Magyarjárás Tatárországban (3)

VULCĂNEŞTI

Pobeda! - Győztünk! - A felszabadulási ünnepségen - Ismerjük meg Ivan Pavlioglut - Egy kis statisztika - Új hírek Kara Cobanról - Még egyszer a gagauzokról

A szerző - gagauz fiatalokkal

Reggel korán a rezesbanda muzsikája ébresztett, a zenészek teherautóval járták a várost és harci indulókkal, hazafias nótákkal trombitálták fel a  lakosságot.Reggelire rizses-laskás krumplilevest ettünk, meglepett, hogy a gagauzok is mennyire szeretik a zöldfűszereket. A levesnek kapor, leostyán és tárkony adta meg az ízét. Miután végeztünk az evéssel, elmentünk a városbeli emlékműhöz, amhol már nagy tömeg tolongott. A rendőrség-határőrség egyenruhás tagjain kívül ott voltak az érdemrendek és az évek súlya alatt roskadozó veteránok, a város előljárói és a cserkészegyesület helyi változata. Díszbeszédek, köszöntések, méltatások, szavalatok és énekek következtek, ezek áradatának csak az eső vetett véget. A kirakodott édességárusok, vándorfényképész és képeslapárus legnagyobb bosszúságára, akik aznap kénytelenek voltak igencsak soványka napi bevétellel hazatérni. Vaszilij barátommal az eső általi megverettetés elől a múzeumba menekültünk, és én még egyszer végignéztem azt, amit egyszer már láttam. A nézegetést egy tanítónő szakította félbe, aki nagyon híján lehetett a kellékeknek és a díszleteknek, mert a kultúrházban megtartott előadásra a múzeumból kölcsönözte ki a második világháborús kulacsokat, bonétákat, csajkákat és háromszögletű leveleket.

A művelődési ház  dugig volt gyerekekkel - úgy látszik, itt ma elsősorban ők ünnepelnek -, a felnőttek szívesebben maradtak az otthoni húsosfazék, a jó hideg sör vagy a vodka mellett, elvégre felszabadulási műsor a tévében is van. Belépő nem volt, úgyhogy oda ültünk, ahol helyet kaptunk, amely ülőhelyeket még nem foglalt el más.

Az ünnepi műsor előtt katonai indulók, hazafias nóták dobogtatták meg a szíveket és hangolták fel a nézőközönséget a fő produkcióra. Nekem is olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak úgy dobogtattam a lábammal. Elvégre a fasizmus bukását, a náci, hitlerista Németország bukását ünnepeltük. Ha győznek, akkor minden más alsóbbrendű népek elfogytával előbb-utóbb mi is sorra kerülünk és mehettünk volna a füstre.

Kevés műszaki hibától, utódlagos simításoktól eltekintve, végre megkezdődött a műsor, és a rendezők mindent összesűrítettek, amit csak lehetett. Volt szavalás ,köszöntő, népi tánc, népdal, műdal, hazafias dal, mini szinház szovjet katonának öltöztetett gyerekekkel és minden egyéb, ami ilyenkor szükséges.

A nézőtéren ünneplőbe öltözött gyerekek úgy viselkedtek, mint nálunk: különféle ropogtatnivalókat majszoltak, üdítőket kortyolgattak, mobiltelefonok tudását mérték össze, nevetgéltek, beszélgettek, drukkoltak a főszereplőnek, örvendezve tapsoltak, és a himnusz alatt dagadozott a mellük a büszkeségtől. Én is felálltam, én is tapsoltam,  én is örvendeztem ebben a közösségben, ahol hatalmas plakátok hirdették a győzelmet a fasista fenevad fölött, és a nép tiszta szívből örült,  nem csak kényszeredetten tapsolt mint nálunk Ceausescu bácsi idejében.

Az előadássorozatból legjobban a Katyusát és a kozák táncokat élveztem, ahogyan kipirosodott arccal, senkivel sem törődve ropták az otromba nagy csizmáikba bújtatott fiatal fickók.

Miután minden lejárt, Vaszilijjel elmentünk egyet levegőzni a városba, s a posta mellett összefutottunk egy barátságos öregúrral, aki a találkozás örömére románul is, gagauzul is elszavalta egyik költeményét. Amikor látta, hogy tetszéssel hallgatom rímeit, meghívott magához. Otthon aztán jól elbeszélgettünk és Ivan Pavlioglu személyében megismertem egy olyan költő,t aki zenészember, méhész, fényképész, csizmadia, kórusvezető, seprűkötő és hosszú évek óta özvegyember egyszemélyben.

Ivan Pavlioglu bácsi 1922-ben született Vulcăneşti-ben és hét osztályt végzett. A várost csak egyszer hagyta el életében, akkor édesapját kísérte el Galacra (1939). Románul az adventista bibliából tanult, és annyira jól, még most is az irodalmi nyelvet beszélte, minden idegen akcentus nélkül. Zenélni  előbb csak kedvtelésből kezdett, aztán valaki megtanította neki a kottát, ettől tovafele alaposabban tanulmányozhatta a zenetudományokat. Tudását előttem bemutatta: egyformán jól játszott balalajkán, gitáron, mandolinon és fuvolán. Zeneiskolát azonban nem végzett, ettől függetlenül zenét szerez és maga énekli szerzeményeit a népi ünnepségeken - mármint azokat, amelyeket nem fuvolára ír. Három fia szétszóródott a világban, egyik Kanadába ment, másik Ukrajnában dolgozik, a harmadikat pedig Kisinyovba szólította az élet.

Felesége halála óta Pavlioglu (Pál fia) bácsi többnyire egyedül van, mert fiai igen ritkán látogatják meg. Unatkozni nincs ideje, mert 30 év után is vezeti a kórust, verseket, dalokat írogat. Nemrégiben Gagauzia kormányzója pártfogásba vette, diplomát és egy televíziót adományozott neki, sőt még kéziratai megjelentetését is kilátásba helyezte. Csupa jó hír Pavlioglu bácsinak, aki a kommunisták idején annyi  tüzes beszédet tartott a vörösök ellen, hogy évtizedekig elzárták előle az érvényesüléshez vezető utat, hogy mint zenész vagy íróember  karriert építsen.