Japán erdélyi szemmel (15) - befejező rész

Autós szundi - Gyorséttermek 

Esküvő

A magas lábakon nyugvó városi autópályákon szabályos távközökben parkolóhelyet alakítottak ki a lerobbanó kocsik részére. Aki nem ismeri közelebbről Japánt, az ottani szokásokat, könnyen azt hiheti, hogy az autók jobbára déli 12 és 2 óra között romlanak el, mivel ilyenkor rendszerint zsúfoltak ezek a parkolóhelyek. Szűk területükön egymást érik a különféle teherkocsik, mikrobuszok és furgonok.
Közelebbről nézve kiderül viszont, hogy aggodalomra semmi ok, a járművek nem romlottak el, csupán a sofőrök és a munkások szigorúan betartják a jól megérdemelt pihenővel egybekötött ebédszünetet. Némelyek a magukkal hozott ételes és italos dobozokat bontogatják, mások erotikus képregényeket olvasnak, és szép számmal akadnak olyanok is, akik az autó bekapcsolt légkondicionáló berendezése mellett szunyókálnak egyet. Az arra haladó autósnak mindenesetre furcsa látvány, hogy itt-ott a vezetőfülke ablakán fehér zoknis lábak kandikálnak ki. Ezt az idillt sem rendőrautó, sem vontatóautó nem zavarja meg, mert Japánban a déli szundikálás teljesen megszokott és bevett dolog. Sok japán szemében ez a hasznos tevékenység megszentelt időtöltésnek tűnik. A kamionos az országúton, az építőmunkás az útmenti építkezésen egyaránt hódol e szokásnak. Előbb derekasan belaknak, aztán jót alszanak, mert az egy órás ebédszünetből bőven futja erre is. A gázművek szerelői még sátrat visznek magukkal, hogy a tetthelyen szundíthassanak. Az építkezésen dolgozó ácsok az évszak szerint vagy a napon nyújtóznak el, vagy a ház árnyékos oldalán. Mások a kocsijuk ülésén vagy a tetején hevernek végig. Nagyjából így van ez a gyárak ebédlőjében vagy a személyzeti termekben is. Az igazgatót nemigen zavarja, hogy mit csinálnak a munkásai.
A külföldiek előbb mindig megdöbbennek, amikor ilyesmit látnak, de meg kell szokniuk, meg kell tanulniuk és tudomásul kell venniük ezt a szokást. Azok a külföldiek, akik úgy beszélnek, gondolkoznak, dolgoznak, mint a japánok, japán ételeket esznek, japán újságot olvasnak, úgy térülnek-fordulnak, mint a japánok, könnyebben be tudnak illeszkedni és aránylag hamar el tudják fogadtatni magukat a környezetükkel.
Fordított a helyzet a gyorséttermekkel. Úgy látszik, sikerült az amerikai antigasztronómia uniformizált étkezési kultúráját rákényszeríteni Japánra is. A Mc Donald’s, a Burger King, a Gusto, a Dennis, a Wendy’s, a Pizza Hut, a Kentucky Fried Chicken, a Mr. Donuts nagyon jól szervezettek, és hatalmas sikereket könyveltek el mindenütt. Itt kevés a várakozási idő, az étkezéseket gyorsan le lehet bonyolítani. Az árak alacsonyak, és ezek az étteremláncok mindenütt a települések központjában, könnyen elérhető helyen találhatók.

Mindez nagyon is megfelel a japán munkásnak, tanulónak vagy hivatalnoknak, akinek nincs sok ideje pepecselni az amúgy is rövid ebédszünetben.

Magam is sokat étkeztem gyorséttermekben, főleg a Gustot, a Dennist és a KFC-t szerettem. Amikor az amerikai cégnél dolgoztam, hetekig hamburger-szendvicseken vagy rántottcsirke-szeleteken éltünk. A korai elhízással nemigen törődtünk, mert nagyon keményen melóztunk. Forrón nem is voltak olyan rosszak ezek az ételek, de hidegen sehogyan sem tudtam megbirkózni velük. Hátrányuk még az, hogy ha valaki huzamosabb időn keresztül gyorséttermekben készült vacakokat eszik, és rá mindenféle műlevet iszik, akkor egy idő múlva ízérzékelői eltompulnak, és az igazi ételeket meglehetősen furcsának fogja találni.

Mi újság a szexpiacon? 

Mindenek előtt a kuplerájban. Japáni tartózkodásom alatt jó néhányszor megfordultam a fenntemlített kétes hírű műintézetben. Látogatásaimat tisztán üzleti ügy motiválta: a Drywall Service USA-nál Jeff, a tulaj igen gyakran vette igénybe idegennyelvtudásomat, és nem csak a hétköznapi életben kellett tolmácsolnom neki, hanem még a nyilvánosházban is.

Japánban ugyanis bevett szokás, ha két cég üzletet szeretne kötni egymással, akkor azt vagy egy luxusétteremben, vagy egy kuplerájban kötik meg. Ennél alkalmasabb színtérre gondolni sem lehet. A fekete márványasztalra kiteregetett dokumentumok fölött néha elég nehéz meghozni a megfelelő döntést, ezt hivatott elősegíteni a bordélyház kellemes környezete, a zene, az italok és persze a nők, akik táncolnak, énekelnek, töltik az italt és később mást is csinálnak, ha létrejön az üzlet. Ekkor a cég vezetői kölcsönösen megtisztelik egymást egy, két vagy három nővel.

Egyébként Jeff nagy törzsvendég hírében állt, mindig hurcolt magával, hogy segítsek beszélgetni a nőkkel és hogy olvassam el neki a „szerelmes leveleket”. Nagy meglepetést okozott egy alkalommal, amikor felfedeztem, hogy a bordélyban európai nők is vannak. A meglepetés döbbenetté változott, amikor kiderült, hogy az ötven nőből 17 romániai.

Az utóbbi időben a japán szexiparban nagy változások történtek. Ez abból állt, hogy erősen kiszőkített, nagymellű és -alfelű szláv nőket állítottak csatarendbe. Később a ruszkikat kiszorították a román lányok úgy, ahogy annak idején az akkor legmenőbb árut, a filippinókat is félreállították az oroszok.

A japánok buknak a szőke, nagymellű nőkre. Nem csak alkalmi partnernek kellenek számukra, hanem házassági célból is nagyon sok kikötött már Japánban. Erről könnyen meg lehet győződni, csak be kell menni a japán nagykövetségekre a volt keleti tömb országaiban. Nagyon sok fiatal, szőke nőt látni gazdag, ám már öregedő japán farmerek vagy üzletemberek mellett, amint a formaságokat próbálják intézni.
Visszatérve a 17 román nőre, akik közül Jeff nyomban megvett hármat, a fordítás és az ivás szüneteiben sikerült megtudnom, hogy három hónapra jöttek ki bébiszitternek vagy táncosnőnek, aztán ide kerültek. Este kilenctől reggel ötig nyomják az ipart keményen, havi nyomorúságos 700 dollárért. Hatan laknak egy szobában és ráadásul nem mehetnek ki egyedül a városba. Miután jól rájuk ijesztettek, megtanították őket japánul motyogni, táncolni. Közben fel kellett dobniuk magukat a tulajnak és annak barátainak. Ha már nem bírták a japán ételeket, hamburgereken és hasonló szeméten tengődtek, vagy hozattak maguknak töltött káposztát Tokióból, a Darie étteremből. Ezeket a nőket Olténia, Moldova és Dobrudzsa legszegényebb falvaiból verbuválták, akiknek csak az volt a vágyuk, hogy minél hamarabb elkerüljenek otthonról, az ottani nyomorúságból. Volt, aki ráakaszkodott munka közben egy-két gyagyás öregúrra, akik tele voltak pénzzel és ha szerencséjük volt, sikerült annyit kicsalniuk, hogy később, itthon a pénzzel lehessen valamit kezdeni. Szomorú sors...

Japánban vannak olyan hotelek és hagyományos vendégfogadók, ahol a szállóvendéget megtisztelik egy vagy két nővel. Ez esetben nem szervezett prostitúcióról van szó, csupán különleges szolgáltatásról. Japán felfogás szerint a vendég ugyanis maga az isten, akiért mindent meg kell tenni, hogy maximálisan jól érezze magát, és általános tisztelet, megbecsülés övezze. Ezek a hotelek nem drágák, és a nők nyújtotta extrákat sem számítják fel. Ez benne van a szoba árában, úgy, mint máshol a reggeli.

A szállóba érkező vendég a szobakulccsal együtt kap két nőt, akik kötelesek a hotelben töltött idő alatt őt kiszolgálni és minden szolid kérést teljesíteni. Miből is áll ez a kiszolgálás? Először is a vendéget a szobájába kísérik, felviszik a csomagját, majd amíg az egyik teát főz, a másik elkészíti a fürdőt. Ezután, a csak vékony selyembugyiba öltözött nők megfürdetik a vendéget, és alaposan ledörzsölik, legvégül megmasszírozzák. A masszázs után az egyik nő feladja a vendégre a yukatát (ez egy könnyű, nyári kimonó, amit pizsamának is szoktak használni), a társa pedig felszolgálja a vacsorát. Közben italt töltenek, az asztallapba beépített tűzhelyen különböző ételeket készítenek, énekelnek és táncolnak. Étkezés alatt állandóan töltik az italt, és rakosgatják a jégkockákat a poharakba. Ha pedig elérkezett a lefekvés ideje, megágyaznak és meztelenül bújnak a vendég mellé a padlóra vetett japán ágyba. Némely hotelben a nők által nyújtott szolgáltatások elmennek az orális szexig, de ez a maximum, mert a ház szabályai megtiltják a vendégekkel való közösülést. (Elvégre így is élvezetes a dolog, mert ha valakit kétfelől melegítenek, hogy alvás közben meg ne fázzon, az nem lebecsülendő...)

Igaz, hogy a hotelek e célra nem alkalmaznak fotómodelleket, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a nők kissé molettek, de ez annál jobb a melegítés szempontjából, mert egy girhes nő ugyebár nehezen melegíthet, sőt inkább még azt a kevés meleget is elvonja, ami van. De a lényeg nem is a nők alkatán és szellemi képességein van, inkább a kedvességen, az udvarias magatartáson, a szolgálatkészségen, egyszóval mindazon, amivel egy nő jó légkört tud teremteni maga körül.
A szexhotelek vendégei inkább az üzletemberek és a hivatalnokok sorából kerülnek ki, olyanokéból, akik sokat utaznak üzleti célból, és épp valamilyen üzleti megbeszélésre igyekeznek, vagy onnan tartanak hazafelé. Az ülőmunkában vagy a lótás-futásban elgyötört, örökké stresszes hivatalnokoknak a boldogság netovábbját jelentik ezek a hotelek, mert segít kikapcsolódni és ha ideiglenesen is, de elfelejteni a munkahelyi problémákat.

Létezik egy másik típusú szexhotel is, ez nem egyéb, mint intim szálloda, amit azért hoztak létre, hogy a pároknak alkalomadtán legyen hová elvonulniuk, ahol kellemesen eltölthetnek egy pár órát. A japán lakásokban helyszűke miatt elég kényelmetlen a szexuális együttlét, főleg ha gyerekek is vannak, és ha a nagymama a családdal lakik. A falak nagyon vékonyak, és a szobákat elválasztó papírfalak a zajokat megszűretlenül továbbítják. Ezért valaki nagyon okosan kitalálta az intim szállókat, ahol bárki zavartalanul lehet a barátnőjével vagy éppen a saját feleségével. Esetleg a szeretőjével. Személyzet nincs, mindenütt felszerelt automaták várják a vendéget, aki ha bedobja a pénzt vagy a kártyát, akkor bemehet. A szobák kártyával nyithatók és lehet mindenféle szoba közül választani. Van mindenféle stílus különleges bútorzattal és fürdőmedencével, szökőkúttal, masszázsfotellel és még nem tudom, milyen ketyerével dúsított, hupililára mázolt szobák. Természetesen a megfelelő helyeken ott vannak az óvszer- és italautomaták is. Ha valaki óhajtja, megörökítheti a kellemesnek ígérkező tevékenységet. Sőt, a szexhotel kiagyalója még arra is vigyázott, hogy a bejárat és a kijárat ne egyazon oldalon legyen, hanem az épület különböző pontjain. (Gondolom, a kellemetlen találkozásokat és a családi cirkuszokat elkerülendő...)

Egyébként a szexhotel napközben a legolcsóbb, ilyenkor van a fullszezon, de este sem drága, úgyhogy akit nem zavar az erotikus környezet, sokkal olcsóbban éjszakázhat itt, mint más hotelekben.

Tagata jinja, a szex-szentély 

A termékenység kultusza már az ókori Japánban is ismert volt, és egyes szakértők szerint kínai vagy koreai közvetítéssel érkezett az országba. Más vélemények szerint lehetséges, hogy ez a történelem előtti időkben kifejlődött animista vallás maradványa.

Nagoja és Inujama városok között félúton található a szigetország egyedüli szex-szentélye, a Tagata jinja. A férfiúi termékenység tiszteletére szentelt sintoista templomot az amerikaiak tréfásan szex-szentélynek nevezik és igen nagy hírnévnek örvend a külföldi turisták körében. A szentély udvarán és csarnokában rengeteg kőből és fából faragott férfiúi ékességet csodálhat meg az idelátogató. A kulcstartóra akasztható mini mérettől kezdve a faltörő kos nagyságát elérő óriás phalloszig minden megtalálható itt. E kultikus termékenység-szimbólumokat minden év március 15-e körül megrendezett ünnepség keretén belül hordozzák körbe a városban.

A ceremónia eredete az ősidők ködébe veszett, talán a régi papok a körbehordozással próbálták megerősíteni a település lakóinak termékenységét és elűzni a rontást a nemzőképtelen férfiakról vagy a meddő nőkről.

Manapság a Tagata jinja látogatói többnyire kíváncsi turisták, de gyakran elzarándokolnak ide azok a japán nők, akik gyereket szeretnének vagy akiknek ez többszöri próbálkozás után sem sikerült. A szentély legnagyobb, valósággal oszlopnyi nagyságú és istenségként tisztelt phallusa előtt a nők elrebegik fohászaikat és segítséget kérnek az istenségtől gondjaik orvoslására. Ezután sor kerül az étel-, ital- és pénzáldozat bemutatására.

A termékenységszimbólumokat a hatás fokozása érdekében akár meg is lehet érinteni vagy megcsókolni. Legvégül a hívő amulettet vásárol a szentély udvarán található bazárban. Sok esetben az amulett egy cukorból és marcipánból élethűen megformázott hímtag. Úgy tartják, ha ezt egy meddő nő elszopogatja, akkor különösen termékeny és fogamzásképes lesz. Főleg, ha a pap jó pénzért megáldotta a csodahozó amulettet.

Népszerű játékok: szumó, golf, madzsong

Hála Japán nyitottságának és a telekommunikációs vizuális eszközöknek, mára a szumó ismertté vált a nyugati világban is és igen sok rajongója akad, akik a képernyő előtt szurkolják végig a mérkőzéseket. És habár Japánon kívül nemigen foglalkoznak versenyzők felkészítésével és a mérkőzések lebonyolításával, elmondható, hogy a szumóbirkózók között egyre több a külföldi, főleg a hawai.

A japánok ősi sportjai közül a szumó a legnépszerűbb és talán a legeredetibb is, mert más sportoktól eltérően, ezt nem érte külföldi hatás. Ez a sportjáték valószínűleg több ezer éves múltra tekint vissza, már a hetedik századi krónikák is a császári udvar kedvelt szórakozásai között említik. Később a belháborúk sűrűsödésével a katonai elit fizikai felkészítésének szolgálatába állították, de csak a XVIII. század óta mérik össze erejüket rendszeres fordulókban a tagbaszakadt óriások. Igazi tömegsporttá csak 130 évvel ezelőtt vált, ekkor határozták meg a mesterfokozatokat, a versenyszabályokat és a küzdéstechnikákat.
Laikusok számára a szumómérkőzések nem sokat árulnak el, noha nagyon könnyű megérteni a küzdelem lényegét. A versenyzők homokkal leszórt, kör alakú emelvényen egymással szemben felállnak, a harc lényege pedig kiszorítani az ellenfelet a körből. Ha a küzdők egyikének - a lába kivételével - valamelyik testrésze megérinti a földet, az vesztett. Ugyancsak vesztesnek nyilvánítják azt, aki elhagyja a küzdőteret.
A mérkőzéseket tradicionális ruhába öltözött bíró vezeti.

Első látásra a csak ágyékkötőbe öltözött, varkocsba kötött hajú szumó birkózók teste idomtalan hájtömegnek tűnhet, de a felszíni zsírrétegek alatt roppant izmok feszülnek. Mindkét versenyző a küzdelem előtt sót szór a küzdőtérre. A só a megtisztulást jelképezi. Ezt a gesztust többször is elismételhetik, ha egyikük nem érzi magát kellőképpen felkészülve a küzdelem megkezdésére, vagy visszafordul letörölni arcáról a verejtéket. A tulajdonképpeni küzdelem csak pár másodpercig tart, amíg sikerül egyiküknek felülkerekedni a másikon.

A szumóbirkózás tulajdonképpen rituálé, sok rajongóval. A nagy, 15 napos küzdelemsorozatokat évente hatszor rendezik meg a legnagyobb városokban, s ezeket minden rádió- és televízióadás közvetíti. Nagojában magam is láttam szumó birkózókat az utcán sétálni, olyan méltósággal, mintha legalábbis félistenek lennének. Igen, félistenek, csakhogy buta félistenek, mert aki sumo tori (szumó birkózó) akar lenni, annak nincs ideje másféle tanulmányokat végezni, minden idejét e sport köti le. Ezért a nagy sajtókonferenciák idején a szumósok nagyon szűkszavúan nyilatkoznak, inkább hümmögnek és bólogatnak, mintsem félrefusson a nyelvük és valami bárgyúságot mondjanak. Ennek ellenére töretlen tisztelet övezi őket és nagy elismerésnek örvendenek. Japánban vannak különleges szumó üzletek, ahol extra méretű ruhákat, cipőket és lakberendezési tárgyakat lehet vásárolni, ugyanis a legnagyobb termetű birkózók elérhetik a 250-280 kg-os súlyt is. Ezek a kolosszusok állandó segédet tartanak maguk mellett, aki segít nekik az öltözködésben, beköti a hajukat és elkíséri őket az illemhelyre, mivel a karjuk hossza legtöbbször nincs arányban testük méretével, ezért elképzelhető, milyen nehézségekkel jár bizonyos műveletek elvégzése.
A legjobb szumó birkózók akkora népszerűségnek örvendenek, mint Air Jordan vagy Brad Pitt, és ehhez még milliókat is keresnek. A tradicionális japán éttermek pedig szívesen büszkélkednek híres szumósok tenyérlenyomatával és névjegyével.

A golf a legnépszerűbb sportok közé tartozik itt, ámbár csak a harmadik hellyel büszkélkedhet a szumó és a baseball után. Viszont ez a szórakozás a legdrágább. Ismerve a közmondásos japán zsúfoltságot és az ezzel járó horribilis telekárakat, elképzelhető, hogy milyen drága mulatság egy golfpálya építése és üzemeltetése. Ezért egy híres golfklubba való belépő megszerzése komoly nehézségekbe ütközhet. Csak az lehet klubtag, akinek sok pénze van, vagyis a bankok és mammutcégek vezetői vagy a politikusok.

Igen nagy megtiszteltetésnek számít az, ha egy külföldi turistát meghívnak japán vendéglátói golfozni. Egyébként a golfpályán játék közben üzleti megbeszélések folynak. A japán menedzserek úgy tartják, hogy a környezet jótékony hatással van az igazán fontos döntések meghozatalában, főleg egy jól sikerült ütés után. A nagyvárosokban gyakran látni magas, zöld hálós építményeket, ezek sokszor bevásárlóközpontok vagy belvárosi lakónegyedek környékén vannak. Eleinte azt hittem, hogy madárházak, de később kiderült, hogy golf gyakorlópályák. Lehet itt is igazi golfot játszani, de az emberek elsősorban gyakorolni jönnek ide. Egymás után ütik el a labdákat. Nem a pontszámra mennek, hanem a mozdulatot csiszolják, a technikát, hogy miként lehet jól ütni. Mások egyszerűen csak az irodai munkában berozsdásodott ízületeket próbálják megmozgatni. Ezek a golf gyakorlópályák néha több emeletesek, este valóságos labda-esőt lehet látni, annyian vannak. Persze, a legfelső emeletek itt is drágák, és a pénzesebb embereknek vannak fenntartva, de a golfegyesületekhez képest itt nem kell több ezer dollárt felmutatni, hogy valaki eljöjjön egy órácskát golfozni. A golfpályát környező utcákban sokszor találtam kóbor labdákat.

(Az egyik ott lakó polgár mesélte, hogy egyszer valakit fejbekapott a golflabda és annyira megütötte, hogy az illető belehalt. Egy golfos üzlet eladója pedig elmondta, hogy a legjobb és legdrágább ütőket második világháborús relikviákból csinálják, például híres ágyúkból és rettegett csatahajók hajócsavarjaiból...)
Ázsia legnépszerűbb társasjátéka a madzsong, a dominóhoz hasonlít és valamiképpen az ezer éve, a kínai Szung dinasztia idején feltalált kártyajáték utóda. Négyen játsszák, s a résztvevők között ádáz küzdelem dúl, hogy a 144 darabból álló készlet téglácskáiból az összetartozókat egymáshoz illesszék.

Ez a játék sehol sem olyan népszerű, mint Hongkongban. Ezt játsszák a munkások az ebédszünetekben vagy a cégvezetők a hosszú üzleti tárgyalásokon. Japánban is nagyon elterjedt, a japánok közmondásos szerencsejáték-mániáját ismerve elmondhatjuk, a madzsong elfoglalta az őt megillető helyet a szumófogadások, a lóverseny, a motorcsónakverseny és a jatékautomaták között. Japánok milliói adják át magukat a madzsong-őrületnek otthon, éttermekben és játékbarlangokban.

Kobe

A szűk japán lakásokban szokott lenni egy speciális játékszoba, ahol minden hétvégén összegyűlnek a házigazda munkatársai és barátai. Ez a szoba a lakásnak az utca leghangosabb felére eső részében van, hogy a játékkal járó fülsiketítő csörömpölés ne zavarja a ház pihenni vágyó tagjait, ugyanis egy madzsong-parti mélyen belenyúlik az éjszakába.

A madzsong olyan, mint a kábítószer: minél többet játsszák, annál nehezebb abbahagyni. Nemegyszer megtörténik, hogy a játékosok 36 órát játszanak egyfolytában. A hivatalos verzió szerint madzsongot pénzben játszani mind Kínában, mind Japánban szigorúan tilos, de sokan áthágják a szabályt, mivel évente dollármilliók forognak kockán és cserélnek gazdát. Csak akkor nem játszanak pénzben, ha öregek is vannak a társaságban - ezt az öregek iránti tiszteletből teszik. Ha nem pénzben megy a játék, akkor már szinte nem is érdekes, a játékosok elveszítik érdeklődésüket. A madzsong annyira megbabonázta a tömegeket, hogy annak idején Kínában, a forradalom után Mao Ce-tung hivatalos rendelettel tiltatta be és a játékosok számára politikai átnevelést helyezett kilátásba.

Pszichológusok úgy vélik: amellett, hogy a madzsong egész családokat tesz tönkre, mégis megvan a jó oldala, és hasznos társadalmi célokat szolgál. A sűrűn lakott Hongkongban vagy Japánban a madzsong segít feledni a stresszes munkahelyi körülményeket és lehetővé teszi az agresszív indulatok levezetését. Napjainkban töretlen népszerűséget élvez és semmilyen hatósági rendelet nem tiltja a játékot, mivel a hatóságok - akik maguk is titkon nagy játékosok - rájöttek, hogy semmilyen eszközzel nem lehet már a játék óriási népszerűségét visszafogni.

(Jómagam a madzsongot nem mertem kipróbálni, mert egy balul sikerült szumó- és lóversenyfogadás elég érzékenyen érintett és anyagilag keményen betette nekem az ajtót...)

Várkastélyok 

A japán várkastélyok többsége a XVI. század második felében és a XVII. század elején épült. Ekkor dúltak ugyanis a legvéresebb hűbéri harcok és a legelkeseredettebb háborúk a hatalom birtoklásáért az egymással rivalizáló földesurak között. A várak és erődítmények többségével az a helyzet, hogy rémesen sablonosak és túlságosan hasonlítanak egymásra. Ezt azzal magyarázzák, hogy aránylag rövid idő alatt épültek fel, amikor mindegyik hűbérúr a már bevált sémák szerint igyekezett megépíttetni a saját védelmi erődítményét. Ebben a korban nemigen volt idő új stílusirányzatok szerint építkezni.

Később, 1603-ban, amikor Tokugawa Ieyasu nagyúr sógun lett, adódott volna alkalom nyugodtan építkezni, de a kormányzat, hatalmát féltve, szigorú rendelettel tiltott meg mindennemű építkezést.
Valójában mindegyik várnak megvan a maga sajátossága, építészetileg azonban nem sokban térnek el egymástól. Mindegyiknek hatalmas kőtömbökből épült az alapja, a felső építmények falait fehér burkolat takarja és a tetőzetük pagodaszerű.

A második világháború alatt számos várat lebombáztak, de később ezeket újjáépítették. Igaz, hogy vasbetonból, de talán azért, hogy soha többé ne éghessenek ki. Ilyen vasbetonvár a nagojai, az oszakai, a hiroshimai, az okazaki és még sok más. Tökéletes hamisítványok ezek, amire csak akkor jövünk rá, ha már bent vagyunk a termekben vagy ha figyelmesen megtapogatjuk a falakat.

Egész Japánban csak olyan négy vár van, melyeket valóságos nemzeti kincsként tartanak számon: a hófehér Himeji vár Oszakától nyugatra, a hikonei vár a Biwa-tó mellett, Matsumoto vára a Japán Alpokban és az Inujama jo Nagoja mellett. Ezen kívül úgy tartják, hogy a Himeji várkastély volt a legszebb, a Kumamotó a legerősebb, az oszakai a legnagyobb és az inuyamai a legrégebbi.

Okazaki városába biciklivel jutottam el Nagojából. Az alig 40 km nem okozott problémát, annál inkább az a tudat, hogy sajnos, a meglátogatandó okazaki várkastélynak is már csak az alapjai eredetiek. A második világháborúbeli szőnyegbombázásoknak köszönhetően, minden egyéb hagyományhű rekonstrukció. Épp ezért a kastélyban nem is volt gazdag múzeumi kiállítás, inkább csak pár magángyűjteményt nézhetett végig az érdeklődő. Annál inkább kárpótolt az a tudat, hogy itt született Tokugawa Ieyasu, a sógunátus megalapítója és a várkastély mellett található parkon átfolyó Yahagi gawa nevű folyó hídján találkozott Toyotomi Hideyoshi, a másik nagy, legendás hadvezér egy rablóvezérrel, aki később segítségére volt a nagyúrnak. A parkban nagyon szép látványt nyújtott a sok virágzó cseresznyefa, és a virágnézést a piknikkel összekötő japánok népes tömege. Mindenfelé vándorárusok kántáltak, egyik sült tintahalat, másik édességet kínált, ki-ki a maga portékáját dicsérte jobban, és próbálta túlharsogni a másikat.

A várkastély mellett volt szerencsém megnézni egy kardkiállítást is, természetesen ma gyártott szamurájkardokból, amelyeket mai mesterek készítettek hagyományos módszerekkel. Leszámítva a gyárban készült, olcsó vaskókat, amelyeket bárki pár száz dollárért megvásárolhatott, a kézzel kovácsolt kardok éppolyan kiválóan voltak megmunkálva, mint a szamuráj-időkben és darabjáért 30-40 ezer dollárt kértek. Ezekkel a kardokkal szabályosan ketté lehet hasítani egy embert, vagy egy csapással három egymás mellett állót lehet elmetszeni, mint valami szalmabábut.

Janpán erdélyi szemmel (14)

A japán posta 

A német postához hasonlóan erre is a pontosság és a jólszervezettség jellemző. Amihez jókora adag udvariasság és segítőkészség is társul. Nem csoda, hogy a postások Japánban megbecsült és köztiszteletben álló hivatalnokok. Bár léteznek magánposták és extra küldeményekkel foglalkozó cégek is az országban, a postások városi hivatalnokok, tehát az állam szolgálatában állnak. Ez nagyon jó és mellesleg biztos állásnak tűnik, mert a posta elvileg nem mehet csődbe, szolgáltatásaira úgy tűnik, mindig szükség lesz.
A postahivatal épületében az alkalmazottak kötelezően papucsban dolgoznak, cipőiket a bejáratnál lévő cipősszekrényekben szokták elhelyezni. Uniformisuk sötétkék, a piros motorbiciklivel közlekedő kézbesítőké viszont zöld. A járművön elől és hátul hálóval fedett táskák vannak, esős időben ezeket vízhatlan anyaggal vonják be és a küldeményeket is befóliázzák, hogy az eső ne tudjon kárt tenni bennük. A piros motoroknak jellegzetes hangjuk van, és már messziről hallani lehet, hogy érkezik a postás.
A postahivatalok reggel 9-kor nyitnak és 17 óráig tart a munkaidő (legalább is, amikor ott éltem, ez így volt). A hétvége szabad. Japánban mondhatni potom áron dolgozik a posta, ettől függetlenül gyors, pontos és megbízható. A piros postaládákba, amelyek két rekeszre vannak osztva (külföld és belföld) dobott küldemények az országon belül 24 óra alatt célba érnek. Az elveszett vagy megrongálódott csomagokért kártérítést fizetnek.
A postások a levelet vagy más küldeményt vagy a házak előtti postaládába teszik, vagy a tömbházlakások bejárati ajtaján lévő nyíláson becsúsztatják a lakásba. Szerencsére kutyaharapástól nem kell tartaniuk, mert sehol sem kerülnek kutyaközelbe.

Magyarok Japánban 

Az igazat megvallva, nem túl sok magyarral találkoztam Japánban. (Pedig a mondás igaz, hogy kezdve a sivatagoktól a nagy őserdőkig, mindenhol lehet magyarral találkozni, annyira szét van szórva ez a nemzet...)
Nagojában, a Gulyás étterem egész személyzete magyar volt: Csaba, a tulaj, a felesége Krisztina, a gyerekük Dani, ezen kívül a két szakács, Gábor és István. Nagojában lakott még Csabának az anyja, az apja és a nővére, aki japán férfihoz ment férjhez. Később elmentem még a Gulyásba látogatóba, és hallottam, hogy az István szakácsot kirúgta Csaba, mert rajtakapta, hogy a kasszából lopja a pénzt, ezzel megoldódott előttem a nagy rejtély, hogy miért volt nekem annyi hiányom kasszás koromban. Ezt Zoltán, az új szakács mondta el, akit István helyébe vettek fel.
Már eddig számtalanszor beigazolódott, hogy ahol két magyar van, ott a békességnek lőttek, mert az egyik nem tud megférni a másiktól. Így történt a Gulyásban is, mert alighogy megérkezett az új szakács, Gábor máris szívatni kezdte mindenféle aprósággal, és lépten-nyomon éreztette, hogy ő a rangidős, hogy ő már javakorabeli ember. Emiatt aztán majdnem verekedésig fajultak a dolgok.
Az egyik nap, amikor Zoltán szabad volt, elvittem városnézni, megmutattam a nagy áruházakat, a kis és olcsó üzleteket, a közeli postaépületeket, a buddhista templomokat és a pagodákat. Az egyik buddhista templom hátsó kertjében hatalmas Buddha-szobor állt és Zoltán olyan szemtelenül viselkedett, hogy szégyenemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Felmászott a szoborra és kérte, hogy fényképezzem le. Akármennyire kértem, hogy előbb jobb lett volna áldozatot bemutatni a templomban, aztán engedélyt kérni a szerzetesektől a fényképezésre, sehogy sem akart kötélnek állni. Ráadásul cipővel bement egy terembe, amikor az épületeknél voltunk. Pedig a tábla is ki volt téve, hogy a cipőt le kell vetni. Egyszóval Zoltán meggondolatlan zöldfülű turista módjára viselkedett, aki rá se bagózott a helyi szokásokra, ezáltal szégyent hozott rám, mert állandóan kellett nézelődjek, nehogy valaki meglásson.
Megfogadtam: senkit nem viszek többet templomlátogatásra. Még szerencse, hogy nem száz évvel ezelőtt voltunk itt, mert azért a szentségtörésért, amit Zoltán csinált, helyben levágták volna.
A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy ha magyarok találkoznak egymással külföldön (főleg a magyarországiak), egyáltalán nem mutatnak érdeklődést egymás iránt, sőt közönyösen viselkednek, barátkozásuk is csak felszínes és felületes. Ámbár ha két székely ember talál egymásra a világ végén, akkor azok egymás szájából kapják el a szót, úgy örvendenek egymásnak.
Egyszer meglátogattam a hamburgi Martin barátomat, és nála találkoztam egy velem egyidős pesti sráccal. K. Sebestyénnek hívták, a szomszéd városban lakott és egy japán zongoraművésznő volt a felesége. Nagy fellángolást és barátkozási kedvet azonban ő sem mutatott, talán lenézett, hogy míg ő nyelvtanár a Berlitz nyelviskolában, addig én a konyhában pucolom a halakat. Vagy amiért ő elvégzett egy vacak japán tanfolyamot a Rigó utcában s nekem nem volt semmi iskolám, ennek ellenére jobban beszéltem japánul, mint ő. Nagy a gyanúm, hogy soha nem járt Erdélyben és soha nem olvasott el egyetlen sort sem ezzel a témával kapcsolatban.
Egy útkereszteződésben találkoztam K. Károly egyetemi hallgatóval. Biciklivel voltunk és vártuk, hogy a piros átváltson zöldre. Rajtam a zsinóros ruhám volt, és miután egy darabig néztük egymást, ő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e? Charlie - mert az amerikai egyetemeken mindenki így hívta - szlovák volt, de az elhunyt apja iránti tiszteletből megtanult magyarul beszélni. Később sokat találkoztunk és jó barátom lett. Charlie romantikus típus volt, s ebbe törött bele a bicskája, amint elmesélte esetét egy japán lánnyal.
Az egyetemen beleszeretett egy lányba és udvarolni kezdett neki. Őrületes, hogy miket nem talált ki: verseket írt neki japánul és angolul, kiállításokra, koncertekre, múzeumokba hordozta, luxuséttermekbe vitte vacsorázni, zongorázott neki az étterem zongoráján, ezer papírszívet hajtogatott neki, minden nap virággal várta, elkísérte a munkába és onnan haza. És ezt a lány azzal köszönte meg, hogy lelépett egy szürke hivatalnokkal, akit frissiben osztályvezetőnek neveztek ki. Charlie nagyon le volt törve emiatt, és szerinte a nőnek nem gyertyafényes udvarlás kellett, hanem két kemény dolog: szex és pénz. Mégpedig sürgősen.
Charlien kívül még csak egy magyart sikerült megismernem, egy velem egyidős-forma lányt Nyíregyházáról, aki hozzáment egy japán tanárhoz. Szegénynek ugyancsak elment a szép esze, amikor ilyesmire vetemedett. A lányt Ny. Ágnesnek hívták, és őt is a zsinóros kabátom vonzotta hozzám egy metróállomáson. Ott laktunk egymás közelében és sokat bicikliztünk együtt, meg eljártunk bevásárolni. Néhányszor meglátogattam és csereberéltünk könyveket, videokazettákat. Csakhogy ez a barátkozás kezdett a férje idegeire menni, aki komoly féltékenységi jeleneteket rendezett, és egyszer szabályszerűen kidobott, amikor házilag olvasztott libazsírt vittem Ágnesnek. Egyébként a lánnyal nem egyeztem rosszul, sokat beszélgettünk a japánokról, az életről és arról, hogy mennyire melléfogott ezzel a házassággal. Lassan kiderült, hogy a férje valósággal terrorizálja és egyfajta házi rabszolgát akar belőle csinálni.
Az egyik nap a Zacco-ban Taka san, a fiatal segédszakács valami libahúspástétomot készített magyarországi libából, amely eredetileg a németeknek készült, de aztán valahogy Japánban kötött ki. Csak a libák comb- és mellehúsát használta fel, a többi a libák májával ment volna a szemétbe, ha idejében észre nem veszem és el nem kérem. A csontokból főztem otthon egy jó levest, és gondoltam, hogy a májat elviszem Ágnesnek. Be is csomagoltam szépen és elindultam, csakhogy pont egy házi veszekedés (verekedés?) kellős közepébe cseppentem, már amennyire a hangokból meg tudtam ítélni az ajtón keresztül. Ez természetesen megint csak miattam robbant ki már kora reggel, megérkezésemmel ezt még csak tetéztem, mert Ágnes az ajtón keresztül sírva kért, hogy menjek el. Ezzel pontot tehettem erre a barátságra. Pedig én sose akartam Ágnestől semmit. Sose néztem úgy rá, mint egy nőre, hanem mint egy szimpatikus magyar emberre, és ezért próbáltam tenni érte valamit.

A magyarok - japán szemmel 

Bizonyára sok ember számára érdekes lehet, hogy miként vélekednek a japánok Magyarországról és úgy általában a magyarokról. Rokoni érzéseket kelthet az, hogy a japánok is a családnevüket írják elől, az ő zenéjük is pentaton, és a genetikai állományukban léteznek bizonyos, a székelyekével hasonlatos faktorok. Azon kívül, hogy évente rengeteg japán utazik Magyarországra, a japán átlagember nem sokat tud a magyarokról, főleg a fiatalabb generáció. Akadt olyan japán is, aki megkérdezte, hogy Magyarország Indiában van-e, vagy hogy Budapesten a Rajna folyik-e keresztül. Az ilyen kérdésektől nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjam, de ha belegondolunk, itthon is ez a helyzet. Az átlagember számára maga a szó, hogy japán, szupermodern elektronikai cikkeket, a karatét, a gésát, a szamurájt, a kamikazét és a harakirit jelenti.
Az idősebb japánok meglepően tájékozottak a magyar kérdést illetőleg és rengeteg dolgot tudnak a monarchiával kapcsolatosan. Ismert még a magyar zene, a magyar zeneszerzők - Kodály és Bartók neve már fogalom. Az utóbbi években a japán turizmus megcélozta Magyarországot, ennek köszönhetően rengeteg magyar vonatkozású dolog vált ismertté Japánban.
A mobiltelefonok memóriaegységében tárolt 17 féle zene közül három biztosan magyar, a tévében a sajtot magyar zenével reklámozzák, a paplanok és párnák címkéin kiemelik, hogy a felhasznált libatoll Magyarországról származik, vagy a nagy éttermek előnyben részesítik a magyar libamájat az izraelivel szemben. A tévében hetente egyszer műsorra tűzött lovas-adásban a magyar lovassportok is helyet kapnak, és különböző gasztronómiai adások foglalkoznak a gulyással meg a Tokajival.
Nagojában jártam egy borkereskedésben, amelyben 15 féle magyar bort lehetett vásárolni. Igaz, hogy meglepően olcsó áron (1500-2000 jenért), de láttam 80.000 jenes Tokajit is. Sajnos, a magyar borok nem tudják felvenni a versenyt a francia vagy olasz borokkal, sem árban, sem minőségben, ennek ellenére a japán borászok elismerően nyilatkoznak a magyar borpincék termékeiről. Az 1880-as években különben Meiji császár kedvenc borai közé tartozott a Tokaji - mint a borok királya -, és az udvari szállító tekintélyes mennyiséget rendelt belőle a császár borospincéjébe.
A japán nagyvárosokban néha nyílik egy-egy magyar étterem, melyek naponta élethalálharcot vívnak a fennmaradásért, mert a japánok körében a magyar ételek nem igazán kedveltek. A túl zsíros, húsos, paprikás ételekről nem mondható el, hogy a japánság szájaíze szerint lenne, és ez érthető is egy olyan nép esetében, amely halon, rizsen és többnyire vegetáriánus ételeken nőtt fel. A nagojai Gulyás étterem például olyan ételeket kényszerült kivenni az étlapról, mint a paprikás csirke vagy a libamáj. A másik probléma pedig, ami komoly étlapgondokat okozott, az a halból és egyéb tengeri állatokból készített ételek hiánya volt. A vendégek többsége ilyen ételeket szeretett volna enni, ezek elkészítése meg nem a legkönnyebb dolog, ráadásul a magyar konyhának hiányzik a tengeri háttér. Érthető tehát, hogy a japán vendégek egy idő után elpártoltak az olasz és francia éttermekhez, oda, ahol az ilyen ételek mindennaposak.
A legnagyobb szomorúságot az okozta nekem, hogy a japánok alig tudnak vagy egyáltalán semmit sem tudnak Erdélyről és lakosairól. A Drakula-sztorit ugyan mindenki ismeri, ennek ellenére nem hiszem, hogy annak sok köze lenne Erdélyhez.
A magyar étteremben nagy ritkán találkoztam ugyan Erdélyre specializálódott néprajzkutatókkal, akik tudták rólunk az igazságot, de ez nem sok vigaszt nyújtott. Amikor japánokkal kellett ismeretséget kötnöm, mindig úgy mutatkoztam be, hogy watakushi wa toranshirubania no hangarijin desu (én erdélyi magyar ember vagyok), de azt hiszem, hogy ez nem sokat segített a helyzet megítélésében, mert a többség nem kérdezett vissza, hogy mi az a toranshirubania. Az utolsó előtti szócska azonban megragadt mindenkinél (hangarijin - magyar ember), ezzel egy kalap alá vettek a magyarországi magyarokkal, s bár tiltakozni szerettem volna, magyarázkodásra már nem volt sem idő, sem lehetőség. Így hát rájuk hagytam.

Jó állások rangsora 

Jeleztem már, hogy Japánban az a legjobban menő dolog, ha valakinek magántanítványai vannak és lehetőleg golfot, idegen nyelveket, teniszt, egzotikus táncokat tanít, netán balett-, úszó- és zongoraórákat ad. Így lehet kevés fáradsággal, aránylag kis idő alatt jó pénzre szert tenni anélkül, hogy feláldoznánk a szabadidőnk 90 százalékát.
A magántanárság mellett, nagyon jól fizetik még a professzorokat, valamelyik extrém munkaterület szakértőit és természetesen az orvosokat.
A hétköznapibb foglalkozások esetén nem azt nézik, hogy az illető mennyire tud robotolni és mennyit teljesít, hanem az életkor, lojalitás és a cégnél eltöltött évek után fizetnek. A pék, a szakács, a cukrász és a pincér szakmák nem a legjobbak, mert nem megbecsült foglalkozások, és a bérezés meglehetősen alacsony. Főleg a pékek vannak hátrányban, mert Japán nem kenyérfogyasztó ország. A nagy, kiadós házikenyerek helyett inkább a kis, mindenfélével megtöltött zsemlék és kiflik a menők, amelyeket a japánok szívesen fogyasztanak reggelire.
Nagyon jó foglalkozás még a színész szakma. Nem muszáj az embernek főszereplőnek lennie valami szirupos ízű szappanoperában, mert a reklámok is jól hoznak a konyhára, s szerencsére van belőlük elég.
A fotómodell szakmával az a baj, hogy bizony, elég ritka a munka a nagy divatlapok háza táján, mert nem mindennap bocsátanak ki egy-egy katalógust.
Megemlíteném még a tolmácsolást és a fordítást mindenféle idegen nyelvekről japánra és fordítva. Habár ez a munka alapos felkészülést és elmélyült szakmai tudást igényel, mondhatnám, talán ez a legjobb az összes eddig felsoroltak közül, mivel egyáltalán nem nagy a konkurrencia.

Ázsia legnagyobb állatkertje 

A nagojai állatkert a maga nemében egyedülálló: ez Ázsia legnagyobb állatkertje. A húsz hektáros tényleges kerthez 82 hektáros park is tartozik, amelyet bejárni nem elég egy nap. Az állatkertben ráadásul olyan sok a látnivaló, hogy sosem tudtam mindent megnézni, noha háromszor is fölkerestem.
Rengeteg ott az állat, a kifutókat csak vizesárkok választják el a látogatóktól. Van botanikus kert, bogárgyűjtemény, virágház, akvárium, terrárium, falumúzeum, hatalmas parkok és sétálóutak, éttermek és szabadidő-központok. Néha az az érzésem támadt, hogy a kertben több hely van az embereknek, mint az állatoknak.

Japán erdélyi szemmel (13)

Kulináris és egyéb furcsaságok 

O mochi: nehéz megfelelő magyar kifejezést találni a japán újév speciális süteményére. Végül elneveztem olvadt rágóguminak. Ez úgy készül, hogy a rizst megfőzik, nagy mozsarakban, fakalapácsokkal összezúzzák, majd összegyúrják és gömbölyű vagy négyszögletű fehér darabokra vágva megszárítják. Ezt később tűz fölött megpirítják és különféle édes porokban meghempergetve eszik, esetleg fekete algalapba tekerve vagy levesben megfőzve fogyasztják.

Az o mochi olyan, mint a rágógumi, nyúlik és nehezen lehet lenyelni. Emiatt már sok öregember megfulladt, mivel túl mohón és túl forrón fogyasztották a mochit.

Régebb minden család saját maga készítette el ezt a ragadós, nyúlós édességet. Faluhelyen, a falu piacán valóságos népmulatsággá fejlődött a mochidöngölés, ahol ki-ki tréfás dalokat énekelt és kedvére táncolt. A férfiak döngölés közben mindenféle pajzán versikéket mondtak, közben akrobatikus mutatványokat végeztek a kapaszerű döröckölővel.

A külföldiek eleinte nem értékelik a mochit, de aztán rendre megszeretik. Nagyon sokféle mochit lehet kapni az erre szakosodott üzletekben: létezik piros, zöld, barna, sárga és fehér. Én mindig cseresznyevirágízűt, zöld teával ízesítettet és valamiféle fahéjhoz hasonló porral beszórt mochit vásároltam nagy előszeretettel.
Az o mochi igen kiváló ajándék, ha öregemberekhez megyünk látogatóba. Íratlan szabályok szerint mochit és speciális, idős embereknek készített, erősen fűszeres cukorkát vásárolni a legildomosabb, ezzel szerezhetjük a legnagyobb örömet a házigazdának. A mochit aztán zöld teával együtt kell elfogyasztani.
Yakiniku resutoran: sülthús-éttermet jelent japánul, ahol sülthús-specialitásokat ehetünk. Minden városban működnek ilyen éttermek, amelyek az utóbbi időben valóságos étteremlánccá alakultak. A rendkívüli népszerűség oka, hogy itt korlátlan mennyiségű ételt lehet elfogyasztani, megszabott összegért. Miután a vendég félórás várakozás után feliratkozott a várakozó listára, további félóra múlva asztalhoz is juthat.
Az asztalok mellett hűtőszekrényekkel ellátott pultrendszer áll, ahonnan mindenki elveszi azt, amit enni szeretne: zöldséget, gyümölcsöt, levest, rizst, sushit, desszertet és az étkezés fénypontját jelentő nyers húst, amit aztán saját kezűleg süt meg az asztalába épített tűzhely rácsán.

A választék óriási. Van itt mindenféle hús és belsőség, befűszerezve vagy fűszerezés nélkül, amiből a nagybélűek örömére pukkadásig lehet zabálni. Az egyetlen szabály az, hogy 1.700 jenért kizárólag 90 percig lehet enni, és nem szabad semmilyen maradékot hagyni. Továbbá, ha elvettek valamilyen készételt a pultokról, azt nem szabad visszatenni. Ha valaki kifut az időből, vagy nem tudja megenni mindazt, amit a tányérjára szedett, büntetést fizet.

A yakiniku resutoranokban állandóan telt ház van, és szenzációs látvány tárul a belépő szeme elé, ahogy mindenki süt-főz az asztalánál és tömi magát. Folyik a sör és a szaké - igaz, ezért külön kell fizetni - és a legtöbb asztalnál nagy baráti társaságok ünnepelnek, mivel ide nem szokás egyedül vagy párban jönni. Hétvégeken sok család kerekedik fel és látogat el a yakiniku resutoranba, de a törzsvendégek zömét a mindenféle kisebb-nagyobb cég és hivatal alkalmazottai, továbbá a fiatalkorúak alkotják.
Kobei marhahús: az O Barquinho francia étterem egyik híres specialitása a kobei marhahúsból készült steak volt. Mindig a vendég asztalánál kellett megsütnöm, méghozzá forró márványlapon.
Gasztronómiai körökben a kobei vagy matsuzakai marhahúsról úgy beszélnek, mint valami istenségről, akinek áldozatot illik bemutatni. Még tiszteletlenül sem szabad beszélni róla, s nagyrabecsülésünk jeléül az egekig kell magasztalni és csak szertartásos mozdulatokkal szabad dolgozni vele. A nagybetűs kobe marha, az o kobe gyu annyit tesz, mint a tiszteletre méltó kobei marhahús. Mindez nevetségesnek tűnik azok számára, akik nem ismerik e különlegességet.

De nem is közönséges hús ez ám!

Kobéban, a híres kikötővárosban 35.000 család istállóiban tenyésztik a sötét színű japán szarvasmarhát, amelyből a világ legjobb rostélyosai készülnek. Ezek az állatok a szokásos takarmányon kívül válogatott tápszerekből, halból és rizsből összeállított speciális menüt kapnak, sörrel itatják és napi öt órán át masszírozzák őket. A masszás alatt a marhák szőrét rizspálinkával permetezik, és klasszikus zenét hallgattatnak velük a stressz leküzdése végett. A masszírozás hatására a zsír beivódik a húsba, és olyan lesz, mintha szalonnával lenne megtűzdelve: szép, márványozott mintázatú, hihetetlenül porhanyós és ízletes.
Magam is ettem kobei marhahúsból készült steaket, persze, nem mint vendég, hanem csak abból, ami a vendégek után maradt, vagy azokat a húsdarabokat, amelyeket a sütés után levágtam a hús két végéről. Hétköznapi halandónak a kobei hús szinte megfizethetetlen, mert 100 g marhahús több mint 100 dollárba kerül, és nem csak Európában, hanem Amerikában is kellő tisztelettel üdvözlik a kaviár, a szarvasgomba, a homár, az osztriga és egyéb hasonló ínyencségek sorában.

Naneki neko: csalogató macskát jelent japánul. Ez egy nagy, fehér porcelán macska, amely megtalálható az éttermek, szerencsejáték-kaszinók, orvosságos üzletek, fodrászatok, egyszóval, minden olyan üzlet előtt, amely a vendégekből él. A macska szerepe becsalogatni a vendéget, vigyori pofájával és az egyik mancsával hívogatóan integetve. Állítólag a naneki neko jó szerencsét, gazdagságot és boldogságot hozó amulett, amelyet ajánlatos minden étteremtulajdonosnak beszerezni. De láttam mini változatban kulcstartón is fityegni. Kérdés, hogy a naneki neko-készítők valóban boldog, gazdag és szerencsés emberek-e? Vajon ők mire vitték?

Mamemaki: a szójababszórás ünnepe. A régi holdnaptár szerint február 3-án vagy 4-én ünneplik a japánok a tavasz érkezését. Ez az a nap, amikor a tél átadja a helyét a tavasznak. Az emberek ilyenkor összegyűlnek a nagyobb szentélyek körül, és egy marék szójababot szórnak szét. De teszik ezt otthon is, a házuk körül, és a ház egyes helyiségeiben is. Úgy vélik, hogy a szétszórt szójabab szerencsét hoz és elűzi a gonosz szellemeket. Közben ezt kiáltják: Fuku wa uchi, onyi wa soto (Szerencse bent, ördög kint).
A mamemaki kedves szertartását a mai modern Japánban is végigcsinálják, már csak a hagyományok kedvéért is, nem mintha hinnének az ördögűző bab erejében.

Személyzeti gondok 

A nagy japán cégek alkalmazottjaihoz hasonlóan, az éttermek személyzetének is kijár néha a jól megérdemelt pihenés és lazítás. Különösen forgalmas napok után, a munka végeztével az étterem vezetőjének szokása meghívni a személyzetet egy bárba vagy étterembe.

Japánban évente körülbelül 3,5 trillió jent költenek el reprezentációs célokra, ide tartoznak a cég számlájára elfogyasztott ebédek és vacsorák. A bárok és az éttermek pedig ilyenkor egyfajta nevelőintézetté válnak, a menedzserek itt foglalkoznak a személyzet átnevelésével.

Az ilyen összejöveteleken úgy kell inni, mint egy kefekötő, ez szabály, íratlan törvény, ami ellen nincsen apelláta. Sokszor a tulajdonos maga is versenyt iszik az alkalmazottakkal, és a meghívást nem lehet visszautasítani.

A tulajdonos és a menedzserek számára e meghívás azért fontos, hogy a nem hivatalos közegben könnyebben kifürkésszék az alkalmazott gondolatait, magánvéleményét az étteremről, a munkáról, a tulajdonosról, stb. Ha a tulaj munkaidőben kérdezné meg az alkalmazottakat, azok csak udvariasságból is semleges és kitérő válaszokat adnának. Egy bárban viszont, az alkoholtól nekihevült emberek önkontrolljukat vesztve kipakolják minden sérelmüket, hangot adnak elégedetlenségüknek. A becsípett alkalmazott mindent szabadon elmondhat a főnökének, akár le is hülyézheti. A tulaj ezt nem veszi komolyan, nem sértődik meg és nem áll bosszút az alárendeltjén. Célja teljes és összeillő képet nyerni az étterem belső helyzetéről, a munkaviszonyokról és az alkalmazottak problémáiról.

Egy bárban a tulajdonosnak lehetősége nyílik arra, hogy semleges környezetben tegyen észrevételeket az alkalmazottnak és figyelmeztesse őt hibáira. A menedzserek úgy vélik, hogy az alkalmazott a nyilvános szidás következtében „elveszítené az arcát” és a megszégyenítés miatti megbántottsága elfödhetné előle az ítélet igazságosságát. Ezért a bírálat hatékonysága mérhetetlenül csökkenne. A japánok szerint egy bárban, félrészeg alkalmazottak között egyáltalán nem csökken a tulajdonos presztízse, és nem rombolódik le a tekintélye. Ugyanis ő fizeti ki a számlát az elfogyasztott ételekért és italokért.

Egy ilyen átnevelő tanfolyam végén a személyzet ünnepélyesen ígéretet tesz, hogy a közeljövőben még szorgalmasabban fog dolgozni és köszönetet mond a tulajdonosnak, hogy kitüntette őket bizalmával.

Egy remek üzlet: a magántanárkodás 

Az egyik legjobb, legkönnyebb és talán a legjobban jövedelmező állás Japánban a házitanítványokkal való foglalkozás. A legjobb fizetéseket a zongora-, balett-, golf- és nyelvtanárok vágják zsebre. Sok, Japánba szakadt külföldi a magánórákat tartja főfoglalkozásának, hisz ezekből lehet a legjobban megélni, a kezdeti idők buktatóit leküzdeni.

Japáni tartózkodásom alatt én is voltam magántanár. Könnyű volt azzá válnom, hiszen még a nagyvárosokban is nagyon kevés a külföldi és ezért nem igen kellett a konkurenciától tartanom. A tanítványokat az éttermen keresztül szedtem össze, a törzsvendégekkel való beszélgetések előbb-utóbb oda lyukadtak ki, hogy valakinek valakijét kellett tanítani valamire. Így sikerült összeszednem egy magyar, egy német és egy operatanítványt. Az első kettő üzleti útra indult Magyar-, illetve Németországba, az operatanítvány mint zenészember, valami koncertre készült, de sehogy sem tudott megbirkózni a kiejtéssel és a hanghordozással. Minden hétfő délután két óra hosszat énekeltünk és birkóztunk Mozart Varázsfuvolájának régimódi szövegével.

A tanítványok nagyon jól fizettek, egy órára 100 dollárt szántak, ez japán felfogás szerint nem túl nagy összeg, mert vannak tanárok, akik még ennél is többet kérnek. Operatanítványom sokszor nem volt bővében a pénznek, és megesett, hogy gyakran természetben fizetett. Hol egy láda paradicsomot hozott, hol barackot, hol retket, mikor minek volt a szezonja. (Jól fogott az is, legalább nem kellett megvásárolni...)
Sokat kínlódtam a tanítványaimmal, mert a legtöbb gondot nem a grammatika okozta, hanem a kiejtési nehézségek. A japánok többsége képtelen különbséget tenni az r és az l hang között, ezenkívül hihetetlenül nehéz kiejteni nekik a zs, ty, gy, ny, ö, ü hangokat. Két vagy három egymás mellett lévő mássalhangzó kiejtése ugyancsak komoly probléma. S ne beszéljünk akkor a lengyel nyelvről, ahol akár öt vagy hét mássalhangzó is kerülhet egymás mellé.

Szexboltban 

Külvárosi bolyongásaim közben egyszer ráakadtam egy szexüzletre. Bent egy kicsípett öregasszony fogadott, olyan szívélyesen, hogy eleinte azt hittem, álcázott bordélyba kerültem. A madámon is látszott, hogy fiatal korában keményen beleléphetett az éjszakába.

A szexüzletben aztán egy egész vibrátor-arzenált láttam, üveg alatt, tartókban, úgy nézett ki az egész, mint egy fegyverkereskedés árukínálata. Volt ott mindenféle kaliberű játékszer, a legérdekesebbnek azt találtam, hogy a japánok a kis, miniatűr mütyüröket részesítik előnyben, a nagy, 20 cm-es banán vagy torpedó alakú szerszámokkal inkább fájós vállat masszíroztatnak. Sok, masszázzsal foglalkozó lap is, a különféle gépek mellett a legnagyobb lelki nyugalommal ajánlja masszírozás céljára a nagy méretű vibrátorokat.

A szexüzletben láttam még rengeteg külföldi szexlapot, videokazettát, természetesen mozaikozva a kényesebb részeket, ugyanis Japánban nem szabad megmutatni a genitáliákat filmen vagy könyvben.
Se szeri, se száma a beugrató játékoknak és ajándékoknak, például ha a szakéspohárba szakét töltünk, egy meztelen nő képe jön elő az üvegen, vagy az óvszer cigarettának volt álcázva, szabályos csomagolásban, szokványos dobozban. A beugratós ajándékoknál mindig a végén derül ki, hogy sosem azok, aminek gondoltuk őket, és gyakran valami szembeugrik az ünnepelttel. Lehetett ott tubusban emberi melléktermékeket is venni, ezek a megtévesztésig hasonlítottak az eredetihez színben, küllemben és szagra egyaránt.

Azt hiszem, azokra gondolt itt a gyártó, akik kellemetlenséget akarnak okozni haragosuknak, vagy igencsak meg szeretnék tréfálni barátaikat egy-egy partin.

Kirándulás Toyota Citybe 

A világhírű japán autómárkára utaló Toyota City neve valójában Komoro. Csakhogy ezzel a névvel elég nehéz lenne eladni a Toyota autókat, ezért változtatták meg a jobban csengő Toyota városra.
Egyébként a város ugyancsak megérdemli e nevet, mert az egész település egy hatalmas gyárkomplexum és szerelőcsarnok. Továbbá munkásszállók, játékbarlangok, éttermek, éjszakai klubok, bankok és non-stop élelmiszerüzletek egészítik ki a képet.

Itt, Toyota városban a legnehezebb dolog barátnőre szert tenni, mert a város lakosság többségét autószerelők és mindenféle hímnemű szakik alkotják, akik a jó kereset miatt jöttek ide más vidékről. Az már magától értetődő, hogy minden alkalmazott csak Toyota autóval járhat. Így írja elő a cég belső szabályzata.
Hétfőnként sokat jártam Toyota Citybe az egyik pincér barátomhoz, akivel az O Barquinhoban együtt dolgoztunk. Ő nem a városban, hanem valami irdatlan nagy és elhagyatott dzsungelben lakott, ahol még a legközelebbi szomszéd is kilométerekre lakott. Elég nagy birtokuk volt hatalmas házzal és kerttel, ami nagy szó a városban, de itt, a világ végén teljesen normális dolog. A garázsban állandóan nyolc autó parkolt, mert a barátom családjában mindenkinek volt egy-két autója: egy a városi parádéhoz, egy pedig a dzsungelbe.
Nagyon élveztem a dzsungelben lenni, csak a milliónyi szúnyogot nehéz elviselni, és esőzéskor a bokáig érő sarat. A barátommal hatalmas grillpartikat csaptunk, és próbáltuk kipihenni a rázós hétvégeket. Közben kertépítéssel foglalkoztunk, és én próbáltam megtanulni, amit lehetett, mert a japán kertekhez akkoriban nem sokat konyítottam.

Japán erdélyi szemmel (12)

Vendégszeretet - Új szomszéd 

Marhanézés egy japán farmon - városiaknak szenzáció

A japán tudvalevőleg vendégszerető ember, viszont nem fogad vendégeket! Vagy csak nagyon ritkán. Ezt nem fukarságból teszi, hanem mert a japán lakások többsége - eltekintve a nagy falusi házaktól - teljesen alkalmatlan a vendégfogadásra. Minden túlságosan szűkre méretezett. A családfő szobája félig iroda, félig könyvtár, a családi hálószoba tabu, a nappaliban nincs hely, mert tele van zsúfolva, s marad a gyerekszoba, ahonnan a gyerek áthurcolkodik aludni a szüleihez, ha netán külföldi vendég érkezik. A konyha annyira szűkre szabott, hogy a család se tud egyszerre megvacsorázni benne.

A japán ember, ha vendége érkezik, legyen az külföldi barát vagy akár rokon a szomszéd városból, a legszívesebben úgy oldja meg a vendéglátás gondját, hogy elviszi a vendégét egy étterembe étkezni és egy szállodába aludni. Ha nagyobb társaságról van szó, akkor a házigazda egy teaházba vagy egy étterembe invitálja vendégeit. Majd, ahogy kezd késő lenni, feltűnés nélkül rendezi a számlát, gondoskodik tartalék italokról és szép csendesen lelép. Így ad lehetőséget a vendégeinek, hogy addig maradhassanak, ameddig csak nekik jólesik. Így nem kerül senki sem kényelmetlen helyzetbe, mint otthon, a családi környezetben, ha a vendég igencsak belemelegedik a beszélgetésbe és túl hosszúra nyújtja a látogatását, nem törődve azzal, hogy talán a háziak már lepihennének.

Egyébként igen nagy megtiszteltetés, ha egy japán vendégül fogad egy külföldit, és meghívja a házába. Ha pedig megosztja vele az ételét és italát és fekhelyet is biztosít számára, akkor igen nagyra becsüli a vendéget, már-már családtagnak tekinti.

Ha valaki új lakásba költözik, akkor köteles a tőszomszédait meglátogatni, és megajándékozni őket. Ez az ajándék majdnem minden esetben ízlésesen csomagolt sütemény. Az ajándék átnyújtása közben kérjük a szomszédot, hogy fogadjon barátságába és jóindulatába mint új lakót. Ez nem jelenti azt, hogy most már barátok lettünk és éjjel-nappal átjárhatunk egymáshoz; Japánban egyáltalán nem szokás a szomszédolás. És erre nem is igen jutna ideje senkinek a reggeltől estig tartó munka miatt.

Én sem ismertem a szomszédaimat, nem volt időm találkozni velük. Ha éjjel megérkezett egy autó és leparkolt, akkor tudtam, hogy az első emeleten a legutolsó lakó jött meg, ha motorbicikli berregett, akkor a földszinti lakót azonosítottam. Fölöttem egy néger orvos lakott, akivel minden fél évben találkoztam és beszélgettem is tíz perc erejéig. Nagyon örvendett, hogy én őt mint kenyai polgárt kiszuaheli nyelven szólítottam meg.

(Néha elég pocsék érzés volt, hogy az ember még a szomszédait sem ismerheti, és nem barátkozhat velük, mert mindenki fut a pénze után és senkinek sincs ideje másra.)

A szomszéd köszöntésének a szokása a beköltözés napján régi középkori maradvány a sógunátus idejéből. A szigorú rendeletek szerint annak idején öt egymás mellett lakó család kölcsönösen figyelt egymásra, és felelt egymásért. Ha valaki gyanús dolgot művelt, a legközelebbi szomszéd azonnal jelentette a hatóságnak, de az is előfordult, hogy egy miatt mind az öt család bűnhődött.

Ez a rendszer nagyon jól bevált egészen a második világháborúig.

Életbevágó közmondás: ki korán kel, aranyat lel 

Ezt a mondást akár örök érvényűnek is lehetne értelmezni Japánban, mert személyesen 16 alkalommal találtam aranyat, ezüstöt, gyöngyöt és féldrágaköveket az utcán. Igaz, hogy az ékszereket az autók eléggé megrongálták, és csak mint tört aranyat tudtam értékesíteni, de azért ez is valami.

Pénzt is lehet találni az utcán, jobbára érméket. Mivelhogy rengeteget karikáztam minden nap, nem került nagy fáradságomba, hogy éles szemmel észrevegyem, ha az úttesten valami csillog. A levélbélyegre való így majdnem minden nap kikerült.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miként kerülhet az útra ennyi pénz, de nem tudtam elfogadható magyarázatot találni: a motoros fiatalok zsebéből szóródhatott ki, netán olyan gazdag üzletemberek dobták el, akik nem akartak a tárcájukban cipelni holmi majdnem értéktelen érméket, mint például az egy jenest, vagy az öt jenest.

A gyorséttermekben gyakran láttam, hogy a kasszánál fizetés után egyes vendégek a tárcájukban lévő összes aprópénzt az 50 jenesen alul beletették egy, a pulton elhelyezett üvegbe vagy műanyag dobozba.
Akárhogyan legyen is a dolog, nekem jól fogott a talált pénz. Két vagy három alkalommal előfordult az is, hogy útban hazafelé a szórakozó-negyedeken keresztül bankjegyeket is találtam. Talán részegek szórhatták el.

Megfigyeltem, hogy a japánok nem nyúlnak az ilyen földön heverő pénz után, akármekkora címletben is legyen, annyira tiszteletben tartják a más tulajdonát.

Virágvadászaton 

Nagojában hagyomány, hogy egy étterem megnyitásakor az első nap rengeteg virágot raknak ki az étterem elé nagy kosarakban. Ezek nem egyszerű mezei burjánok, hanem a legdrágább és a legjobb virágüzletekben vásárolt, különösen szép virágok.

Több ezer virág sorakozik a kosarakban lévő, vízzel átitatott speciális szivacsokba beállítva, valóságos virágerdő. Egy kosárban annyi van, amennyit 2-3 felnőtt ember ölben képes elvinni. Az étterem megnyitását követő ceremónia után ezeket a több ezer dollárba kerülő virágokat a megnyitóra összegyűlt közönség, a kíváncsiskodók és a járókelők bátran hazavihetik, anélkül, hogy egy fityinget is fizetnének érte. Főleg a nyugdíjas öregasszonyokból álló csoportok bizonyulnak nagy virágvadásznak - valósággal illatra mennek - és már kora reggel óta kerülgetik a virágkosarakat. Egy ilyen virágéhes női csoport után alig marad valami a kosarakban.

A játékszabályokat mindenki betartja: a személyzet, miután végzett a kosarak elkészítésével, azokat minden őrizet nélkül hagyja, hiszen tudják, hogy senki el nem vesz semmit. Csak a ceremónia után szabad megrohamozni a kosarakat.

Ez a különös és számunkra kissé érthetetlen szokás Japánban nagyon természetesnek számít. Az új étterem a virágokkal szeretné felhívni magára a figyelmet, és ezáltal kéri, hogy a jövendőbeli vendégek fogadják jóindulatukba, térjenek be gyakran és fogyasszanak minél többet.

Az étterem tulajdonosa szerint jó jelnek számít, ha az odalátogatók szívesen fogadják a virágokat, és derekasan kifosztják a kosarakat. Minél gyorsabban fogynak el a virágok, annál nagyobb a tulajdonos és a személyzet öröme, hiszen ezek az emberek így érdeklődést mutatnak az új étterem iránt.

A baj ott szokott kezdődni, ha senki sem hajlandó hazavinni a virágokat. Amennyiben egész nap ott fonnyadoznak a kosarakban, egész biztos, hogy hamarosan be lehet zárni a boltot, mert a nagyközönség egyszerűen nem akarja tudomásul venni az új étterem létezését, tehát az indító reklámhadjárat meghiúsult. Magam is tanúja voltam egyszer, amikor egy frissen nyitott kis étterem nem egészen két hét alatt már húzta is le a rolót, mert egyszerűen nem tudott betörni a piacra.

Falun - Mezőgazdasági érdekességek

Amikor időm engedte, kedvtelésből elkarikáztam a Nagoja körüli falvakba milátni. A sok beton és felhőkarcoló után jólesett egy kis zöldben járni, rizsföldeket, bambuszerdőt, édeskrumpliültetvényt és gyümölcsfákat nézegetni.

Egyszer, nézelődés közben megcsapta az orromat az istállószag és örvendezve elindultam, hogy felkutassam, hol is lehetnek az állatok, mert a takaros házak között semmi sem utalt farm jelenlétére. Végül egy parasztház udvarán rábukkantam az istállóra, és a háziaktól engedélyt kértem, hogy megnézhessem a teheneket. Egy kicsit furcsán néztek rám, mert eddig külföldi nem érdeklődött állataik iránt.

A falusi ember sokkal közvetlenebb, barátkozóbb és segítőkészebb a városinál, s így van ez Japánban is. A tulajdonossal, egy 80 éves öreggel beszédbe elegyedtem, és az állattartás nehézségeit osztottuk-szoroztuk, no meg a tej árát. Az öreg egészen más szemmel kezdett rám nézni, amikor megemlítettem neki, hogy gyermekkoromban hasonló környezetben vakációztam, és konyítok valamicskét a dolgokhoz. Még a házába is behívott és teával kínált. Sokat beszélgettünk az osztrák-magyar monarchiáról és a Horthy kormányról. Az öregnek meglepően friss információi voltak Magyarországról...

Gazdaságában nem volt több 15 tehénnél, de ezeket sosem hajtották ki a legelőre. A takarmányt mindig az istállóban kapták, az öreg néha kiengedte őket a ház mögötti rövid kifutóra. De tisztaság volt mindenütt és minden munkát gépesítettek.

Ugyanitt meglátogattam egy másik tehenészt, akinek a fiával kerültem jó barátságba. Sokat jártam hozzájuk, mert a tehenésznek szép díszponty-tenyészete volt és szívesen hallgattam az öreget, amint magyarázott a halakról és tenyésztésük minden csínjáról-bínjáról. Egyszer láttam, hogy az öreg hordta ki a trágyát az istállóból és a fia, aki hivatalnok volt a városban, csak szemlélte tétlenül. Meg is kérdeztem, nem lenne jó, ha segítenénk? Erre ő azt válaszolta, hogy ne mozduljak, mert ez az öregnek a hobbija. Elég furcsán hatott, hogy a fiút csak ennyire érdeklik az otthoni dolgok.

Biciklizés közben, amint áthajtottam Nagoja egyik-másik félreesőbb kerületén, sokszor érintettem gyümölcsösöket, mandarin-, kivi és fügeültetvényeket. Amikor meg a Zacco Plattypus étteremben dolgoztam, arrafelé menet át kellett karikáznom két falucskán. Látnivaló elég akadt.