Magyarjárás Tatárországban (6)

ODESSZA–MIKOLAIV–VINOGRADOVKA

A piacon - Grúzok a láthatáron - A vonatok ritkán járnak - Szerencsés fordulat - Hol vagytok ahizka törökök? - Vendégségben egy török családnál - Török sziget a keresztyén tengerben

Kvaszgép az utcán

Odesszában már a megérkezést követő percekben megérdeklődtem, hogy mikor van vonatom Mikolaiv városába, de a választól amit kaptam, nem voltam elragadtatva. Sebaj! Legalább megnézem a várost. Szerencsére az odesszai pályaudvar más városoktól eltérően a központban feküdt, ezért nem esett nehezemre hátizsákkal a vállamon becserkészni a látnivalókat. Első utam az állomással szembeni sárga Pantelimonovszki templomba vezetett, innen a múzeum felé vezető nagy sugárutat céloztam meg. Odessza nagyon szép város, csupa palotával, jól megtervezett városszerkezettel, széles utcákkal, műemlék házakkal, gazdag boltokkal és impozáns kulturális épületekkel. Valaha olyan élet lehetett itt, mint Marseille-ben vagy Londonban. A kikötőben gyűlt össze a világ valamennyi kincse és az alvilág söpredéke. Dehát semmi sem fehér, és semmi sem fekete. Olaszország is olyan mint egy kétarcú szobor. Egyik arca megigéző, káprázatos és isteni, jelképezve mindazt ami csodálatos ebben az országban,a másik arca pedig fokhagymaszagú, züllött és rongyos, akár a legutolsó prostituált.

A városi piacon soha nem látott bőségben tárult elém az áruválaszték. Nagy halmokban álltak a zöldségek és gyümölcsök, csordaszám a levágott állatok, bárkányi halak szép sorjában egymás mellé rakva vagy felaggatva, és tojás kosárszám, aztán kolbász és szalonna, befőtt, fűszer és baromfi művészies összevisszaságban. Halmokban gyógynövények és dohány, péktermékek, füstölt hal, kis és nagy sajtkorongok, literszám tej és tejföl, házi savanyúságok, ismeretlen bogyók és szárított gyümölcsök. De még ezzel nincs vége, mert friss gomba, ecetes gomba, csípőspaprika, lépesméz, szirup, napraforgó és tökmag, lekvár, bor, olívabogyó, olaj és ecet mind-mind arra vártak, hogy megvásárolják, hazavigyék és elfogyasszák őket. Bőségszarúszerű állapotok uralkodtak a piacon. Az olcsóság valósággal dühöngött.

Itt az élelmiszerpiacon második otthonra leltem, alig tudtam elszakadni a minden jóval megrakott asztaloktól és rávenni magam, hogy végre elinduljak a múzeumba. Csakhogy elfelejtkeztem róla, hogy a világ minden országában a múzeumok személyzete hétfőn piheni ki a vasárnapot, nem csoda, hogy zárt ajtók fogadtak. A régiségek megvizitálása helyett visszamentem a piacra és a szerszámos-kereskedő üzletnegyedben vigasztalódtam.

Régebb sok kósza hírt hallottam arról, hogy Odesszában laknak a világ legjobb zsebesei. A hömpölygő tömegben könnyű préda lehettem volna, de nem volt szerencsém egy zsebtolvajhoz sem. Csak egy fickót láttam, aki villámgyorsan elszáguldott az egyik vénasszony pultja előtt és ellopott egy zöldparadicsomot. Ezt rajtam kívül senki se látta, a tolvaj az utolsó pillanatban még összenézett velem és megértette, hogy tanúja voltam tettének, de elismerő mosollyal megnyugtattam, hogy nem fogok kiabálni. Szegény fickó valószínűleg éhes lehetett. A paradicsomot azért olyan mesteri fogással kapta le az asztalról, mint a sas a nyulat. Hogy dolgozhatnak akkor azok, akik paradicsom helyett pénztárcákat, órákat szemelnek ki prédának?

Igaz, valóságos művész vagy varázsló kell legyen az a zsebtolvaj, aki tőlem akar lopni. Mert ahol nincs mit, ott rettentően nehéz. Egyébként is kevéske pénzemet egy bőrzacskóban hordoztam az ingem alatt, és még egy biztosítótűvel is az inghez férceltem, ha netán valamelyik nagyokos leküzdené a nagykabát, kiskabát, pullóver és ing akadályokat - vagy alvás közbe befurakodna ujjaival a zacskó zsinórjához - akkor akadjon fenn a biztostűn.

Ide-oda császkálás közben, amikor már számtalanszor megkerültem az ételpiacot, a vásárcsarnokokat a halomba rakott levágott tehénfejekkel, a fél marhákat rongy módjára dobáló henteslegényekkel, hirtelen grúz beszédre lettem figyelmes. Ennek úgy megörvendtem, hogy gyorsan odaköszöntem nekik grúzul és elmondtam mindazt, amit Grúziában tanultam. Nagyon megörvendtek ők is, főleg amikor elsoroltam az utazásaim során meglátogatott városokat és a megismert látványosságokat. Kiderült, hogy grúz létükre alig ismerik az országukat. Mentségükre szolgáljon, hogy kenyérkereső családos emberek voltak, nekik még vasárnap is akadt elég elfoglaltságuk a ház körül. Nekem mint hátizsákos utazónak nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom, ezért teljes szívvel és lélekkel - mondhatni főállásban - kutathattam Grúzia szépségeit és felfedezésre érdemes tájait.

A piacon tapasztalt hihetetlen bőség és gazdgság láttán eszembe jutott, hogy ahol ennyi ennivaló kelleti magát és egymást verik le a vásárlók,ott nyilván jól él a nép. Ha teli a has és otthon a kamara, akkor egészen biztos, hogy senki se fog neki forradalmat csinálni. Nyugat Európában, és lassan nálunk is egyre több a mű étel és ital, a génkezelt tápos zöldség és a felfújt tápos hús. Ezektől a „finomságoktól”aztán lassan mi is arra a sorsra jutunk, mint a tápos magyarok. Elcsenevészesedünk testileg-lelkileg. Mert a legnagyobb baj az, hogy a sok birka mind megveszi a Nyugaton már eladhatatlan konzervszemetet. Lám itt Ukrajnában egyáltalan nem lehet eladni hot dogot, a pizzát vagy a hamburgert, de a hormonokkal nevelt, felpuffasztott növényi vagy állati alapanyagokat sem. Bolondok is lennének megvenni, amikor itt van ez a sok drága jó falusi termék: aranyszínű tyúkok aranytojásokkal, létől majd kicsattanó gyümölcsök és zöldségek, friss finom tej, ami egy-két órája még fű volt, igazi sajt, igazi vaj és gabonán nevelkedett állati hús, amely nem lötyög idomtalan testként a csonton, ehelyett szorosan tapad. Bár lennénk mi is olyan okosak, hogy nem vennénk meg azt a sok mocskot és szemetet, amit idegyúrnak nekünk a nyugatiak! Egyből megbuknának a nagy áruházak és a szupermarketek, ha mindenki venné a fáradságot és megkeresné a maga falusi bácsikáját, nénikéjét és tőle vásárolná az élelmiszereket.

A piacon sok mindent megkóstoltam, de azért gondoskodtam útravalóról is és vettem egy csomó krumplis, sajtos és káposztás piroskit, azaz pirogot. Olyanok voltak, mint egy-egy jól megtömött pánkó. Kissé lapos, forró és finom. Annyira ízlett, hogy egy, a vonaton járkáló bábuskától még vettem egy adagot tartalékba.

Vonatozás közben sok látnivaló nem akadt a nagy ukrán laposon, a végelláthatatlan gabonaföldeken kívűl itt nem akadt semmi érdekes. Képzelem, mennyire unhatták ezt az egyhangú vidéket a második világháborúban ideparancsolt német katonák, akik nem győztek cuppogtatni a nagy sárban és kipiszkálni motorizált egységeiket vagy „országos járműveiket” a vendégmarasztaló degenyegből.

Mikolaivban nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy már az állomáson megtudtam: vonattal nem lehet eljutni Vinogradovka faluba, és ha mindenáron oda akarok utazni, akkor nagyon össze kell kapnom magam. Ámbár hiába loholtam és igyekeztem, az utolsó buszt jó két és fél órával sikerült lekésnem. Már csak a másnapi járatokban reménykedhettem. Bánatomat elkeseregtem az egyik kasszásnőnek, aki egyet gondolt és elkezdett futkosni. Egyik épületből ki, a másikba be, busztól buszig, és még a telefont is igénybe vette. Nemsokára fogott nekem egy buszt, amely nem Vinogradovkába tartott ugyan, de a sofőr megigérte, hogy csinál egy kitérőt.

Derék este lett mire odaértünk, én elég szerencsétlenül választottam meg a le–, illetve kiszállás helyét, mert az esti járókelők visszafelé irányitottak a másik faluvégére, és ez kilométeres csetledezést, botladozást jelentett a sötétben.

Házról házra, szájról szájra tapogatózva haladtam és így eljutottam az ahizka törökök utcájába.

Török utca, sáros utca,

Házról házra járok,

Be be kiabálok:

Rukie hanim, merre laksz?...

Hiába volt ajánlólevelem Vasilitől egy hagyományőrző és törökkutató tanárnőhöz, már az első háznál megtudtam, hogy a tanárnő elutazott Törökországba. A polgár, akihez bekopogtam, nem kergetett el, inkább magával cipelt a szomszédba, onnan a szomszéddal elmentünk egy baráthoz és a barát elkalauzolt egy nagycsaládos öregemberhez. A fél utca és rokonság odagyűlt milátni, ahogy én cókmókommal behurcolkodtam Hassan Ibrahim Haledovics házának tisztaszobájába. Nagy csoda és igazi látványosság lehettem nekik, hát még ők nekem! Mert már mindenütt kerestem őket, a Grúziából elüldözött ahizka törökök maroknyi népét, mert annak idején csak a nyomaikat találtam meg az azóta grúzok által benépesített faluban. Egykori mecsetjük erősen romladozott, környékén disznók turkáltak. Nagy volt az örömöm, hogy végre megtaláltam őket. Az ahizka törökökről tudni kell, hogy akkor kerültek Grúziába, amikor még az oszmán félhold terjeszkedett a Kaukáuzusban és egymás után kebelezte be a határ menti tartományokat. Az oszmán lakosság leszármazottait Sztálin idejében aztán elüldözték Grúziából, egy-két falu lakossága ide került Ukrajnába. Új hazájukban is megmaradtak töröknek, megőrizték szokásaikat és régies nyelvüket. Olyan furcsán beszéltek, mint nálunk a csángók. Alig tudtam megérteni őket.

Házigazdám és egész háza népe csodálkozott, hogy eljöttem megkeresni az ahizka törököket, ráadásul keresztényként. Nagy érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, majd ők is elmondták az övékét. Megtudtam, hogy elég rendes életük van itt az ukránok között. Senki se zavarja őket a hitük és szokásaik miatt. Nézhetik a török adókat a televizióban, imádkozhatnak a falu egyik házában kialakított mecsetben, megtarthatják a ramazant, viselhetik ősi ruhadarabjaikat és ami a legfontosabb, heti két alkalommal némi török nyelvet és irodalmat is tanulhatnak a gyerekeik az iskolákban. Három faluban, Vinogradovkában, Kosticban és Dobra Iakinita-ban élnek, ahol az ukránok vannak annyira tapintatosak, hogy a disznókat keményen elzárják. Másként az ahizka törökök híres zöldségtermesztők, finom paprikáik, hagymáik és paradicsomaik messze földön keresettek. Mindenki szivesen vásárol tőlük.

Az ismerkedés és egymást kóstolgatás szüneteiben meséltem nekik Székelyföldről és a mi népünk keserű kenyeréről, persze Erdelnek és Macaristannak hírét se hallották. Vengriát (Csonkamagyarország) már jobban ismerik, de hát ez természetes. A jég akkor tört meg igazán, amikor játszadozni kezdtem az egyik kislánnyal, ekkor más irányt vett a kóstolgatás, mert felkészültek a kóstoltatásra. A nők kerek asztalkát hoztak fel a tisztaszoba pódiumára, ahol párnáktól körbedúcolva ücsörögtem a férfiemberekkel és a szomszéd öregekkel. Úgy ültünk mint valami császárok, csak a pipa hiányzott a szánkból és a legyező a fejünk fölül. Dehát üres hassal nem illik pipázni, ezért nem is igen pipáztunk.

Vigyáznom kellett a játékszabályokra, nehogy talpamat mutassam valakinek. Még jó, hogy ideérkeztemkor a sötétben nem Jézus feltámadt-ot köszöntem, ehelyett ügyesen elővettem az esz szalam alejkum-ot. A bejáratnál se felejtettem el levetni a cipőmet .Sok gondja van az embernek, ha óránként más és más környezetbe kerül, főleg különféle vallású és kultúrájú emberek közé.

Étkezés előtt még elfutottam kezet mosni és a többiekhez hasonlóan eldaráltam a bismillahiarrahmaniarrahim-ot, majd jobb kézzel nekiláttam az ételnek.Velem ettek a szomszéd férfiak és a házigazda, a nők addig egy másik szobában tartózkodtak. Csak egy kicsileánykának, aki még az ölembe is felkérezkedett engedték meg, hogy a szobában maradjon.

Olvasztott juhsajtot mártottunk lapos kenyérrel, hozzá friss fűszernövényeket rágcsáltunk, aztán pácolt halat ettünk és kompótszerű lekvárral nyomtattuk el. A desszert keksz és tea volt. Evés közben nem beszélgettünk, elvégre a török ember evés közben nem beszél. És most már én is török vagyok, ha törökök közt, törökülésben, török asztalnál török módra étkezem és félkönyökre ereszkedve három ujjammal csipegetek. Az étkezés befejeztével illett megint kezet mosni, ezután ismét megteáztunk és most már szabadott beszélgetni.

Vacsora után a konyha mögötti fürdőbe is elmehettem megtisztálkodni. Elég rendes fürdőt találtam, idehaza szívesen elfogadná akármelyik parasztcsalád. Saját fűtés, fürdőkád, csempézett falak, mosókagyló, tükör, vasalt törlő kendő és tisztaság fogadott. Csak a budi volt kint, valahol a szerszámosműhelynek támaszkodva, de ott is a villany be volt vezetve, akármilyen pottyantós legyen is a WC. Csak azértis vízöblitésesnek írom, mert a gerendák közé vágott lyukba ha egyet vagy kettőt potyantott az ember, a papírhasználat után illet megmosakodnia a sarokban tárolt vizespalackból. Tehát azért volt vízöblítéses. A fürdőben a bajok ott kezdődtek, amikor beszappanoztam magam, mert a hajam és szakállam olyan lett mint a seprű, mintha ragasztóval kentem volna be magam. Hiába néztem megkövülten a szappanomra, a hiba a vizben volt. Talán köves vagy kemény, a fene tudja mi volt vele. Hiába sikáltam magam, csak még rosszabb lett a helyzet. A bajt végül a háziasszony kenceficéivel orvosoltam, ahány tubus volt, mindből nyomtam egy keveset, így nagy nehezen megtisztálkodtam.

Lefekvés előtt jól elbeszélgettem a házigazda fiával, aki megmutatta a díszes anyagból szabott, kis átalvetőkhöz hasonló táskákban tartott Koránokat. Egy kis szekrényben tartották őket, és érintésük előtt kezet kellett mosnunk. Két új kiadás mellett volt egy öregebb, foszlott példány. Ezt valószínüleg a dédnagypapa forgathatta. Más könyvet, egy pár szent irattól és vallási prospektustól eltekintve nem láttam.

Az ágyamat a földre vetették, a jó finom illatú paplan, puha párna és huzatos matrac úgy fogadott magába, mint aki hoszas vándorlás után olvad a felesége ölébe. Mellettem a házigazda fia feküdt, a fiatal Ibrahim, apja az imádkozó szobában hajtotta álomra a fejét, a nők pedig az asszonyok szobájában tértek nyugovóra. A kedvemért Ibrahim még a ketyegő órából is kivette az elemet, hogy jobban aludhassak.

Allah rahatlik olsun! - Allah adjon nyugodalmas jó éjszakát!

Reggel a vajköpülő és a tejfölcsináló gép hangjára ébredtem, és igencsak birizgálta az orromat a frissen felfőtt tej illata. A háziak már reggel 5-kor talpon voltak, szólította őket a kötelesség. El kellett látni a háziállatokat, ezután következett a gyerekek reggeliztetése és a készülődés munkába, óvodába, iskolába.

Én az öreg házigazdával maradtam, együtt reggeliztünk a dobogóra terített tálca asztalon. Eledelünk friss vajból, tejfölből, tejből, hagymával sült darált birkahúsból állt, amihez kenyeret és fűszernövényeket csipegettünk. Utána teát ittunk és meggykompótba mártott kekszeket szopogattunk.

Vendéglátóm elmondta, hogy Ukrajnában kb. 800 ahizka török él, sokan Kievben, Odesszában, Donyeckben, Harkovban és Hirsevben élnek, tanulnak és dolgoznak.Vinogradovka, Kostici, Dobra Jakrinica lakosai zöldségtermesztéssel és állattartással foglakoznak. Hires kertészek és terményeiket nagyra becsülik az ukrán piacokon. A sztálini kitelepítés igen szétszórta őket, mert még Azerbajdzsánba, Kazahsztánba, Üzbegisztánba és Kirgizisztánba is került belőlük. Ennek ellenére jól megvannak és mindmáig keményen állják a sarat: nem engednek a beolvasztási törekvéseknek.

Hogy mennyire értenek a kertészkedéshez, azt közvetlenül reggeli után a saját szememel is láthattam, mert a kis pörgekalapos öreg falunézésre invitált. Mindenütt gondosan megmunkált kertek, ágyások, fóliaházak tárultak a szemem elé. Az öregnek is volt két fóliaháza és büszkén mutogatta nekem a palántákat, hogy ez paradicsom, ez meg paprika...

A török utcában találkoztunk más pörgekalapos kis öregekkel, akik között ott volt az imám is, vagyis a falu vallási vezetője, az előimádkozó a mecsetben. Egyúttal megnézhettem az imám háza mellé foltozott kis termet, ami itt a mecsetet helyettesítette, mindenféle kupolák és minaretek nélkül. Dehát mindenki olyan kalpaggal köszön, amilyen van neki.Még jó, hogy van mire tegye azt a kalpagot!

A mecset megtekintése után sor került a temetőre is. Turbános sírkövek helyett itt csak kékre vagy zöldre mázolt egyszerű deszkalapokat találtam. Ezeket úgy vágták ki, hogy a fejrészük fezt viselő fejre emlékeztessen. Az orosz betükkel írt néven, születési és elhalálozási adatokon kívül csak az „Allah rahatmat etsin”felirat tudtatta, hogy itt bizony igazhitű muszlim nyugszik.

A temetővel kimerítettem minden látnivalót ebben a faluban, gondoltam útrakelek, meglátogatom a Kostic falubelieket, hadd lám milyenek az ottani életviszonyok.

Kis pörgekalapos házigazdám biciklivel kísérgetett egy darabig, majd amikor elfáradt, érzékeny búcsút vettünk egymástól. Megöleltük, megcsókoltuk egymást és még könnyet is láttam megcsillani az öregember szemében, aki nagyon meghatódott attól, hogy én, a hátizsákos idegen egyéb jármű hiján gyalogszerrel is nekivágok az országútnak, hogy tüskön-bokron átverekedve magam eljussak Kostic faluba és találkozzam az ottani ahizka törökökkel. Minő fájdalom, hogy itt Ukrajnában senkit sem érdekel a sorsuk, a világon pedig sokan nem is tudják, hogy ők léteznek.

Vinogradovkából aszfaltozott úton haladtam kifelé, aztán egyszercsak eltünt az út és jött a bozót, valami nagyon sáros és gödrös földúton. Dagasztottam a sarat istenesen, mintha kenyértészta lenne. Stoppolni nem lehetett mert nem volt mit leintenem, beszélgetni pedig nem volt kivel, mert egy lelket se láttam a földeken - ha azt a sok nyulat, madarat és galacsinhajtó bogarat nem számítom, amelyekkel találkoztam.

Jó sok sárdagasztás után beértem Ingulka faluba, majd átmentem Lobrivkán is. A települések mintha kihaltak volna, csak itt-ott lézengett néhány ember a kocsma melletti vegyeskereskedésben, ahol kenyeret, szalámit, olajat ömlesztve árulták a patkószeggel és a gumicsizmával. Az utcák madárcsiripelésbe és virágillatba burkolózva hallgattak, mintha töprengtek volna múltjuk és jövendőjük felől. Soha ilyen illatos utcákat nem láttam mint Ingulkában és Lobrivkában. A kékre meszelt és tapasztott agyagfalakkal körbekerített házak előtt virágok és cserjék illatoztak, olyannyira, hogy egészen húsvétias volt a levegő. Csak locsolókat nem láttam sehol. Fogalmam sincs hogy hova lettek az emberek, mert még a házak udvarán se láttam senkit játszadozni vagy öregember módra szöszmötölni valamivel. Az egyik faluvégi temetőben érdekes sírkövekre bukkantam a régi temető félig a földbe süppedt mohos kövei mellett. Ezek az újabb kövek mind olyanok voltak, mint egy-egy kilométerkő. Mintha csupa útkaparó nyugodna itt, akik még életükben beszerezték a kimustrált kilométerköveket, mondván jó lesz még sírkőnek! De ezek különös sírkövek téglából rakott és agyaggal letapasztott, csinosan lemeszelt alkotmányok voltak.Csodálom az eszét aki kigondolta!

Nem kevés gyaloglás és végelláthatatlan repceföldek után megkerült Kostic falu, hasonlóan elhagyatva mint az előző két falucska.Időbe tellet mig találtam valakit és megtudakoltam tőlle, hogy merre lakik Rizeoglu Nuri, a vinogradovkai kis pörgekalapos bácsika rokona.Jó sok dörömbölésre előkerült valahonnan a rokon és behivott az udvarra. A kispadon elmondta, hogy ebben a faluban 75 török család él,zömében zöldségtermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak.Inkább jól élnek mint rosszul.A gyermekáldás bőséges errefelé, erről én is megbizonyosodtam , mert akkor engedték haza a lurkókat a közeli iskolából. Lett nagy hancúrozás, kiabálás.

Busz pedig csak hetente két alkalommal közlekedik errefelé Bastankából. Pechemre én épp a két járat közé estem. Egyébként jól megvannak az ukránokkal és még Törökországból is csurran cseppen valami kis segítség, ha nem pénz akkor vendégmunka. Az is valami.

Régi ház sajnos nincs a faluban mert ők csak 25 éve vannak itt, addig egyik helyről a másikra telepitgették őket. De ha akarom megnézhetem a régi falut, csak át kell vágnom a kert ágyásain. Amikor mindezekkel okosabb lettem leereszkedtem a régi telepre és egy valóságos kísértetfaluba jutottam, romos házakkal, nyikorgó kapukkal és téltúl egy egy kóbor kutyával. Embert csak egy öregasszonyt láttam, de az is nyomban bezárkózott a kulipintyójába ahogy megpillantott.A sorozatos telepítgetések, a dicső szovjetkatonák erőszakoskodásai és a vagyonelkobzások után nem csoda, hogy félt minden idegentől.

Visszafelé egy másik úton poroszkáltam Vinogradovka irányába ahol nemsokára utolért egy Zsigulis bácsi egy kisgyermekes nővel és egy csomó poggyásszal. Egy nevesincs faluban utolértünk egy mikrobuszt és versenyezni kezdtünk vele, de valahányszor megpróbáltuk elkerülni, a rozzant minibusz sofőrje gázt adott és csörömpölve száguldozott tovább, mint aki nem akarja megelőztetni magát, nehogy megteljen porral-mert ezen az úton nem volt sár. Úgy látszik, ezeken a földutakon mindig az a nyerő aki elől van. A hátsók meg szivhatják a fogukat és a port, amit az első felver. Egyszer aztán sikerült egyvonalba érni a minibusszal és két döccenő után átkiabáltunk neki, hogy hó! Erre megállt, mi áthurcolkodtunk, én 3 pénzzel kielégítettem a Zsigulis bácsit és megkösszöntem neki, hogy tengelye épségének a kockáztatásával tekerte a minibusz után az aknaszaggatta úton. A buszos embernek adtam 4 pénzt, hogy bevigyen Mikolaiv városába és ezzel el is aludtam.

Mikolaivban régi szokásomhoz híven azonnal a piacra siettem nézelődni és ingerelni magam a különféle konyhai alapanyagokkal, vagy a helyben árusított ételekkel. A vonatállomás mellett olyan negyedre akadtam, ahol minden utca ki volt rakva bábuskákkal, és mind árult valamit. Zöldséget, tejet, bogyókat, szalonnát, kenyeret, füstölt halat, sajtot, tejet, tökmagot, pirogot, befőttet, fűszereket és minden egyebet ami nem terem meg a városi ember háza táján. Utcasarkon kvaszt is árultak egy nagy tartályból és az emberek rágógumi helyett apró vörös rákocskákat rágtak. A sok kacskaringózás közben szóba elegyedtem az árusokkal és sok mindent megkóstoltam. Egy csipetet ebből, egy darabocskát abból, egy picurkát amabból. Igy szépen jól is laktam. Csak a kvaszárusnak fizettem, aki már már élvezte, hogy minden félórában visszatérek inni.

A vonatindulásig az időt egy furcsa étteremben töltöttem el,melyet a bejáratnál elhelyezett sok plakát és fénykép láttán először mozinak gondoltam és nagyon meglepődtem amikor jegy helyett étlapot nyomtak a kezembe.Egy olyan különleges éttrembe érkeztem amilyent még soha nem láttam és nem is hallottam létezni.Mert a tulajdonos az egész vendéglátóegységet egy híres film szolgálatának rendelte alá.Az étterem szobáit és fülkécskéit a filmben látott helyiségekhez hasonlóan rendezte be: a sok szines fénykép mellett légiós ruhába öltöztetett bábuk, igazi fegyverek, katonai felszerelés,beduin holmik, arab bútorok és párnák tették élvezetesebbé a pazarul berendezett éttermet.

Az volt az érzésem, hogy a tulajdonos valahogy megszerezte a film kellékeinek és felszerelésének egy részét. Még egy igazi kávédaráló gépfegyvert is láttam a homokba süllyedve. Hihetetlen,de a homok szaharai volt!

Az ízlésesen és nagyon ügyesen berendezett étteremben úgy forogtam ide oda mint valami múzeumban. Csodálatom csak növekedett amikor kézbe vetem az étlapot. A leghíresebb moldáv, ukrán, orosz, grúz, csecsen ételek, nemzeti specialitások mellé a legjobb grúz és moldáv borokat, örmény konyakokat ajánlották. Mindezt angolul és franciául is, hogy az orosszal hadilábon álló utazó is megérthesse.

(Folytatjuk)