2011. május 20., péntek

Magyarjárás Tatárországban (1)

A szerző egy törökországi portyáján

Előszó helyett

Alighogy hazatértem Gagauziából, máris azon vettem észre magam, hogy kicsomagolás helyett inkább becsomagolok, és pótolva útipoggyászom hiányosságait, nagyban készülök a Krim-félszigetre, egy kis magyarjárásra, hiszen már jó ideje, hogy nem voltunk Tatárföldön. Legutóbb tökkelütött fejedelmeinknek köszönhetően a kirándulás egy kicsit balul ütött ki, mert nem csak az egész erdélyi sereget ejtették foglyul, hanem a szerencsétlen lengyelországi  hadjáratot követő büntetőexpedíciók során a tatár csapatok egész falvakat hajtottak le a Krimbe, a szomorú, de megérdemelt rabságba. Mert aki nem fér a bőrébe, azt könnyen kisegítik belőle.

Az én kirándulásom sokkal szerencsésebbre sikeredett és már Cesmeköyü faluban igen barátságosan fogadtak a keresztény, de ótörök nyelvű és kultúrájú gagauzok. Ide már régóta szerettem volna  eljutni, de a rossz útviszonyok, a nagyon gyér forgalom és az akadozó buszjáratok miatt csak ezúttal valósult meg. Elsősorban a helyi gagauz múzeum érdekelt, no meg a faluban lakó sok Mádzsár-Magear nevű ember, akik ma sem tudják, hogy miért viselnek ilyen furcsa nevet. De ez csak nekik furcsa, nekünk nem, sőt e név hallatára egyből felcsillan a szemünk, hiszen a Mádzsár nem egyéb, mint a török macar, vagyis magyar.

Ukrajnában meglátogattam egy gagauz barátom rokonságát és egyben megtudtam, hogy Kotlovina falu arról híres, hogy a második világháborút követő gabonarekvirálások és az ezt követő szárazság miatt olyan éhínség tört ki amelybe a település  hetven százaléka belepusztult.

Két év keresgélés után végre sikerült megtalálnom a Grúziából elüldözött törökök falvait is:Sztálin Jóska generalisszimusz parancsára akkoriban  egy egész mohamedán tartomány lakosságát deportálták a Szovjetunióba.Grúziában ma már csak az omladozó mecsetek hirdetik, hogy egykor itt muzulmánok éltek. Ma az ukrajnai Vinogradovka és Kostic falvakban élnek a száműzöttek leszármazottai - már akiket ide vetett a sors  vagy valamelyik komiszár szeszélye - és a sok hányódás ellenére még mindig  ragaszkodnak régi török nyelvükhöz és az oszmán módihoz.

Az ahizka törökök igazi keleti szertartásossággal és szivélyességgel fogadtak - hála Mohamed tanainak, melyek szerint a vándort, az utazót, a szegényt és az idegent segíteni és pártfogolni kell. Bár így lenne a nyugati áldemokráciákban is, ahol a vendégbarátság íratlan törvénye és a keresztényi felebaráti szeretet régóta csődöt mondot. A pesti nyálas magyar már egy pohár vizet sem ad ingyen az arra vetődő vándor székelynek, nemhogy keblére ölelje és vendégségbe hívja.

Hja, változnak az idők!

Odessza, Armianszk, Dzhankoi és Szimferopol szépségeinek, piacainak, múzeumainak megcsodálása után elérkeztem utam fő állomására, Bakhchysaraiba, a tatár kánok székhelyére, ahol kétszer is élvezhettem a helybéliek vendégszeretetét. A minálunk csak kutyafejű tatárként ismert, valójában megtagadott és elfeledett atyafiságunk gyönyörű hímzéseit, ruháit, díszeit, fegyvereit, háztartási eszközeit és építészetét csodálva elméláztam azon, hogy ha annak idején elfogadjuk a Batu, vagy később a török testvérnépek által felajánlott baráti jobbot és fegyverbarátságot a közös elenség ellen, ezáltal elkerülve az 500 éves testvérharcot egy erőszakosan katolizáló, germanizáló, gyarmatosító, főleg nem magyar érdekeket képviselő  uralkodóház és egy magyarságidegen vallás védelmében, akkor ma 150 milliós nemzet lehetnénk, igazi kultúrával és dicső történelemmel. Talán még Amerikában is magyarul beszélnének.

Tatár rokonaink szellemi és kulturális hagyatéka nagyon sok hasonlóságot mutat a miénkkel, elsősorban a ruhák, a minták,  a diszek, a fegyverek és a rovásírás láttán jutott eszembe az ősmagyaros vonalvezetés, de a hasonló ízű mesék, dalok, mondókák is elgondolkoztatóak. Egyébként a tatárok tudják, hogy valaha mi is türkök VOLTUNK, és ma már a legnyugatabbra élő török fajú népként tartanak számon minket...

Remélem, hogy ezen útijegyzeteim révén  kissé kevesebb lesz a fogak között csikorgó homok és a köd a fejekben, ha a tatárokra terelődik a beszéd, és a gyalog, autóstoppal, szekérrel, busszal és vonattal bejárt távolság ellenére, a tatárokat megismerve egy picikét közelebb kerülünk egy olyan néphez amelynek őstörténelme, életmódja, lovaskultúrája, harcművészete  és szakácstudománya hasonló volt ahhoz amit mi már rég elfeledtünk.

2008 májusában


SZÉKELYUDVARHELY - CSIKSZEREDA - GALAC - GIURGIULESTI

A rokon lelkek vonzzák egymást - Szerencse fel! - Iskolában aludtam

...Egy utolsó puszi után Hajnicka szponzorizálta a jegyemet, és én lelkemben erős elhatározással, új kalandokra vágyva elindultam a Csíkba tartó autóbusszal, hogy ott folytassam utamat, ahol tavasszal abbahagytam. Csíkba érve az a meglepetés ért, hogy nem tudtam, merre keressem a vonatállomást. Én, aki nem  tévedtem el Tokió betonrengetegében, kietlen sivatagokban, párás dzsungelben vagy a kakukázusi hegyekben, szégyenszemre meg kellett kérdeznem a járókelőktől, hogy hol van a vonatállomás. Nemsokára aztán megérkezett a galaci gyors és én kezemben a frissen megváltott jegyemmel, felszálltam az egyik kupéba. Jóformán el se helyezkedtem, máris bekopogott hozzám egy barátságos öregúr és beszédbe elegyedett velem. Elmondta, hogy útifelszerelelésem láttán feltámadt benne a kíváncsiság, megtudakolni kilétemet és útirányomat, lévén ő maga is világjáró.
Szó szót követett, előbb magyarul, majd angolul, németül, olaszul, románul, aztán a jobb érthetőség kedvéért áthurcolkodtam holmimmal új barátom fülkéjébe és folytattuk törökül, oroszul és franciául. Kiderült, hogy az öregúr nem csak egyszerű világjáró, de egyenesen ínyence a műfajnak. Több mint húsz törökországi út után Indiában, Portugáliában is megfordult, és nagy Albánia-szakértő. Lassan-lassan úgy belemelegedtünk a könyvek, népek, nyelvek és kulturák boncolgatásába, hogy majdnem elfelejtkeztünk az átszállásról. Vonaton kötött barátságunkat csak a vagonok szétválása szakitotta meg, pillanatnyilag mindketten úgy éreztük, hogy igaz és nemes gondolatok által valóságos barátságot kötöttünk, s nem csak futó ismeretséget, annál is inkább, mert bizonyságot nyert, hogy mindkettőnket egyazon célok vezérelnek. Életutunk is kísérteties hasonlóságot mutatott, szóval rokon lelkek vagyunk.

Mint ahogy történni szokott, Galacra épp olyan időpontban érkeztem meg, amikor már semmi remény se mutatkozott arra nézve, hogy valamilyen, a moldáv határ felé tartó tömegközlekedési eszközre felkaphassak. Se szekér, se traktor, se teherautó nem mutatkozott a láthatáron. Csak a taxik maradtak, mint utolsó szalmaszál, de  szerény pénzalapom miatt nem éreztem semmi kedvet, hogy szolgáltatásaikat igénybe vegyem.

Azonban még mielőtt visszamentem volna az állomás épületébe, hogy csomagomra heveredve megvárjam a reggelt, összefutottam egy fiatalokból álló társasággal, akik eleinte azt hitték, külföldi vagyok, sőt mi több, térdharisnyám miatt skótnak véltek. Addig s addig érdeklődtek, hogy elmondtam: a határra igyekszem, de drágállom a taxisok tarifáját. Erre felajánlották, hogy ők fele összegért elvisznek, csak pattanjak be gyorsan és semmivel se törődjek. A túlzott szivélyesség, segítőkészség és baráti invitálás megörvendeztetett, de ezzel egyidőben kételyeim is támadtak és elöntött a bizonytalanság érzése.

A nyugati szisztéma szerint a csendes, gyámoltalannak tűnő turistákat ezzel a trükkel szokták becsalogatni a „cukrosbácsi” autósok, vagy autós társaságok, hogy aztán némi városi kacskaringózás után kikerüljenek vele az erdőre és minden lelkiismeretfurdalás nélkül kirabolják, rossz esetben még az életét is elvegyék és eladják minden használható és eladható szervével együtt a lelketlen emberkufárok.

S mivel egyszer már majdnem összejött nekem is egy ilyen kaland, a hátsó ülésen két fickó közé préselődve jó néhány gombócot lenyeltem. Az anyósülésen egy fiatal nő állandóan szóval tartott, alig tudtam néha az ablakon kipillogatni, hogy merre tartunk. No, gondoltam, ha ez a nő itt a csali, akkor sok szegény turista itthagyhatta a fogát. Szerencsére már jártam ezen a vidéken és hamarosan megállapítottam, hogy jó irányba megyünk. Sajnos, a sok nyugat európai baleset, emberrablás és a gazember autósokról szóló beszámolók, és amint már szóltam, az azeri eset, amikor térdig érő sárban  voltam kénytelen menekülni, annyira rossz hatással voltak rám, hogy minden apróság - így a túlzott segítőkészség is - felkeltette a gyanúmat. A határon gyorsan megbántam, hogy rosszat gondoltam ezekről az autós fiatalokról, akik minden hátsó szándék nélkül tényleg jót akartak és segíteni próbáltak nekem. A fuvardíj lepengetése után régi ismerősként szorítottunk kezet, és még mielőtt viszaültek volna, egy csomó magyarországi kekszet nyomtam a markukba.

Az első őrbódénál csakhamar feltartóztattak, mert a legújabb rendelet szerint ezentúl tilos a gyalogos határátkelés. Érdekes, a tavasszal még szabad volt. Várakozás közben szóba elegyedtem az egyik őrrel, megkínáltam egy müzliből készült mézes űrhajós szelettel és a nagy román-magyar barátságról, avagy ellenségeskedésről beszélgettünk. Többek között az autonómia is szóba került, amit az őr képtelenségnek tartott .Ezt én is megerősítettem, de nem azért, hogy jó pontokat szerezzek magamnak, inkább mert magam is nagy ökörségnek tartottam... Itt van az a megdönthetetlen és lehazudhatatlan tény, hogy Hargita megye az ország legszegényebb megyéje. Mindenféle iparvidék nélkül, kemény tőkeerős cégek nélkül, végtelenül lerobbant infrastruktúrával és elég gyengén képzett lakossággal. Nincs komoly turizmus, mezőgazdaság és a sort lehetne folytatni oldalakon át. Aztán kérdem én, mi történne, ha a román állam gondolna egyet és a három megyét blokád alá venné? Lezárná az utakat, a hidakat és kemény vámot szedne  minden áthaladótól. A kereskedelmet ellehetetlenítené, elzárná a gáz- és vízcsapot, kikapcsolná az áramot és drága áron vesztegetné mindazokat a cikkeket, amelyeket az autonóm terület nem tud előállitani. Autonómián kívűl csak vízummal, vagy pedig légi úton lehetne utazgatni. Azt hiszem, ilyen körülmények között az autonómia annyit ideig működne, mint déltől harangszóig. A tartalékok fogytával olyan forradalmat robbantana ki a lakosság, hogy csak úgy füstölne... A román állam persze röhögne a markába és még jobban szorítana egyet az adókon és illetékeken. Határőröm minderre csak bólogatott és elégedetten majszolta az űrhajós szeletet.

Szerencsés szériám azonban még nem ért véget, mert jött egy autó, a határőr megkérte az utasokat, szorítsanak helyet nekem  a határ túloldaláig. A moldáv sofőr erre kitárta a karjait, hogy hát nem szívesen fuvaroz idegeneket éjnek idején, mert mi van, ha fegyvert, vagy kábitószert rejtegetek? Ezzel megtanultam, hogy a  bizalmatlanságot bizalmatlansággal fizetik. Az imént még én kételkedtem az engem a városból kikocsizó fiatalok becsületességében, erre tessék: most az én becsületességem és szavahihetőségem forog kockán. Csak irataim előráncigálásával tudtam a vezetőt meggyőzni, hogy nem vagyok sem csempész, sem terrorista. Sajnos, ma  már olyan világot élünk, hogy holmi papirdarabkáknak jobban hisznek az emberek, mint az adott szónak. De ez már nem sokat zavart, fő, hogy átvisznek a túloldalra. A túloldalon aztán elköszöntem a bizalmatlan családos autóstól, akit némi pénzzel, egy kis hazai ropogatatnivalóval és egy kemény ötössel sikerült átsegítenem egy számára  is meredek korláton és némi szorongáson.

Giurgiulesti faluban olyan sötétség fogadott, mint a medve hátuljában. Alig láttam az utat .Elemlámpám fényénél elbotorkáltam a vám környékéről és belebotlottam két fickóba, akik bedöglött autóbuszukat próbálták jobb belátásra birni. A hiba orvosolása után felvettek és bevittek a település központjába. Útközben elmondták, hogy itt mindenki a tyúkokkal fekszik, és még az utcai világítást is kikapcsolják éjszakára. Mielőtt nyugovóra tértem volna a kövezeten, gondoltam, teszek egy próbát, és bekopogtattam az iskolába. Jó sok kopogtatás, majd dörömbölés után előkerült az éjjeliőr, és álmos pofával megkérdezte, hogy mit akarok. Jó kis éjjeliőr lehet!

Elemlámpámat a fejem fölé tartva, a fényt az arcomra irányítva előadtam, hogy szegény utas lévén, igen hálás lennék, ha beengedne éjszakára valamelyik osztályba. Ebben gyorsan megegyeztünk és az éjjeliőr azonnal első osztályú  szállást nyitott nekem az egyik földszinti osztályteremben. Bár első osztályt írt kívűlről, belül csupa fapados volt, és ezzel megkezdődött számomra az időutazás. A kommunista stílusban berendezett, nagyon tiszta és rendezett, puritán egyszerűségében is kedves osztályterem látványa melegséggel töltött el. Valaha én is ilyenben jártam, ilyen fapados, muskátlis, térképes, gyermekrajzos osztályteremben kezdtem az ismerkedést az ábécéskönyvvel. A különbség csak annyi volt, hogy itt Mihai Eminescu és Stefan cel Mare portrék mellett ciril betű is volt a falon.

A szerencsés lapjárás véget is ért erre a napra, a fal és az egyik pad közé vetett ágyban úgy aludtam, mint a kisbárány az anyja mellett. Csak a falióra ketyegése zavart az elején, de ezt az elem megpiszkálásával sikerült elhalgattatnom.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése