Felfedezőúton a Duna-deltában (11)

Pelikánok nyomában

A Duna-delta pelikánjai valóságos élő jelképei a deltavidéknek. Ha nem lenének pelikánok, akkor igencsak nagy baj ütné be magát a vizekre, mert nem lenne, aki rendet teremtsen, a beteg, sérült halak dögvészt okoznának és felborulna az ökoszisztémai egyensúly. A halászok, akik régebb irtó hadjáratokat folytattak a pelikánok fészkei ellen, úgy vélekedtek, hogy a pelikán kártékony madár, mert eleszi előlük a halat. Azonban ez közelről sincs így. A pelikánok elsősorban csak alacsony vízben képesek halászni. Halászat előtt gyakran társulnak a kárókatonákkal, azok alulról hajtják a halat, felülről meg a pelikánok csatárláncba fejlődve fésülik át a vizet, és valósággal a szárazra verik ki a halakat. Nagyot és kicsit egyaránt. Azt mondják, ha kipusztítanák a kárókatonákat, a pelikánok többé nem tudnának egyedül eredményesen vadászni. Meglehet.

Romániában a kárókatona és a kormorán védett madár, Ukrajnában szabadon lőhető. Puskázzák is keményen, mert a kormoránok rengeteg halat elpusztítanak, még többet megsebeznek. Az ukránok viszont nagyon védik a rákokat, a víz tisztaságának ellenőreit, nálunk pedig nincs ráktilalom. Furcsa egy szabályzat mondhatom, amit szabad Pálnak, nem szabad Tamásnak, és fordítva.

Mindenesetre az ukránok és a lipovánok abban egyetértenek, hogy a pelikán példaértékű madár. Úgy isznak, mint a gödény. Már korán reggel ki vannak ülve a Duna menti betonkorlátra és lesik, hogy érkezzen a boltos.

A pelikánok miatt egyszer úgy elmentünk lipován kísérőmmel a Deltába, hogy arra eszméltünk: azt se tudjuk, hol járunk. Se jelzés, se semmi nem akadt utunkba. Csónakosról ne is beszéljünk. Hiába álltam fel nézelődni, nem láttam semmi ismerőst. A motor közben pöfögött, fogyasztotta a benzint, mi meg egyik kanálisból ki, a másikba be, egyik tóról át a másikra, és a benzines edény alján alig lötyögött valami maradék üzemanyag. Szépen evezőre és fenékdeszkára szorulunk. Ezekkel csapkodhatunk, mint a hajótöröttek, míg ismerős vízre érünk. Szerencsére jó sok ivóvizünk és ennivalónk volt a csónak orrában, három-négy napra elegendő. Csak úgy ne járjunk, mint a „tápos” turista, aki büszkeségtől és nemzeti öntudattól feszülő mellel egyedül ment ki a Deltába, és mondani sem kell, hogy eltévedt. Utána a csónakgazda fiastul, akik ugyancsak eltévedtek, és még azt se tudták megmondani – telefonon! – hogy hol járnak. Utánuk a lipován révkalauz, aki ismerte ugyan a Deltát, de mégis eltévedt. Utoljára kirepült a mentőhelikopter, és úgy szedegették össze egyenként a kétbalkezes társaságot.

A megmenekülést végül csak a pelikánoknak köszönhettük, akik miatt tulajdonképpen eltévedtünk. Messze, messze a látóhatár szélén felrebbenő fehér foltokra lettem figyelmes. Felrebbenő pelikánok! Tehát valaki arra jár, másként nem rebbentek volna fel. Gyorsan odaporoztunk és még megláttuk egy csónaknak a nyomát a vízinövények között egy lagúnában. Nemsokára előkerültek az ismerős vizek és a kárókatonák telefosott villanypóznái.

Végezetül, íme egy deltai vicc:

Egyszer a pelikán versenyzett a gémmel, hogy ki tud gyorsabban repülni. Repültek, repültek, mígnem az egyik kanyarban elkapta a gémet egy sas.

– Game over – mondta a pelikán, és hazarepült.

A lagúnában

Dan Şarpele barátom egyik nap elvitt csónakázni, de nem a szokványos turistaútvonalon száguldottunk végig, ehelyett az egyik mellékcsatorna pókhálórendszerében lagúnáját tekintettük meg nagy óvatosan. A sekély vízben csak araszolva haladhattunk, de ez nem volt baj, mert annál tüzetesebben vizsgálhattam meg a kusza vízinövények és buja erdei vegetáció összefonódását.

Egy lagúna

Olyan volt, mint a filmekben, csak a fáról lelógó anakonda, a parton sütkérező kajmánok és vízben acsarkodó piranhák hiányoztak. Mellé jaguárüvöltés, madárzsivaj és páratartalom. Anakondák helyett a fákról léggyökerek lógtak, ezek mutatták a legutóbbi vízállást: a piszkos vonal jóval két méter fölött magasodott. A lelógó háncsok, finom szőrök rendkívül alkalmasak a tűzgyújtásra. A Robinsonos könyvekben és filmekben a hajótöröttek két fa összedörzsölésével, némi mohaszerű léggyökérrel, náddal, száraz sással, kókuszrosttal gerjesztettek tüzet. Én is megpróbáltam egy kemény és egy puhafával, de félórányi reszelés után csak a vájatot tudtam kialakítani, újabb félóra múlva a fa kiforrósodott és füstölt ugyan, de nem tudtam tüzet előcsalni a madárfészekhez összecsombolyított száraz növényi részekbe. Úgy megizzadtam, úgy elfáradtam, hogy a homlokomról omlott a víz. Talán egy percnyi dörzsölésre voltam a tűztől, amikor feladtam. Talán a pálcikás, íjas-pörgetős változattal kellene próbálkoznom. De majd legközelebb.

Addig is örvendtem, hogy partraszállás alkalmából nem kellett félnem a kandzsirutól, a brazil vizek veszedelmes halacskájától, amely eleven katéterként fúrja fel magát a vízben vizelő vagy úszkáló ember húgycsövébe. Ott aztán úgy betokosodik, hogy csak nagy nehézséggel, kínkeservesen lehet kipiszkálni. Ezért húznak a bennszülöttek dióhéjat a fütykösükre. Meglehet ma már változott a helyzet, hiszen óvszereket, sőt biciklibelsőket is felhuzigálhatnak, főleg akik ezidáig kókuszdiónak is beillő héjakkal a makkjukon sétafikáltak.

Visszatérve a lagúnára igazán élvezetes volt krokodilok és kígyók nélkül kipróbálni a tönkről tönkre való ugrálást, gyökereken, vaddisznótúrásokon és iszapon át való mászkálást. Erre mondják azt, hogy tönkre mentünk.

Feldühített, hogy még ebben az ingoványban is sok szemetet lehetett látni, a lelkiismeretlen ember szervezett akciójának nyomait. Valaki úgy akart megszabadulni a szeméttől, hogy csónakba rakta és tüskön-bokron át idehurcolta. Nem lett volna könnyebb otthon elintézni a dolgot?

Vaddisznók

Most nem a Duna-delta híres-neves vaddisznóira gondolok, inkább az elvadult házi sertésekről szeretnék szólni. Mint ismeretes, a deltai vaddisznó ott jár, ahol akar, sőt még a falvakban is otthonosan mozog. A szabadban tartott setéseknél, szabad bejárású kezdetleges disznópajtákban a vadkan gyakori vendég. Ilyenkor elcsalja magával a kocákat, harcban megveri őket és kényszeríti, hogy vele tartsanak a dzsungelbe. Vágya lohadtával szabadon engedi a kocát, amely szegény feje azt se tudja, melyik lábára álljon a nagy ismeretlenségben. A jó gazda, ha kocájának nyoma veszett bejárja a környező vaddisznós helyeket, hangos szóval, füttyel hívogatja állatát, ami ha nincs túl messze, még akkor is odajön hozzá, ha történetesen még a vadkan vele van. Az ilyen elcsámborgott házi disznók befogására építenek aztán az emberek a pókhálószerű csatornák, lagúnák partjára, a főbb ágak mellé hevenyészett disznóólakat, ketreceket, hogy a megtalált sertést addig is biztonságban tudják, míg a csónakkal visszatérnek.

Mangalicák a deltában

Újra egy kis lipován gasztronómia

A Duna-deltában sosem elég a konyhaművészet, bármennyi fát rakjunk a bográcsok alá. Mivelhogy itt mindenkinek megvan a saját receptje, annyi féle változata van egy-egy ételnek, mint égen a csillag. S mert itt is igaz a mondás, hogy a férfiak főznek a legjobban, a recepteket minden esetben halászoktól, vízenjáró tengerészektől szedtem össze.

Lipován halleves (nem halászlé, mert a halászt sosem főzik bele!)

Hozzávalók – télen: 4 krumpli, 1 hagyma, só, kövér és sovány hal (kb. 4–5 kg) , leostyán, kapor, ecet, só, Duna-víz.  Hozzávalók nyáron: ugyanez, csak még tehetünk bele friss paradicsomot, paprikát, csípős paprikát. Mártás a leveshez: 1. muzsdéj (fokhagymamártás); 2. ecet, só, halleves elkeverve.

Elkészítése: A lipovánok nem sokat pepecselnek a hal tisztításával, mosásával. Késsel kikaparják a belét, kiveszik a kopoltyúkat, végighúzzák a kezüket a halon, lesuhintják a vért és a vizet, és már meg is van. Sokszor a pikkelyeket is csak nagyjából kaparják le. Mosni a halat pedig egyenesen bűn. Ezután a bográcsba vizet és sót teszünk, ha fő, beletesszük a hagymát, a krumplit, az egészben hagyott halat, a fűszereket és az ecetet. A kövér halat tegyük alul, rá a soványat. Ha felfőtt, tegyük bele a paradicsomot.

A kövér halból készült levesek 10–20 perc alatt elkészülnek, míg a sovány halat kb. 30 percig kell főzni. Kövér hal helyett tehetünk 50 ml olajat a levesbe. A bográcsban az ételt nem szabad kavargatni, csak rázogatni, bográccsal együtt forgatni, máskülönben összetörik a hal.

Az ételt forrón illik fogyasztani, puliszkával. A halat sokszor kiveszik a bográcsból a zöld nádra és a fokhagymás mártásba vagy az ecetes lébe mártogatva eszik. Utána megisszák a levet, de a hallébe is lehet fokhagymás puliszkát mártogatni.

A legfontosabb azonban az, hogy étkezés után legalább 30 percig ne igyunk vizet. Állítólag egész nap szomjas lesz az, aki leves után azonnal vizet iszik. Szomjoltásra ott van a pálinka vagy a vodka, sőt főzés előtt kötelező egy-két pohárkával bemelegíteni. A lipován hallevest mindig friss halból készítsük, ugyanis fagyasztott halból nem lesz olyan jó.

Más recept 20 literes bográcshoz:

Hozzávalók: 4 kg apró hal (keszeg, sügér), 4 kg nagyobb méretű hal (ponty, kárász, harcsa, csuka) 1 kg murok, 1 kg paradicsom, 1 kg krumpli, 6 db. hagyma, 1-2 db paprika, leostyán, só, borsó, csípős paprika, 3 liter házi korpacibere a savanyításhoz, vagy ecet, és természetesen dunai víz.

Elkészítése: először az apróra vágott zöldségeket tesszük be a bográcsba, megfőzzük, majd a vége felé hozzáadjuk a burgonyát és az apró halat, eztán ízlés szerint ízesítjük. Ha a hozzávalók jól összefőttek, kiszedjük egy tálra, majd a bográcsba maradt lébe a nagyobb méretű halakat tesszük be. Forrás után hozzáadjuk a korpaciberét, néhány percig még főzzük, majd levesszük a tűzről. A sűrűjét leszűrjük, külön lábosba tesszük át, végül frissen vágott leostyánnal meghintjük. A halat egy nagyobb tálcára helyezzük, csípős paprikával, muzsdéjjal és puliszkával fogyasztjuk.

Ikra elkészítése

Legjobb a kárász, a ponty vagy a csuka ikrája. Az ikrát kivesszük a halból, de nem mossuk meg. Ezután megsózzuk, hagyjuk állni a sóban, végül, mint ahogyan a majonézt, lassan adagolva az olajat kikavarjuk. Utoljára ecettel és apróra vágott hagymával ízesítjük. A sóban tartósított ikrát kikavarás előtt vízben többször is kimossuk, és csak vigyázva sózzuk. A lipovánokat akkor lehet a legjobban feldühíteni, ha az ikrát fasírtnak készítjük el. Halkonzervvel kínálni egy lipovánt pedig egyenesen istenkáromlás. Megpróbálhatja, aki akarja, de nem éri meg.

Marasolka

A halat megtisztítjuk a pikkelyektől, felvágjuk, kibelezzük, megtakarítjuk a vértől, egy edénybe tesszük és besózzuk. Addig hagyjuk az edényben, amíg levet ereszt. Ezután a halat kivesszük az edényből, a ruhaszárítóra akasztjuk, vagy papír közé tesszük, hogy a levét kiadja. Egy edényben krumplit teszünk oda főni héjjában, rátesszük a halat és megfőzzük. Ha a hal elkészült, kivesszük, a krumplit pedig mindenki saját kezűleg hámozza meg. A hal- és krumplidarabokat muzsdéjba mártogatva fogyasztjuk.

Gyors marasolkát úgy készítünk, hogy a friss halat odatesszük a krumplival főni, és egy marék sót teszünk a vízbe. Úgy is lehet, hogy a halat csak akkor tesszük krumplira, amikor már az majdnem megfőtt. Fontos még, hogy egy kevés víz legyen a halon. 3–4 perc alatt kész van.

Főtt sulyom

A sulyom, más néven vízigesztenye egy érdekes vízi növény termése. Régebb megőrölve lisztpótlónak is használták. Ősszel van a szezonja az első dér után. A növény négyszarvú termése hasonlít a makkhoz. Elkészítése meglehetősen egyszerű: csak megmossák, bográcsba teszik, és sós vízben megfőzik. A kommunista időkben a főtt sulymot öreg bábuskák úgy árulták, mint a gesztenyét. Kibontani persze mindenki maga bontotta ki.

(A Magyar Néprajzi Lexikonban ezt olvashatjuk a sulyomról:

„Tüskés termését ősztől-tavaszig a folyók mentén, mocsaras területeken a legújabb időkig gyűjtötték, sőt helyenként még ma is gyűjtik. Az Ormánság mocsárral körülvett falvaiban az asszonyok a sulymot (suly, Siklós vidékén susa) egész héten át gyűjtötték, szombaton megfőzték s vasárnap szekérrel vagy fejen hordott kosarakban a távolabbi, északra fekvő falvakba vitték eladni. Igen sok sulymot gyűjtöttek a Tisza mellékén és Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Szolnok piacain árulták. Irodalmunkban istennyila, suly, szamártövis, tiszavirág, vad mandola, vízi dió, vízi gesztenye néven fordul elő. Egykori elterjedését számtalan alföldi helynév őrzi (Sulymos ér, Sulymos tó). A sulyom fogyasztásáról gyakran szólnak a régi magyar botanikai munkák (Melius Juhász Péter, Csapó József, Diószegi Sámuel). 1648-ban a réti halászok a sárospataki várnak sulymot is szolgáltattak be. A sulymot úgy gyűjtik, hogy 2–3 m hosszú bot végére bunda- vagy gubadarabot szegeznek, és ezzel kavargatják a vizet. A sulyom tüskés termése beleragad a bunda-, gubadarabba, amelyről fakéssel lekaparják. Szokásos, hogy a víz fenekére rossz subát eresztenek, s kötélen csónakról húzzák, úgyhogy a termés szarvaival a subába ragad. Régebben a debreceni piacon a sulyomárusok a termés tüskéit erre a célra készített asztalon vágták le az asztallapba illesztett horgok alá helyezett kés segítségével. A sulymot nyersen, főzve, sütve eszik. Az alföldi falvakban a gesztenyét helyettesíti. A nagyobb mennyiségben szedett sulymot télen a padláson elteregetve tartják. A Bodrögközben meghámozzák, megszárítják s a téli fonás idején az asszonyok egy-egy marék sulyommal eltudják a vacsorát. A főtt sulyomból kevés rozsliszttel és zsírral pogácsát is sütöttek. Európai fogyasztása már a neolitikumtól és a bronzkortól kimutatható. A nagymennyiségű sulyomhulladék alapján joggal tekintik a bronzkor burgonyájának. Megemlítik a fogyasztását a görög és római írók, középkori feljegyzések. Napjainkban a Balkánon, Olaszo.-ban, Moldvában, a lengyeleknél, oroszoknál még mindig fogyasztják. A volt vladimiri kormányzóságban tatár dió, a Volga torkolatvidékén kalmük dió néven került a sulyom a piacra. A sulyom használatos a népi gyógyászatban is. Dioszkoridész, Galenus nyomán erről már részletesen írt Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában. Botanikai irodalmunk szerint héját cserzőanyagnak is használták s a sulyomhéj főzete a ház földjére öntve megöli a bolhákat.”)

A milai benzinkútnál

Igen szerettem Milán tankolni, annál is inkább mivel minden egyes alkalommal mulatságos jelenetekre került sor. Az úszó benzinkúton szolgálatot teljesített egy magyar vizsla, aki jó barátságban volt minden egyes hajóssal. Amint odahúztunk a tankhajó oldalához a vizsla örömében ugrálni kezdett, ugatott, vinnyogott és be akart szállni a csónakba. Amíg a benzinkutas töltötte a benzines edényeinket, a vizsla állandóan ott fontoskodott a helyszínen, a végkifejlet pedig akkor következett be, amikor a fizetésre került a sor. A kutya jó pénztáros módjára szájával átvette a pénzt és futott a gazdájához. Mindenki úgy élvezte a látványt, hogy inkább egy-két lej borravalót adott, csakhogy ismét láthassa, hogyan csípteti meg a fogával a pénzt a kutya, hogyan viszi örvendezve a gazdájához.

Szárad a csuka

Gura Olguţei

Van a Deltában egy hely, amit, Canalul Olguţei, Gura Olguţei-nek (Olgácska-torkolat; a gura elsődleges jelentése egyébként ’száj’ – sz. mj.) hívnak. Halban gazdag vizek terülnek itt el, melyeket szívesen keresnek fel a lipován halászok.

Egyszer Nikiforov bá házánál összegyűltek és a holnapi halászatról beszélgettek, hogy... mergem la Gura Olguţei, dăm la Gura Olgutei... băgăm la Gura Olguţei... (megyünk, vetünk, dobunk, mármint a hálókkal és a varsákkal). Addig osztották a Gura Olguţei-t, míg nem Nikiforov bá menye, aki nem sokat értett a halászhelyekhez, mérgesen felcsattant: – Hová viszitek a férfiainkat? Miféle Olgácska szájáról beszélgettek itt? Nem szégyellitek magatokat, családos emberek, mentek kurvázni, ráadásul itt előttünk beszélitek meg! Phi!Phi! – Majd vette a seprűt és elkezdett csapkodni a nyári konyhában. Alig tudták lefogni, a végén muszáj volt beültetni az egyik csónakba és elevezni vele, hogy saját szemével győződjön meg, miféle hely az a Gura Olguţei.

(Folytatjuk)