Japán erdélyi szemmel (10)

Népszerű világsztárok 

Várkastély Nagojában

A világsztárok iránti rajongás Japánt sem kerüli el, az ismert nevek közül Arnold Schwarzenegger a legnépszerűbb színész Japánban. Nevét japánul Arunorudo Shuwatsenegga-nak ejtik, ezt nemcsak az amerikai szájnak nehéz kimondani, hanem a japánnak is, ezért izmos barátunkat egyszerűen Shuwa chan-nak hívják a szigetországban. A japánok a chan szócskát a nevek becézésénél szokták használni, például Yuriko chan, Akiko chan. (Azon emberek neve után, akikkel bensőségesebb viszonyban vagyunk vagy nálunk fiatalabbak, nyugodtan odatehetjük a chan-t. A főnökünket, a tanárunkat vagy akiket tiszteletteljesen szeretnénk megszólítani, természetesen nem szólíthatjuk így, hanem a családnevük után odatesszük a tiszteletet kifejező san-t, például Yamada san, Kato san.)

Arnold Schwarzeneggert különben nem csak hatalmas izmaiért csodálják Japánban, hanem kellemes megjelenéséért, magabiztosságáért és barátságos hangneméért szeretik és tisztelik. Sok japán példaképének tekinti és hozzá hasonló szeretne lenni, ami túlságosan merész álom, hiszen tisztában vagyunk a japánok alacsony termetével és félénkségével.

Az utóbbi időben a japán férfiak kezdték megunni az örökké hajlongó, túlságosan udvarias mintahivatalnok szerepét játszani, aki inkább elviseli a sértéseket és a megaláztatásokat, és csendben visszavonul a főnöke haragja elől.

Mivel Japánban a külföldi hírességek nagyon kedveltek, sok cég külföldi sztárokkal szeretné ismertetni és reklámozni a termékét. Schwarzenegger sört kínál, Kevin Costner autót, Bruce Willis kávét és Ringo Starr, a Beatles egykori dobosa almalevet (ringo japánul almát jelent). A pár perces reklámklippekért a sztárok több százezer dollárt vághatnak zsebre, és miért ne érné meg nekik átruccanni Japánba, amikor a reklámozó cégek még a repülőjegyet is fizetik?

A szemét itt is szemét 

Gondoljuk csak el, hogy például Tokió, ahol több lakos él, mint Magyarországon, milyen hatalmas szemétmennyiséget termel egy nap alatt (konyhai szemét, szennyvíz, felhasználható szemét). Különösen komoly gondokat okoz ott a szemét tárolása - mindenki ismeri a közmondásosan zsúfolt városokat -, ennek ellenére zseniálisan oldják meg a problémát. Ismeretes, hogy Japán igencsak gyengén ellátott energiahordozókkal és ásványkincsekkel. Majd mindent külföldről kell beszerezni. Ezért a szemét osztályozása és szétválogatása igen nagy figyelemmel történik, és próbálnak minél több dolgot újrahasznosítani. A japán lakásokban a szemét osztályozása a Városgazdákodási Hivatal szigorú tervei szerint történik. Külön-külön kell tárolni a konyhai nyershulladékot, a műanyagot, a fát, a papírt, a fémet, az üveget, a fémdobozokat, ruhaneműt, bútorokat stb. A felsorolást oldalakon lehetne folytatni, a szeméttárolással és -feldolgozással foglalkozó szakemberek figyelme aprólékosan mindenre kiterjed. A hivatal emberei minden háztartásba küldenek felvilágosító brosúrát, hogy a szemetet milyen követelmények szerint kell szétválogatni, és hogy milyen szemetet mikor kell kitenni az utcasarokra, hogy a szemetesautó elvigye. Így aztán sehol sincsenek bűzlő kukák a házak mögött vagy a mellékutcákban.

Napközben sem utal semmi a szemét jelenlétére, mert a reggel korán érkező szemetesautó személyzete a berakodás után minden nyomot eltüntet. Az esetleg kiszakadt vagy megsérült zsákok tartalmát maradéktalanul felseprik az aszfaltról. A polgárok minden este kiteszik az utcasarokra az éppen esedékes szemetet, vigyázva arra, hogy minden gondosan csomagolva legyen, és a nylonzsákok vagy papírdobozok ne akadályozzák a szemetesautó személyzetét a berakodásban.

Elsőrendű fontosságú, hogy a szemét tisztán legyen csomagolva és tárolva (kimosott műanyagdobozok, betaposott konzerves és üdítősdobozok, stb.), továbbá, hogy könnyen szállítható legyen (például méretre vágott és összekötözött faágak). Szerencsére az emberek nagy többsége megérti, hogy ilyen esetekben kívánatos az együttműködés, mert az egész város érdekéről van szó.

A nem hasznosítható szemét problémáját is igen eredeti módon oldották meg, mivel az égetéses módszer nem talált kedvező fogadtatásra a lakosság körében. A tengerben szigeteket létesítettek, a nagyvárosokban parkokat építettek, amelyeknek az alapját a városi szemét képezi. Nagojában például van egy park, amely már az Edo korszakban is (1603-1867) szemétdomb volt. Az idők folyamán még ráraktak egy pár ezer tonna szemetet, és parkká alakították át. A kívülállónak semmit sem árul el a park külleme, csak a neve cseng furcsán: gomi koen (szemét park).

A japán városokra és kisebb településekre jellemző, hogy alig találni az utcán szemétládát. Csak a nagy és forgalmas útkereszteződéseknél áll egy-egy sárga vagy narancssárga szemétláda, az is inkább újságokkal van teli. A járókelők a rágógumi vagy a csokoládé csomagolópapírját inkább a zsebükbe teszik és hazaviszik, mintsem hogy eldobják az utcán.

Sok esetben komoly vitára ad okot a szemétszállító és a központi tároló válogató személyzetének megítélése. Némelyek szemében ez a munka igen alantasnak és megalázónak tűnik, ezért előítéleteket támasztanak az alkalmazottakkal szemben. Japánban a „kukások” megbecsült és a többi lakossal egyenrangúnak elkönyvelt polgárok. A hétköznapi életben nem éri őket hátrányos megkülönböztetés, mert maguk is városi alkalmazottak, és a hivatalnokokkal együtt igen kemény vizsgát kell letenniük ahhoz, hogy alkalmazzák őket.

Kórházi történet 

Az egyik nap petrezselyemzöld-aprítás közben beszélgettem, és elvágtam az ujjamat, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy a mutatóujjamról félig levágtam a körmöt. Nem gondoltam, hogy tényleg komoly dolog lehet, és csak amikor kivettem a kést az ujjamból, akkor kezdett ömleni a vér, és sehogy sem tudtam elállítani. Muszáj volt elszaladnom a legközelebbi kórházba, hogy valamit csináljanak: vagy levágják, vagy visszavarrják a lecsüngő részt. Nem vágták le, hanem szépen bekötözték, és amikor mindennel kész voltak, az orvosságokért és a kötözésért fizettem 5000 jent, pedig volt biztosításom, amely szerint a kórházi költségek 30%-át kellett volna csak fizetnem. Szóvá is tettem ezt, mert kissé sokalltam az összeget, de röviden kioktattak, hogy ez a pénz éppen a fizetendő 30 százalék! A kötözést magát és a seb fertőtlenítését különben én is el tudtam volna végezni a házi patikából, teljesen szükségtelen volt emiatt kórházba mennem, de hát annyira folyt a vér, hogy egészen megijedtem, és valami extrára számítottam.
Másképp, a japán kórházakban példaszerű a szolgáltatás, nagyon gyorsan és tisztán dolgoznak, szervezett és ultramodern minden, csak egy szépséghibája van a dolognak: méregdrága.

Minden évben szoktam rutinvizsgálatokat végezni, már csak a biztonság kedvéért is, mert sose lehet tudni, mit szed fel időközben az ember. Miután bejelentkeztem a kórházba a vizsgálatok elvégzése céljából, villámgyorsan ment minden: a vérvizsgálatok, a röntgenfelvételek és a többi ilyenkor szokásos dolog.
Különösen érdekesnek találtam, hogy a vizeletvizsgálat milyen tapintatosan van megszervezve. A páciens bemegy a mellékhelyiségbe, ahol már egy kis pulton előkészítve áll egy fertőtlenítőszerrel átitatott tampon és egy fedővel ellátott műanyag pohárka, amelynek az oldalára rá van írva a páciens neve és a dátum. A vécé előterében van egy tolóablakkal elválasztott benyíló, ez közvetlenül a laboratóriummal áll összeköttetésben. A páciens elhúzza a tolóablakot, leteszi egy kis asztalra a vizeletmintát, és mintha mi sem történt volna, távozik a mellékhelyiségből. Nem úgy, mint itthon, egyes kórházainkban, ahol a beteg egy hirtelen kézbe nyomott üres mustáros vagy joghurtos üveggel kénytelen végigszégyenkezni a várakozó betegektől telezsúfolt folyosón. De hát ez még hagyján, mert a visszaút még kínosabb, abból kifolyólag, hogy érdekes módon mindenki a visszatérő kézbeli edényére koncentrál, mintha valami fölöttébb érdekes anyagot szállítana. A rendelőben pedig ott van egy goromba ápoló is, aki „Csak tegye le arra az asztalra!” szigorú felszólítással hamar le is tudja az ügyet.


Japán eső, japán nyár 

Az esős évszak, amely minden nyár kötelező előjátéka, mondhatni, az egyik legpocsékabb időszak Japánban. Június elejétől több, mint egy hónapig minden nap esik az eső, olyannyira, hogy a dzsungelből kalap nagyságú, óriás békák és mindenféle kígyók másznak ki az útra, ahol az autósok kedvükre vasalgatják őket. Kerékpárral csak úgy közlekedhettem, ha vízhatlan ruhát öltöttem, vagy ha az egyik kezemben ernyőt tartottam. A kezdő külföldinek elég furcsa látvány a kézben ernyővel bicikliző polgár, de ez teljesen megszokott Japánban. Néha azonban a túl alacsonyan kihúzott drótok lerántják a figyelmetlent, aki túlságosan magasan tartja az ernyőjét. Némileg megkönnyíti az esős évszak elviselését az a tény, hogy nincsen sár, nincsenek tócsák meg gödrök. Viszont mindenünnen csöpög a víz, nagy a páratartalom és a meleg. A vízhatlan ruha sem a legjobb megoldás, mert meg lehet főni alatta. A táskámban ezért mindig vittem magammal becsomagolt száraz öltözéket, hogy át tudjak öltözni, ha a ruhám elázott, vagy túlságosan megizzadtam.

A legborzasztóbb és talán a legkellemetlenebb dolog viszont az esős évszaknál is irgalmatlanabb japán nyár. Még egy külföldivel sem találkoztam, aki kifejezetten szerette volna ezt az évszakot. Mert az maga a pokol. 40-42 fokos a hőség, ehhez társul még a 80%-os páratartalom is, amely jócskán üvegházi levegőt kölcsönöz az egésznek, hogy ne panaszkodjunk.

Reggel 8-9 órakor már olyan meleg van, hogy vibrál a levegő, az aszfalt megolvad, és mindenki kétségbeesetten legyezi magát vagy legyezővel, vagy ami a kezébe kerül.

Japán erdélyi szemmel (1)

Japáni útiélményeit Berecz Edgár 2005-ben egy Székelyudvarhelyen megjelent magánkiadásban publikálta, összegyűjtve benne a Népújság, a Heti Hirdető, az Udvarhelyi Híradó és a Kedd hasábjain közölt korábbi beszámolóit. A tény- és élménygazdag, terjedelmes anyagból válogattam ki a legtartalmasabb, legjellemzőbb részeket, illetve illusztrációkat. Mint az útibeszámoló egyik avatott és elkötelezett olvasója, aki nagyra tartja a szerző megfigyelőkészségét és előadói stílusát, sokoldalú érdeklődését, egészséges kalandvágyát, szívből ajánlom e könyvet mindazoknak, akik nem csak egyszerűen utazni szeretnek, hanem megérteni azt az emberszabású világot, amelynek mindannyian egyenrangú lakói vagyunk. (Cseke Gábor)


A kezdet - Irány Japán 

A szerző kendószerelésben

Már óvodás koromban érdekeltek a távol-keleti országok - ezeken belül Kína és Japán, de legfőként Japán. Annak idején egy kínai film hatására sokat álmodoztam az ázsiai emberekről és az ottani mindennapokról. Vajon ők hogyan élnek? Minek örülnek? Mitől szomorúak? Egy szép napon meglátogatott minket Cserei Gábor hajóskapitány, családunk jó barátja.

Cserei vérbeli világjáró volt, és egyik utóbbi útjáról visszatérve japán evőpálcikával, legyezővel és képeslapokkal örvendeztetett meg minket. Hajóskapitány barátunk sokat mesélt Japánról, az ottani életről, szokásokról és fotókat mutatott, amelyeken ázsiai szépségekkel parádézott. Elbeszélése mély benyomást hagyott bennem, és attól kezdve példaképemnek tekintettem. Sokáig őrizgettem a legyezőt, az evőpálcikákat, és próbáltam kitapasztalni, hogy miképpen használhatták a mindennapokban. Nagy kincsnek számított egy fénykép, amelyen a kapitány volt látható egy japán hölgy társaságában. Ez a kép még ma is megvan.

1989-ben elkezdtem japánul tanulni, egy japán ételeket taglaló könyvből, majd 1992-ben - igen érdekes körülmények között - eljutott hozzám egy angol-japán nyelvkönyv, amiből valamikor még Cserei kapitány tanult japánul. 1993-ban aztán Németországba utaztam, ahol sok japán barátra tehettem szert, sőt huzamosabban is éltem japán közösségben. Végül 1996-ban lehetőségem támadt Japánba utazni, ahol négy évet töltöttem. Az ott tapasztaltak késztettek könyvem megírására, ösztönzésül azoknak, akik a világjárók példáját követnék, de azoknak is, akik Japánt kényelmesen ülve, kezükben a nyitott könyvvel szeretnék bebarangolni.

A vízumot sok szaladgálás után sikerült megkapnom. Bukarestben nagy segítségemre volt az unokabátyám, aki befogadott, ellátott mindennel és még pénzt is kölcsönzött nekem.

Cserei kapitány Yokohamában

Először ültem repülőn, de az utunk első része hamar végetért Amszterdamban, a hatalmas Schipol-reptéren, ahol járatot kellett váltanom. Mikor a jegyet vásároltam, választhattam: vagy a város szívében töltöm az éjszakát, vagy egy reptérközeli szállodában. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert kényelmes megoldásnak tűnt, másrészt féltem, ha belevetem magam Amszterdam életébe, még le találom késni a másnap délután induló járatot.

Szobámba érve a tengeri betegség tünetei jelentkeztek nálam, ezért gyorsan le is feküdtem, de sajnos, a szomszédban diszkó működött, s oly hangosan szólt a zene, hogy képtelen voltam elaludni. Nosza, kapcsoljuk be a tévét, lássuk, mit sugároznak a holland adók! Az ottani szabadosság és lazaság jegyében természetesen minden csatornán csak zene, hírek és pornófilmek jöttek be.

Másnap reggel, a svédasztalos reggeli után, mikor leadtam volna a szobakulcsot, még lepengettettek velem 20 dollárt az esti tévézésért. Ha így tudom, be se kapcsolom azt a fránya készüléket...

Az amszterdami átszállás végül is zökkenőmentesen történt, bár az elején izgultam, milyen élmény is lesz 17 órát megszakítás nélkül repülni. De a KLM légikisasszonyai rendületlenül hozták az enni- és innivalót, a karfába épített rádión mindenféle adás közt válogathattam, majd filmet is vetítettek. Egy idő után mindez elvesztette a varázsát, aludni próbáltam, de túl meleg volt. A fenekem kezdett ellaposodni, a lábam zsibbadni, szóval minden bajom utolért.

De az oszakai reptéren váratlanul vége szakadt kínjaimnak: várt rám a barátom, aki autóval vitt haza Nagojába. Épp dühöngött a tájfun, esett az eső és nagyon párás volt a levegő, de sebaj! Végre, Japánban voltam.

Az első napok Nagojában - Takushi! 

Az első napok azzal teltek, hogy ismerkedtem a környezetemmel, jártam a várost. Szereztem egy térképet, amelyen be voltak jelölve az összes buddhista templomok és sintoista szentélyek. Elhatároztam, bejárom ezeket, és amennyire lehetséges, megnézem a bennük őrzött műalkotásokat. (Tervem sajnálatosan füstbe ment, mert a rengeteg kegyhely gyakorlatilag több száz épületet jelentett, akkora mennyiséget, amennyivel egész Japánban töltött időm alatt sem tudtam volna megbirkózni.)

Kis idő múlva ráébredtem, hogy gyalog még a lakásom környékét sem tudom bejárni, nemhogy a várost. A nagy távolságokat egyszerűen nem lehet bírni cipőtalppal. A buszozástól és a metróval való utazgatástól idegenkedtem, mert így egy csomó látnivalót elszalaszt az ember: üzleteket, teaházakat, sikátorokban megbúvó régiségkereskedéseket, parkokat, kereskedőházakat, meg mindent, ami egy külföldinek érdekes és tanulságos lehet.

Nagoja a negyedik legnagyobb japán város Tokió, Yokohama és Oszaka után, de nem csak gazdaságilag, politikailag tartozik az ország vezető városai közé, hanem földrajzilag is Japán középpontjában található.
A legszívesebben a város déli részén, a lakásomhoz közel fekvő 81 hektáros Yagoto-park Koshoji buddhista templomába jártam, ahol a templomot övező épületeket és az öt szintes pagodát megkímélték a tűzvészek, a második világháború bombázásai, ezért itt minden az eredeti állapotában maradt fenn. Ősszel, a termés betakarítása után itt szokták megrendezni az 1000 lámpás ünnepséget. Ilyenkor rengeteg árus van itt, és mindenféle ennivalót kínálnak a sátraikban.

Nem szeretek taxival utazni - japánul takushi-nak ejtik -, s amíg Nagojában laktam, alig kétszer kényszerültem rá, hogy bérautóba szálljak. De érdekes volt megfigyelni azt a színkavalkádot és azt a változatosságot, amit a japán taxifelhozatal nyújt. (Mennyivel könnyebb Amerikában, ahol a sárga taxikat könnyen ki lehet szúrni, vagy Németországban, ahol a taxik zöme krémszínű Mercedes...)

A nagyobb bonyodalom kedvéért a japán taxikon nincs TAXI felirat, mint az európai társaikon, ehelyett a cég neve van kiírva az autó tetején elhelyezett kis táblácskára, és az ajtókra is. A legtöbb taxiban van légkondicionáló és nem ritkaság az elektronikus térkép sem. Kis képernyőn végig lehet követni a jármű útját, vagy meg lehet keresni a címet. Egyébként az autók nagyon tiszták, és a vezető ülésére hátul ki van függesztve egy igazolványféle, amelyen feltüntették a vállalat nevét, címét, a taxisofőr fényképét. Gondolom, ezt az amerikaiaktól tanulták, ott szokás az ülés hátát teli ragasztani a sofőr életrajzával. Mindenesetre megnyugtató érzés tisztában lenni a sofőr kilétével. A taxisofőrök egyenruhában vezetnek, ennek elmaradhatatlan kelléke a fehér kesztyű. A tarifa viszonylag alacsony, és a japán taxisofőrt a gentleman megjelenésén kívül az emeli más országbeli kollégái fölé, hogy nem fogad el borravalót.

A helyi akasztófahumor kamikazénak csúfolja a japán taxisokat, mert az 1281-es mongol inváziót elsöprő Isteni Szélhez hasonlóan vetik bele magukat a nagyváros forgatagába, hogy a legrövidebb időn belül célhoz érjenek, de megesik, hogy az ottani pókhálószerű utcák útvesztőjében még a legtapasztaltabb is eltéved, ezért ajánlatos a címet japánul leírni a sofőr részére, megnevezve a címhez legközelebb eső útkereszteződést vagy áruházat.


Ne emeld föl a tatamit! 

Nagoja

Japánban minden lakásban a földet tatami - rizsgyékényszőnyeg - borítja. Ezt meghatározott nagyságú fakeretekre feszítik ki, tehát nem úgy kell értelmezni a tatami fogalmát, hogy a padlóra terítenek egy gyékényből készült strandszőnyeget.

A legnagyobb udvariatlanság, amit külföldiek követnek el, hogy felemelik a tatamit és benéznek alája. Ezt én is megcselekedtem, de semmi érdekest nem láttam, csupán egy speciális faszerkezetet, amely keretként szolgált, és ahova ezek a méretre készült tatamik pontosan beilleszkednek.

Új korában a tatami zöld színű, mivel a rizsszalma még friss, idővel ez megsárgul, de mindvégig tiszta marad, mert a tatamira nem szabad cipővel rálépni, még papucsban sem, csak zokniban vagy mezítláb megengedett rajta a közlekedés.

A japán szobában az ajtók és az ablakok tulajdonképpen eltolható fatáblák vagy farácsok, amelyekre finom papírt ragasztanak. Ilyenek a lakásban a szobákat elválasztó válaszfalak is. Az ablaknál a belső tábla egy papírral borított farács, erre jön egy szúnyoghálós fémtábla, legkívül pedig az ugyancsak a padlótól a mennyezetig tartó, eltolható ablaküveg található. Ha meleg van, csak a szúnyoghálót és a szoba életét eltakaró papírfalat húzzák el. Télen azonban még a behúzott ablaküveggel is hideg van.

A szobákat elválasztó egyszerű papírajtók roppant vékonyak és sérülékenyek. Az első nap, mindjárt a megérkezésnél sikerült az egyiket beszakítanom a bőröndöm sarkával. Megvan az a rossz tulajdonságuk is, hogy a hangot és a szelet könnyen átengedik. Viszont a fa-papír válaszfalakat ki is lehet emelni a helyükből és más sínen csúsztatva kedvünkre alakíthatjuk velük a szobát, szűkítve vagy bővítve a lakófelületet.
A szamuráj időkben minden tolóajtót elhúzva kellett tartani, hogy a családfő állandóan rajta tarthassa szemét a családján. Nyitott válaszfalakkal ugyanakkor jobban szellőzött a ház is a fullasztó melegben.

A hagyományos japán szobában a berendezés nem foglalt valami sok helyet, ezt a külföldiek eleinte furcsállják és szegényesnek könyvelik el. A japán házban a szoba díszét a tokonoma nevű falmélyedés jelentette, ahol a fülkeszerűen kiképzett részben egy értékes fali festményt, fegyvereket, művészien összeállított virágcsokrot helyeztek el. A ház másik részében foglalt helyet a házi oltár az ősök fényképeivel vagy kis fatáblákra írt nevével, továbbá az isten szobrokkal és az áldozati ajándékokkal. A szobában volt még egy alacsony asztalka és pár ülőpárna. Minden egyebet a falba épített szekrényekben tároltak.

Ma a lakásokban megtalálhatók a nyugati bútorok, könyvespolcok, tévéasztalkák is, és minden más civilizációs ketyere. Ez nagy zsúfoltságot okoz, még jobban leszűkítve a teret. Ágyat nemigen látni, mert minden japán a földre ágyaz magának. Az ágyneműt napközben a faliszekrényben tárolják. Sokan furcsának találhatják a földön alvást, de mondhatom, hogy ennél egészségesebb alvás nem létezik. Jómagam immár több mint 10 éve alszom japán módra és az ágyakat, heverőket most már nagyon kényelmetlennek találom. De nézzük csak meg, hogy mennyire laza és hajlékony tud lenni egy japán még öregkorában is, aki soha nem kényszerítette a testét holmi európai ülő- vagy fekvőalkalmatosságok használatára. Nem így az európaiak vagy az amerikaiak, akiknek már a reggeli, ágyból való kikecmergés vagy a székről való felkelés is problémákat okoz.


(Folytatjuk)