SIMFEROPOL-BAHCSISZERÁJ
Az ébredező város * Csavargókkal barátkozom * Rovásírást találtam * A néprajzi múzeumban * Azért mégis csak a piacon a legjobb * Errefelé elektricska járja * A tatár kánok székhelyén * A tatár nők a legszebbek * Török tudásom ismét kisegített * Magányos vacsora * Szállásom is van
 |
| Oleg barátom |
Simferopolba, a Krím fővárosába hajnalban érkeztem meg és még utcaseprő se akadt, akitől megkérdezhettem volna a múzeum felé vezető utat. Volt időm gondolkodni az élet furcsaságain és azon, hogy szegény tatár rokonaink ugyanolyan alárendelt sorban vannak mint mi. Először is szét vannak szórva a következő országokban: Oroszország, Tatárföld, Udmurtföld, Baskiria, Mordvinföld, Csuvasföld, Yakutföld, Burjátföld, Adigeföld, Kabard balkárföld, Üzbekisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Törökország és Románia (23.000 ezer). Aztán városaikat megszállták a vándormadarak és mindent átkereszteltek.
Így lett:
Akmescit - Simferopol
Akyar - Sevastopol
Kezlev - Yevpatoria
Kefe - Feodosia
Ermeni Bazar - Armiansk
Karasubazar - Bilohirsk
Sarabuz - Hvargyiske
Büyük Onlar - Oktyabrske
Sevastopol, a Krím fővárosa szép, rendezett városnak bizonyult sok palotával, villával, régi patríciusházzal, sok székházzal, színházzal és csupa faragott, díszített épülettel. Hogy a város szebb és rendezettebb legyen, ebbe besegítettek az utcaseprők is, mert nagyon dolgoztak. Ahogy utcáról utcára araszolgattam, öszefutottam egy reggeli 6-kor már részeg emberrel, aki nagy barátkozásba, puszilkodásba kezdett és hátbaveregetve kullancskodott. Erőnek erejével el akart vinni enni és inni. Alig tudtam megszabadulni tőle. A részeg ember barátsága helyett inkább az egyik templom előtt kolduskodó Oleg, egy hihetetlenül elhanyagolt, mocskos rongyokba öltözött szakállas, hosszú hajú csavargó ismeretségét választottam. Ez az ember azzal foglalkozott, hogy szentképeket, kis kereszteket ragosgatott ki maga mellé a templom előtti betonpadkára. Készült a reggeli boltnyitásra, várta a templomba imádkozni jövőket. Ahogy kíváncsian szemléltem, bizonyára felkeltettem az érdeklődését, mert ő is szaporán pislogott felém. Közelebb mentem és barátkozni kezdtünk. Füstölt halat és kenyeret adtam neki, amit megosztott a kutyájával. Orosz-angol keveréknyelven elmondta, hogy ő Oleg és az ájtatoskodók adományaiból él. Szállása kissé távolabb, a templom melletti épület egyik falának támaszkodó hulladék deszkákból összetákolt bódéban volt. Beszélgetésünk kellős közepén odajött hozzánk két toprongyos öreg - az egyik hatalmas sebbel az arcán - és Oleg bemutatta nekem őket, mint barátait és sorstársait. Megsajnáltam ezt a két szerencsétlent, főleg a sebesültet és kötszert, orvosságot meg fogkrémet adtam nekik. Más egyebem már nem volt. Lassan én is csavargó leszek. Főleg azért, mert összeszedegettem az Oleg mellett a földre hajigált, a sárba taposott 1 kopekeset. Oleg ezeket semmire sem becsülte, szidta is az ájtatoskodókat, hogy milyen sovány adományokkal jótékonykodnak. Én nem szóltam semmit, csak összegyűjtöttem, lett is egy jó marokra való. Majd veszek rá kenyeret, csak vegye el valaki. Búcsúzáskor Oleg adott egy szentképet, majd leakasztott egy kicsi ezüsttel fújt feszületet a nyakából, háromszor megcsókolta, a homlokához érintette, ezután velem is háromszor megcsókoltatta és kétszer a fejemhez érintette. Így lett az enyém. Nyomban a nyakamba is akasztottam. Egy kicsit Oleg szagú lettem tőle, de ez nem nagyon izgatott. Sem az, hogy Oleg szája után megcsókoltam a keresztet.
 |
| Kúnbaba a múzeumban |
A múzeumban látott szobrok között találtam egy pár szép példányt, mindenféle sérülések és karcolások nélkül. A férfiak vékony bajuszt, kúpos vagy félgömb alakú sisakot és egy vagy három varkocsba font, hátul a tarkónál öszekötött hajat viseltek. Némelyeken a ruhadarabok, péncéllemezek is ki voltak faragva.
A simferopoli múzeum anyaga minden elképzelésemet fölülmúlta gazdagságban és változatosságban. Az őskori, kőkori, bronzkori tárlat, szkíta, görög, római, alán és szarmata kiállítás nagy örömöt szerzett, főleg a rengeteg alán és szarmata lelet. Köztük láttam deformált koponyát, ismerős ékszereket és fegyvereket. Itt is rokonokra leltem. Minél jobban keletre tartok, annál több hasonlóságot fedezek fel. Láttam hosszú tatár nyílvesszőket fekete sastollazással, amelyekkel kétbalkezes királyaink, bábú vezéreink miatt mi is megismerkedtünk annak idején. Félelmetesek voltak ezek a nyílvesszők, állítólag a tatárok sosem tévesztettek célt. Háborúban a legelöl vágtató ellenséges lovasok sündisznó módjára buktak fel lovastól, amikor egy egy tatár íjászegység belőtte magát.
De nagyon gazdag volt a múzeum népművészeti gyűjteménye is, külön szoba mutatta be az örmények, görögök, tatárok, zsidók, olaszok, mordvinok, beloruszok, észtek, ukránok, oroszok, németek, svájciak, lengyelek és csehek - egyszóval a Krímben élő őslakosok, bevándorlók és telepesek – népművészetét, korhűen berendezett szobabelsőit a múlt XIX. század végéről, vagy a XX. század elejéről. Színes ruhákba öltöztetett bábuk, szőttesek, ágyak, asztalok, háztartási eszközök, zeneszerszámok, vallási eszközök, fényképek,és sok egyéb tárgyi emlék várta a látogatókat. A tatár részlegnél időztem a legtöbbet, elsősorban a ruhák és hímzések miatt. Mintha kalotaszegi, torockói vagy kalocsai ruhákat láttam volna. Hasonló ruhákat viselhettek annak idején a jászok és a kúnok is, mielőtt beolvadtak volna a magyarságba. A kalotaszegiek és kalocsaiak keményebb nyakú türkök voltak, ők csak a nyelvüket adták fel a Megyeriek kedvéért, a viseletüket megtartották. Habár Kalotaszegen is vannak olyan szavak, amelyeket érdemes lenne egy kicsit közelebbről megvizsgálni. Itt van pl. a bopa szó. Farnasi nagyapám szólítatta így magát, dédapámnak meg azt mondta, öregbopa. Érdekes ez a bopa, nagyon hasonlit a gagauz bubba, boba (apa) szavakra. Na erről ennyit, a többit kibogozzák majd a nyelvészek, lássuk inkább a múzeum látványosságait.
A német telepesek szobájában hímzett falvédők, házi áldások tudósítottak a szorgalmas telepesek munka és családszeretetéről, vallásosságáról:
„Ich und mein Haus
Wollen denn Herrn dienen.
Wenn auf dem Feuer steht der
Topf, alles Andere aus dem Kopf.
Lieben und geliebt zu werden
Ist das grősste Glück auf Erden.
Der Herr hat Grosses an uns getan
Sei fröchlich in Hofnung
Geduldig in Trübsol
Haltet an am Gebet.”
Ez a múzeum azonban nem elégített ki, így hát elmentem a szomszéd utcaiba, ahol ásványgyűjteményt, régi köveket a földszinten, régi köveket a kertben tanulmányoztam, majd polgárháborús, első- és második világháborús, lágeres, irodalmár, állattanos kiállításokat tekintettem meg. És lassan belefáradtam a látnivalókba. Itt, Simferopolban minden kék-sárga ukrán színű, a buszok, a padok, kék-sárgák a feliratok, az állomás épülete, csak a padok nem azok, hogy ne legyen kolozsvárias. Ronda mindenképpen, látszik, hogy heccből találta ki valaki a tatárok bosszantására.
Valahogy úgy vagyok a simferopoli élelmiszerpiaccal, hogy sehogy se tudok elszakadni tőle. Annyi, de annyi a látnivaló, hogy megunni sehogyan se lehet. A végén majdnem elkéstem a bahcsiszeráji elekricskát, az olcsó fapados személyvonatot, ahol a vándor fagylaltárusoktól kezdve a könyvkereskedőig, a zoknikkal házaló öregemberektől egészen a vékonypénzü muzsikusokig mindenkivel lehet találkozni.
Postova falu mellett érdekes látványban volt részem. Egy tavacskában épületrom és egymásra rakott hóember szerű kőgombócok. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehetett itt. Az utasokat hiába kérdeztem, mert amíg nehézkesen elmagyaráztam nekik oroszul, hogy mit láttam, addigra megunták, és inkább vállat vontak. A ligetekkel váltakozó, néhol dombos puszta látványában annyira elmerültem, hogy észre se vettem, amint megérkeztünk Bahcsiszerájba, egy kicsiny falucska állomására. Nyomban látnivalók után néztem lövésre állított fényképezőgépemmel.
Egy barátságos üzbég elmagyarázta a káni palotához vezető utat és kikérdezett, mi járatban vagyok. Törökül értekeztem vele, ő meg a saját nyelvén válaszolgatott. Elég jól megértettük egymást. Sajnos nagyon eltekeregtem az időt, mert az állomás melletti frissen felhúzott ortodox templom, a kacskaringós utcák és a sok egymás hegyén-hátán épült régi ház annyira elvonták a figyelmemet, hogy mire felértem a palotához, az orrom előtt becsapták az ajtót. A csavargásban sok időt töltöttem a település fölött terpeszkedő emberfej szikláknál, bár felfelé is, lefele is majd lerágtak a kutyák. Nagyon elszomorított, hogy a szovjet időkben annyi oroszt és ukránt telepítettek a tatárok nyakára, hogy egyre-másra csak orosz vagy ukrán beszédet hallottam. Már azokéra, akik még megmaradtak a nagy sztálini üldöztetések és kitelepítések után.
A palotai őrök zárórát jelző kapuzárása nagy csalódást okozott, épp amikor már készültem belépni a napkorongos kapun, akkor tessékeltek ki. Ráadásul a fényképezőgépeim is sorra felmondták a szolgálatot, alig tudtam pár felvételt készíteni. Végül lement a nap, és nem maradt más, mint gyorsan szállás után nézni. Egy útmenti étterembe tértem be, hogy egy olcsó leves okán jogot nyerjek elemeim feltöltésére. Csak a tulajdonos felesége tartózkodott az étteremben, egy középkorú tatár nő, akin még látszott, hogy valamikor igen szép lehetett. Két darált hússal és sajttal töltött lepényt rendeltem, hozzá teát, s míg a vacsora készült, beszélgetni kezdtünk. Előbb oroszul, majd törökül, de a nő olyan tiszta török nyelven beszélt, mint Törökországban. Később kiderült, hogy éveket vendégmunkázott valahol Isztambul mellett. Lassan jól összemelegedtünk, megmutattam a térképeimet és a könyveimet és beszámoltam útikalandjaimról. Mire a lepények megsültek, megjött a férje , a sógora, a fia és a kislánya is, aki hosszú fekete hajával, mandulavágású szemeivel igazán elragadó jelenség volt. A férfiak pedig mind derék nagy emberek, darabos izmokkal. A vendéglős legényfia beállhatott volna díjbirkózónak akármelyik cirkuszba. Török szavaimat nagy elismerés követte, a férj és a sógor hamar megkedveltek. De egyszer minden véget ér, így elfogyott az én lepényem, megittam a teát és kifogytunk a beszélgetésből. Fizettem és lassan csomagolni kezdtem. De mielőtt elhagytam volna a vendéglőt, a tulajdonos felesége érdeklődni kezdett, hogy hol töltöm az éjszakát. Mondom, valahol kint a szabadban. Erre felajánlotta, hogy szerez nekem szállást csekély 20 pénzért egy éjszakára, éspedig az anyjánál, és külön szobám is lesz. Nagyon nem akaródzott most 20 pénzt kidobnom, de a közelgő hűlés orrfájdalmai, fűlzúgása óvatosságra intett. Jobb most fedél alatt aludni , és egy fürdő sem ártana. Annál is inkább, mert utoljára az ahizka törököknél fürödtem.
Autóval mentünk az öregasszonyhoz, aztán a bejáratnál levetettem a cipőmet és kötelező kézcsókkal üdvözöltem a vendéglátót. A török üdvözlési mód is itt működött, előbb megcsókoltam a kezét, majd a homlokomhoz emeltem. Erre nekem is kezet csókolt. A kis ház nappalijában, ahová bevonultam, színpadszerű emelvény, párnák, szőnyegek tették kényelmessé és otthonossá a szobát, nyomban kényelembe is helyeztem magam, amíg elkészült a tea. Mert a vendéget teával illik fogadni még a tatároknál is, hogy elmondja, hogy mi szél hozta erre a tájra. Velem is igy történt, tea mellett jól elbeszélgettünk.
Vendéglátóm előszedett egy nagyobb doboz levelet és fényképet, és ezeket végiglapozva egyből világossá vált előttem, hogy itt szervezett faluturizmus, félpanziós ellátás folyik, az öregasszony már profi vendéglátó és idegenvezető módjára fogadta a külföldi diákokat és kutatókat. Házikója három szobájából az egyik mindig kiadó volt a vándor kedvű idegeneknek. És olyan természetességgel fogadott be idegeneket a házába, mint akinek vérében van a kötelező vendégbarátság és évszázadok - ha nem évezredek óta - gyakorolja azt. Minden hátsó gondolat, előítélet nélkül. Mert az az igazán tisztességes és becsületes ember aki nem feltételez rosszat másokról.
Ámbár fürdőszobája nem volt a háznak, de a ház mögött fürdőtálban megfürödtem, tiszta ruhát öltöttem és kimostam a szennyest. Az öregasszony egy teafőzőedénnyel szorgalmasan hordta a forró vizet. Enni nem tudtam semmit se, és már este 9 kor lefeküdtem a földre vetett ágyba. Kaptam ugyan paplanokat, párnát és rendes ágy is volt a szobában, de én már így szoktam meg. Még a tv-t se kapcsoltam be. A frizsider és a falióra zakatoltak keményen a konyhában, ezen zajforrásokat úgy szűrtem ki hogy céllövészeten használt dugókat dugtam a fülembe.
Elalvás előtt egy kicsit féltem, nehogy valami baja találjon lenni éjjel az öregasszonynak, aki nyolcvan valahány éves létére is fürgén mozgott, sőt bizonyos időközönként el-eltünedezett. Egyszer pisilés ürügyén kimentem a guggolós fabudiba és láttam, hogy a nénike úgy füstölte a szűrő nélküli cigarettákat, mint egy török. Bizony nem volt bolond, hogy a szobában füstöljön, inkább kiment dohányozni.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése