2011. augusztus 29., hétfő

Magyarjárás Tatárországban (5)


KOTLOVINA-IZMAIL

Korai ébresztő - Kvasz és rozskenyér - Nehéz hozzászokni a várakozáshoz - A vonatban

A piac mindenütt nagyszerű
Éjszakára Vasilivel a vendégház egyik szobájában foglaltunk szállást, épp abban a helyiségben amelyikben a halottat felravatalozták. Az asztalon még ott hevert egy csomó cukorka és keksz. Vasili aludt az ágyban, én a földön jelöltem ki alvóhelyemet és makacsul hálózsákomba burkolóztam, dacára, hogy a házigazda odahordott egy csomó párnát és paplant. De már nekem csak igy alvózsákosan kényelmes. Mi lenne, ha már az utazás elején elpuhulnék? Ki tudja miféle megpróbáltatások várnak rám?

Vasili nagybátyja igencsak elcsodálkozott azon, hogy én miféle ágyat gurigázok ki magamnak a padlóra, nem értette, hogy miért nem alszom ágyban, hiszen mindkettőnknek tiszta ágyneművel felszerelt ágyas szobát bocsátott rendelkezésünkre. De hát én az éjjeli beszélgetések miatt annyira ragaszkodtam, hogy barátommal egy szobában aludhassak, hogy inkább ránk hagyta: tegyünk kedvünk szerint. Mellesleg a ravatalozó szoba volt a legmelegebb, a felajánlott másik két szobában hidegebb volt, mint odakint, az udvaron.

Az éjszakát átbeszélgettük és pár óra alvás után  máris ugrani kellett hogy elérjem az Izmailba tartó hajnali munkásbuszt. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Aztán gyors reggelizés következett, majd hármasban elmentünk a buszsofőr háza elé és az időközben felgyűlt utasokkal együtt néztük végig, miként lehelt életet a sofőr őskori járművébe, miként kedveskedik neki, hogy sok krákogás-köhögés után végre kifaroljon a garázsból. Gyors búcsúzkodás után elérkezett az indulás ideje. A csomagomat betettem a csomagtartóba és helyet foglaltam  az utastérben. Hamarosan ráébredtem, hogy ezzel az erővel akár odalent is kuksolhatnék, mert a zötyögő, csupa lyuk buszban minden tiszta por volt, sőt  a lyukakon keresztül egyre  gyarapodott. Az elhanyagolt úthálózatnak hála, a port egyenesben szívhattuk, nem kellett leengednünk az ablakokat. Néhol az aszfaltnak csak a nyomain mentünk. Sehol sem láttam buszmegállót, a vezető minden útfélen ácsingózót felvett. Ha az utasok felültek, egy jegyszedő, vagy inkább jegyadó ember végigjárta a sorokat és elvette a  fuvardíjat. Ezen a buszon a nagy többség ukrán és orosz nyelven értekezett, de akadt román szó is a szláv kavalkádban. A gagauz  időközben egyre jobban elkopott. Amint megszólaltam románul, az emberek egyre barátságosabbak lettek irányomban. Úgy látszik, errefelé elég jó hirük van a románoknak, vagy legalábbis a kiváló román termékeknek.

Izmail városába a sok por és zötykölődés ellenére végül is csak megérkeztünk, az utolsó szakaszt egy olyan útonm amelyet csupa előgyártott betonlapokból állitottak össze, természetesen a pászításnál jókora résekkel. Ezért ha lefutottunk az egyik lapról, jókorát döccentünk, hogy  felfussunk a következőre. Így megtanultam a fenekemmel számolni.

Izmail városa jó nagy településnek bizonyult, gyalog mindenképpen elkoptattam volna egy pár flekket mire beérek a központba.Maga a bazár kitett egy városnegyedet, ebből is kitűnik, hogy Izmail valamikor fontos kereskedelmi csomópont lehetett.

A halkereskedők, mészárosok, gabaonaárusok, zöldségesek pultjainál jócskán elidőztem és nem győztem bámulni, kóstolgatni és fényképezni a rengeteg és változatos biotáplálékot. Csak a péknél 20 féle kenyeret számoltam meg. A bőség és a gazdagság valósággal orditott: "Gyere, és vásárolj valamit!"