Itt megállt a vonatunk és át kellett szállnunk egy még ütött - kopottabb szerelvényre. A rendőrök is jöttek velünk. Az albán rendőrök nem oldaltokban hordják a pisztolyt, hanem a nadrágszíj alatt hátul bedugva tokkal együtt.
Egy férfi aki feleségestől, anyósostól utazott, valamiért megharagudott a feleségére és többször is rácsapott az asszonyára, hogy még csattant. Ezen senki se botránkozott meg.
Minden kicsi falucska állomásán megálltunk, sőt még a falucska nélküli állomásokon is. Itt a vonat nagy látványosságnak bizonyult, mert a fél falu kivonult vonatot nézni és biciklikkel, motorbiciklikkel, szamarakkal vagy lovas kordékkal hazafuvarozni a nagymama és a szomszéd csomagjait. A motorbiciklis fiatalemberek nem viseltek bukósisakot. Persze, minek is? A vasútmenti földeket mind egy szálig megművelték, még azokat is, amelyek távol estek a településektől. A köveket a gaz kölkök mind bedobálták a vonatba. Fene a körmüket, mert a berepedezett, betört ablakon lehetetlenség kinézni.
Olyan középkorú albán nőket láttam akik a copfba befont hajukat a fület takarva előrehúzták a homlokra és ott tornyozták, majd kendővel rögzítették.
Shkoder avagy Skutari
Sok döcögtetés után befutottunk Skutariba, a nagy kereskedővárosba és kilométereket gyalogoltam, amíg beértem az állomásról a városba. Útközben láttam egy magyar-albán nyelvű megemlékező táblát az 56-os forradalomról. Nocsak! Vettem egy görögdinnyét, de meg is bántam, mert alig tudtam megenni. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb a gyomorzsákban cipelni, mint a hátizsákban. Csakhogy az én gyomorzsákomból lassan gyomorerszény lesz, mert koplalok atyásan.
