Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki ne lenne kíváncsi a deltai tavirózsákra. Mindenesetre, én nagyon kíváncsi voltam és alig vártam, hogy megpillanthassam őket a vízen „legelészni”. A nagy ovális, a vízen szétterülő leveleken csücsülő sárga és a fehér virágok nagyon elbűvölőek, jön, hogy az ember magához ölelje az egész tavat.
A tavirózsák gyökere akár 5 méter mélyre lehatolhat, mindig annak függvényében mekkora a vízállás. Ha nő a víz, nő a gyökér is.
A tavirózsák olyanok, mint valami híradósok, ugyanis jelenlétükkel tudatják: a víz tiszta és iható. Piszkos, szennyezett és kevés oxigéntartalmú vízben nem terem meg a tavirózsa. Ez a csodás növény nálunk védelem alatt áll, ezért ne engedjük, hogy a turisták letépjék. Bár úgy sem érnek vele sokat, mert a virág hamar fonnyad és szárítva sem mutatós. Potencianövelő szernek pedig nem válik be!
Vizivilág – madárvilág
Sokan vannak akik – noha soha sem voltak a Duna-deltában – mégis a Deltát valamiféle halász-vadász-madarász paradicsomnak képzelik el. Hát ez tényleg így van, mert a főcsatornák, mellékcsatornák, oldalcsatornák, lagúnák, kibogozhatatlan pókhálórendszerek, bővelkednek halban, vadban és madarakban. Csak azonosítani, számolni és fényképezni bírja az egészet az ember.
Jómagam, mivel nem vagyok se vadász-, se halászember, a madárbarát gyönyörűségével szemléltem a különféle madarakat, amelyek elém kerültek. Fényképeznem sajnos nem lehetett, ugyanis messzehordó madarász gépágyúmat tönkretette a homok és a nedvesség. Maradék kiskaliberű gépeimmel hiába puffogtattam, a madarak lőtávolon kívül maradtak, nekem meg lett egy csomó távoli, homályos és használhatatlan képem. Ennek ellenére memóriám acéllemezén megmaradtak a búbosvöcskök, a kis- és nagykócsagok, a kis- és nagy kárókatonák, a szürke és vörös gémek, a kanalasgémek, a gólyák, a hattyúk, a tőkés récék, a fácánok és harisok, csérek, sirályok, jégmadarak, hollók, rigók, barázdabillegetők, szarkák, fecskék és más ismeretlen madarak.
