2011. november 29., kedd

Tolmács voltam Osztrákiában (5)


"Láttam Gézát rácsújozni"

Munkaruhában
Azt mondják, külföldön kerüld el a magyart, mert csak kihasznál, becsap, meglop. A tápos Osztrákiában is tápos, pöki az erdélyit, sosem segít, nem ad semmit. De azt is mondják, hogy külföldön keresd a románokat. Örvendenek a románok, ha találkozol velük, rég el van felejtve, hogy kié Erdély, ki volt itt legelőbb. A román barátságos, segít aholcsak tud, nem fukarkodik pénzzel és elismeréssel.

Eddig több, mint 30 országban jártam, és a románokkal soha semmi baj nem volt. Nem bozgoroztak, hanem úgy kezeltek, mint közéjükvalót. A magyarral ellentétben a román ha tud valami jó munkahelyet, beajánlja a társát is, nem akar mindent magának megtartani.

Az esti vacsoraadagok kezdnek kicsik lenni. A nagy büfés zabálások után ismét csak tányéros ételeket kapogatunk. A reggeli is lesoványodott. Ebédre mogyorót eszem sóval és hagymával.

Az irodakukacok egyre idiótábbak. Hiába van terv a kezükben, vagy nem látnak bele, vagy a terv nem jó. Az egyszerű munkások hamarabb észreveszik a hibát és gyorsabban megtalálják rá az orvosságot.

Utálatos ez a reggelire adott puffasztott kenyér. Olyan, mint a szivacs. Ha megszárad, omlik, morzsálódik, porzik. Nincs az a pénz amiért én ebbe a rosszkenyeres országba telepedjek.

Nagyon szexi a pincérnőnk. Legalább kétszer akkora, mint akármelyik munkásunk. Hatalmas fehér mellei majd kiugranak a helyükből. Már-már felrobbanással fenyegetnek, annyira fel vannak szorítva a dirndlbe. Nagy a fara, erősek a lábai, arca kissé szeplős, haja vörös, szája nagy és festett. Nagy darab tenyeres talpas cselédlány ez a pincérnő, de ebben a dindlben mégiscsak van valami, valami egzotikus, széna-szalma szagú, tehénbőgéses, istállószagú, meleg fehér tejhabos. Nagyon izgató, amint viszi a sok sört, a tányérokat és tálcákat a sok csülökkel. Ringó járása megbolondította a munkásokat. Nagydarab, de nem kövér, inkább húsos, tömött cubókokkal, amelyek hátul házikenyerekként dagadoznak a dirndl alatt, elől meg háromszögbe összeborulva őrzik a kemény szálakból rakott szúrós szarkafészket. S a fészek melegét, lázasan fénylő szomjas belsejét.. S lehet hogy ez a pincérnő rendes ruhába öltöztetve valószínűleg felborulna a déli forgalomban, észre se vennénk... Behunyom a szem és a számban érzem a reggelire megivott pálinka ízét, orrlikamat csiklandozza a pergelt zab, a z átizzadt nyereg és a friss lóhúgy szaga, s annyira kívánom a friss húst, elkapni vörös varkocsainál fogva és behúzni a szénabogéyába. De jó lenne keblei meleg halmaiba merűlni, megnyugvást és vigasztalást találni az élet fájdalmaira, csalódásaira.

Álmodik a nyomor, mégpedig paraszromantikáról.

Helyi divat
A villanyszerelők, akik a rézdrótokat rakosgatják, minden munkamozzanatot lefényképeznek, valamiféle bizonyítékként, hogy a munkát elvégezték.

Jött egy sínhegesztő mozdony. Az elejét felnyitották, kijött belőle egy szerkezet, ráfeküdt a sínekre, elvágta és újból összehegesztette a toldásnál. Aztán jött a másik oldalon egy sín- és talpfarakó mozdony. Felvette a síneket, lerakta a kavicságyra, talpfát rakott és már ment is a frissen lerakott sineken.

Az osztrákok nagyon szégyenlik a náci múltat, egy csöppet sem büszkék a katonai bravúrokra, a hadigépezet eredményeire és a nagy technikai megvalósításokra. Szeretik a németekre hárítani az egész világháborút. Elfelejtik, hogy az SS és a Waffen SS jelentős része osztrák volt.

Nagy divat itt, hogy borostás, bajuszos, szakállas öltönyös nőket tegyenek magazinok borítójára. Elbuzult világban élünk.

Kaptam munkavédelmi bakancsot, ha netalán valami a tyúkszememre esik, ne fájjon.

Tanultam egy új mondást: tegnap mondta valamelyik: - Láttam Gézát rácsújozni.(mulatozni, dorbézolni). Hogy mit takar ez a szó? Reitschule, vagyis lovasiskola. K.u.K-ás szó. Ugyanis akkoriban a lovastisztek egyebet se csináltak csak mulattak, ittak gyomorfelfordulásig, részegen lovastól bementek cukrászdákba és így tovább. Ez volt a rácsújozás. Kibéden az iskola mellett van egy utca, annak is Rácsúj a neve. 1848 után lovaskaszárnya volt az iskola épületében, hátul a futballpálya helyén pedig a Reitschul, vagyis a lóidomító, kifutó.

Ismét a nagy német pontosságról. A káosz óriási. Tízen megnézik a munkát, tízen változtatnak rajta. Képtelenek dönteni, nem tudják, hogy mit akarnak, a sok tervező, mérnök, nyakkendős csak okoskodik. A kőgyárak nagyon lazán veszik a rendeléseket és a szállítást. Megcsináltatnak valamit, később újra kell csinálni. Unjuk már nagyon a potya munkákat.

Érdekes módon a külföldre szakadt törökök közül sok szeszkó. Az egyik török munkás apja 20 évig ivott, sose volt pénze, otthon veszekedett a feleségével és egyéb problémák. Aztán egyik napról a másikra abbahagyta az ivást, példás életet élt és elvégezte a napi 5 imát. Felismerte, hogy ez a részeges nem jó út.

A szállodánkban idegbetegek laknak. Este 12 kor mindig hazajön valaki, aki tépi le a kilincset ajtónyitás közben. Aztán 3 felé ordibálás, női-férfi vegyes kórus, hajnali 4 kor pedig valaki mindig leomlik a lépcsőn. Még a füldugón is áthallatszik.

Ismét megjött a mikulás, mint a tavaly. A soknyelvű vasutas hozott ruhákat, bicskát, mérőszalagot, gyerekcipőket.

Belejöttem a rézdrótgyűjtésbe. Minden darab elhulajtott drótot, kábelt felszedek, lehámozom róla a műanyag borítást. Jó lesz majd ékszernek, ha Nóbel meghajtogatja.

A munkások elmondták, hogy egyszer, amikor egy magyarországi építőtelepen dolgoztak és nem volt mosógépük, a szennyes ruhát betonkeverőben mosták ki. Az ebédre főzött krumplit meg fúrópisztollyal. Micsoda elmés találékonyság!

 A legújabb újdonság amire felfigyeltem, a gyermekeknek való csökött roller. Felnőtt férfiak, öltönyben és táskával a nyakukban rollereznek ide-oda. Az egyik nagyokos még az építőtelepre is behozta. Nevetséges! A rollernek is megvan a maga ideje, mint  a szalmakalapnak. Aki nem rollerezte ki magát 5-6 éves korában, az 35-40 éves korában ne tegye, mert nem áll jól.

Az ókori görög bölcsek és természettudósok napi egy marék mogyoró fogyasztását írták elő, mondván , aki ezt az adagot megeszi, az sosem lesz beteg. Én naponta tíz marékkal is megeszek, amióta beütött a mogyoróbőség. Csakhogy a mogyoró afrodiziákum is, ún. török viagra, mert alig bírok magammal. Egyébként a mogyoróval ugyanaz a helyzet, mint a tökmaggal vagy a bugamaggal. Ha egyszer rágyújt az ember, addig ropogtatja, amíg elfogy. Én is egész nap törögetem, már követ is hordok a zsebemben.

A munkásoktól hallottam, hogy otthon micsoda nagy divat  a legénybúcsú. Én csak most ismerkedek ezzel az érdekes székely népszokással. A házasság előtt a vőlegény összeszedi a  cimborákat, kibérelnek egy házat vagy villát, esznek-isznak, múlatnak és jól megkecskézik az odarendelt plázacicákat, prostituáltakat. A vőlegény jár elől jó példával, övé a jus primae noctis, azután jönnek a komák, sógorok, ivócimborák. A menyasszony meg otthon eszi a kefét, s eltűri, hogy a vőlegény jól kitombolja magát.

De van leánybúcsú is, ez a legénybúcsú enyhébb változata, mivel a nők kevésbé bírják a tömény alkoholizálást. Nos, ők is összejönnek és jól megseggelikásszák az odarendelt papagallokat és giggilókat. Azok szegények fogcsikorgatva tűrik, hogy a leányzók minden titkos zugukat kikutassák, ilyenkor mindig bogárnak érzi magát az ember.

Az új  munkavédelmi bakancsom, amelyet még acéllal is kibéleltek, lassan eszi tönkre a lábamat. A zoknit már félig leette. Fölöttébb kényelmetlen és unhigiénikus. Biztosan ezért akkora lábszag a munkásszállókban, hogy a belépőnek még a szemét is csípi.

Vettem egy arab nyelvkönyvet.

Nem normálisak errefele az emberek. Jött egy fiatal mérnök sállal a nyakán a nagy melegben. A munkások rövidgatyára vetkezve dolgoznak, ennek meg fázik a nyaka és egy kétméteres sálba van bebugyolálva szép művésziesen, mert mostanság a sálviselet a divat.

Hasonló bolond divat nyáron a szemig behúzott kötött sapka. Azt se tudjuk, hogy miket vessünk le, a nap éget, perzsel kegyetlenűl, erre  két ilyen fázós elrontja a napunkat. A sál és a sapka őszi, téli vagy tavaszi ruhadarab, akkor kell, amikor hideg van és fúj a szél. Nyáron divatból, hóbortból vagy kivagyiságból hordani bolondság.

Van egy bódésor az ideiglenes állomásépület mellett. Az ablakon át láttam, hogy egy nő üvegeket szedett elő zsákokból, kicsorgatta a maradék italokat, majd ládákba tette az üvegeket. Ez is egy munka, a vonatvendégek mocskát osztályozni: papír, műanyag, üveg stb. De ha nem tanult annak idején az illető, nincs szakmája, tapasztalata, nyelvtudása, akkor az ilyen rostálómunkával kell beérnie.

Az utcán hihetetlenűl sok a külföldi. Az osztrák állam az EU nyomása miatt kénytelen befogadni minden úton hányódó szemetet. Még azt is befogadják, aki kijelenti ,hogy ő üldözve érzi magát. Aztán ezeknek a menekülteknek, üldözötteknek rendesen kijár az ingyen koszt, kvártély s még zsebpénz is. Van öt évük megtanulni a nyelvet és beilleszkedni. Aki nem tud vagy nem akar beilleszkedni, azt hazapakolják. De azok nem idegeskednek, gyorsan mennek a következő országba és kopogtatnak, hogy ők üldözve érzik magukat.  S amilyen jó bolond az elnök, a miniszterek és a jónép, szépen be is engedik őket. Mert a képzettség, szakma, foglalkozás és analfabéta parazitákat pártfogolni kell, mert ugyebár nekik is vannak emberi jogaik.

Deni egyik munkatársunk a török csoportból. Bosnyák. 6 hónapig lágerben volt, a szerbek lágerében. Mindennapos volt a verés, az erőszak és a gyilkosság. Deni most 40 éves. Télen mosogató, nyáron segédmunkás. A felesége szobalány és takarítónő. Van egy kislányuk. A szülők már osztrák állampolgárok, akik elég jól beszélnek osztrákul. Deni 2 órát autózik a munkahelyéig. Ebédje kóla és kebab. A fizetése kicsi, a lakás, a gáz, a biztosítás, a villany, az ennivaló, a TV, a telefon drága. Amikor minden számlát kifizetnek, alig marad valami kicsi a fizetésből. Ez is egy életforma. De nincs mit csinálni, nincs hová menni, nem lehet változtatni. Örvendezni kell, hogy legalább ez van, mert másnak még ilyen sincs.

 Rosszul vagyok a felpuffasztott zöldségtől és az ízetlen gyümölcstől.

Ismét vettem egy arab könyvet.

Nagy divat a galandféreggel való fogyás. A kövérek drága pénzért megvesznek egy petét, azt lenyelik és hagyják, hogy a parazita 4 méteres anakondává feljődjön és leszívja a zsírt, kövérséget és életerőt. Brrr!

Sok az éneklős villanymozdony. Do-re-mi-fa-szo-lát játszanak ahogy nagyobb sebességre  kapcsol a mozdonyvezető. Utálatos ez a zene, feláll tőle az ember hátán a szőr. Hajnali fél hatkor is indul egy vonat épp az ablakom alól és mindig felébreszt a zenéjével.

Az egyik üveges szerb elmondta, hogy 216 katonával volt lenn a koszovói buliban. Csak haton jöttek vissza. Nagyon fennhordja az orrát ez a szerb is, mint minden szerb általában. Irtó büszke, csak tudnám, hogy mire. Addig piszkálták, míg a bili kiborult, elvesztették Horvátországot, Bosznia Hercegovinát, Szlovéniát, Montenegrót, Macedóniát, Koszovót, vagyis minden értékes területüket, hogy maradjanak a nagy semmivel. Mert annak idején nem tetszett jugónak lenni, ők Nagy Szerbiát akartak. Most megkapták amit lámpással kerestek.

Az építkezésen több a bosnyák, mint  a szerb, ezért a szerbek nem merik két téglával döngetni a mellüket, hogy ők szerbek.

Találkoztam egy munkással, aki oroszul szólított meg, mivel azt hitte orosz vagyok. Kiderült, hogy kanáriszigeteki és sok nyelven tud. Fiatal korában matróz volt. Ez az ember írt egy könyvet, amit 50.000 példányban adtak el. A címe: Creer en Dios es un pecato.(Istenben hinni egy bűn)  A szerző neve Bruno Armany, aki festő és mázoló egy személyben. Hogy mik vannak!

(Folytatjuk)

2011. november 24., csütörtök

Tolmács voltam Osztrákiában (4)

(Csak felnőtteknek!)

Mindig én vagyok középen

A városban császkáló japánokat meg-megszólítom, de az összes turisták közül ezek félnek a legjobban. Úgy tesznek, mintha ki akarnám rabolni vagy meg akarnám erőszakolni őket. A japán tudásom zavarja őket a legjobban. Nem tudják hova tenni, hogy egy munkásruhás ember tudhat japánul.

Román és magyar beszédet is hallani, főleg a pályaudvar környékén. Egész  szekérderék barna testvér forgolódik néha arrafele. Olyan zajosak, mint egy varjúcsapat.

A vacsorára belapátolt ételhegyeknek semmi tápértéke nincs. Hiába tömöm magam salátával, krumplival és 4-5 steak-kel, félóra múlva ismét éhes vagyok. A reggeli is fűrészpor. A zöldségnek és a gyümölcsnek semmi íze. Néha nem tudom, melyik van a számban. Minden felfújt, puffasztott, műszar.

Találkoztam a szobalánnyal. Szőke és nagyfogú magas nő. Németül még gagyogni se tud, erre oroszul próbálkoztam. Kiderült, hogy bulgáriai török. Ayse a neve. Gyorsan törökre váltottam, erre felengedett, azt hitte, én is török vagyok. Osztrákiában és másutt is a törökök úgy vonzzák egymást, mint a mágnes a vasat. Bár Musztafa nem ad annyi bért Aysenak, mint az osztrákoknak amennyit adnak e munkakörben, a szobalány még mindig jobban jár, mint a bulgáriai fizetéssel.

Piszok egy munka ez a tolmácsolás. Ide-oda rángat a sok szakértő, topográfus, irodakukac és ellenőr. Mondd meg ezt, mondd meg azt! Sokat okoskodnak, és mindig én vagyok középen. A munkásaim és a cég érdekeit pedig meg kell védenem.

Leesett a hó. Aki a tegnap rövidnadrágozott, az ma megbánta. Hideg lett, eső lett, még hidegebb lett, végül füstölt a levegő. Megfagytam. Mezítlábamra kapcákat csavartam geotextílből. Az Örményországban széttaposott bakancsomban volt elég hely.

Az egyik török kávét vásárolt a társaságnak. Én, mivel nem kávézom, egy narancsüdítőt kaptam. Hitvány, ócska lötty, alighogy lenyeltem, a belem majd kifordult. Megfájult a hasam keményen. Mi a fenét kotyvasztanak ezek? Festéket, savat, levegőt, gázt, vizet és műanyagot vegyítenek össze? Csak tudnám, hogy mit szeretnek ezen a mai fiatalok. Részemről ez volt az utolsó.

Nagyon megszomjaztam munka közben, esett az eső is, nosza csapoljuk meg a csatornát. Pechemre ihatatlan volt a vize, tele apró hulladékkal és korhadékkal. Ezek a vacakok az égből esnek le? Mert a bádogcsatornából , bádogtetőről bajosan.

Az étteremben egy asztaltársaságnyi idomtalan, hájas embert láttunk. Legalább 130-150 kilósok. Hatalmas disznóállatok. Nyakban eltűnt állak, vállban eltűnt nyakak, hátszalonna, oldalszalonna, hasiszalonna, tokaszalonna, fejhús és pofaszíj. Lehetne kiállításra vinni őket.

Az áruház előtti szemétláda rácsán akadt meg a szemem. Ezek a nagyokosok lerácsozták a szemetet, hogy ne nyúlkáljon bele a szegényember vagy a guberáló. A lyukak elég nagyok, hogy a szemetet beengedjék, de a kéz már fennakad.

Ma reggel is olyan volt a császárzsemle, hogy bátran elvihettük volna szigetelni. Undorodom.

Amit írtam a német pontosságról, az megint bebizonyosodott. 11 sör két nap múlva már nem annyiba került, mint amennyit fizettünk először. Még három sört rátettek. Tehát itt is van pincérkurva és kurvapincér.

Az osztrák törvények rosszabbak, mint az orosz rulett. Válás után a férfit alsógatyára vetkőztetik. Még akkor is te vagy a hibás, ha a feleségedet 1000 férfivel kaptad rajta. Válás után úgy megfingatják a férjet, hogy az jobbnak látja felcsapni buzinak. A nőnek persze asszonytartást kell fizetni egészen addig, amíg az hajlandó lesz dolgozni. De hát ki hajlandó dolgozni menni, amikor így is, úgy is fizetik a pénzt neki, és abból szűkösen, de el lehet éldegélni. Az egyik török munkásnak 3 gyereke van három nőtől. A két első feleség rosszabb az ördögnél. Több, mint a fél keresetét elszedik.

Pocsék ez az osztrák szervezés. A fás, vasas, aszfaltos, mázoló és köves brigádok egymás hegyén-hátán dolgoznak. Senki se fér, mindenki zavar mindenkit, rontja el a mások munkáját. A követ állandóan vissza kell szedni, mert hol itt, hol ott felejtettek ki valamit. Sok a változtatás, az irodakukacok óránként kísérletezgetnek.

Két-három ellenőrző cég is eszi az életünket az építőtelepen. Őket azért fizetik, hogy másokat buzeráljanak, mások munkájában hibát találjanak és sok mindent újracsináltassanak. Láttam, amint a vasas cégnek  kinyomtatva, lefűzve, a fényképeken bejelölve adták át a hibajegyzéket.

Szerencsétlen módon épp a pályaudvar mellett találtunk helyet magunknak a Musztafa fogadójában. A vonatok és az autók majdnem az ablak mellett haladnak el. A zaj becsukott ablakkal is elképesztő. Rájöttem, ha a fülem bedugom éjszakára az építkezésen használt füldugóval, egész tűrhetően tudok aludni. Még a hajnali randalírozók sem zavarnak.

Sok a muszlim nő az utcán. Salvarban, szoknyában, kendőben járnak, nyakig betakarózva, sok ékszerrel, de parfüm nélkül. Szépecskék. Ügyesen öltözködnek, nem keltik fel maguk körül a férfiak figyelmét, ruházatuk nem hivalkodó, nem magamutogató. Illedelmes és erkölcsös viselet. Megvan a varázsa, kíváncsivá tesz, hogy ugyanbiza mi lehet a salvar, a kendő alatt, mi a fenét takargatnak, vajon milyen lehet ott a rejtekhelyen.

A nyugati liberális nők eleje-háta állandóan nyitva van, valósággal tálcán kínálják magukat a nőstények, s ahogy a tél levitézlett, a nők is megvetkeznek, a meztelen igazság a felszínre kerül, az igazság a maga meztelen valójában nyilatkozik meg. Unalmas és egyhangú igazság ez, mert a női test minden bája ország-világ előtt láthatóvá lesz, csak az nem nézi meg, aki nem akarja. Nincs benne öröm, hiányzik belőle a kihámozás, felfedezés boldogsága, a felfedező idegláza, amikor egy férfi felfedi a nő titkait, rejtett zugait.

A tv-ben láttam egy amerikai westernfilmet. Egy magyar cigány is szerepelt benn medvével, cirkuszi kocsival. A színészek motyogtak valamit magyarul, majd rágyújtottak a Lánc, lánc, eszterlánc c. gyerekdalocskára. Hajtották a lovat és rossz magyar akcentussal énekeltek. Nevetséges! Egyáltalán nem életszerű. Két cigány nem népdalt, cigánynótát, hanem egyenesen gyerekdalt énekel. Jó, hogy nem a kicsikutyatarkát! Valamelyik rendező akart egyet a magyarokon pallni, s nevetségessé tette magát, s vele a filmet is...

A házak, templomok, ablakpárkányok, erkélyek, ereszek mindenütt tele vannak szúrós akadályokkal. Eleinte azt gondoltam, hogy a tolvajok és a betörők ellen védekeznek ily módon. Ma kiderült, a szúrós védelem a galambok ellen van.

Találkoztam alevitákkal. Mindnek a kezefején kardos tetoválás, a nyakláncukon is kard. Ali kardja. Elég gyengén vannak, mert se a kurdok, se a törökök nem kedvelik őket. Mármint a szunnik.

Osztrákiában, ha kivonul a tűzoltóság, utánfutóban motorcsónakot is vonszolnak magukkal. Biztosan többször is bogot fogtak a vízi mentésnél.

Derék sógoraink ha esik, ha fúj, szervusz köszöntéssel üdvözlik egymást. Csakhogy ez a servus nem az igazi latinos servus, inkább kissé kicsavart sevus, seus, sevas. Talán innen jött a szevasz hozzánk?

Ezek a híres osztrákok még arra se voltak képesek, hogy előszöris budikat húzzanak fel az építőtelepen. Hogy a munkások ne lépjenek kaktuszba.

Mi az állomás bódéjába járunk nagydolgozni, amikor azt is megengedik, mert a vécébódé, ahova az utasok is járnak, többször defektes, mint használható.Kissé unom már ezt a három ujjal hátrafelé támaszkodós állvaszarást, mert egy ilyen állomási közvécé kész bacillustenyészet.

A mogyorós parkban rengeteg a mogyoró. Zsákszámra szedegetem fel. Mindazt a mogyorót, amit az elmúlt 20 évben nem szedtem le, most begyűjtöm. Délben mogyorót ebédelek, este  vacsora után mogyorót fogyasztok. A szobám olyan, mintha egy száműzött mókus költözött volna bele a téli készletével...

Megbontottam az ebédpénzemet.Vettem  egy arab könyvet. Most centenként gyűjtögetem vissza a kávépénzből, mert a törökök fizetnek vajegy kávét, de én nem iszom meg, hanem elteszem a rám eső részt.

Az utcában a szállásunk mellett  hetente kétszer is zacskós újságokat akasztottak ki kis pénzgyűjtő dobozzal. Hogy aki akar újságot venni, az lehetőleg fizessen is 90 centet érte. A napokban leszerelték az újságos zacskókat. Biztosan valaki észrevette, hogy sokat sétafikálnak bizonyos kopott, szürkeruhájú keleteurópaiak.

A tv -ben több csatornán is buzi műsorokat sugároznak. Egy nőnek operált, csöcsös, faros, szopósszájú nagypillás vékonylábú férfi idétlenkedett magassarkú cipőben hosszú körmökkel és testre feszülő gumiruhában. Egy szakállas hosszúhajú nő, egy férfinő, vagy nőstényférfi, a pontosabb zoológiai besorolás szerint. Aztán énekelt, de úgy, hogy a közönség sztereóba megtapsolta. Egy szakállas nő, aki énekelni is tud. Ez igen! Hadd nézze a sok birka a tévé előtt, hadd gondolják sokan, hogy holnaptól én is ilyen leszek, mert most ez a menő, az ilyennek tapsolnak...

Egy másik adón pedig házivacsora volt. Egy nőnek operált nagyhátú faszi csinálta a fesztivált. Vastag hangján bele-beletrombitált a beszélgetésbe és úgy tett, mintha nő lenne. A harmadik adón hosszúhajú férfi nőnek öltözve gesztikulált a színpadon, és úgy viselkedett, mint egy utolsó repedtsarkú. Valami sztorit adott elő. Mondani sem kell, hogy sikere volt. .

Találkoztam egy forgalmistával. Keletnémet. Nagyon érti a hadtörténetet, a napóleoni háborúkat és a második világháborút, a fegyvernemeket, a rangjelzéseket és a generalisszimuszokat. Hagyományőrző csoport tagja. Az ő lánya se akar tanulni, dolgozni vagy otthon segíteni. Csak Lady Gaga, Britney Spears és a bumbumm zene kell..

Lehordtak, hogy miért beszélgetek az építőtelepre bejövő ügynökökkel, cégvezetőkkel és igazgatókkal. Azért, mert én is meg akarom gyújtani azt a tüzet, amin  a saját pecsenyémet sütögessem. Elegem van már abból, hogy ide-oda lökdösnek, mindenki csak kihasznál, húgyért-fosért dolgozom, csak hogy más gazdagodjon, vegye a nagy terepjárókat, építse a palotákat egymás után, én meg egy régi blokklakást se tudok fenntartani. Az otthoni munkáltatókkal az a baj, hogy a végtelenségig fukarok. Nem csak a bérekkel, de étellel -itallal is. Olyan fizetéseket löknek oda a munkásaiknak amiből ők se tudnának megélni. Munkáskihasználók a végtelenségig.

Ezt a köves munkát, amit mi végzünk, régebb fegyencek csinálták a császári időkben.

Angliában a legújabb nemzeti sport a ketrecharc gyerekeknek. Jól nézünk ki! Erre nem figyel  oda senki?Spanyolországban, azaz Katalóniában betiltották a bikaviadalt, az emberviadal senkit sem sért?

(Folytatjuk)

2011. november 21., hétfő

Tolmács voltam Osztrákiában (3)

(Csak felnőtteknek!)


Amikor Armstrongék mentek fel a Holdra


Munka után vetkőztünk s felfigyeltem az egyik munkásra akinek a hasán óriási vágás éktelenkedett.
- Mi az?- kérdeztem.
- Kivágták a belemet - felelte közömbösen.
- Hol csinálták ezt a pocsék munkát?- duráltam neki magamat. Udvarhelyen a kórházban?
- Affenét Udvarhelyen. Oroszhegyen, a kocsmában.


A lustaság osztályozása Pici Béni bá szerint:
- Rest, lusta, dög, legdögebb, legeslegdögebb, Pityó (cigánygyerek az alvégről) és Ácsibá (a falu baktere).


A fogadóban olvastam egy táblán:”Közhírré tétetik, hogy szerdán sört főzünk és keddtől tilos a patakba szarni.”


Ma kijött egy két méter negyven centis nagy német, megtudtuk, hogy ő az építésvezető, és nem telt egy öt perc, a nagy majom úgy elkezdett ordítani, hogy láttuk a zokniját. Azt hitte, otthon van a kutyapajtában, s ott csinál rendet. Engem mellbe vágott, erre aztán felvesztem és megmondtam neki, hogy itt beszéljen értelmesen, ha jót akar, mert értünk mi a jó szóból is, nem muszáj ordítani és verekedni, mert azok a gyarmati idők lejártak, amikor még a zsiráfok is vigyázzba álltak a fehér uraknak, mi pedig nem vagyunk se cigányok, se zsidók, hogy úgy kezeljenek bennünket, mint valami lágerben. A náci idők elmúltak, mi vagyunk olyanok amilyenek, de azért éles bicska van mindeniknek a zsebében, s ha nem, akkor csavarhúzó, lapátnyél és csákány. Nem tűrjük senkinek, hogy kutyájuknak tekintsen s a lábát belénk törölje. Egyébként is, én a hivatalt leteszem, keressenek másik tolmácsot maguknak. S tettem magam, hogy megyek el.
No, erre megijedtek és kezdtek szelídebb húrokat pengetni. A 2 m 40 centis is úgy állt ott, mint akire egy fazék forró vizet öntöttek.


Eddig úgy tudtuk, hogy a német és az osztrák pontos, becsületes, tisztességes, precíz, tud szervezni és tervezni. Most kiderült, hogy ez mese. Sose volt igaz, lásd a második világháborút. Úgy megtervezték, rendezték, hogy belebuktak. Ezen az építkezésen akkora fejetlenséget tapasztaltunk, hogy álmunkban se gondoltuk volna. Mindenki főnök, az irodai nyakkendősök a legokosabbak, a figyelőemberek egy része kész technikai zseni, a tervek óránként készülnek és változnak.


Az az érzésem, hogy az osztrákok és a németek utálnak mindent és mindenkit, aki nem német. Legfőképpen a külföldieket. Ámbár nem tudom, mi lenne, ha minden külföldit hazazsuppolnának, mert  külföldiek dolgoznak mindenütt. Az utcán is majdnem mindenki külföldi. Aki kutyát és macskát sétáltat gyerek helyett, az helybéli persze. Az építkezésen is a munkások kilencven százaléka külföldi volt. Csak a kápók, az ordibálóemberek és a vigyázók voltak osztrákok.


Íme a lista az itt dolgozó nemzetekről a teljesség igénye nélkül :lengyel, szlovák, bosnyák, szerb, orosz, román, tápos magyar, erdélyi magyar, portugál, török, görög, koszovói albán és német. Az összes vonatigazító keletnémet volt.


Jó barátságba kerültünk egy török brigáddal akik ugyancsak köveztek, előttünk rakták le a 700 kilós peronszegélyeket. Török-arab tudásom, szakállam és hitem miatt hádzsinak vagy hodzsának szólítottak.


Yunus az előmunkás elmondta, hogy most Törökország Európában az első   fejlődő gazdasági nagyhatalom. A világon pedig a második Kína után. Nagy a gazdasági fellendülés, nincs infláció és munkanélküliség, de van erős nemzeti öntudat és kötelességtudat. Ezen kívül 1 millió katona várja talpig fegyverben, hogy valami oktondi külföldi támadó besétáljon az oroszlán barlangjába.


Érdekes, egyetlen török sem tanulta tájszólásban beszélni a németet. A helybéliek úgy beszélnek, hogy előbb betesznek egy kaszakövet a szájukba.


Találkoztam egy gyulakúti mázolóval. Kiderült, hogy vannak közös ismerőseink, sőt én még a rokonságát is ismerem. Hát igen. Székely van mindenütt a világon. Porlik a székely mindenütt a malomkövek és a kalapácsok alatt. Azt mondják, hogy amikor Armstrongék mentek fel a Holdra, találkoztak egy részeg korondi székellyel. Meg volt az öreg suvadva rendesen, csapkodta a lovakat keményen és zörömbölt hazafele az üres szekérrel. Jó vásárt csinált, eladott mindent.


A gyulakúti elmondta, hogy ő a pénz az iskolára befizette. Már 2 éve csak tanul és fizet. Ráfizet mindenre. Nagyon nehéz és főleg drága a helyezkedés, a berázódás errefelé.


Nézegetjük az osztrák nőket. Nem sok az örömünk bennük, mert ezek az osztrák nők hatalmas nagy nőstények. Mint a  rozmárok vagy fókák hömpölyögnek az utcán. Szőkék, de ez a szőkeség nem szép, inkább mosatlan seprűszerű haj, kopott és ápolatlan. Ellenben ékszer az van bőven: karikák és vasdarabok az orrban, szájban, nyelvben, szemöldökben és állban. Még ilyet se pipáltunk! Summa summárum: szép osztrák nőt nem láttunk.


Nézegettem, hogyan járnak az itteniek. Míg a székely lassan sompolyogva jár, fél, nehogy valami a fejébe essen, behúzza a farkát és gyámoltalanul nézi a földet, hátha talál valami aprópénzt, addig a német zabszemmel a seggében gangosan jár, fenntartja a fejét, kidülleszti a mellét, mint a macska, amikor szarik és merész tekintettel, katonásan majdnem díszlépésben vonul, gázol keresztül mindenen és mindenkin. Így a fiatalja. Az öregek meg két síbottal idétlenkednek és igyekeznek eltörni a lábukat.


Óriási társadalmi probléma a nyugati világban a családon belüli szex, amikor mindenki mindenkivel erőszakoskodik, pincében, padlásszobában kényszergeti a saját lányát ésatöbbi. Az újság hetente szellőzteti a legfrissebb, legzaftosabb sztorikat. És mennyi nem derül ki, hány esetről nem szerez senki tudomást?


A vendéglősünket Musztafának hívják. Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy a dióval összefőzött sűrű mustkolbászt felvágják csíkokra, összefonják egy hajlékony, rugalmas ostorrá és ez a musztafa, a nők kellemesen fájó, édesen csípő kínzóeszköze. A hoteles Musztafa korbácsa azonban csak egyfonatú, rövid korbács. Hogy édesen csípős-e vagy édes savanyú, azt nem akarom megtudni.


Unalmamban képtelen dolgokról képzelgek, mint:


Tirana a zsarnokok városa.
Tifliszben sok a szifiliszes.
Tripolisz három város egymás hegyén hátán.
Groznij a szőrnyűségek városa.


Hogy lehet az, hogy aki egyszer kiment  Ausztriába vagy Németbe, az amikor hazajön sosem ad tippet, tanácsot az itthon maradottaknak? Nem tanít, nem magyaráz, nem segít senkinek. Hadd tanulja meg az árva a saját bőrén. A török, a kurd, az olasz és a kínai tárt karokkal fogadja a kivándorlót, az emberek és a családok láncként kapcsolódnak egymásba. Mindenki segít mindenkinek. Csak a székelymagyar ilyen ócska, ha hazajön, dicsekszik, akkorákat hazudik, hogy ő maga sem hiszi. Egy szót sem szól a biztosításokról, a részletről, az adósságról, a kölcsönautóról, nem bölcsködi el a megaláztatásokat, hogy mennyire fáj a hátsója a seggberugásoktól, és hogy mekkora bogot fogott a nyelvtanulás terén, hogy mekkora tuskó. De otthon jól felcsomagol és kihasználja a rokonságot.


Nagyon zajos ez a munkahely. Vákuumos szívógépek, eszkavátorok, flexek, fűrészek és fúrók dolgoznak. Pokoli a zaj. Otthonról hoztam vattát, de pár nap múlva elrongyolódott. Az iporkából vágtam darabokat, később a habspayből. Aztán találtam egy csomag füldugót. Valamelyik munkás szottyintotta el. Mezítláb járok a bakancsban, kímélem a zoknit, mert nagyon meleg van, így is fövök meg. 


Szabadidőmben szólogatom a külföldieket a városban, mert minden boltban, butikban külföldi az eladó. Hiába tudok 20 nyelvet, hiába szólok hozzájuk a saját nyelvükön, a barátságos közeledésre, érdeklődésre teljesen érzéketlenek. A külföldiek is élnek egyedül maguknak, nincs egy barátjuk, akiknek elmondják gondjukat, bajukat. Be vannak zárkózva, csak a pénz érdekli őket, tele vannak félelemmel, gátlással, színészkedés az életük, csupa hazugság, ámítás és felszíneskedés. Futnak a pszichiáterhez, mintha az nem tudom ki lenne. Csodákat várnak. 


Van három török munkásunk, akik nagyon nyomják a munkát. Nem jajgatnak, nem félnek az esőtől, dolgoznak mint a gépek, nem gatyáznak. Mese az is, hogy a török nem dolgozik, csak kávézik a teraszon és cigarettázik. Itt minden török üzlet nyitva van még este is, otthon a fogadóban  Musztafa befogta a családot is. Mindenki dolgozik. Nincs rövid csütörtök, rövid péntekezés.


Kiszúrtam a pályaellenőröket. Ők azok, akik a munkavonatok és a sínre tett eszkavátorok  közlekedését vigyázzák. Elől ül az ilyen forgalmista, aztán két homokkal, kővel, szerszámmal és géppel telepakolt vagon, végül a sínre tett eszkavátor, amely egyben a mozdony. A két ember telefonon beszél egymással munka közben, esőben az eszkavátor kabinjában kuksolnak, munkamentes időszakban pedig együtt kávéznak, lötyögnek és újságot olvasnak.


Kiöregedett a salzburgi Bürgergarde, vagyis a polgári gárda. Toboroznák az újoncokat, de ebben a nejlonvilágban nem akaródzik senkinek se gárdistának lenni, mert ott fegyelem, rend és szigorúság van, a felszerelést is rendben kell tartani. A fiatalokat nem érdekli a kiképzés, a 300 éves katonai felszerelés, a hagyományőrzés és -élés. 




Úgy tűnik, mintha szégyelnék az osztrákok a császári K.u. k., no meg a náci múltat. Nem akarnak róla beszélni, ha mégis szóba kerül, gyorsan elintézik. Persze, a náci múltról nincs mit beszélni, de a császári és királyi kornak voltak napsütéses délutánjai. A derék sógorok egy cseppet sem büszkék ezekre a verőfényes napokra. Furcsa. Teljesen elszakadtak a múlttól. Kérdezgetik is, hogy ejsze tanár vagyok, hogy ilyen jól vágom a történelmet, földrajzot és irodalmat.


Elmentem egy parkba levegőzni és egy csomó hatalmas mogyorófára bukkantam. Annyi mogyorót szedtem, hogy az már csoda. Mintha kecskecsorda szemetelte volna tele a fák alját, annyi volt a mogyoró. Ha mellényúltam, akkor is mogyorót fogtam. Ki se kellett bontanom,a mogyorófiúk a burokból készen kibújva estek le. A szobámban a szekrény teteje és az asztal tele újságpapírra terített száradó kecskebigyóval. Mert csak akkorácskák ezek az osztrák mogyorók, mint a kecskebigyó. Vittem fel két lapos követ, azon törögetem.


(Folytatjuk)

2011. november 18., péntek

Tolmács voltam Osztrákiában (2)


(Csak felnőtteknek!)

A fura pályaudvar

Esős, nedves, ködös az időjárás. Mintha Angliában lennénk. Unalmas nagyon, a csepegés is, de főleg a semmittevés, mert mindig nincs tolmácsolnivaló.

Rámakasztottak valami papírmunkát. Munkanaplót vezetek a teljesítményről, a napi adagról. Még az időjárás milyenségét és a hőmérsékletet is fel kell tüntetnem.

Sok az arab turista az állomáson. Egész családok, de a leggyakrabban házaspárok. Mennek Zell am See-be lehűlni. Amikor időm engedte, átmentem hozzájuk beszélgetni. Nagyot néztek, hogy arabul szóltam.

Az egyik tilosban parkoló autóra a rendőrség 500 eurós büntetőcédulát akasztott. Ez igen! Ez kell nekünk, erre vágytunk az EU-ban.

Reggelizni egy másik hotelbe járunk. Bőséges a büféreggeli sokféle sajttal, felvágottal, lekvárral, gyümölccsel, műzlivel, tejjel, üdítőkkel, tojásssal, virslivel, finom műízű paradicsommal, uborkával. Még víz is van egy kancsóban, sajnos ezt rajtam kívül senki se fogyasztja.

A sógorok nagyon lazán dolgoznak. Mindig ténfereg erre-arra 5 munkás és nézik a többieket. Mindenkinek van egy spionja, egy felügyelője. Még a felügyelőt is ellenőrzi valaki, hogy jól kémkedik-e?

Este a vacsoránál kértem egy pohár vizet. Erre hoztak egy pohár csapvizet. Megijedtem: hátha fosléből párolták. Mert már tusoltam olyan vízben, amit mások elhasznált vizéből szűrtek le. Itt már minden újrahasznosított.

A városban sok szupulykó ruhába öltözött kicsibuzi kinézetű férfit láttam ténferegni, kutyás macskás nőket, amint kosárban, sőt bölcsőben cipelik magukkal az ölebeket. Mások két mankóval ügyeskednek. Állítólag ez egy új sport. Ha mondják, elhiszem. Biztosan szédülnek a zöld füvön , ha leszállnak a betonról.

Az egyik töröknek látszó pincér valójában kurd. Még az anyja faluját is eltaláltam. Jártam ott többször is.

Reggeliztető Franz a hotelben elmondta, hogy 40 évig dolgozott a Mozart kávézóban, amíg egy szép napon ki nem pakolták, mert öregnek találták.

Láttam az állomáson egy rendőrmozdonyt. Ez már döfi! Rendőrmozdonnyal üldözik a vonatrablókat, rablóvonatokat vagy a terroristákat. Nem semmi!

A sógorok továbbra sem törik el a lapátnyelet igyekezetükben. Csak a figyelőemberek figyelnek kitartóan, félnek az őket is figyelőktől,figyelnek, hogy nehogy őket is megfigyeljék.

Mozdonyok csiszolják a síneket, a kefék dolgoznak, a víz spriccol. Ez is egyféle kefélés. Ha ezt otthon elmondom valakinek, azt hiszik viccelek.

Hoztam otthonról kősót személyes használatra, ugyanis az itteni bolti vacak a sónak csak az árnyéka. Fehérnek ugyan fehér, de csak sós kristály. Ugyanannyi mennyiséget nem lehet belőle megenni, mint a parajdi sóból. Kipróbáltam. Míg a parajdit vígan szórom, a bolti fehér ugyanabban a szórásban már ehetetlen.

A munkások az építőletelepen csak bámulnak, hogy milyen menő vagyok. Naphosszat sétálok, üldögélek és feszítek az oldaltáskám alatt. Igen. Menő vagyok. Jövő-menő, mert a pályaudvar egy kilométer hosszú.

Az osztrákok és a németek elvárják, hogy pontosak és becsületesek legyünk, de ők nem azok. Csak a munkánk kell, az erőnk, a tudásunk, a képességünk, a szakértelmünk. Hogy kiszolgáljuk őket. A barátságunkra, az érzéseinkre már senki se kíváncsi. De szeretnek megdícsérni és megjutalmazni, mint ahogy a kutyát szokás. Lenézve, vállveregetve...

A szeges esetet megtudta mindenki, most ugratnak, hogy ugyan biza miben sántikálok. A kabátomat is ugye a szeg hasította ki?

A fogadónk pincéjében csúnya vénasszonyok gombás biliárdot játszanak minden este. Egyszer meglestem őket. Aszott, fagyasztott pulykahússzerű lila színű testek. A vénasszonyok egy cseppet sem törődnek a jó ízléssel és szeméremmel, semmit se takargatnak be. Biztosan itt is van Zserbó kávéház ,ahol kiéhezett gazdag mamák lesik a pénztelen egyetemistákat.

Úgy hallottam, Salzburg első számú látványossága a Pasa hotel. Egy piros lámpás ház, amelyiknek mindenik emeletén más és más nemzetiségű prostituáltak árulják a húst. Öt euróért beengednek szétnézni, s az ember éppúgy érzi magát, mint az idegenvezetős társaskirándulásokon. A hatvan év fölöttieknek nem kell belépőjegyet fizetniük.

A pályaudvaron még több az arab. Puputeve nélkül szállnak le a vonatról. A feleségeik, azok a régiek. Szemig elfátyolozottan járnak, nehogy valami illetlen pálinkagőzös tekintet megbecstelenítse őket.

Találkoztam egy soknyelvű vasutassal. Fiatal korában beutazta egész Dél- Amerikát. Még feleséget is Peruból szerzett. Ez meg is látszott rajta, mert latinos temperamentummal hozott nekünk két zsák még jó állapotban levő kinőtt inget, apróságot. Az egyik nap elhozta a gyerekeit. Két buksi fejű kondorkeselyűt. Fájdalom, a fiúk bátran itták a kólát, ropogtatták a krumpliszirmot melléje.

Furcsa ez a pályaudvar. Sehol egy csorgó, nyomókút vagy kerekeskút. A régi boldog világban minden pályaudvaron volt víz, hogy az utas megmossa a kezét, arcát, felüdüljön és igyon is, ha megszomjazik. Felszámolták a kutakat, mert az nem nyereséges. A paraszt vegye meg a vizet az automatából.

A városban van egy híd, a szerelmesek hídja. Kétoldalt a drótkerítése tele van feliratos, szíves lakattal. Kicsivel és naggyal, régivel és újjal. Szépen szívvel lélekkel egymásba kapcsolódva. Biztosan a kulcsokat utána a Salzachba dobták. Felfigyeltem egy régi veretes lakatra, amint magába zárt egy kis finom ,törékeny kínai lakatot. Biztosan valami vén pedofil nyomorgat valahol egy kínai kislányt.

Az óvárosban megnéztem Mozart lakóházát és szülőházát. De csak kívűlről. Annyi volt a japán turista, hogy törték le a kilincset. Vajon van a Földnek még olyan része, amit nem taposott japán turistaláb? Mert a japánok mindenütt ott vannak. Keccegtetnek a fényképezőgépeikkel, futkosnak egyik helyről a másikra, mint egy mérgezett pócegér, s csak otthon nézik meg, hogy hol voltak.

Felfigyeltem egy régi házra , amelyiken meghagyták a régi drótos csengőket. A látogató kiválasztotta a nevet és az emeletet, belekapaszkodott a fogantyúba és rángatni kezdte a drótokon fel a magasba, az ablak mellé vezetett csengőt.

2011. november 17., csütörtök

Tolmács voltam Osztrákiában (1)


(Csak felnőtteknek!)

Eddig még sosem hozta úgy a sors, hogy saját pénzen jussak el Ausztriába,és sajnos, a más pénzén se volt lehetőségem ott elidőzni, ezért nem maradt más hátra, mint tolmácsmunkát vállalni és fordítva-ordítva-ordítva-fordítva (mert bizony egy építkezésen óriási a hangzavar) megtapasztalni, miként élnek, dolgoznak és gondolkodnak a sógorok, és úgy általában hogyan kell helyezkedni ebben az országban.

A tavalyi kirándulásom már olvasható blogomon (Tiroli tolmácsnapló), lássuk hát, mit eredményezett a hirtelen adódott alkalom megragadása. E könyv nem jobb és nem is rosszabb a Tiroli tolmácsnaplónál, csupán eltérő. Mássága a mozaikszerű darabkákban áll, melyekből talán hasznos képet alkothatunk az osztrák világ egy szeletéről.

Egyetlen járható útja volt az anyaggyűjtésnek a tolmácsolás, sok kitérővel, zsákutcával és sok „felkörcölnivaló” kutyagumival, mert a gyűjtés ritmusát, tempóját és milyenségét nem én határozom meg, hanem a pillanatnyilag rendelkezésemre álló idő, a jószerencse, a hirtelen alkalmazkodóképesség, a váratlan fordulatok és a leleményesség, ahogyan a káoszból, a fölösleges vagy teljességgel használhatatlan információhalmazból netalán a semmiből kihalászom az érdekesnek, bizarrnak netalán tanulságosnak ítélt dolgokat. Végól pedig az olvasó feladata lesz megszitálni a könyv anyagát, saját ízlése szerint válogatva a neki tetszőt, érdeklődésének megfelelőt.

40 eurós szegbe ülök...


Amíg a munkásokkal teletömött szerszámosautóval megtettük az 1500 km-es távot Salzburgig, egészen laposra ültem magam. Ettem-ittam, olvastam, tanultam menet közben, sőt még aludtam is, hogy jobban teljen az idő. Mert nekem még az alvásomat is fizetik. Ahogy a lábamat kitettem az ajtón, nekem máris ketyeg az órám, mint egy rossz taxisnak. Bár kissé nehéz ez a fajta pénzkereset, 10 órákat aludni egyhuzamban nem semmi. A végén keresnem kellett a nyakamat és a hátamat...

Még napvilágnál érkeztünk, jó megvilágításban élvezhettük, hogy az utcán mindenki külföldi: csupa néger, kínai, török, arab és kelet-európai. De nem csak az utcán sétafikáló emberek külföldiek, mert külföldi a hotelek és az éttermek személyzete, a virág- és szendvicsárus, a takarító. Az iskolákban 40 féle nyelvet beszélnek szünetben.

(Na, és hol vannak az osztrákok? Hát, otthon. Vakaróznak és várják a segélyt, kutyát vagy macskát tartanak gyermek helyett...)

A fogadóban ahol megszálltunk, török volt a tulajdonos, a pincérek háromnegyede, a szakácsok kilencven százaléka. Ügyesen csinálják ezek a törökök, ahová egyszer betették a lábukat, ott egyből összekapaszkodnak a családok, kolóniát alkotnak, egymást segítik, pártolják, nem is kell tudni németül, sőt még a kurdnak is adnak egy esélyt.

A székely pedig ahelyett, hogy külföldön kolóniát csinálna, inkább veri a mellét a két féltéglával, nagyokat pöffeszkedik március 15-én, rág, mar, fúr mindenkit maga körül, a vallása csak egy szép népszokás, mert nem tart egybe, nem mutat utat a jövőbe.

A recepción egy vékony girnyác alak fogadott, őszre festett hajjal. Feje kicsi, teste göthös, bajsza-szakálla sosevolt, hangja női, őmaga buzi. Ufó generáció, kólán, csipszen nevelkedett nejlon gyermek, városi sápadtarcú.

Panaszkodott nekem egy sógor, hogy sok náluk a külföldi. Hát ki hívta be őket, édes egy komám? Biztosan nem tetszett a piszkos és nehéz munka a bennszülötteknek, ugye? Gyermeket kéne csinálni s azokat munkára nevelni. Lenne dolgos kéz elég. Persze az igényből és a nagyzolásból egy kicsit lennebb kéne adni...

Láttam egy plakátot az utcán. Sífelszereléses török mellett szalonnás tojásrántottareklám. Jókora ellentmondás.

Az első munkanapon hamar letéttették a munkásokkal a szerszámot és meghívtak megnyitó partira. A beszédek után még azt is bemondták, hogy van helal hús, kolbász a mindenevőknek készített ételek mellett. Büfé volt salátákkal, sült húsokkal, töméntelen sörrel és egyéb bódító italokkal. Alaposan bepofáztunk. Csak még nem tudtuk, hogy ezt a lakomát később többször is ki fogjuk szarni. Nekem személyesen nem ízlett a krumplisaláta, túl ecetesnek találtam. Német gusztus.

Szegbe ültem. Az egyik reggel még munkakezdés előtt helyet csináltam a munkásoknak egy betonkoloncon, s hogy ne üljenek a hidegre, még egy hosszú lécet is tettem a fenekük alá. Majd én is odatelepedtem. Rá egy hatalmas szegre, amit nem vettem észre. Jó tövig, szerencsére messze távol a centrumtól. No jól van, kiléptem egy dokihoz, ide a szomszéd utcába. A kasszásnő szerint 40 euró egy tetanuszoltás. Innen gyorsan el. Kövér Gerhardt munkavezetővel elmentünk a városi kórházba, itt 189 eurót akartak behajtani, csak a vizsgálatért. Nem maradt más hátra, mint visszamenni a szomszéd utcába. A munkavezető adott 50 eurót a saját zsebéből, hogy oltassam be magam. A dokit épp Szeg doktornak hívták. No, én itt jól bevásároltam! Három percet voltam benn, a doki épp csak annyit kérdezett, hogy mikor kaptam tetanuszt utoljára. Mondom, 2 éve. No, akkor neked nem kell új oltás - mondta, és kiállított egy számlát 40 euróra. Muszáj volt kifizetnem, mert a titkárnő elvette az útlevelemet. A dokinak búcsúzáskor még megjegyeztem: én megértem, hogy a doktorok is meg kell éljenek, de akkor hol van az emberség, mert lássa, meg se vizsgált, oltást se adott. És 3 perc alatt kipréselt belőlem 40 eurót. Szeg doktornak még a szeme se rebbent, azt mondta, hogy neki ez a kötelessége, az orvosi szaktekintélye került ennyibe, elvégre ott a diplomája a falon, láthatom. Mondom, én látom, de ejsze az ócskapiacon vette azt a diplomát, vagy a lottón nyerte, mert nem embernek való. S ezzel otthagytam.

Kifele menet a papírt valahol elveszítettem, mert elkapott a nevetőgörcs, de olyan, hogy még hasonlót nem láttam, nem hallottam, olvasni se olvastam.

Megnéztem a szeget amibe beletelepedtem. Nem volt rozsdás. Vadonatúj szeg volt. Kihúztam a fából és eltettem emlékbe, hogy legyen egy 40 eurós szegem.

Ebédre otthonról hozott kenyérmaradékot, kókuszt és mazsolát ettem. Víz nélkül. A többiekkel elmentünk vásárolni a közeli áruházba. Majd hanyattestünk: még Bécsnél is drágább ez a város. Egyébként jó tudni németül. Nem veszel konzerv helyett macskaeledelt. Vagy tubusos majonéz helyett homokos kéztisztító krémet.

(Folytatjuk)

2011. november 16., szerda

Magyarjárás Tatárországban (11)


ODESSZA

A kereskedőnegyedben * Koldusok * Lakás kiadó! * Az idő lassan telik * Hazafelé

Odessza, állomás
Odesszában  a visszajáró régi ismerős jártasságával vettem magam a kereskedőnegyed forgatagába. Persze nem hagytam ki a bazárt sem, ahol már egyszer megfordultam, de leginkább a régi Odessza kereskedőházai, ócskapiaca érdekelt. Aztán ott voltak a fedett vásárcsarnokok és a rengeteg sok butik megszámlálhatatlan mennyiségű áruval. A régi boltok azonban le voltak zárva, kerítés gátolt meg abban, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a hosszú sorba húzódó üzletegyüttest. Ezeket lebontásra ítélték, a bejárati és kijárati kapun ott lógott a tábla. Az ócskapiac árukínálata aztán minden veszteségért kárpótolt, s annak ellenére, hogy már alig volt pénzem, egészen elmerültem az ócskaságok vizsgálatában. Néha a sok kacat és a szovjet éra limlomjai között egy-egy antik tárgy is feltünt, hogy aztán újra alámerüljön. Régi lerobbant teherautókat is láttam, ezeket egy erős ajtó és pár lakat segítségével átalakították butikká, kivülről persze szotyogott róluk a rozsda és a lyukakon ki be jártak az egerek .De ez senkit sem zavart, a kereskedőnegyedben ócska villamosok csörömpöltek és rossz Ladákon , Zsigulikon poroztak tova a helyi menő fiúk. Jobb autóval nem is lehetett volna, mert olyan gödrös, lyukas volt az út, hogy kész csoda miért nem siklottak ki a villamosok.

Itt Odesszában mintha megszaporodtak volna a koldusok, talán seholsem láttam ennyi féle és fajta koldust. Toprongyos öregemberek, kócos és mocskos, fogatlan, kétrét görnyedt banyák, kitüntetésekkel feldíszített, „nyögdijas” háborús veteránok,és nagyszakálú, szentképes pópák.

Az egész környék zsibongott, az emberek káromkodtak, veszekedtek, nevettek,hordár után kiabáltak,a hordár persze  szabad útért orditott, kisgyerekek nyügölődtek és öregemberek motyorásztak. Ehhez még jött a sok  duda, csengő és hasonló háttérzajok. Már csak a lovak hiányoztak,hogy honfoglaláskori legyen a környék és kalandozónak képzeljem magam. A lovaknak és a sátraknak jobban örvendtem volna.

Az ételpiac előtt néhány nőt figyeltem meg táblával a kezükben. Eleinte azt hittem, hogy orvosságért vagy orvosi beavatkozás támogatásáért kunyerálnak, de aztán ahogy jobban megnéztem és elolvastam a táblára firkantott sorokat: a nők kiadó szobát hirdettek. Ilyen szolgáltatások nálunk sem ártanának, csakhogy amennyi szakadt, barna rablópofájú ember járkál minálunk, kötve hiszem, hogy a bábuskák valakit is befogadnának, akármennyi pénze is legyen.

Itt Ukrajnában is éppúgy viszik a rekrutákat, mint odahaza. a különbség csak annyi, hogy elől lépked gangosan két tiszt, legalább öt számmal kisebb uniformisban és utánuk menetelnek a bakák – igaz, még civil ruhában - de már kopaszon és nagy fakufferekkel a kezükben.

A vonatindulásig még volt egy rakás időm, azt se tudtam, hogyan töltsem el. Hiába ettem, aludtam, olvastam, ismét ettem, az idő valahogy megállott egy helyben. Kínomban már azt se tudtam, hogy mit csináljak. Amikor befutott a vonat és felülhettem, az volt az első hogy gyorsan lefeküdtem az egyik priccsre és ismét elaludtam, hogy gyorsabban teljen az idő.


IZMAIL

Az utolsó garasokat számolgatva * A buszállomáson

Izmailba este későn érkeztem meg és alapos gyaloglás várt rám a vasútállomástól a buszmegállóig vezető úton.  Mivel már az utolsó akármerre induló buszt is elszalasztottam, nem láttam jobb megoldást, mint lefeküdni a földre, begubózni a hálózsákomba és fagyoskodás közben szenderegni, mert már olyan hideg lett, hogy alvásra nem is gondolhattam. Többször is felköltöttek csavargók, stricik, kurvák és csavargó cigányok, az izmaili éjjeli élet szereplői, akik el nem tudták képzelni, hogy ki a fene hever hernyó módjára a földön, ahová a részegek pisiltek és bokáig járni a szemétben. Ráadásul ilyen hidegben , amikor még a helyi csavargók is behúzódnak valami lyukba. Szerencsére senki sem bántott, és nem próbált meg ellopni semmit sem. Csupán kíváncsiak voltak. Aztán egyszer csak felköltött egy  buszsofőr és a jótét lélek beinvitált az állomás fütött várótermébe. Itt aludtam tovább egy kanapén egy otthontalan kiskutyával, amíg a buszsofőr vagy akárki kinyitotta az buszmegálló épületét és megkezdődött a reggel a maga hangjaival. Sok morfondirozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a Bolhrad-Vulcanesti vonalon Gagauziába, mert a legutóbbi utam elég rázósra sikeredett visszafelé. Inkább Reni felé akartam szerencsét próbálni, ráadásul  kevés lejtől eltekintve elfogyott minden pénzem. A Reni-be tartó autóbusz sofőrje nagyot is nézett a sok apró láttán amivel kifizettem neki a fuvart.


RENI-GALAC-BUKAREST

Cserebere vásár * Az idő és megint az idő * Végre Bukarestben

Reni-ben jobb híján gyalog ereszkedtem neki a határnak, kérdezősködés után tapasztalva az utat. Egy skodás autós megállított és kérdezősködni kezdett, majd miután megtudta, hogy Romániába igyekszem, jó sok pénzért felajánlotta, hogy elvisz a határig. Üres pénztárcám láttán nagyon savanyú pofát vágott, mintha éretlen gyümölcsbe harapott volna. Kis idő múlva meggondolta magát és utánam hajtott, kiszólt az ablakon, hogy asszongya, elvisz ingyen is, csak üljek be. Ha már román vagyok, és átváltott töredezett román nyelvre. Kiigazitásom, hogy nem is vagyok román nem érdekelte, a lényeg az, hogy emberek maradjunk- mondta.

A határ felé félúton még felvett egy szatyros öregasszonyt és amikor megérkeztünk, tőle se kért fuvardíjat. Teljesen üres kézzel azért nem akartam elengedni, hosszas kotorászás után nekiadtam 3 megmaradt filmtekercsemet és egy sapkát. Másegyebem már nem maradt a rajtam levő ruhán, cipőn, hátizsákon, térképtáskán és hálózsákon kívül. Ezek után elbúcsúzkodtunk ,és míg ő visszafelé porozott a városba, én az öregasszony nyomában igyekeztem a határ felé. Nagyban örvendeztem, hogy milyen jó, ha itt megengedik a gyalogos forgalmat. Lám az öregasszony is túlra igyekszik.

Mondani se kell, simán átengedtek, csak elvették a beutazáskor kitöltött papir másik felét, lepecsételték, elfuttattak valami irodába, és már mehettem is. A román oldalon integetni kezdtem a jövő- menő autóknak, de nagyon sovány eredménnyel jártam. Egynek se akaródzott megállni. Amikor már minden reménnyel felhagytam és neki akartam vágni gyalog a galaci útnak, egy Daciás, feleséges polgár lefékezett és  betessékeltek. Útközben még megálltunk kávézni, a feleség meghívott egy kávére és még egy szendviccsel is megvendégelt. Vajon annyira látszott rajtam, hogy nagyon ágrólszakadt és főleg pénztelen vagyok, vagy csak egyszerűen barátságos volt? Nem tudom. Minden esetre a kávé, noha nem vagyok kávés, nagyon jól esett a szendviccsel. Ezek után már sokkal jobb kedvvel és szebb szinben  érkeztem meg Galacra.

Sajnos a legutolsó vonatot elszalasztottam, a következőre pedig órákat kellett várni. Azt hiszem a várakozás, a gagauziai és ukrajnai örökös állomásokbeli unatkozások  nem akarnak véget érni, ide is követnek. Hogy ezen változtassak, elmentem a buszmegállóba, vártam egy órát, mig megérkezett a Bukarestbe tartó mikrobusz.... és ekkor közölték velem, hogy minden hely foglalt, sajnos előre lefoglalták. Várjak még egy órácskát, és akkor jön a következő mikrobusz.

Ez volt mindennek a teteje!

Pokoli érzés volt, a percek csigalassúsággal vánszorogtak előre. Itt már nem segített se a káromkodás, se a rugdalózás. Várni kellett. Egy óra, kínos 60 perc leteltével fogcsikorgatva, csillagokat látva még vártam 20 percet, aztán utolsó román pénzemmel megvettem a jegyet és azzal a tudattal vetettem bele magam az egyik ülésbe, hogy innen Bukarestig az Öregisten sem fog kipiszkálni.

Sok zötykölődés után végre megérkeztünk Bukarestbe, utolsó bankjegyeimmel vettem egy metrójegyet, és mint egy időzített bomba számolgattam a perceket, a métereket a bátyám cégéig. Na még csak egy utca.... na még egy sarok... aztán 50 m, 20, 10 és itt vagyok!


VÉGE

Magyarjárás Tatárországban (10)


YEVPATORIA

Templom templom hátán * Az elfeledett dervisképző * Tatár kávézó a bástyában * Kumiszt akarok * A Lenin-kultusz ma is él  * Gazdag árukínálat * Május 18, a tatár deportáció napja * Aranyfog a divat * Megcseleztem a menetrendet * A párnás vonaton

Yevaptoria
Yevpatoriaba estefelé érkeztem meg és már nem láttam értelmét városnézőre indulni, úgyhogy éjszakai szállás után néztem. Hogy egyik bozótos sem tetszett, gondoltam lemegyek a tengerpartra, csak akad valami rossz csónak vagy csónakház, ahol meghúzhatom magam. Egy sapkát árusító ifjútól érdeklődni kezdtem, hogy messze van-e még a tenger. Szó szó követett, s lassan kétórásra húzódott az eredetileg pár percesre tervezett érdeklődés. Előbb oroszul, majd törökül beszélgettünk, mert új barátom Szefersaev Sevket tatár volt, mint ahogy kiderült. Beszélgettünk rólam, úticélomról, a tatárokról, de legfőképpen az iszlámról. Sok mindenféle után megtudtam, hogy Azizler faluban, Bahcsiszerájtól kb.100 km.-re van egy 310 éves sír egy erdőben, ahol egy Mekkát megjárt zarándok nyugszik. A haji miután elegett tett a vallási előírásnak, lelkében békével igyekezett hazafelé, de soha nem ért vissza, mert  otthonához közel elhalálozott. Testét ott helyben eltemették és másnap forrás tört elő a sírból. Mivel ez a megboldogult férfiú életében  nemes szívű, segítőkész, adakozó emberbarát és igen vallásos személy volt, sokan elzarándokoltak a sírjához és ittak a forrás vizéből, amitől minden betegségük elmúlt és tökéletes egészségnek örvendhettek a hátralevő életükben. Az csodálatos forrásnak  híre ment és valóságos zarándoklat kezdődött Azizler faluba. A hívők népvándorlása ma is tart, Sevket barátom mobiltelefonján mutatott egy videofelvételt, amin láttam az erdőt, a sirt a forrással és az imámok által vezetett csonka-bonka embereket, kétrét görnyedt betegeket, akik utolsó erejükkel eljöttek ide meggyógyulni. Igaz, hogy a forrás vize  csak azokon segít, akik valóban hívők. És nem csalás, nem ámítás, láttam a megszállottan imádkozó embereket, akik miután ittak a vízből és megmosták beteg tagjaikat, valóban meggyógyultak. Úgy belebonyolódtunk a beszélgetésbe, hogy barátom megkésett a sapkás stand összecsomagolásával. Ketten sokkal gyorsabban ment a zárás, és ezután elmentünk Dzsuma-dzsámiba, Yevpatoria és az egész Krím félsziget legnagyszerübb  mecsetjébe. Ezt Jiray kán (1551-1577) parancsára építette 1552-ben Mimar Sinan az ottomán birodalom legkiválóbb építésze, aki közel 50 évig alkotott és nevéhez több mint 360 remekmű kapcsolódik. A dzsámi előtt török matrózokkal találkoztunk akik imádkozni jöttek le a hajóról. Azt hitték, hogy török vagyok és nagy puszilkodásba , ölelkezésbe kezdtek, jól megropogtattak. Amikor megmondtam, hogy én csak szegény macar kardes vagyok, még jobban megörvendtek és még jobban megropogtattak .Mások is odaverődtek ,és az egyik matróz nagy büszkén úgy mesélte, hogy kik azok a magyarok, mintha a saját atyafiságát mutatta volna.A beszélgetésre kijött a dzsámi müezzine, egy 18 éves fiú, akivel úgy belemelegedtünk a vallási kérdésekbe és az arab idézetekbe, hogy a többiektől gyorsan elbúcsúztunk és bementünk a mecsetbe, a bejárat melleti kicsi szobába. Pár könyvespolc, asztal, padok és rezsó alkotta a berendezést. Ilyen volt Islam szállása , s mig Islam, a fiatal müezzin vacsorát kotyvasztott, addig egy másik fiatal tatárral a kitelepítésékről és a tatárok mindennapjairól értekeztem .

Piláfot ettünk kerek kenyérrel, hozzá teát ittunk.Sok egyéb mellett megtanultam Islamtól az imárahívást, amit a keresztyének csak gajdolásnak hisznek.

Ime a teljes szöveg arabul és magyarul:

Allahu Akbar,Allahu Akbar!
Allahu Akbar, Allahu Akbar!
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu an la llaha illal-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Ashadu anna Muhammadan rasulul-lah
Haya alas salah!
Haya  alas salah!
Haya alal falah!
Haya alal falah!
As salah hayrun minan nawn
As salah hayrun minan nawn
Allahu Akbar!
Allahu Akbar!
La illaha illal-lah.!

Isten a legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Isten a Legnagyobb, Isten a Legnagyobb!
Tanúsitom, hogy nincs más Isten Allahon kivűl
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Tanúsitom, hogy Mohammed Isten küldötte
Gyertek imádkozni!
Gyertek imádkozni!
Gyertek a boldogulásra!
Gyertek a boldogulásra!
Isten a Legnagyobb!
Isten a legnagyobb!
Nincs más Isten Allahon kívül!

Az esti imádkozás lejártával mindnyájan lefeküdtünk a földre vetett ágyba,jól betakaróztunk és mind a heringek egy dobozba úgy aludtunk. Hiába, hogy Islam felhúzta a telefonébresztőjét, a hajnali imaráhívást elaludtuk, mignem aztán az utcáról valaki hivú lélek bejött és felrázott. Islam kiszökött az ágyból , felkapott valami kábeleket és szaladt fel a toronyba. Nemsokára felhangzott az első Alla-hu ekber, Alla-hu ekber...

Egy kicsit akadozott az adás a hangszóróban, de ezt leszámítva nagyon jó volt. Aztán Islam visszafeküdt.

Magyarjárás Tatárországban (9)


BAHCSISZERÁJ – SIMFEROPOL - YEVPATORIA

Jó reggelt Bahcsiszeráj * Girbe-gurba utakon át a falumúzeumba  * A palotában * Kumiszt ittam * A betegség nem jó útitárs * Új barátok a láthatáron * Találkozás egy müezzinnel * A csodaforrás

Könnyek kútja a káni palotában
Reggel korán felkeltem, megnéztem a háztájat és elég rendes gondozott kert,láncra kötött piszli kutya, ápolt gyümölcsfák és szölőlugas látványa tárult a szemem elé. Aztán kiöltöztem és már 7-kor elindultam „otthonról” a káni palotához. Bejártam az óvárost, a tegnap elmaradt kacskaringó utcákat, felmentem a hegyre, benéztem az általános iskolába, megnéztem a hősök  tankos emlékművét és a sírokat, kimentem a faluvégére és végül meglátogattam a falumúzeumot - szóval mindent elkövettem, hogy teljen az idő, és kinyissák a kapukat. A falumúzeumban némileg csalódtam, mert tatár falumúzeumra számítottam, ehelyett egy világ elől elmenekült moszkvai festőnő, Helena Nagevszkaja (1900-1990) hagyatékát vehettem számba. Tájképek, portrék, csendéletek lógtak a falakon, öreg bútorok, könyvek, használati tárgyak és néprajzi gyűjtemény - köztük néhány tatár edény is - tették otthonossá a szobákat, mindezek művészi elrendezésben. A ház mostani tulajdonosa, egy nénike, szorgalmasan magyarázott a beléptidíj ellenében, sajnos a magyarázatból nem sokat értettem- művészetről oroszul eddig még semit se tanultam - meg is mondtam neki, hogy inkább beszéljen a gasztronómiáról, azt jobban értem.

A Bahcsiszeráj , a kertek palotája 1532-ben indult fejlődésnek, amikor  Abdul Sahib Jirai kán rezidenciája és a Krimi Kánság palotája lett. A XV-XVII. században iráni, török, olasz és orosz mesterek építgették és szépítgették a négy hektáron elterülő palotaegyüttest, a lakótermek, rezidenciák, kertek és szökőkutak mesébe illően vannak el-, ill. berendezve. Bár 1736-ban a palota leégett és 1783-ban az oroszok elfoglalták a Krímet, a káni rezidenciát II. Katalin cárnő parancsára oly művészien és korhűen helyreállították, hogy ma is csodálkozva szemlélődik az idelátogató.Mint ahogy jómagam is csak ámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a csodás épületek, a hárem, a kertek, a mecset és a temető látványával.

A Könnyek Kútja pl. Puskint is megihlette, elbeszélő költeménye a Bahcsiszeráji szökőkút világhíres. Hozzá Aszafjev irt zenét, az  erre táncolt balett hasonlóan remekmű.

Alekszandr Szergejevics Puskin 
A bahcsiszeráji szökőkút 

Sokan, mint én magam is,
meglátogatták ezt a szökőkutat;
de egyesek már nem élnek,
mások meg messze vándorolnak.
Szaádi

Szemét lesütve ült Girej:
Szájában füstölgő borostyán:
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend:
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harag s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.

A teremben maga marad
A kán, sóhaj emeli keblét:
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közelgő égiháború.

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Has hivja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?
Nem: un harcolni: a dicsőség
Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.

Háremébe hatolt talán a
Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szivét

Nem: Girej asszonyainak
Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos, néma átok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szivüket egy kicsit,
Csengve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgetik,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatok.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihivást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.

Déltájt, mikor a lángoló
Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szivbűvölő bájaikat
Hab csókolja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
S ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.

Mért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt...Mozdulatlan,
De mint aki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, minap
Még szeretett hurik lakába.

Azok gondtalan s urukat
Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek -
Miközben rabnők, halk a szelíd raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal.

TATÁR DAL

"Igaz kárpótlást, végtelen, ád
Az ég a földi könnyekért:
A vén fakir meglátja Mekkát,
S boldog, hogy - bár szenvedve - élt.

Boldog, akit a Duna vérző
Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.

De még boldogabb, óh, Zaréma,
Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!"

Így dalolnak. De hol a hárem
Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania:
Mint pálma, amit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!...Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré:
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bir, veled telitve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán -
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.

Magyarjárás Tatárországban (8)


SIMFEROPOL-BAHCSISZERÁJ

Az ébredező város * Csavargókkal barátkozom * Rovásírást találtam * A néprajzi múzeumban * Azért mégis csak a piacon a legjobb * Errefelé elektricska járja * A tatár kánok székhelyén * A tatár nők a legszebbek * Török tudásom ismét kisegített * Magányos vacsora * Szállásom is van

Oleg barátom
Valahogy olyan jó, hogy az éjszakákat mindig váróteremben vagy priccses vonaton töltöm. Lassan kezdem elfelejteni a bozótban, sziklák között vagy elhagyott, szeméttel telt házakban töltött éjszakákat.

Simferopolba, a Krím fővárosába hajnalban érkeztem meg és még utcaseprő se akadt, akitől megkérdezhettem volna a múzeum felé vezető utat. Volt időm gondolkodni az élet furcsaságain és azon, hogy szegény tatár rokonaink ugyanolyan alárendelt sorban vannak mint mi. Először is szét vannak szórva a következő országokban: Oroszország, Tatárföld, Udmurtföld, Baskiria, Mordvinföld, Csuvasföld, Yakutföld, Burjátföld, Adigeföld, Kabard balkárföld, Üzbekisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Törökország és Románia (23.000 ezer). Aztán városaikat megszállták a vándormadarak  és mindent átkereszteltek.

Így lett:

Akmescit - Simferopol
Akyar - Sevastopol
Kezlev - Yevpatoria
Kefe - Feodosia
Ermeni Bazar - Armiansk
Karasubazar - Bilohirsk
Sarabuz - Hvargyiske
Büyük Onlar - Oktyabrske

Sevastopol, a Krím fővárosa szép, rendezett városnak bizonyult sok palotával, villával, régi patríciusházzal, sok székházzal, színházzal és csupa faragott, díszített épülettel. Hogy a város szebb és rendezettebb legyen, ebbe besegítettek az utcaseprők is, mert nagyon dolgoztak. Ahogy utcáról utcára araszolgattam,  öszefutottam egy reggeli 6-kor már részeg emberrel, aki nagy barátkozásba, puszilkodásba kezdett és hátbaveregetve kullancskodott. Erőnek erejével el akart vinni enni és inni. Alig tudtam megszabadulni tőle. A részeg ember barátsága helyett inkább az egyik templom előtt kolduskodó Oleg, egy hihetetlenül elhanyagolt, mocskos rongyokba öltözött szakállas, hosszú hajú csavargó ismeretségét választottam. Ez az ember azzal foglalkozott, hogy szentképeket, kis kereszteket ragosgatott ki maga mellé a  templom előtti betonpadkára. Készült a reggeli boltnyitásra, várta a templomba imádkozni jövőket. Ahogy kíváncsian szemléltem, bizonyára felkeltettem az érdeklődését, mert ő is szaporán pislogott felém. Közelebb mentem és barátkozni kezdtünk. Füstölt halat és kenyeret adtam neki, amit megosztott a kutyájával. Orosz-angol keveréknyelven elmondta, hogy ő Oleg  és az ájtatoskodók adományaiból él. Szállása kissé távolabb, a templom melletti épület egyik falának támaszkodó hulladék deszkákból összetákolt bódéban volt. Beszélgetésünk kellős közepén odajött hozzánk két toprongyos öreg - az egyik hatalmas sebbel az arcán - és Oleg bemutatta nekem őket, mint barátait és sorstársait. Megsajnáltam ezt a két szerencsétlent, főleg a sebesültet és kötszert, orvosságot meg fogkrémet adtam nekik. Más egyebem már nem volt. Lassan én is csavargó leszek. Főleg azért, mert összeszedegettem az Oleg mellett a földre hajigált, a sárba taposott 1 kopekeset. Oleg ezeket semmire sem becsülte, szidta is az ájtatoskodókat, hogy milyen sovány adományokkal jótékonykodnak. Én nem szóltam semmit, csak összegyűjtöttem, lett is egy jó marokra való. Majd veszek rá kenyeret, csak vegye el valaki. Búcsúzáskor Oleg adott egy szentképet, majd leakasztott egy kicsi ezüsttel fújt feszületet a nyakából, háromszor megcsókolta, a homlokához érintette, ezután velem is háromszor megcsókoltatta és kétszer a fejemhez  érintette. Így lett az enyém. Nyomban a nyakamba is akasztottam. Egy kicsit Oleg szagú lettem tőle, de ez nem nagyon izgatott. Sem az, hogy Oleg szája után megcsókoltam a keresztet.

Kúnbaba a múzeumban
A közeli múzeum időközben kinyitott s nagy lélegzetet véve beléptem. Már az előtérben  egy csomó szoborba, töredékbe és vésett kövekbe botlottam, nem kevés örömömre az egyiken rovásjeleket fedeztem fel. Sok kőbálvány serleget vagy poharat tartó férfit ábrázolt, ezek állítólag még a kún  időkből származnak. A dél oroszországi sztyeppén régebb ezrével álltak a hasonló  női vagy férfiszobrok ún. kamennaja babák, amelyekkel a halottak emlékének vagy az ősök szellemének kívántak áldozni. Eredetileg nem a sírdombon, hanem kőkerítéssel övezett dombokon álltak, arccal kelet felé fordulva. Itt a szobrok mellett rendezték a halotti torokat is. Később aztán jöttek a mongolok és más egyéb földindulások, a valamikori belső ázsiai halotti kultusz elenyészett. Ma már csak 1650 szobor van épségben, ebből alig 730 példány található a múzeumok birtokában. A többi magángyűjtemények megbecsült darabja. Hogy mi történt a sok ezernyi bálvánnyal?Egyszerűen elhurcolták a pusztáról, összetörték  vagy épitőanyagnak felhasználták.Milyen kár.

A múzeumban látott szobrok között találtam egy pár szép példányt,  mindenféle sérülések és karcolások nélkül. A férfiak vékony bajuszt, kúpos vagy félgömb alakú sisakot és  egy vagy három varkocsba font, hátul  a tarkónál öszekötött hajat viseltek. Némelyeken a ruhadarabok, péncéllemezek is ki voltak faragva.

A simferopoli múzeum anyaga minden elképzelésemet fölülmúlta gazdagságban és változatosságban. Az őskori, kőkori, bronzkori tárlat, szkíta, görög, római, alán és szarmata kiállítás nagy örömöt szerzett, főleg a rengeteg alán és szarmata lelet. Köztük láttam deformált koponyát, ismerős ékszereket és fegyvereket. Itt is rokonokra leltem. Minél jobban keletre tartok, annál több hasonlóságot fedezek fel. Láttam hosszú tatár nyílvesszőket fekete sastollazással, amelyekkel  kétbalkezes királyaink, bábú vezéreink miatt mi is megismerkedtünk annak idején. Félelmetesek voltak ezek a nyílvesszők, állítólag a tatárok sosem tévesztettek célt. Háborúban a legelöl vágtató ellenséges lovasok sündisznó módjára buktak fel lovastól, amikor egy egy tatár íjászegység belőtte magát.

De nagyon gazdag volt a múzeum népművészeti gyűjteménye is, külön szoba mutatta be az örmények, görögök, tatárok, zsidók, olaszok, mordvinok, beloruszok, észtek, ukránok, oroszok, németek, svájciak, lengyelek és csehek - egyszóval a Krímben élő őslakosok, bevándorlók és telepesek – népművészetét, korhűen berendezett szobabelsőit a múlt XIX. század végéről, vagy a XX. század elejéről. Színes ruhákba öltöztetett bábuk, szőttesek, ágyak, asztalok, háztartási eszközök, zeneszerszámok, vallási eszközök, fényképek,és sok egyéb tárgyi emlék várta a látogatókat. A tatár részlegnél időztem a legtöbbet, elsősorban a ruhák és hímzések miatt. Mintha kalotaszegi, torockói vagy kalocsai ruhákat láttam volna. Hasonló ruhákat viselhettek annak idején a jászok és a kúnok is, mielőtt beolvadtak volna a magyarságba. A kalotaszegiek és kalocsaiak keményebb nyakú türkök voltak, ők csak a nyelvüket adták fel a Megyeriek kedvéért, a viseletüket megtartották. Habár Kalotaszegen is vannak olyan szavak, amelyeket érdemes lenne egy kicsit közelebbről megvizsgálni. Itt van pl. a bopa szó. Farnasi nagyapám szólítatta így magát, dédapámnak  meg azt mondta, öregbopa. Érdekes ez a bopa, nagyon hasonlit a  gagauz bubba, boba (apa) szavakra. Na erről ennyit, a többit kibogozzák majd a nyelvészek, lássuk inkább  a múzeum látványosságait.