Itt megállt a vonatunk és át kellett szállnunk egy még ütött - kopottabb szerelvényre. A rendőrök is jöttek velünk. Az albán rendőrök nem oldaltokban hordják a pisztolyt, hanem a nadrágszíj alatt hátul bedugva tokkal együtt.
Egy férfi aki feleségestől, anyósostól utazott, valamiért megharagudott a feleségére és többször is rácsapott az asszonyára, hogy még csattant. Ezen senki se botránkozott meg.
Minden kicsi falucska állomásán megálltunk, sőt még a falucska nélküli állomásokon is. Itt a vonat nagy látványosságnak bizonyult, mert a fél falu kivonult vonatot nézni és biciklikkel, motorbiciklikkel, szamarakkal vagy lovas kordékkal hazafuvarozni a nagymama és a szomszéd csomagjait. A motorbiciklis fiatalemberek nem viseltek bukósisakot. Persze, minek is? A vasútmenti földeket mind egy szálig megművelték, még azokat is, amelyek távol estek a településektől. A köveket a gaz kölkök mind bedobálták a vonatba. Fene a körmüket, mert a berepedezett, betört ablakon lehetetlenség kinézni.
Olyan középkorú albán nőket láttam akik a copfba befont hajukat a fület takarva előrehúzták a homlokra és ott tornyozták, majd kendővel rögzítették.
Shkoder avagy Skutari
Sok döcögtetés után befutottunk Skutariba, a nagy kereskedővárosba és kilométereket gyalogoltam, amíg beértem az állomásról a városba. Útközben láttam egy magyar-albán nyelvű megemlékező táblát az 56-os forradalomról. Nocsak! Vettem egy görögdinnyét, de meg is bántam, mert alig tudtam megenni. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb a gyomorzsákban cipelni, mint a hátizsákban. Csakhogy az én gyomorzsákomból lassan gyomorerszény lesz, mert koplalok atyásan.
A várig annyit gyalogoltam, mint már régen nem. Ez a Szkutari egyszerűen nem akart véget érni. Pedig megnéztem egy régi házból átalakított és múzeummá kinevezett méregdrága
vendégfogadót, megnéztem a blokkokat, a régi kereskedőházakat, a szebbnél-szebb mecseteket és a madárkereskedők utcáját. Azazhogy inkább meghallgattam, mint megnéztem, mert a változatos csiripeléstől alig láttam valamit. Annyi volt a kalicka, mint a fene.
Látszik, hogy Szkutariban valaha olasz madárkeresekők laktak, mert a madarakat az albánok is megszerették. De nem az olaszok voltak az elsők, akik ide jöttek ebbe a fontos kereskedelmi és történelmi levegőjű városba. Miután I.e a 4 .században megalapították a város elődjét az illirek, azóta a rómaiaktól, szlávoktól, bizánciaktól, velenceiektől az oszmánokig mindenki megfordult itt. 1479-től véglegesen az oszmánoké lett a város, akik tüstént átkeresztelték Iskodrának. Ezzel egydőben megindult a fejlődés, jöttek a kézművesek, kereskedők, 1718-ban sok ország nyitott itt konzulátust, 1757-ben épült a bazár, a 13 lyukú szamárhátú híd Ura e Mesit-ben és sok más egyéb. De a legfőbbb látnivaló mégis a Rozafa vára (Kalaje e Rozafas) és az Ólom mecset (Xhamia e Plumbit).
A várhoz régi szokásomhoz híven megint valahol hátul kapaszkodtam fel egy óriási szemétdombon át, de megérte a törtetés, mert az óriási kapu, a hatalmas várfalak és a három belső vár, a remek kilátás, no meg a megmaradt épületek megérték a fáradságot. Bár akit innen kidobtak, az többet nem vonult ostromra, igaz, az sem ugrált sokat, akit kiéheztettek. Én már a felmászástól majd elájultam a köves, sziklás út miatt, pedig én nem cipeltem magammal semmilyen harci felszerelést.
A vár felépítéséhez a Kőműves Kelemen vagy a Manole mester balladákhoz hasonló legenda fűződik. Egykor a várat három testvér kezdte építeni, de amit nappal építettek, az éjszaka leomlott. Egy vajákosasszony azt tanácsolta, hogy falazzák be egyiknek a feleségét, éspedig azt, aki másnap legkorábban kihozza az ebédet. A mesterek elfogadták a tanácsot és megegyeztek abban, hogy egyik se szól a dologról otthon az asszonyának, csakhogy a két öregebb testvér megszegte a megállapodást és másnap a legkisebb testvér feleségét, aki hűségesen hozta az ebédet, befalazták a várba.
Ezek az albánok ügyesen helyrepofozták a várukat, az egyik épületbe éttermet rendeztek be és a várhoz vezető utat kikövezték, hogy autóval is járható legyen a várkapuig.
Lefelé jövet találkoztam egy török csoporttal, jól elbeszélgettünk Ibrahim Müteferrikáról és Evliya Cselebiről. Sőt még két svájcival is, akik biciklivel jöttek idáig fél Európán át. A svájcerekkel úgy egyeztem, hogy egy óra majd találkozunk a Rozafa hotel előtt, ahol szállást foglaltak maguknak, hogy majd kicseréljük az úti tapasztalatainkat. Az egy órából kettő lett, sőt három, mire a svájcerek nagy megkésve befutottak. Persze találkoztak más svájcerekkel és úgy határoztak, hogy egy vendéglő teraszán ejtsük meg a tanácskozást. Ebből aztán nem lett semmi, mert alighogy asztalhoz ültünk, az én két biciklisem ráragadt a többi svájcerre és elkezdtek idiótáskodni. Nem akartak Albániáról, az albánokról, a bejárt területekről beszélgetni, inkább hülye svájci kártyajátékokat játszottak, ittak veszettül és cigarettáztak... Egyáltalán nem lehetett velük térképezni, hiába beszéltem angolul, németül, franciául és olaszul, egy fikarcnyit se segített. Azt se tudták, hová mennek, csak mentek. Engem le se szartak. A vége az lett a dolognak, hogy kifizettem a levesemet és olyan hidegen búcsúztam el tőlük, hogy a nagy melegben is beleborzongtam. S azzal elmentem egy másik lokálba, albánokkal barátkozni.
Nagyon megbántam, hogy észrevettem a svájcereket, de ez mindig is így történik: a bóklászó külföldi egyáltalán nem örvend egy másik külföldinek, azt se mondja neki, hogy fapapucs. Ezekre a gaz svájcerekre már sokan panaszkodtak itthon is a barátaim, akik annak idején tanúlmányúton jártak Svájcban, hogy lelketlen gazemberek, nem fizetik ki a munkás bérét, nem adnak elég ételt, úgy beszélnek, mint a kapcájukkal, nem segítenek és utálnak mindenkit, aki nem svájci.
A balul elsült találkozó után el akartam menni a közeli Park Hotelbe (úgy ajánlották az albánok), de a sötétben és a sok kacskaringós utca miatt eltévedtem. Hiába, estefelé jó lesz lefeküdnöm, mint a tyúkok, mert rámtör a farkasvakság. A bajból ugyancsak albánok segítettek ki, az egyik egészen a bejáratig kísért. De a Park Hotel inkább tömegszállásnak felelt meg, mint hotelnek. Három-négyágyas szobákban egymás hegyén-hátán aludtak az emberek, én is helyet kaptam egy albános szobában - mert voltak külföldi csöves szobák is - a kapus még meg is kérdezte, hogy ugye nem baj, hogy albánokkal kell együtt aludnom? Mi az, hogy baj? Sőt szerencse és megtiszteltetés! Még az árból is tudtam alkudni, mert ahogy olaszról, angolról és németről albánra váltottam, egyből engedett a kapus és négy euróért itt aludhattam. Nem is az ittalvás volt a fontos, inkább az, hogy feltöltsem az elemeket és a telefonokat. A Park Hotelben a mellékhelyiség és a mosdó kint volt ugyan, de a tiszta ágynemű, a párna, lepedő, és persze az elektromos áram megérte a négy eurót.
Szkutari
Reggel korán megtisztálkodtam a csapnál, aztán irány újra a város. A parkban egy pillantást vetettem az Ortodox Katedrálisra és egy csomó holmimat belegyúrtam a szemeteskosárba. Többnyire a szennyest. Teljesen fölösleges mosni, amikor otthon a turkálóból alig egy lejért is meg lehet vásárolni az útravaló ruhadarabokat. A szuperszónikus bakancsomat odaadtam egy rosszcipőjű embernek, mert hiába vettem bele új betétet, hiába tömtem ki papírral, a lábamat majd leette. A rosszcipőjű ember úgy örvendett az adományomnak, hogy a száját alig tudta összefogni. Köszönte is nagyon.
Reggelibe még egyszer megnéztem a régi kereskedőházakat, az Abu Bekr mecsetet és nagyon élveztem a reggeli sürgést-forgást, az árusokat, a madárkereskedőket a kalickáikkal. Reggeli eledelnek vettem egy sajtos böreket, ehhez a zöldségesnél összeszedett ütődött barackot fogyasztottam.
A mesteremberek és kézművesek kihurcolkodtak az utcára és ott láttak neki a munkájuknak mindenki szeme láttára.
Visszamentem a vár alá, ismét átvergődtem a cigánynegyeden és a sok mocskon, hogy megnézzem a legfőbb látványosságot, az Ólom Mecsetet. Sok kacskaringós utca után megkerült a mecset, sajnos restaurálták, így csak kívülről szemlélhettem. A vár másik oldalán a mecset környékén már sokkal rendesebb népek laktak, gondozottabbak voltak a porták, már amennyire a magas kőkerítésekből, erődszerű házakból és szőlőlugasokból kikövetkeztettem. Itt kóstoltam meg a Szkutari Gyöngyét, a sárga színű, csicsszerű Shkode-i szőlőt. Csókra is futott a szám azon nyomban, olyan savanyú volt. Az Ólom Mecsetnél láttam egy érdekes megoldást. Hogy a tolvajok ne tudják letörni a lakatot a bejárati ajtóról, a zárat belül helyezték el. Előbb be kellett nyúlni egy lappancson, akkorán csak, hogy a kéz befért, aztán a lakat kizárása után feltárult az ajtó. Azt mondják, hogy a gyakori földrengések miatt a mecset évente 1 métert mozog oldalirányban. Sosincs ott, ahol lennie kell.
Miután a mecsettel végeztem ,visszamentem a városba és felkaptam egy furgonra, hogy eljussak Lezhe városába. A furgonban megismerkedtem egy albánnal, aki kitűnően tudott olaszul. Ez az ember elmesélte nekem, hogy ő vadász és halász egyidőben és a legjobban a farkasbőrökkel lehet üzletelni. Amint kiváltotta az engedélyeket, attól kezdve azt lő, ami neki jólesik. Senki se jön megkutatni, hogy hány vadat puffint le. Megtudtam még azt is, hogy a vadász kb. 20 éve nem fizeti a villanyszámlát. Ha jön a villanyosember a pénzt felhajtani és a rendőrséggel fenyegetőzik, akkor ennek a villanyosnak a zsebébe dug 20 eurót és többet nem jön alkalmatlankodni, úgy egy fél évig. Félév után pedig megismétlődik az eset.
Ez is Albánia. A korrupció melegágya. A legkorruptabbak a politikusok, az ügyvédek, az orvosok, a rendőrök és a hivatalnokok. Pénzzel minden megvásárolható. A vadász azt mondta, hogy tud egy helyet Shkoder mellett sok látnivalóval, sőt még azt is felajánlotta, hogy saját autójával szállít oda, csak ne menjek tovább, hanem várjam meg itt Lezhben egy óra múlva. Jól van - gondoltam, akkor játszunk szerencsejátékot.
No lám, a kínaiak ide is betörtek, mert a vénasszonyok mind kínai bambusz-papír napernyőkkel sétálgatnak.
Lezhe
Lezhe környéke 1000 hektáros természetvédelmi terület. Itt állítólag 135 madár- és 58 halfaj él. Jól mondta a vadász: neki itt van a paradicsom.
Lezhbe leginkább Szkander bég, az albánok legnagyobb nemzeti hőse miatt kívánkoztam, hogy láthassam a sírhelyét. 1444-ben Lezheben ültek össze az albán törzsek, hogy Szkander bég vezetésével egyesítsék hadseregeiket az oszmánok ellen. Sok győztes hadjárat után Szkander bég épp ebben a városban halt meg maláriában 1468 jan. 17-én. Itt is temették el a a Szent Miklós székesegyházban, amit később a törökök bosszúból leromboltak, de a hős sírja megmaradt és ma is látogatható. Ma búcsújáróhely.
Már a furgonok állomáshelyéről észrevettem a folyó túlpartján található síremléket. A hálás utódok egy mauzóleumot építettek föléje és körül régi ágyúk meg albán zászlók hirdették az örökkévalóságnak Szkander bég nagyságát. Sajnos a mauzóleum zárva volt, nem tudtam közelebbről megnézni, de a réseken bekukucskálva láttam egy szobrot, egy zászlót, egy kardot és egy kosfejes sisakot a síron. A mauzóleum környékét mindenütt felásták az archeológusok, sok régi épület és bizánci fal került elő. Jegyszedő hely is volt, de tőlem senki se kért semmit, később én se ugráltam , hogy akarnék fizetni. Egy kicsi bódéban megbámultam egy szövőasszonyt munka közben. Le akartam fényépezni, de meglepetésemre pénzt kért cserébe. Egy nagy húskonzervben kiegyeztünk. Sok szép szövete, szőnyege és tarisznyája volt, de nem tudtam venni semmit, csak ette a belsőmet a tehetetlenség. Lassan telt az idő, gondoltam kimegyek a hegy tetejére, megnézni a várat. Csakhogy alaposan elszámítottam magam. A közelinek látszó várhoz olyan kacskaringós út vezetett fölfelé, hogy félúton kezdtem kifutni az időből. Gyorsan döntenem kellett: vagy felmegyek és megnézem azt, amihez hasonlót már láttam, vagy gyorsan lejövök, találkozom az albánnal és elmegyünk arra az új helyre. Az új helyet választottam. Az út mellett rengeteg szederbokor nőtt, az ebédet szemenként szedegettem le. Találkoztam egy emberrel, aki egy talicskával szállította föl az élelmiszert és a háztartáshoz szükséges holmikat. Elmondta, hogy felfelé még vannak házak és a lakosok, akiknek nincs szamaruk vagy biciklijük, hát talicskával járnak bevásárolni. Lezhben sok cipészt láttam a folyóparton. Kipakoltak az utcára és a járókelők előtt kalapáltak, varrtak és vagdostak a dikiccsel.
A teknősök úgy jöttek-mentek az úton, mintha égszakadás-földindulás lett volna. Időben visszatértem a folyó menti furgonállomásra, vettem egy a török ayranhoz hasonló tejitalt (dhal) és próbáltam lefényképezni a népviseletbe öltözött öregasszonyokat. Senki se akart kötélnek állni. Újdonsült albán barátom hamarosan megérkezett és egy másik furgonnal már száguldottunk is visszafelé, Szkutariban megkerestük az autóját és elmentünk Ura e Mesit-be a sok szép látnivalóhoz.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése