Magyarjárás Tatárországban (7)

ARMIANSK-DZHANKOY

Egy csupablokk város - A múzeum is blokkban van - Sok a kimucsi - Feltűnnek az első tatárok - A jegyre tessék vigyázni! - Nesze neked fogd meg jól! - Unom már a szárított halat - Az elektricska

Tatár és ukrán kislány - szépek...

Armianskba valamikor hajnalban érkeztem meg mint egyedüli utas, mert rajtam kívül senki sem szállt le a vonatról. Első utam az ürességtől kongó váróterembe vezetett és gyorsan ágyat vetettem magamnak a cementpadlóra, mert a vonatban sehogy sem tudtam aludni. Nem is annyira a tömény szesz-, káposzta- és izzadságszaggal kevert lábszag zavart, inkább a horkolás, böfögés és szellentés. Hiába járkáltam ide–oda, költözködtem egyik helyről a másikra, a földszinti és emeleti priccseken is egyforma hangosan hortyogtak, motyogtak és fújták a kását teljes gőzzel.

Reggelre jól összefagytam az armianski váróterem kövén, alig tudtam magam összehajtogatni úgy elgémberedett a lábam és a karom. Reggeli nélkül siettem a városi piacra, de itt semmi különöset nem láttam. Rengeteg gabona, halom füstölt hal és egy csarnokra való disznóhús fogadott. Annál nagyobb látványosságot jelentett maga a város arculata. A sok betonblokk és park. Ilyen sok parkot és zöldövezetet még sehol sem láttam. Kész erdő ez a város. Beton és nyirfaerdő. Még a hivatalok is a tömbházakban voltak. Úgy látszik itt ez a divat. Itt láttam az első kék-fehér-piros krími zászlót. Jól megfért az ukránnal. Ez azt jelenti, hogy megérkeztem a Krímbe. Talán azért is van Armiansk címerében kapu és kulcs, mert itt lépünk be a Krími Köztársaságba.

Lssan-lassan az utcák megteltek árusokkkal, így akadt más látnivaló. Elsősorban a kimuchi árusok. A kimuchi egy csípős koreai savanyúság, olyasmi mint a japán tsukemono vagy a mi csalamádénk, csakhogy ezt a kimuchit mindenféle zöldségből lehet készíteni. Az árusok kivétel nélkül vágott szeműek voltak, legnagyobb sajnálatomra nem tudtak se japánul, se kínaiul, se koreaiul. Dédjeik talán akkor menekültek el Koreából, mikor országukat lerohanták a japánok. Azóta hányódnak, egyik országból a másikba. Egy ilyen kimuchi árustól jól bevásároltam, majd vettem kefirt és kenyeret egy kis bódéból. Jól esett a sok szárított hal után. Egyébként a kis bódéban 32 féle kenyeret számoltam meg. Fehér, barna, félbarna, és minden féle ízű-formájú rozs- és árpakenyerek közül válogathattam.

Reggelizni egy padra telepedtem és evés közben végignéztem a munkába induló embereket. A férfiak kissé kopottan ugyan, de mind frissen borotválkozva, bepacsulizva, kezükben az elmaradhatatlan munkáselemózsiával. A nők ennél alaposabban kiöltöztek, a frizurára, sminkre még ebben a csupablokk városban is odafigyeltek.

A múzeumot csak sok kérdezősködés után találtam meg egy lerobbant tömbház alatt, és a kiállitott emékeket,régiségeket szemlélve megtapasztaltam,hogy Armiansk, régi nevén Ermeni bazar bizony látott szebb napokat is. Valaha itt volt az örménység egyik legnagyobb kereskedelmi támaszpontja, nemhiába hivták a tatárok Ermeni bazarnak(örmény piac) ezt a 18 században örmények és görögök által alapitott várost.

A régész szoba, állatos kiállitás, kommunista vívmányok terem, polgárháborús kiállítás, afgán háborús szoba megtekintése után leginkább a népművészeti tárlat, az éremgyűjtemény, a pipatöredékek és a második világháborús német kegyetlenségeket megörökítő tablók előtt időztem. E legutóbbi nagyon megrázott:német katonák fejeztek civileket konyhaaasztalon ,birkák módjára lemészárolt falusi emberek hevertek temetetlenül a piactéren és nők lógtak a bitófán. Egy másik fényképen büszke német katona tartotta a táblát:

AZ OROSZOKNAK MEG KELL HALNIUK,

HOGY MI ÉLHESSÜNK...

Rettenetes!

A múzeumban szívesen adóztak az örmények emlékének. Örmény népviseletbe öltöztetett babák, örmény betüs könyvek,kereskedők mérlegei és Emanuil Magdesjan (1857-1908) festő munkássága hirdették az egykori városalapítók szellemi nagyságát.

Ime egy régi táblázat különféle, ma már elavult vagy elfeledett mértékegységgel:

1 funt (font)-453,6 d

1 akr- (acre)-0,40 da

1 dljuim (?)-2,54 cm

1 fut (láb)- 30,48 cm

1 milja-(mérföld)-1609 m

1 jard (yard)-0,914m

1 funt-453,6 d

1 uncija-28,35 d

1 darrel(?)-142 l

1 butel(butélia?)-36,3 l

1 gallon-3,78 l

1 kvártá (?)-1,1 l

Végtelen bánatomra rovásírást nem találtam ebben a múzeumban, de két szép tatár himzett tarsolylemezre bukkantam. Ez is valami.

A Dzankhoy felé tartó vonaton egyre több lett a tatár szó, és élőben is megnézhettem,milyenek is azok a sokat emlegetett tatárok. Hát nem mondom hogy csalódtam a látványban, mert a barna arcú, merész tekintetű, bajuszos, koromfekete hajú, ritka szakállú férfiak bizony elnyerték a tetszésemet és kedvvel szemléltem őket. Asszonyaikat pedig kifejezetten szépnek találtam.

A sztyepp nagyon unalmas , látnivaló semmi,hiába bámulok ki a a vonatablakon. Akkor inkább alszom.

Dzhankoyban az állomás kijáratánál elkérték a jegyemet. Milyen jó, hogy megőriztem, most vakarózhatnék. Katonák és rendőrök is igazoltattak.

Pár óra alatt bejártam a várost, de semmi éredekes, említésre érdemes dolgot nem láttam.A bazár már bezárt mire odakerültem, múzeum helyett pedig falra akasztott színes körkép tudósított, mi minden történt az 1855-ös alapítástól errefelé. Hát egy két háborút ,szocialista épitést,kommunista fejlesztést leszámítva nem sok.A 40.000 lakosú település lakosainak talán legnagyobb eredménye,hogy mezőgazdasági bőségszarut hoztak létre.

Mostanában pirogon, barna kenyéren, kefiren, füstölt halon és hagymán élek, más egyéb, főleg a konzervjeim már elfogytak. Nem kár értük, amúgy is nagyon meguntam a konzervreggeliket. A szárított hal azonban kikezdte a gyomromat, elsősorban a sok só az, ami nem tett jót. Annál jobb a pirog és a kefir, leginkább azért mert nagyon olcsó. Olcsóbb a tormánál is, már ha van itt torma.

Az utcákon csavarogva sok tatár nőt láttam fátyol nélkül. Csodaszépek. Noha a tatárok nem olyan kemény irányvonalas muzulmánok, fényképezni nem merek. Még bajba keverednék. Két kislányt azért mégis sikerült lefényképeznem. Az orosz, ukrán, tatár lakosság mellett ázsiai is akad szép számmal,már azok leszármazottai akiket a keleti határvidékekről deportáltak. Az ázsia errefelé nem újdonság, megszokták őket. Mindenki úgy beszél ahogy akar, és legfőképpen ahogy tud.

Egyetlen bajom, hogy a városnézést hamar unalmassá vált és a vonatok errefelé még ritkábban közlekednek. Egyik váróteremből költöztem a másikba, hogy valami történjen, a vasúti restiben megettem egy ukrajinszka borsot, egy csorbaszerű sok zöldséges levest. Kenyeret hozzá a táskámból loptam. A várótermekben a székek úgy vannak megszerkesztve, hogy a fáradt utas csak ülni tudjon rajtuk, lefeküdni, kinyújtózni már nem. Sok forgolódás, próbálkozás és helyezkedés után egyszerűen leköltöztem a földre a széksor mögé,és elviselve az almacsutkákat, cigarettacsikkeket elaludtam. A több órás várakozásban bőven volt időm alukálni.

Éjjel vonatbefutáskor majdnem lemaradtam, mert nem tudtam, hogy egy másik állomáson kell jegyet váltanom. Szerencsére közel volt. Hiába loholtam lélekszakadva, mert a vonat hosszan időzött az állomáson. Gondolom megszokták a lemaradókat és a dupla állomás miatt késlekedőket.

Ezt a vonatot elektricskának hívják, priccses ez is,de legalább nem a kormot köpő mozdony húzza. Legutóbb kidugtam a fejem az ablakon és olyan lettem mint egy kéményseprő.

(Folytatjuk)