Japán erdélyi szemmel (1)

Japáni útiélményeit Berecz Edgár 2005-ben egy Székelyudvarhelyen megjelent magánkiadásban publikálta, összegyűjtve benne a Népújság, a Heti Hirdető, az Udvarhelyi Híradó és a Kedd hasábjain közölt korábbi beszámolóit. A tény- és élménygazdag, terjedelmes anyagból válogattam ki a legtartalmasabb, legjellemzőbb részeket, illetve illusztrációkat. Mint az útibeszámoló egyik avatott és elkötelezett olvasója, aki nagyra tartja a szerző megfigyelőkészségét és előadói stílusát, sokoldalú érdeklődését, egészséges kalandvágyát, szívből ajánlom e könyvet mindazoknak, akik nem csak egyszerűen utazni szeretnek, hanem megérteni azt az emberszabású világot, amelynek mindannyian egyenrangú lakói vagyunk. (Cseke Gábor)


A kezdet - Irány Japán 

A szerző kendószerelésben

Már óvodás koromban érdekeltek a távol-keleti országok - ezeken belül Kína és Japán, de legfőként Japán. Annak idején egy kínai film hatására sokat álmodoztam az ázsiai emberekről és az ottani mindennapokról. Vajon ők hogyan élnek? Minek örülnek? Mitől szomorúak? Egy szép napon meglátogatott minket Cserei Gábor hajóskapitány, családunk jó barátja.

Cserei vérbeli világjáró volt, és egyik utóbbi útjáról visszatérve japán evőpálcikával, legyezővel és képeslapokkal örvendeztetett meg minket. Hajóskapitány barátunk sokat mesélt Japánról, az ottani életről, szokásokról és fotókat mutatott, amelyeken ázsiai szépségekkel parádézott. Elbeszélése mély benyomást hagyott bennem, és attól kezdve példaképemnek tekintettem. Sokáig őrizgettem a legyezőt, az evőpálcikákat, és próbáltam kitapasztalni, hogy miképpen használhatták a mindennapokban. Nagy kincsnek számított egy fénykép, amelyen a kapitány volt látható egy japán hölgy társaságában. Ez a kép még ma is megvan.

1989-ben elkezdtem japánul tanulni, egy japán ételeket taglaló könyvből, majd 1992-ben - igen érdekes körülmények között - eljutott hozzám egy angol-japán nyelvkönyv, amiből valamikor még Cserei kapitány tanult japánul. 1993-ban aztán Németországba utaztam, ahol sok japán barátra tehettem szert, sőt huzamosabban is éltem japán közösségben. Végül 1996-ban lehetőségem támadt Japánba utazni, ahol négy évet töltöttem. Az ott tapasztaltak késztettek könyvem megírására, ösztönzésül azoknak, akik a világjárók példáját követnék, de azoknak is, akik Japánt kényelmesen ülve, kezükben a nyitott könyvvel szeretnék bebarangolni.

A vízumot sok szaladgálás után sikerült megkapnom. Bukarestben nagy segítségemre volt az unokabátyám, aki befogadott, ellátott mindennel és még pénzt is kölcsönzött nekem.

Cserei kapitány Yokohamában

Először ültem repülőn, de az utunk első része hamar végetért Amszterdamban, a hatalmas Schipol-reptéren, ahol járatot kellett váltanom. Mikor a jegyet vásároltam, választhattam: vagy a város szívében töltöm az éjszakát, vagy egy reptérközeli szállodában. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert kényelmes megoldásnak tűnt, másrészt féltem, ha belevetem magam Amszterdam életébe, még le találom késni a másnap délután induló járatot.

Szobámba érve a tengeri betegség tünetei jelentkeztek nálam, ezért gyorsan le is feküdtem, de sajnos, a szomszédban diszkó működött, s oly hangosan szólt a zene, hogy képtelen voltam elaludni. Nosza, kapcsoljuk be a tévét, lássuk, mit sugároznak a holland adók! Az ottani szabadosság és lazaság jegyében természetesen minden csatornán csak zene, hírek és pornófilmek jöttek be.

Másnap reggel, a svédasztalos reggeli után, mikor leadtam volna a szobakulcsot, még lepengettettek velem 20 dollárt az esti tévézésért. Ha így tudom, be se kapcsolom azt a fránya készüléket...

Az amszterdami átszállás végül is zökkenőmentesen történt, bár az elején izgultam, milyen élmény is lesz 17 órát megszakítás nélkül repülni. De a KLM légikisasszonyai rendületlenül hozták az enni- és innivalót, a karfába épített rádión mindenféle adás közt válogathattam, majd filmet is vetítettek. Egy idő után mindez elvesztette a varázsát, aludni próbáltam, de túl meleg volt. A fenekem kezdett ellaposodni, a lábam zsibbadni, szóval minden bajom utolért.

De az oszakai reptéren váratlanul vége szakadt kínjaimnak: várt rám a barátom, aki autóval vitt haza Nagojába. Épp dühöngött a tájfun, esett az eső és nagyon párás volt a levegő, de sebaj! Végre, Japánban voltam.

Az első napok Nagojában - Takushi! 

Az első napok azzal teltek, hogy ismerkedtem a környezetemmel, jártam a várost. Szereztem egy térképet, amelyen be voltak jelölve az összes buddhista templomok és sintoista szentélyek. Elhatároztam, bejárom ezeket, és amennyire lehetséges, megnézem a bennük őrzött műalkotásokat. (Tervem sajnálatosan füstbe ment, mert a rengeteg kegyhely gyakorlatilag több száz épületet jelentett, akkora mennyiséget, amennyivel egész Japánban töltött időm alatt sem tudtam volna megbirkózni.)

Kis idő múlva ráébredtem, hogy gyalog még a lakásom környékét sem tudom bejárni, nemhogy a várost. A nagy távolságokat egyszerűen nem lehet bírni cipőtalppal. A buszozástól és a metróval való utazgatástól idegenkedtem, mert így egy csomó látnivalót elszalaszt az ember: üzleteket, teaházakat, sikátorokban megbúvó régiségkereskedéseket, parkokat, kereskedőházakat, meg mindent, ami egy külföldinek érdekes és tanulságos lehet.

Nagoja a negyedik legnagyobb japán város Tokió, Yokohama és Oszaka után, de nem csak gazdaságilag, politikailag tartozik az ország vezető városai közé, hanem földrajzilag is Japán középpontjában található.
A legszívesebben a város déli részén, a lakásomhoz közel fekvő 81 hektáros Yagoto-park Koshoji buddhista templomába jártam, ahol a templomot övező épületeket és az öt szintes pagodát megkímélték a tűzvészek, a második világháború bombázásai, ezért itt minden az eredeti állapotában maradt fenn. Ősszel, a termés betakarítása után itt szokták megrendezni az 1000 lámpás ünnepséget. Ilyenkor rengeteg árus van itt, és mindenféle ennivalót kínálnak a sátraikban.

Nem szeretek taxival utazni - japánul takushi-nak ejtik -, s amíg Nagojában laktam, alig kétszer kényszerültem rá, hogy bérautóba szálljak. De érdekes volt megfigyelni azt a színkavalkádot és azt a változatosságot, amit a japán taxifelhozatal nyújt. (Mennyivel könnyebb Amerikában, ahol a sárga taxikat könnyen ki lehet szúrni, vagy Németországban, ahol a taxik zöme krémszínű Mercedes...)

A nagyobb bonyodalom kedvéért a japán taxikon nincs TAXI felirat, mint az európai társaikon, ehelyett a cég neve van kiírva az autó tetején elhelyezett kis táblácskára, és az ajtókra is. A legtöbb taxiban van légkondicionáló és nem ritkaság az elektronikus térkép sem. Kis képernyőn végig lehet követni a jármű útját, vagy meg lehet keresni a címet. Egyébként az autók nagyon tiszták, és a vezető ülésére hátul ki van függesztve egy igazolványféle, amelyen feltüntették a vállalat nevét, címét, a taxisofőr fényképét. Gondolom, ezt az amerikaiaktól tanulták, ott szokás az ülés hátát teli ragasztani a sofőr életrajzával. Mindenesetre megnyugtató érzés tisztában lenni a sofőr kilétével. A taxisofőrök egyenruhában vezetnek, ennek elmaradhatatlan kelléke a fehér kesztyű. A tarifa viszonylag alacsony, és a japán taxisofőrt a gentleman megjelenésén kívül az emeli más országbeli kollégái fölé, hogy nem fogad el borravalót.

A helyi akasztófahumor kamikazénak csúfolja a japán taxisokat, mert az 1281-es mongol inváziót elsöprő Isteni Szélhez hasonlóan vetik bele magukat a nagyváros forgatagába, hogy a legrövidebb időn belül célhoz érjenek, de megesik, hogy az ottani pókhálószerű utcák útvesztőjében még a legtapasztaltabb is eltéved, ezért ajánlatos a címet japánul leírni a sofőr részére, megnevezve a címhez legközelebb eső útkereszteződést vagy áruházat.


Ne emeld föl a tatamit! 

Nagoja

Japánban minden lakásban a földet tatami - rizsgyékényszőnyeg - borítja. Ezt meghatározott nagyságú fakeretekre feszítik ki, tehát nem úgy kell értelmezni a tatami fogalmát, hogy a padlóra terítenek egy gyékényből készült strandszőnyeget.

A legnagyobb udvariatlanság, amit külföldiek követnek el, hogy felemelik a tatamit és benéznek alája. Ezt én is megcselekedtem, de semmi érdekest nem láttam, csupán egy speciális faszerkezetet, amely keretként szolgált, és ahova ezek a méretre készült tatamik pontosan beilleszkednek.

Új korában a tatami zöld színű, mivel a rizsszalma még friss, idővel ez megsárgul, de mindvégig tiszta marad, mert a tatamira nem szabad cipővel rálépni, még papucsban sem, csak zokniban vagy mezítláb megengedett rajta a közlekedés.

A japán szobában az ajtók és az ablakok tulajdonképpen eltolható fatáblák vagy farácsok, amelyekre finom papírt ragasztanak. Ilyenek a lakásban a szobákat elválasztó válaszfalak is. Az ablaknál a belső tábla egy papírral borított farács, erre jön egy szúnyoghálós fémtábla, legkívül pedig az ugyancsak a padlótól a mennyezetig tartó, eltolható ablaküveg található. Ha meleg van, csak a szúnyoghálót és a szoba életét eltakaró papírfalat húzzák el. Télen azonban még a behúzott ablaküveggel is hideg van.

A szobákat elválasztó egyszerű papírajtók roppant vékonyak és sérülékenyek. Az első nap, mindjárt a megérkezésnél sikerült az egyiket beszakítanom a bőröndöm sarkával. Megvan az a rossz tulajdonságuk is, hogy a hangot és a szelet könnyen átengedik. Viszont a fa-papír válaszfalakat ki is lehet emelni a helyükből és más sínen csúsztatva kedvünkre alakíthatjuk velük a szobát, szűkítve vagy bővítve a lakófelületet.
A szamuráj időkben minden tolóajtót elhúzva kellett tartani, hogy a családfő állandóan rajta tarthassa szemét a családján. Nyitott válaszfalakkal ugyanakkor jobban szellőzött a ház is a fullasztó melegben.

A hagyományos japán szobában a berendezés nem foglalt valami sok helyet, ezt a külföldiek eleinte furcsállják és szegényesnek könyvelik el. A japán házban a szoba díszét a tokonoma nevű falmélyedés jelentette, ahol a fülkeszerűen kiképzett részben egy értékes fali festményt, fegyvereket, művészien összeállított virágcsokrot helyeztek el. A ház másik részében foglalt helyet a házi oltár az ősök fényképeivel vagy kis fatáblákra írt nevével, továbbá az isten szobrokkal és az áldozati ajándékokkal. A szobában volt még egy alacsony asztalka és pár ülőpárna. Minden egyebet a falba épített szekrényekben tároltak.

Ma a lakásokban megtalálhatók a nyugati bútorok, könyvespolcok, tévéasztalkák is, és minden más civilizációs ketyere. Ez nagy zsúfoltságot okoz, még jobban leszűkítve a teret. Ágyat nemigen látni, mert minden japán a földre ágyaz magának. Az ágyneműt napközben a faliszekrényben tárolják. Sokan furcsának találhatják a földön alvást, de mondhatom, hogy ennél egészségesebb alvás nem létezik. Jómagam immár több mint 10 éve alszom japán módra és az ágyakat, heverőket most már nagyon kényelmetlennek találom. De nézzük csak meg, hogy mennyire laza és hajlékony tud lenni egy japán még öregkorában is, aki soha nem kényszerítette a testét holmi európai ülő- vagy fekvőalkalmatosságok használatára. Nem így az európaiak vagy az amerikaiak, akiknek már a reggeli, ágyból való kikecmergés vagy a székről való felkelés is problémákat okoz.


(Folytatjuk)