Zadvarje település egyik legszebb és talán egyetlen látnivalói közé tartozik a hatalmas kanyon a vízeséssel. Egész véletlenül álltunk meg itt tankolni és Kecske észrevette a látványosságot jelző táblát. A nyaktörő mélységben kanyargó kanyonban igazán szép látványt nyújtott a vízesés, maga a táj pedig az évezredes érintetlenségben tárult a szemünk elé. Itt minden bizonnyal kedvező terepre találnának az ősemberes filmeket forgatók. Még csak díszletek sem kellenének.
Jajce felé menet ismét sikerült eltévednünk, s hogy a határ felé vezető utat megtudakoljam, benéztem egy kocsmába. A horvát kocsmároslány, akitől csapvizet és felvilágosítást kértem, sajnos olyan flegmán viselkedett, hogy jobbnak láttuk visszamenni a legutolsó tábláig.
 |
| Mindenféle vízesések |
Visszatérve a bosnyák oldalra, a Szerbiában megismert közúti egyenetlenségek és összevissza autózás veszélyei teljesen eltörpültek a bosnyák utakon látott balesetek mellett. Egyre másra láttunk póruljárt autósokat, elütött motorost, tengelyetörött kisteherautót, figyelmetlen női vezetőt, aki a zöldnél hátrafelé menet akarta vezetni járművét. A kacskaringós, alagutakkal megspékelt úton alaposan ki kellett nyissuk a szemünket, egy ízben csak Csuti jó reflexének köszönhettük, hogy nem futottunk rá egy sziklaomlás köveire. Bezzeg az utánunk hajtók nem voltak ennyire figyelmesek, ketten is defektet kaptak, egyiknek pedig a dobja is leesett. Nem volt könnyű dolga Csutinak, piszkált is eleget amiatt, hogy inkább figyelnék az útra, ne mind köszöntgessem a helybélieket. Ugyanis mindegyre elszunyókáltam és a fejemmel nagyokat bólogattam.
Jajce, a vizesés fölé épült város
A 24 000 lakosú Jajce, az egykori Jugoszlávia legszebb turisztikai városa számunkra azért bírt kiemelkedő fontossággal, mert Csontváry itt festette meg hires képét a jajcei vízesésekről. Egész úton fűtött a lelkesedés, hogy megpillanthassuk Csontváry álmainak tárgyát, a vízesést. A cseperkélő eső azonban alaposan lehűtötte és derékba törte azon legszebb reményeinket is, hogy a Verbász partján épült várossal alaposan megismerkedjünk. A vízeséshez hamar odataláltunk, ám a zuhatagok megközelítése már körülményesebb volt, mert az 1970- ben épített kilátók, lépcsők és korlátok egy részét elsodorta a háború és a legutolsó nagy árvíz. A jugó időkben valószínűleg pompás kilátás nyílt a vízesésre, de így se volt okunk a panaszra. Csontváry természetesen másként látta a vízesést, de 1903 óta a táj nem változott túlságosan. Csak a jobboldali rész szakadt le, de a jajcei vízesés így is a világ 12 legszebb vízesései közé tartozik.
A későbbiekben felballagtunk a várba, amit 1396 -ban Hrvoje Vukcic Hrvatiniv építettett. A bejáratnál a Travniki-kapun léptünk be a vár területére, a falon tábla hirdette, hogy a várat Mátyás király visszafoglalta a töröktől és megalapította a jajcei bánságot. A 15. században itt volt az utolsó boszniai király székhelye és a törökök csak 1534-ben, hét évig elhúzódó csata után tudták csak bevenni.
 |
| Tito-partizánok emléktáblája |
Ezután az Omer bég háza elnevezésű, több évszázados bosnyák épületet vettük célkeresztbe a kameráinkkal, majd következtek a katakombák, ahol 1410 -ben a várat fizettető nemesurat örök nyugalomra helyezték. A második világháború idején Tito és partizánjai itt húzták meg magukat a németek elől, a momentumot a bejárat fölött tábla is jelzi. A katakombák első látásra rideg és kellemetlen helynek tűntek, de az idegenvezető elmondta, hogy a hőmérséklet állandóan 11 fok körül van, az ott tartózkodók ezek szerint nem fagyoskodtak.
A Fellegvárba csekély összegű belépő leszurkolása árán juthattunk be, de itt a falakon, lépcsőkön és egy öreg cajtházon kívül (Zeighaus) nem sok látnivaló akadt. Az itt található monarchiabeli felirat (BATALLION DES INFANTERIEREGIMENTS KRONPRINZ ERZHERZOG RUDOLF NR:19, 1888, INFANTERIEBATALLION 2/57) szerint valamikor Rudolf trónörökös gyalogos hadosztálya állomásozott itt, Jajce helyőrségét alkotva.
Étkezéssel melegedünk
A Fellegvár meglátogatása után összefázva, úgy vizesen beültünk egy kisvendéglőbe melegedni. Ezt kávé, sör és hatalmas adag cevapi u lepinji (fasírtrolók hagymával, házisült lepényben) bekebelezésével kívántuk elérni. Az ételt és az italt nagyon gyorsan kihozták, már csak el kellett fogyasztani, de a fasírtrolókkal alaposan melléfogtunk mert eleinte lekicsinyeltük a rolók méreteit, de megizzadtunk, mire mind a tízet bevágtuk. Ez a cevapi olyasmi, mint a román mititei, a bolgár kebabcseta, a szerb cevapcici és az a közös bennük, hogy valamennyi a kebab ételek nagy családjába tartozik, és török hatásra terjedtek el a Balkánon. Csakhogy az eredeti változatot bárány- és borjúhúsból, faggyúval készítik, és mustár nélkül szolgálják fel. De ettől függetlenül finom falat, sörkorcsolyának pedig egyenesen isteni.
A Csontváry múzeumban
Miután megnéztük Csontváry imádott vízesését, Jajcéból már sokkal jobban húzták a lovak a szekeret hazafelé, és egy-két eltévedést, kifogyással fenyegető benzintankot, esőt, ködöt leszámítva, hosszú és kimerítő vezetés után megérkeztünk Barcsra, ahol egy erdőben megpihentünk és sűrű vacogás közben felhúztuk a sátrat, majd végül nyugovóra tértünk.
Másnap az otthonról csomagolt porlevesek, konzervek, útközben vásárolt kenyér és zöldség maradékaiból megreggeliztünk, hogy új látnivalók reményében útrakeljünk utazásunk végállomását jelentő Pécs felé, hogy immár élőben is megcsodálhassuk Csontváry festményeit a mostari hídról és a jajcei vízesésről.
Régebb már jártam ugyan Pécsett, de akkor nem volt időm a Csontváry gyűjteményre. A korábbi benyomásom a városról mit sem változott: Magyarországon ugyanis Pécs lenne az a hely, ahol szívesen laknék. A török idők minaréi, a mecsetek mindig sokat jelentettek nekem és kedvesek voltak előttem. A legnagyobb szomorúságomra azonban hiába kérdeztünk meg több idős embert és kértünk eligazítást a Csontváry múzeumba, senki se tudta megmutatni az utat.
Kevés bolyongás után végül szemtől szembe találtuk magunkat szegény elfeledett művészünk alkotásaival, és egymással versenyezve csodáltuk a mostari épületeket, a hidat, a vízesést és mindazt, amit az elmúlt napok alatt szívünkbe és agyunkba zártunk.
A múzeumi prospektus szerint Csontváry Kosztka Tivadar 1853-ban született Kisszebenben. A képzőművészet iránti vonzalom első jelei az 1870-es évek végéről valók, akkor már elmúlt húsz éves, gyógyszerész a Hernád völgyében fekvő kis településen, Iglón. 1880-ig azonban egyáltalán nem rajzol. A következő évben megy, baráti ösztönzésre Rómába, majd Párizsba. Csak 1894-ben hagy fel eredeti szakmájával:a gyógyszertárat bérbe adja és Münchenbe megy, ahol beiratkozik Hollósy iskolájába..1903-1910 között, ötvenéves férfiként, alkotja főműveit. Merő véletlen, hogy életműve egyáltalán megmaradt. Csontváry betegen, szegényen és magánosan élt, s amikor 1919-ben meghalt, a rokonság - nem utolsó sorban a Japán kávéház törzsközönségének véleménye alapján - úgy döntött: elárverezik a kiváló minőségű vásznakat, amelyekhez akkor, a háború miatt már régen nem lehetett hozzájutni. Erre az árverésre figyelt fel egy fiatal építész, a művészet iránt fogékony Gerlóczy Gedeon, aki a képek láttán azonnal felismerte Csontváry rendkívüli jelentőségét s megvásárolta, megőrizte ezt a kivételes értéket képviselő hagyatékot, amelynek a festmények mellett Csontváry kéziratban fennmaradt írásai is részei.
 |
| Csontváry híres jajcei festménye a pécsi múzeumban |
1894 tavaszán a művész bérbe adja patikáját és Münchenbe utazott Hollósy magániskolájába. Lyka szerint „csak átfutó vendég volt itt s nagyon elégedetlenül távozott. Nem kell nagy empátia ahhoz, hogy elképzeljük: milyen idegenül érezhette magát a negyven éves patikussegéd a huszonéves fiatalok körében. Ez a néhány hónap mégis rendkívül jelentősnek mondható. Egyrészt, alighanem az iskolai fegyelemnek tulajdoníthatóan, Csontváry sok mindent megtanult. Ránk maradt stúdiumai, a modellekről készült szénrajzai nem egy kezdő, hanem egy pallérozott növendék munkái.
Fennmaradt egy sor korabeli dokumentum olyan motívumokról, melyeket a képein - köztük a legjelentősebbekben - megörökített. Levelezőlap a Tátráról, fotó a mostari öreghídról, a baalbeki nagy kőről, az athéni Akropoliszról vagy a jeruzsálemi Öreghegyről. Ha ezeket szembesítjük a hasonló témájú festményekkel, azt látjuk, hogy Csontváry szinte alig változtatott a látványon. Miközben alig akad nála vizionáriusabb festő a magyar művészet történetében, az elé táruló kép szerkezetén csupán annyit módosít, hogy a hangsúlyokat felerősíti...
Az elmúlt több mint száz év dacára, Csontváry mostari Öreg Hídja és jajcei vízesése felismerhető és élvezhető. Képein talán csak a színek élénkebbek, így a kép is élesebb. De hagyjuk az elemzést a nálunknál avatottabb szakemberekre, bízva a jövőben, ahol majd otthonos helye lesz Csontváry művészetének és felnő majd egy olyan generáció, amely nem csak értékeli, hanem meg is becsüli ezt a hagyatékot.
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése