nem–e lenne kedvem kiruccani Tirolba egyhónapos vendégmunkára. Tolmácsolni kell egy munkáscsoport mellett, no meg egy kicsit rabicskázni és sepregetni. Gondolkodás nélkül igent mondtam, anélkül, hogy részletesebben rákérdeztem volna a rabicskázás és a sepregetés mibenlétére.  Az olaszoktól elvett Dél-Tirolban már jártam, nosza akkor lássunk egy darabot Észak-Tirolból is.

Itthon kiderült, hogy az engem alkalmazó cégnek szüksége van a munkakönyvemre, ezt egy gombóccal a gyomromban vettem tudomásul, ugyanis pár nappal azelőtt dobtam volt ki az összes diplomámat, bizonyítványomat ,vagyis az útlevelem, személyim és keresztlevelem kivételével az összes fölösleges papírkacatot. Ugyanis ráébredtem arra, hogy papírfecnik nélkül is tudom, ki vagyok és mennyit érek. A munkakönyvem azonban hosszas keresgélés után megkerült, mert valahol meghúzta magát és nem esett áldozatul a nagy lomtalanításnak. Ennek  a munkakönyvnek azonban annyira érdekes a története, hogy megérdemel pár sort.

Ugyebár, én aki világéletemben ellene voltam az olyan birkaságoknak , mint munkakönyv, egészségbíztosítás és nyugdíjalap, egyszer csak rákényszerültem, hogy egy szép titkárnő miatt munkakönyves kapusként alkalmaztassam magam egy gyárnál. Három hónap múlva már eléggé kiismertem magam a gyárban és a titkárnő környékén, de amikor a legjobban nyeregben éreztem magam, beütött a krach. Az egyik nap szúrópróbaszerűen megmotoztam egy gyári munkást, akinek a zsebéből mindenféle vasdarabok és “majd csak jó lesz valamire” alapon varrógépalkatrészek kerültek elő. Szépen jegyzőkönyveznem kellett az esetet és a gyári munkást megszázalékolták. Ezzel örökre elbarikádoztam magam a szép titkárnőtől, mert pechemre ,az enyveskezű gyári munkás a nő apja volt. Ezek után nem maradt más választásom, mint szándékosan lezülleszteni magam, hogy valahogy kirúgjanak, mert feletteseim annyira meg voltak elégedve teljesítményemmel, hogy még a késést, az szolgálati helyen való alvást és az egyik raktárosnővel holmi szövetbálákon folytatott duhajkodást is elviselték , de nem akartak lemondani a becsületes, több nyelven beszélő kapusukról, aki telefonistaként is megállta a helyét. Erről ennyit.

Tápiópiában

Alighogy átléptük a gúnyhatárt, máris fennakadtunk egy román rendszámú autókra vadászó buzgómócsing tápiópiai giccsmagyar sündőr éberségén, aki sehogysem tudta, hogy hová tegye a román útleveleket és útitársaim neveit, mint Magyari Bunda Lajcsi, Putnai Böndő Matyi, Nagy Tokány Béla, Péterfi Geczi Sándor, Rukuj Fonák Dénes, Szíjgyártó Faszki  András, Orbán Pina Peti és Pálffy Csimbók Vilmos. Meg hogy mind Alsóbogyánfalvi lakosok, akik egy szót se tudnak románul. Nem tudta eldönteni, hogy mi most már székely románok vagyunk, vagy román székelyek. Hogy egy kicsit kisegítsem a bajbó, csak úgy mellékesen megemlítettem, hogy vannak még magyar székelyek, csángó székelyek, csángómagyarok, székelymagyarok, román magyarok, magyar románok, székely székelyek és magyar magyarok. Ettől azonban úgy összezavarodott, hogy izzadni kezdett a homloka és elengedett.

Nem sokat időztünk Tápiópiában, de annyit mégiscsak igen, hogy bővítsem giccsmagyar szótáramat. A pasi, ciki, gáz van, séró, pöri, pari, körömpöci, csaj, srác, tetkó, fülcsi, szemcsi, rágcsi, tesó, manusz, begurulok, beájul, halványító zeller, kóser, faja, klafa, klassz, klopfol, vacsi, bölcsi, ovi, isi, töri, kőkemény arc, köcsög, gyökér, love, haver, mándró, kéró, verda, tökjó, frankó és hasonló nyelvi nyomorékságok után lássunk néhány finomságot, egy pár legfrissebb idiotizmust. Oksi - vagyis O.K., trakesz - vagyis traktor, loszi, azaz Los Angeles, moci - motorbicikli, macsek - macska, savi - savanyúság, kaksizok - szarok, alkesz - alkoholista, …és nem igaz!!.. mindennek a teteje a kovi ubi, vagyis kovászos uborka. Ezt biztosan  Kovi, a híres pornósztár és menedzser találta fel és szabadalmaztatta.

Lassan , de biztosan átdöcögtünk Tápiópián és én arról álmodoztam, hogy hamarosan az Óperenciás Tengeren is túljutunk (Ober Enns),beérünk az ezüsterdőbe (az első osztrák erdők csillogó, szélforgatta-borzolta levelei látszanak messziről ezüsterdőnek) és ha egy kis szerencsénk van, még az üveghegyet is megpillanthatjuk (az Alpokat). Az aranyalmát termő fákat (spanyol narancsfák) sajnos most le kell mondanunk, mert küldetésünk csak az üveghegyek tájékára szól.



Útitársaim, akik addig csak Tápiópiában jártak, büszkén feszítettek üléseikben, hogy most járt-kőtt világlátott emberek lesznek, hiszen még Németországban is jártak. Igaz, hogy Németországból az esti Autobahnon és a kerítéseken kívül egyebet nem láttak. A kicsi Orbán Pina Petivel még azt is megetettem, hogy az Ausfahrt szó autóbontót jelent - mert érdeklődött a gyermek, hogy mi az az Ausfahrt. Pár perc múlva tűzbe jött és felkiáltott: - Né, itt mennyi bontó van!

Késő este értünk be Fügenbe és  úgy omlottunk be egy hatalmas parasztházból kialakított vendégfogadó ajtaján,hogy most gyorsan lefekszünk és eltesszük az erőt holnapra, de a következő nap felfedezzük az itteni világot és mindazokat az örömöket, amelyek ezzel járnak.Vacsorára az othonról felpakolt elemózsiából falatoztunk.

Második nap

Reggel  nem kellett ébresztőóra, mert a háziak annyira hangosan szöszmötöltek az istálló körül, hogy megébredtem. Egy pár borjú hangosan rácsodálkozott az új autónkra, s ez tökéletesen elég volt arra, hogy a maradék álom is kimenjen a szememből. Szép tarkamintás volt az ágynemű, ez eszembe juttatta a  hazai panziósok, faluturizmussal foglalkozók gondját-baját, hiszen legutóbbis olyan rendelettel léptek a nyakukra a hivatalosok, hogy csak hófehér ágyneműbe szabad fektetni a becses nyugati turistát. A napraforgómintást vagy a régivágású piros babos-kék kockást pedig sutba dobhatjuk. Lám, itt Fügenben kisebb gondjuk is nagyobb annál a hivatalosoknak, hogy mások ágyneműit kurkásszák. Érdekes volt a tisztálkodási lehetőség is ebben a parasztházban. A szoba sarkában, ahol régebb a mosdóállvány, a mosdótál, a törülközőtartó és szapantartó vagy a vizeskancsó állt, most egy eléggé viseltes, felül nyitott fürdőkabin foglalta a helyet. Ezt se nagyon engednék otthon üzemelni, de hát itt az EU-ban úgy látszik, másak a törvények.

Früstükre levonultunk az ebédlő-nappaliba, útközben megcsodáltuk a folyósón elhelyezett kitömött borzot, mormotát, a falra akasztott rengeteg őzbakk- és szarvasagancsot, kitömött madarat, muflont, fajdkakast, hegyi kecskét és más egyebeket. A sok agancs láttán  arra gondoltam, hogy biztosan  potenciazavarai vannak a házigazdának, hogy így felszarvazza a házát. A kicsi Orbán Pina Peti még a borz farka alá is békukkintott, úgy élvezte a biológiaórát, majd beállt egy szarvaskoponya alá és mutatta, hogyan fogja magát felszarvazni, ha megcsalja a barátnője.

Alig végeztünk a folyósókon kiállított trófeák megvizitálásával, az ebédlőben az egészet kezdhettük előlről. Szarvasok, zergék, fácánok, vadkacsa, muflon, őzbakkok, egy héja földi maradványai porosodtak a falakon. Még egy kitömött seregély is feszített a héja lába alatt, ezt biztosan egy eredménytelen vadászatról hazatérőben az úton kapták döglötten, s úgy megörvendtek neki, hogy egyből kitömették.

Reggelire császárzsemlét, fekete kenyeret, ömlesztett sajtot, bennszülött büdös sajtot, házi lekvárt, teát, kávét, narancslevet, vajat, kenőmájast és különféle felvágottakat fogyasztottunk. Ebből a repertoárból én a disznótermékeket inkább kihagytam. A hiányt almával pótoltam. Házi szedés - mondta Gazdánénk -, bátran lehet fogyasztani, de azért sör is van a hütőben - fűzte hozzá.

Aztán elmentünk városnézni. A jó alpesi levegő metsző trágyaszaggal és érett silóillattal keveredett, s nemsokára összefutottunk az utcán egy libasorban masírozó tehéncsordával. A marhák épp a legelőre tartottak és bőven gazoltak az aszfaltra, hogy helyet csináljanak a fűnek és a tejnek. A tehénfos azonban itt errefele senkit se zavart, még az autósokat sem, akik jobbkézszabályt és marhaszabályt betartva,  tülkölés és káromkodás nélkül utat engedtek a négylábú tejcsarnokoknak. Mert a tehénfos itt a farakással együtt státusszimbólum. Kinek minél több van belőle, annál gazdagabb. Szóval azért látni Tirolban és Bajorországban ganédombokat és farakásokat a ház előtt. Mindenki kiteszi a kirakatba, amije van, hadd lássák az errejárók.

Ez a Fügen falu igencsak rendes településnek bizonyult, már így az első látásra is, mert az utcára nyíló rendezett parasztgazdaságok, gépszínek, csűrök, várkastélynak is beillő családi házak, panziók, vendéglők, csinos üzletek, szemétmentes utca, virágos erkélyek, a rengeteg fóliázott takarmány és gondozott legelők mind azt mutatják, hogy a tiroli paraszt szereti a munkát, rendet, tisztaságot, no meg a hasát is. (...)

 A népek egy kicsit zsírosabb nyakúak, vörösebb orrúak a megszokotnál, de az utcán mindeki köszön mindenkinek és látszik, hogy a mindenapi munka mellett nincs ideje senkinek se kigömbölyödni. A nagyvárosokban persze gurulnak és hömpölyögnek még a fiatalok is, amennyi tángálángá, dibdáb ember van, az mind ott lábatlankodik.

Ebédre elmentünk egy török kebaboshoz, s amíg az étel készült, összebarátkoztam a kiszolgáló fiúval. Törökországban soha nem járt, de úgy beszélt törökül, mint a vízfolyás. Lám a mieink már pár év külföldi tartózkodás után csak olvadnak, fogynak  és úgy elnyálasodnak, hogy már magyarul se akarnak tudni. A gyemekeik meg... arról jobb nem beszélni. Ismerjük már  a: ” mondd meg a Dzsordzsnak, ha hazajön az edzsetemről, hogy a hatos básszal menjük be a szitibe soppingolni a grendmádernak"-féle magyarságot. A törökök vagy a kurdok külföldön is úgy kapaszkodnak egymásba mint a láncszemek. Nem tépik, marják egymást, inkább segítik, mivel mindeki testvér, már csak a vallás révén is. A német és az osztrák kormány beolvasztós politikáját a kalapjukkal együtt ehetik meg a honatyák.

Ebéd után elvetődtünk a templomba és a tőszomszéd temetőbe. Érdekes, hogy itt  a temető a település szívében van. Bolondok is lettek volna a derék fügeniek, hogy a halottaikkal hegyet másszanak.  Mert itt a legelőkön túl falakként emelkednek a sziklák. A templom előtt egy kaloda  hirdette a régi idők emlékét, örök figyelmeztetőül, hogy aki paráználkodik, lop, csal, hazudik, tisztességtelen életet él, cselekedeteivel szégyent hoz a közösségre, azt bizony ide láncolják vasárnaponként, hadd lássa a jámbor templomozó nép, hadd piruljon a  a bűnös mindenki szeme látására.

Itt a Ziller völgyében csak az zavart, hogy már az első nap úgy vágott a huzat, az élesen metsző tiroli szél, mint a borotva. Egy kicsit bezártság érzésem is támadt, hiszen ha kitör valami ribillió vagy természeti katasztrófa, akkor itt csak előre-hátra lehet menekülni. Jobbról-balról legelők, hegyek és sziklafalak. Ha netalán egyiket-másikat leküzdöttük, akkor fölöttük ott magasodik a többi tucatszámra.

(Sajnos errefelé semmit sem tudnak a mi Tündérországunkról és a lakosairól. A Siebenbürgen helyett itt mondhattam volna akár Mananantanana Soavinandriana Tsiroanomandidy-t is.)

Vacsorára elmentünk egy 1661 óta működő vendégfogadóba napi menüt enni. Gombakrémleves, disznószelet (nekem pulyka), szalmakrumpli és a salátabár választéka volt a napi menű, egy-egy sörrel - nekem almaléfröccsel - megpótolva. Az egyik pincérkislány alaposan ki volt tetoválva, és nem elég, hogy a szemében  és az orrában hordta a fülbevalóját, hanem még a két elülső foga is ki volt pirszingezve...

Vacsora után hazamentünk a szállásra és eltettük magunkat holnapra.


Harmadik nap

A hajnali hatórás ébresztő nem esett a legjobban, de muszáj volt feltápászkodnom. Kinéztem az ablakon, hogy hadd lám, milyen az időjárás, de a trágya és silószag valósággal orrbavágott. És olyan köd, hogy vágni lehetett volna. Biztosan a felhők ráereszkedtek a falura. Gondolom  a kakas helyett is tehén fújja az ébresztőt.

A reggeli ugyanaz volt, mint tegnap, csak a narancslevet mondtam le. Inkább a tea, ha már választani lehet, legalább abban kevesebb a festék.

Csípős hidegben és köddel vegyes trágyaszagban mentünk ki az építőtelepre, ahol nem ugrottak a nyakunkba a sógorok, mert épp egy hete tört be egy román banda a csarnokba. Emiatt mindent bezártak előlünk és kopogtatni kellett, ha valami szerszámra szükségünk volt. Úgy járkáltunk, mint valami hitetlen Tamások. Szépen nézünk ki, ha azt hiszik, hogy lopók vagyunk.

Egyébként az osztrák cég alkalmazottai úgy ugráltak, mint valami paprikajancsik. Ha gép, alkatrész, üzemanyag vagy szerszám kellett, azonnal megkaptuk. Az egyik talajegyengető vibrátor  üzembe helyezésekor Putnai Böndő Matyi nevetve mesélte, hogy egyszer Tápiópiában dolgoztak egy családi ház udvarán, és este, amikor jelentést tett a tulajdonosnőnek, hogy teccik tudni ma csak alapoztunk, de holnap hozzuk a kicsi és a nagy vibrátort, s azzal majd megmutatjuk, hogy mit tudunk… a tulajdonosnő egyik ájulásból a másikba esett és csapkolódni kezdett:

- Maguk csak ne hozzanak ide semmilyen vibrátort! Nem sül le a pofájukról a bőr, fene a dolgukat!...

Putnai Böndő Matyi alig tudta megmagyarázni, hogy nem arról a bizonyos vibrátorról van szó, hanem a talajdöngölő, talajegyengető munkagépről.

Persze, ezzel a vibrátorral még voltak más gondok is.

Egyszer  a fiatal Faggyas Zsiga, aki mezőgazdasági gépekkel és munkagépekkel kereskedik, hirdetést tett a Hírmondóba, hogy eladó egy használt bálázó, egy kaszálógép, két hernyótalpas trágyahordó és három vibrátor újszerű állapotban. Hát mit ad az Ég? Egy csomó fiatal liba jelentkezett és mind vibrátort akartak vásárolni. Még vénasszonyok is betelefonáltak a céghez.

Ebédre elmentünk a szomszéd csirkéshez grillcsirkét enni szalmakruplival. Nagy bolondul meg se kérdeztük, hogy mennyi egy adag, csak rendeltünk. A végén a fizetésnél leesett az állunk, ugyanis egy félcsirke 6 euróba került. Ezzel a pénzzel már bőségesen be lehet vásárolni a multiknál.

Közben nekem beindult a tolmácsolás, egyik embertől a másikig rohangásztam, mint a kötetlen kutya és nem csak a szakmai szöveget kellett fordítanom, hanem a lapát nyelét is.

Estére úgy elfáradtam, hogy azt hittem, a karom leesik, a derekam letörik, a lábam oda. Nehéz munka ez a lapátolás, talajegyengetés. A szotyifitnesz urakat, tornagurukat és vegetáriánusokat kellene egy kis lapátnyélforgatásra invitálni, hadd kóstoljanak bele a munka ízébe és szagába...

Munka közben kis- és nagydolgozni a kerítésen túli erdőbe járogattunk, mivel a csarnokbéli félig kész illemhelyre néha  nehezen tudtunk bekérezkedni. Kopogatattunk, kopogtattunk, végül már nem győztük kivárni, hogy ajtót nyissanak, muszáj volt a kerítésen átlépve az erdőbe menekülni. Míg nálunk egy építőtelepen legelőszőr a budit húzzák fel, addig a sógorok még azzal se törődnek, hogy ki hová megy el bajára.

Munka után visszamentünk a szállásra, hogy megtisztálkodjunk és ruhát cseréljünk, majd kikenve-kifenve vonuljunk vacsorázni. Ma palacsintás húsleves, currys csirke, salátabár és fagylalt volt  a menű. A palacsintás húslevest úgy kell elképzelni, hogy a kockából főzött levesbe beleszeletelték a délről megmaradt kenetlen palacsintákat. A salátabárnál krumplisaláta, főtt cékla, reszelt murok, reszelt retek, uborkasaláta, friss paradicsom, káposztasaláta közül válogathattunk. 10-15 féle mártással és öntettel lehetett nyakonönteni  ezeket a salátákat. Itt ebben az étteremben bárki kedvére salátázhatott, ha  rendelt  legalább egy fogást az étlapról.

Ezt nálunk is meghonosíthatnák a vendéglátósok.

Gyalog mentünk haza a szállásra, a trágya és silószag csak úgy vágott a jó friss tiroli levegőben.

(Folytatjuk)