Felfedezőúton a Duna-deltában (13)

Éjszakai halászat

Feltornyozott varsák

A szomszéd hazafelé gondolt egyet, és ahelyett, hogy Gorgovára kormányozta volna a csónakot, bevette magát a Deltába és meg sem állt az egyik tóig. Itt kikapcsolta a csónakmotort, majd evezőre kapott és bemérte a telepet. Aztán felszólított, hogy takarjam ki a hálót és vetkezzek meg. Már valami rosszra gondoltam, amikor hozzáfűzte azt is, hogy órától, gombtól, papucstól és mindenféle csingilingitől szabadítsam meg magam, mert én fogom a hálót kivetni. Csakugyan így is történt, és amire még gondolni se mertem délelőtt, az az éjjeli holdfényben beteljesedett: lipován csónakból, lipován módra, lipován hálóval, lipován halász lehettem. Eleinte féltem, hogy mi lesz, ha a háló megakad, de a csendesen evezgető szomszéd megnyugtatott, hogy a háló úgy van összehajtogatva, mint egy ejtőernyő: lehetetlenség, hogy megakadjon. Valóban, a hálóadogatás hiba nélkül történt, az úszóknál fogva adogattam be a vízbe és vigyáztam, hogy az ólomnehezékek ne akadjanak be. Pár megakadás történt ugyan, de ezeket a holdfényben a szomszéd utasításait követve sikerült kibogoznom. Valahol a felénél mégis hibáztam, mert megakadt a háló. Félóra pepecselés után muszáj volt feladnom és átengednem az evezős szomszédnak, akinek a helyét most én vettem át, és irányítására jobbra, balra, előre kormányoztam a csónakot, vagy fékeztem, ha a háló megakadt. A bogzást a pokoli ügyességű ember hamar kibontotta, s a háló úgy folyt a csónakból a vízbe, mintha megolajozták volna. Az utolsó darabnál beengedtük a kőből készült horgonyt is és az egyik evezőlapáttal leszúrtuk a háló végét a part menti alacsony vízbe, hogy hajnalban tudják megtalálni és kiemelni.

Azonban hiába hívott a szomszéd a hálókiemelésre, én úgy elfáradtam a görnyedezve adogatásban és a lipinkázásban, hogy alig vártam már, hogy ágyba kerülhessek. Bevallom, kissé féltem az ellenőröktől is, mert a halászati tilalom utolsó napjainkban vetettük ki a hálónkat. Ha elcsíptek, volna, nem tudom, hogyan tisztáztam volna magamat.

Az élmény azért megvolt, és megtapasztalhattam, hogy milyen nehéz a halászemberek mestersége, mennyi ügyességet, rugalmasságot és testi erőt követel ez a foglalkozás.

Caraorman, a homokdűnés falu

Caraorman - törökül Kara Orman: Fekete erdő - félsivatagos-sivatagos tájairól sokat hallottam, elsősorban azt, hogy az egész Deltában ez kígyók, békák kedvenc tartózkodási helye, sőt a ritka homoki viperák, szarvasviperák a forró homokra kifeküdve várják a turistákat. A viperás hírek egyből megnövelték a Caraorman homokdűnék ázsióját, s bizonyos tisztelettel olvastam a falu nevét a térképről. Gondolom a tudósok is, mert mindig sok szakember érkezik ide hüllőket gyűjteni.

Felfedezőúton a Duna-deltában (12)

Templom Caraormanban

A „FSN apartament”

A Deltában járva-kelve sokat hallottam a FSN lakásokról. Akármennyit törtem a fejem, sehogy se tudtam rájönni, mit jelenthet a FSN rövidítés. Amikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem az egyik állatorvost, mire az nagy nevetve felvilágosított: - Hát nem tudtad?A FSN azt jelenti, hogy fără să ştie nevasta, vagyis a feleség tudtán kívül. A FSN lakásokba viszik a mérnökök, tudományos kutatók, agronómusok, erdészek és technikusok a szeretőiket. Láttad ugye a blokkokat Maliucon? Na, azokban is sok a FSN lakás.
Így lettem valamivel okosabb.

Sulina

Sulina az egyetlen város a Deltában, amely a legalacsonyabban, alig 5 m tengerszint fölötti magasságban található. Ezzel az eredménnyel egyben Románia legalacsonyabb fekvésű és egyúttal legkeletebbre fekvő városa. Azt mondják, hogy a sulinaiak azok, akik elsőnek meglátják a napot Romániában.

Ezt a várost már i. e 950-ben említették a korabeli feljegyzések, a genovaiak térképein 1327-től szerepel. A vitorlázós és evezős időkben csak számtalan víz fölötti és alatti veszéllyel megküzdve hajóztak az emberek a Sulina-csatornán, tapasztalt révkalauzok szimatolták a vízi utat és a leselkedő örvényeket, forgókat, alattomos homokzátonyokat. Galac és Sulina között 6 hónapig is eltartott egy út.

Jean Bart neves román író így írt Sulina dicsőséges korszakáról:

„Sulina az első romániai város, amelyben az egyesült Európa fogalmáról beszélhetünk: a XIX. század végén görögök, románok, oroszok, örmények, törökök, osztrák-magyarok, zsidók, albánok, németek, olaszok, bulgárok, angolok, tatárok, szerbek, lengyelek, lipovánok éltek itt együtt.”

A nemzetek közötti békés együttélést bizonyítja a városi temető is, ahol arisztokraták és szegény tengerészek nyugosznak egymás mellett békésen, sehol máshol nem található egységben.

Sulina felső bejáratánál öreg múzeummá átalakított világítótorony található és hollandos épületek. Ezeket állítólag a holland királynő építtette, aki átutazóban megállt a városban és egy pohár vizet kért. Egy öregasszony adott egy bögre Duna-vizet, amin úgy meglepődött a Felség, hogy gyorsan egy vízművet építtetett a jóravaló sulinaiaknak.

Régebb Sulinán csak három autó volt az egész városban: egy rendőrautó, egy mentőautó és egy tűzoltókocsi. Hiába, hogy nem volt forgalom, mégis sikerült összeütköznie a mentőautónak a tűzoltókocsival!

A mai városban sétafikálva azonnal megállapítottam, hogy a forgalom időközben jócskán túlnőtte a hagyományokat, mind vízi úton, mind a kövezetten fennállt az elgázoltatás veszélye.

Sulinában elsőnek a régi Szent Miklós ortodox templomot, a mellé épített újabbat, majd a híres Szent Sándor és Szent Miklós kétnevű katedrálist látogattam meg.

Ezt a templomot 1877 Szent Sándor napjának emlékére emelték, ugyanis ezen a napon a román hadsereg csatát nyert és Károly király elhatározta, hogy építtet két templomot: egyet a Duna forrásához, és egyet arra a helyre ahol a Duna a tengerbe ömlik. 1909-ben megszentelték a helyet és 1910-ben megkezdődtek a munkálatok. Ez áll az alapkő levelében:

„Ma, 1910. október 31-én elkezdődött egy isteni otthon építése Szent Miklós főpap és Szent Sándor emlékére, akik annak az augusztus 30-ának a védőszentjei, melynek napján a román csapatok 1877-ben a harctéren ősi erényeket csillogtattak meg. Őfelsége I. Károly királyságának és neje, Őfelsége Erzsébet királynő uralmának 45. évében. ”

A második világháborúban a németek lőszerraktárnak használták a templomot, amiért a Fekete-tengeren állomásozó oroszok megtámadták az épületet, de nem sikerült elpusztítaniuk. Az erősen sérült templomot később is raktárnak használták, de a legsúlyosabb károkat a várost 1970-ben sújtó árvíz okozta.