| A szerző egy törökországi portyáján |
Előszó helyett
Alighogy hazatértem Gagauziából, máris azon vettem észre magam, hogy kicsomagolás helyett inkább becsomagolok, és pótolva útipoggyászom hiányosságait, nagyban készülök a Krim-félszigetre, egy kis magyarjárásra, hiszen már jó ideje, hogy nem voltunk Tatárföldön. Legutóbb tökkelütött fejedelmeinknek köszönhetően a kirándulás egy kicsit balul ütött ki, mert nem csak az egész erdélyi sereget ejtették foglyul, hanem a szerencsétlen lengyelországi hadjáratot követő büntetőexpedíciók során a tatár csapatok egész falvakat hajtottak le a Krimbe, a szomorú, de megérdemelt rabságba. Mert aki nem fér a bőrébe, azt könnyen kisegítik belőle.
Az én kirándulásom sokkal szerencsésebbre sikeredett és már Cesmeköyü faluban igen barátságosan fogadtak a keresztény, de ótörök nyelvű és kultúrájú gagauzok. Ide már régóta szerettem volna eljutni, de a rossz útviszonyok, a nagyon gyér forgalom és az akadozó buszjáratok miatt csak ezúttal valósult meg. Elsősorban a helyi gagauz múzeum érdekelt, no meg a faluban lakó sok Mádzsár-Magear nevű ember, akik ma sem tudják, hogy miért viselnek ilyen furcsa nevet. De ez csak nekik furcsa, nekünk nem, sőt e név hallatára egyből felcsillan a szemünk, hiszen a Mádzsár nem egyéb, mint a török macar, vagyis magyar.
Ukrajnában meglátogattam egy gagauz barátom rokonságát és egyben megtudtam, hogy Kotlovina falu arról híres, hogy a második világháborút követő gabonarekvirálások és az ezt követő szárazság miatt olyan éhínség tört ki amelybe a település hetven százaléka belepusztult.
Két év keresgélés után végre sikerült megtalálnom a Grúziából elüldözött törökök falvait is:Sztálin Jóska generalisszimusz parancsára akkoriban egy egész mohamedán tartomány lakosságát deportálták a Szovjetunióba.Grúziában ma már csak az omladozó mecsetek hirdetik, hogy egykor itt muzulmánok éltek. Ma az ukrajnai Vinogradovka és Kostic falvakban élnek a száműzöttek leszármazottai - már akiket ide vetett a sors vagy valamelyik komiszár szeszélye - és a sok hányódás ellenére még mindig ragaszkodnak régi török nyelvükhöz és az oszmán módihoz.
Az ahizka törökök igazi keleti szertartásossággal és szivélyességgel fogadtak - hála Mohamed tanainak, melyek szerint a vándort, az utazót, a szegényt és az idegent segíteni és pártfogolni kell. Bár így lenne a nyugati áldemokráciákban is, ahol a vendégbarátság íratlan törvénye és a keresztényi felebaráti szeretet régóta csődöt mondot. A pesti nyálas magyar már egy pohár vizet sem ad ingyen az arra vetődő vándor székelynek, nemhogy keblére ölelje és vendégségbe hívja.
Hja, változnak az idők!
Odessza, Armianszk, Dzhankoi és Szimferopol szépségeinek, piacainak, múzeumainak megcsodálása után elérkeztem utam fő állomására, Bakhchysaraiba, a tatár kánok székhelyére, ahol kétszer is élvezhettem a helybéliek vendégszeretetét. A minálunk csak kutyafejű tatárként ismert, valójában megtagadott és elfeledett atyafiságunk gyönyörű hímzéseit, ruháit, díszeit, fegyvereit, háztartási eszközeit és építészetét csodálva elméláztam azon, hogy ha annak idején elfogadjuk a Batu, vagy később a török testvérnépek által felajánlott baráti jobbot és fegyverbarátságot a közös elenség ellen, ezáltal elkerülve az 500 éves testvérharcot egy erőszakosan katolizáló, germanizáló, gyarmatosító, főleg nem magyar érdekeket képviselő uralkodóház és egy magyarságidegen vallás védelmében, akkor ma 150 milliós nemzet lehetnénk, igazi kultúrával és dicső történelemmel. Talán még Amerikában is magyarul beszélnének.
Tatár rokonaink szellemi és kulturális hagyatéka nagyon sok hasonlóságot mutat a miénkkel, elsősorban a ruhák, a minták, a diszek, a fegyverek és a rovásírás láttán jutott eszembe az ősmagyaros vonalvezetés, de a hasonló ízű mesék, dalok, mondókák is elgondolkoztatóak. Egyébként a tatárok tudják, hogy valaha mi is türkök VOLTUNK, és ma már a legnyugatabbra élő török fajú népként tartanak számon minket...
Remélem, hogy ezen útijegyzeteim révén kissé kevesebb lesz a fogak között csikorgó homok és a köd a fejekben, ha a tatárokra terelődik a beszéd, és a gyalog, autóstoppal, szekérrel, busszal és vonattal bejárt távolság ellenére, a tatárokat megismerve egy picikét közelebb kerülünk egy olyan néphez amelynek őstörténelme, életmódja, lovaskultúrája, harcművészete és szakácstudománya hasonló volt ahhoz amit mi már rég elfeledtünk.
2008 májusában
SZÉKELYUDVARHELY - CSIKSZEREDA - GALAC - GIURGIULESTI
A rokon lelkek vonzzák egymást - Szerencse fel! - Iskolában aludtam