Magyarjárás Tatárországban (2)

GIURGIULEŞTI-CESMEKÖY-ETULIA-VULCĂNEŞTI

Barátaim, az iskolások Cesmeköyüben 

Magyarok nyomában - Kérdezzük meg a halottakat - Látogatás a helyi múzeumban - Újra iskolás vagyok  -Az etuliai múzeumban - Sofia Koca és munkássága - Autogram és fénykép - Tatár falunevek

Reggel korán keltem, hogy a nappal versenytfutva indulhassak felfedezőútra a szomszéd falvakon át Cesmeköybe, ahová régóta szerettem volna eljutni, elsősorban mádzsár nevű lakosai, illetve a róluk szóló tudósitások miatt.

Giurgiulesti-ben már kora reggel találkoztam autóbuszra várakozó emberekkel, akik kérdésemre azt válaszolták, hogy azonnal jön a busz, csak legyek türelemmel. Tiz perc, fél óra  után a türelem elfogyott és inkább gyalog nekivágtam, mert a reggeli friss levegő eléggé csipett. Mire beértem a szomszéd faluba, utolért a giurgiulesti-i autóbusz, egy ütött-kopott jármű, amely valószinűleg 40-50 évvel ezelőtt élhette virágkorát. Csupa női utas közé kerültem, akik gondolom valamilyen mezei munkára igyekeztek, mert erősen rusztikusan voltak öltözködve. A pár lejért, amibe a jegy került, elég tekintélyes távolságot tettünk meg, de nem is a távolság leküzdése végett örvendeztem, inkább annak, hogy a rossz úton a rossz buszban nem estünk darabokra. A sofőr egy művész érzékenységével manőverezett a gödrök és a huppanók között, eközben egész végig a pedálokat rugdosva, a fogantyúkat rángatva küszködött, hogy életben tartsa roskatag járműve motorját. A busz annyit köhögött, mint egy rossz tüdőbajos, igy küszködve fogyasztottuk a kilométereket és hagytuk magunk mögött a táblát soha nem látott kereszteződéseket. Ha gyalogoson próbálok célbajutni, egészen biztos hogy elkeveredem valamerre, mert itt nem lett volna kitől megkérdezni az utat. Cesmeköyü faluban leszállás után lefényképeztem a buszt, ezt nagyon mulatságosnak tartották a buszbéli nők, akik a sofőrrel együtt kacagva élvezték, hogy én milyen bolondos tursita vagyok: roncsokat fényképezek.

Ha eddig románul - illetve moldávul - értekeztem, most át kellett váltanom oroszra, vagyis inkább törökre, mivel immár gagauz területen inkább az orosz járta.

Cesmeköyü Gagauzia egyik legnagyobb és legfontosabb falva.A gagauzok itt valóságos szigetté tömörülve élnek a moldáv tömbben, és a parasztemberek mellett komoly értelmiségi réteg is munkálkodik Gagauzia jövőjéért.A falu a nogai tatárok egyik törzséről kapta a nevét, eredetileg Csismeköjnek hivták.Ebből lett később Csesmeköj.

Állitólag azért hivják igy a települést, mert a közelben nagyon sok a forrás. Régebb tatárok lakták, a gaguzok csak 1752-54 között érkeztek ide, miután megpróbáltak letelepedni előbb Lengyelországban, majd Ukrajnában.

Cesmeköyü faluról először a vulcanesti-i Vaszilij barátomtól hallottam, aki elsősorban arra hivta fel a figyelmemet, hogy ebben a faluban sok Mádzsár nevű ember él, kik nevük után itélve valamiféle magyar származékok, csupán azt nem tudni, honnan és mikor érkeztek ide, hogy aztán eloroszosodva, elmoldávosodva és elgagauzosodva egész nemzetségeket hozzanak létre és olyan elterjedté tegyék a Mádzsár nevet, mint amilyen mondjuk nálunk a Kovács vagy a Kis. Ha pedig a tatárok idejéből maradtak, akkor még érdekesebb a kirakójáték, hogyan és miért kerültek magyarok a tatárok közé, akik a gagauzoknak vagy moldávoknak semmitmondó, teljesen közönséges, de a mi szivünket megdobogtató nevű lakosok.

Rövid ide-oda bóklászás után megtaláltam a falusi iskolát, kultúrházat és múzeumot, csakhogy ezek mind zárva voltak, úgyhogy amig elérkezik a nyitás ideje, gondoltam, megnézem a temetőt. Lám mit mondanak az ott nyugvó Mádzsár testvérek.

Török beszédemet nagyon jól megértették az útonjárók, annál kevésbé értettem én az ótürk gagauz válaszokat, amelyek ráadásul valami furcsa tájszólásban hangzottak el. Úgy látszik, a Ceadir Lunga-i, Comrat-i, és Vulcanesti-i beszéd után meg kell szoknom a Cesmeköyü-i dialektust is.

A temetőt pechemre toronyiránt közelitettem meg, nem a falusiak által használt ösvényeken, ezért előbb egy vizmosáson, aztán egy szemétdombon kellett átverekednem magam, de megérte a fáradságot, mert mindjárt az első utamba kerülő sirkövön ezt irta: Mádzseár. Később ahogy bejártam a temetőt, egyre több és több magyaros sir került elő. Más sirokat is láttam, többre a gagauz nevet eloroszositva vésték fel cirill betükkel. Mindezek ellenére takaros egy temető volt, csinos, gondozott sirokkal, virágokkal beültetve. Még a régi sirhantokat is frissen felhányták és koporsóformára szépen lelapogatták. Ami a legfontosabb: majdnem mindegyik sirkő, kerités, mini emlékmű vagy kopja, amely  gagauz világoskékre mázolva hirdette, hogy ázsiai nép fiai nyugodnak itt, akik a kéktürkök leszármazottai. Mint ahogy a mi falvainkban is büszkén hirdeti a világoskék turániságunkat, kéktörök vérünket.

Az új temetőn túl rábukkantam a régi temető földbe süllyedt sirköveire és az ezek mellé tűzött félig már elkorhadt kis kopjákra. Ezek kissé recézetten, kissé egyszerűen, de tüntetően kékre festve jelezték a sirt. A sirkövek között nőszirmok boritották a földet és olyan buján, olyan sűrűn tenyésztek, hogy valóságos virágoskert látszatát keltették a szemlélőben. Azt hiszem, soha ennél békésebb, nyugodtabb és főleg virágosabb temetőt nem láttam. Pedig jó egynéhányban megfordultam.

Magyarjárás Tatárországban (1)

A szerző egy törökországi portyáján

Előszó helyett

Alighogy hazatértem Gagauziából, máris azon vettem észre magam, hogy kicsomagolás helyett inkább becsomagolok, és pótolva útipoggyászom hiányosságait, nagyban készülök a Krim-félszigetre, egy kis magyarjárásra, hiszen már jó ideje, hogy nem voltunk Tatárföldön. Legutóbb tökkelütött fejedelmeinknek köszönhetően a kirándulás egy kicsit balul ütött ki, mert nem csak az egész erdélyi sereget ejtették foglyul, hanem a szerencsétlen lengyelországi  hadjáratot követő büntetőexpedíciók során a tatár csapatok egész falvakat hajtottak le a Krimbe, a szomorú, de megérdemelt rabságba. Mert aki nem fér a bőrébe, azt könnyen kisegítik belőle.

Az én kirándulásom sokkal szerencsésebbre sikeredett és már Cesmeköyü faluban igen barátságosan fogadtak a keresztény, de ótörök nyelvű és kultúrájú gagauzok. Ide már régóta szerettem volna  eljutni, de a rossz útviszonyok, a nagyon gyér forgalom és az akadozó buszjáratok miatt csak ezúttal valósult meg. Elsősorban a helyi gagauz múzeum érdekelt, no meg a faluban lakó sok Mádzsár-Magear nevű ember, akik ma sem tudják, hogy miért viselnek ilyen furcsa nevet. De ez csak nekik furcsa, nekünk nem, sőt e név hallatára egyből felcsillan a szemünk, hiszen a Mádzsár nem egyéb, mint a török macar, vagyis magyar.

Ukrajnában meglátogattam egy gagauz barátom rokonságát és egyben megtudtam, hogy Kotlovina falu arról híres, hogy a második világháborút követő gabonarekvirálások és az ezt követő szárazság miatt olyan éhínség tört ki amelybe a település  hetven százaléka belepusztult.

Két év keresgélés után végre sikerült megtalálnom a Grúziából elüldözött törökök falvait is:Sztálin Jóska generalisszimusz parancsára akkoriban  egy egész mohamedán tartomány lakosságát deportálták a Szovjetunióba.Grúziában ma már csak az omladozó mecsetek hirdetik, hogy egykor itt muzulmánok éltek. Ma az ukrajnai Vinogradovka és Kostic falvakban élnek a száműzöttek leszármazottai - már akiket ide vetett a sors  vagy valamelyik komiszár szeszélye - és a sok hányódás ellenére még mindig  ragaszkodnak régi török nyelvükhöz és az oszmán módihoz.

Az ahizka törökök igazi keleti szertartásossággal és szivélyességgel fogadtak - hála Mohamed tanainak, melyek szerint a vándort, az utazót, a szegényt és az idegent segíteni és pártfogolni kell. Bár így lenne a nyugati áldemokráciákban is, ahol a vendégbarátság íratlan törvénye és a keresztényi felebaráti szeretet régóta csődöt mondot. A pesti nyálas magyar már egy pohár vizet sem ad ingyen az arra vetődő vándor székelynek, nemhogy keblére ölelje és vendégségbe hívja.

Hja, változnak az idők!

Odessza, Armianszk, Dzhankoi és Szimferopol szépségeinek, piacainak, múzeumainak megcsodálása után elérkeztem utam fő állomására, Bakhchysaraiba, a tatár kánok székhelyére, ahol kétszer is élvezhettem a helybéliek vendégszeretetét. A minálunk csak kutyafejű tatárként ismert, valójában megtagadott és elfeledett atyafiságunk gyönyörű hímzéseit, ruháit, díszeit, fegyvereit, háztartási eszközeit és építészetét csodálva elméláztam azon, hogy ha annak idején elfogadjuk a Batu, vagy később a török testvérnépek által felajánlott baráti jobbot és fegyverbarátságot a közös elenség ellen, ezáltal elkerülve az 500 éves testvérharcot egy erőszakosan katolizáló, germanizáló, gyarmatosító, főleg nem magyar érdekeket képviselő  uralkodóház és egy magyarságidegen vallás védelmében, akkor ma 150 milliós nemzet lehetnénk, igazi kultúrával és dicső történelemmel. Talán még Amerikában is magyarul beszélnének.

Tatár rokonaink szellemi és kulturális hagyatéka nagyon sok hasonlóságot mutat a miénkkel, elsősorban a ruhák, a minták,  a diszek, a fegyverek és a rovásírás láttán jutott eszembe az ősmagyaros vonalvezetés, de a hasonló ízű mesék, dalok, mondókák is elgondolkoztatóak. Egyébként a tatárok tudják, hogy valaha mi is türkök VOLTUNK, és ma már a legnyugatabbra élő török fajú népként tartanak számon minket...

Remélem, hogy ezen útijegyzeteim révén  kissé kevesebb lesz a fogak között csikorgó homok és a köd a fejekben, ha a tatárokra terelődik a beszéd, és a gyalog, autóstoppal, szekérrel, busszal és vonattal bejárt távolság ellenére, a tatárokat megismerve egy picikét közelebb kerülünk egy olyan néphez amelynek őstörténelme, életmódja, lovaskultúrája, harcművészete  és szakácstudománya hasonló volt ahhoz amit mi már rég elfeledtünk.

2008 májusában

SZÉKELYUDVARHELY - CSIKSZEREDA - GALAC - GIURGIULESTI

A rokon lelkek vonzzák egymást - Szerencse fel! - Iskolában aludtam

...Egy utolsó puszi után Hajnicka szponzorizálta a jegyemet, és én lelkemben erős elhatározással, új kalandokra vágyva elindultam a Csíkba tartó autóbusszal, hogy ott folytassam utamat, ahol tavasszal abbahagytam. Csíkba érve az a meglepetés ért, hogy nem tudtam, merre keressem a vonatállomást. Én, aki nem  tévedtem el Tokió betonrengetegében, kietlen sivatagokban, párás dzsungelben vagy a kakukázusi hegyekben, szégyenszemre meg kellett kérdeznem a járókelőktől, hogy hol van a vonatállomás. Nemsokára aztán megérkezett a galaci gyors és én kezemben a frissen megváltott jegyemmel, felszálltam az egyik kupéba. Jóformán el se helyezkedtem, máris bekopogott hozzám egy barátságos öregúr és beszédbe elegyedett velem. Elmondta, hogy útifelszerelelésem láttán feltámadt benne a kíváncsiság, megtudakolni kilétemet és útirányomat, lévén ő maga is világjáró.

Tiroli tolmácsnapló (5)

Schlitters felé megy a turista vonat...

Tizenötödik nap

Nagyon meguntam már ezt a fügeni helyben topogást. Reggel fel, pocsék reggeli, ki a gyárhoz, délben ebédszünet, vásárlás a B.-nál, este haza, be a vendégfogadóba vacsorázni, aztán futás haza fosni - mert már vagy kétszer is megfosatta valami a társaságot -, aztán mosás, fürdés, lefekvés, hogy a következő nap minden kezdődjön előlről. Rosszabb, mint a katonaság vagy a börtön.

A havak lejöttek egészen a folyóig. Kezdünk félni, hogy az időjárás beleszól a munkába és nem tudjuk bevégezni, azt amit elkezdtünk.

Krambachban van egy vidám temető. Olyan, mint a szaplonczai. Nem is közönséges, hanem egyenesen múzeumtemető. Az emberek már kívülről tudják a feliratokat. A száz éves sírkövekről íme egy kis ízelítő:

„Hier in diese Gruben
liegen zwei Müllerbuben,
geboren am Chiemsee,
gestorben an Bauchweh.”

Ebben a sírban itt
Két molnárgyermek fekszik.
Chiemsee-ben születtek
Hasfájásban elmentek.

„Hier liegt begraben unser Organist
Warum? Weil er gestorben ist.
Er lobte Gott zu allen Stunden,
Der Stein ist oben und er liegt unten”.

Itt fekszik eltemetve a mi orgonistánk
Miért? mert meghalt.
Szerette az Istent minden órában,
A kő felette, ő meg alatta van.

„Hier ruht Franz Josef Matt
Der sich zu Tod gesoffen hat
Herr gib  Ihm die ewige Ruh
Und ein Glasle Schnaps dazu.”

Itt nyugszik Franz Josef Matt
Aki halálra itta magát
Uram adj neki örök nyugodalmat
És egy pohárka pálinkát is hozzá.

„Hier liegt
Martin Krug
Der
Kinder, Weib
Und Orgel
Schlug”

Itt nyugszik Martin Krug,
Aki gyereket,
asszonyt és
orgonát egyformán
ütött.

Unter diesem Rosen
Liegt die versoffene
Kupferschmied Rasen.

Ez alatt a rózsák alatt
Fekszik aki halálra itta magát
Rasen rézműves.

Ma elmentem a B. üzlet háta mögé kukázni. Japánban  egy időben sokat barátkoztam csavargókkal és hajléktalanokkal. Gyakran elkísértem őket beszerző útjaikra, hadd lássam,  milyen az ő életük. A csavargók  aztán kitanítottak, hogy hová, melyik üzlet, szupermarket háta mögé kell menni „bevásárolni”. A B.üzlet háta mögött is voltak valami szemeteskukák, az első próbálkozásomat máris siker koronázta, mert egy nagy köteg banánnal tértem vissza.

Tiroli tolmácsnapló (4)

A mormota Tirolban úgy látszik,  mindenre jó...

Tizenegyedik nap

Mindjárt két hete, hogy itt vagyok. Már aludni se tudok. Tanulni nincs mikor, elmélkedni sincs mikor, épülni nincs kivel, vitázni nincs kivel. A munkások csak a szkmájukhoz értenek. Nem mondom, jó ez is, hogy az ember becsületesen dolgozzék, szépítse a környezetét, rosszat ne tegyen, de a komákra egy csöppet sincs hatással a klasszikus zene,a festmények, a világirodalom, a történelem és művészettörténet, a gasztronómia, a tájszólások, a könyvek  és minden ami engem érdekel. Amiért élek és halok.

Gazdánénk mind a két fát lekopasztotta és még a hullóalmát is felszedte. Ha nem isszuk a sörét, akkor almát se együnk. A sovány reggeliktől, de főleg a házban lógó rengeteg csontfejtől, kitömött állattól és egyéb preparált kadávertől rosszul vagyok. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik a lakásukat, sőt a hálószobájukat is megölt állatok darabjaival díszítik. Én például az állatokat élve szeretem nézegetni, vagy a tányérban elkészítve egy sültnek. A bőrből legyen táska, cipő, nadrág, az agancsból bicskanyél vagy gomb és ezzel el is van rendezve az ügy.

Nagy divat errefele a holland fapapucs. A parasztok, a teherautósofőrök, de még a polgárok is ebbe járnak.  Annyiban különbözik a holland változattól, hogy ezt a tiroli fajtát szőrös tehénbőr borítja kívülről.

Láttam vénaszonyokat síbottal a kezükben gyalogmankózni az aszfalton. A városi ember ha lelép a betonról a földre, máris szédül. Ezért kell a két símankó, hogy legyen mibe kapaszkodni.

Összeszedtem 5 sörösüveget és elvittem beváltani az szupermarketbe. Egy lyukon kellett beadnom, s ahogy rátettem a szalagra, az érzékelő bekapcsolt, a szalag megindult és elvitte az üvegeimet. Két üveget azonban visszadobott. Az egyikről a címkét leszedtem, erre elvette, de a másikat nem akarta. Ott kellett hagynom. Az üvegekre kaptam 45 centet, na jó, kinéztem egy 29 centes joghurtot a polcról, viszem a pénztárhoz, de legnagyobb meglepetésemre nem futotta a 45 centből, még 10 centtel fel kellett pótolnom. Ez aztán a csalás a javából! Gondolom, mindennel így van. Hiába számítod ki a polc előtt, hogy ennyi meg ennyi az annyi, a pénztárnál egész más összeget kell fizetned.

Egész nap nem csináltam semmit. Reggel egy kicsit lapátoltam, hogy felmelegedjek, aztán hoztam egy kábelt, egy fúrógépet vagy más apróságot a csarnokból. Kizárólag a tolmácsolásra koncentráltam. Megterveztem a programomat, hogy ne unatkozzam. Kicsit olvastam, kicsit tanultam a teherautó fülkéjében, sőt még aludtam is. A munkások, akik azt hitték, hogy a tulajdonos embere vagyok, akit „téglának” hagytak hátra, most megnyugodtak.

Vacsorára karfiollevest, disznósültet (én halat), salátákat és fagylaltot ettünk. A pultnál részegeskedőktől gyűjtöttem még egy pár tiroli kifejezést:

Ameacht - előbb
Briggaé - kis híd
Döggl - posztópapucs
Féchtig - kész
Fütach - kötény
Gschmach - íz
Gspu - barát
Huhne - kakas
Keachbaam - cseresznyefa
Lötr - férfi
Mahitzen - bégetés
Moalach - fenyőszirup
Muhitzen - múgatás
Murmal - mormota
Nadl - Nagymama
Nene - nagytata
Oacht - hely
Öbaschgachten - gyömölcsös
Reibe - szerpentin
Ringe - könnyű
Stözl - fabili
Tate - apa
Troad - gabona
Trüpfitzen - csepeg
Wichtlang - virsli
Wunderboasn - kíváncsi
Zigori - fiatal gyermákláncfűlevél
Zmoargnscht - reggel korán
Zoig zamtua - holmikat összeszedni

Még mindig nem ittam vizet. Amíg munkában voltam, Gazdáném takarított a szobámban, kinyitotta az ablakot, de úgy is felejtette. Ami kicsi meleg volt, az is odalett. Hideg szobában tusolhattam. A fiúk is unják magukat. Orbán Pina Peti bevitte a kitömött borzot a szobába és beletette az ágyába. Még be is takarta. Neki meg valaki odaragasztotta a cipőjét a padlóhoz. Végre megláttam a Gazdát. Bevittem a Gazdánénak a kitöltött bejelentkezési lapokat s akkor megláttam a Gazdát. Egy kicsi szürke szakállas öreg volt, ott heverészett egy ágyon egy rakás agancs alatt és szivarozott. Azt is megtudtam, hogy van egy fiuk és lányuk. Egyébként a Gazda mindig odavolt valahová.

Tizenkettedik nap

Alighogy bevágtuk, helyesebben elnyammogtuk az unalmas, napról napra ismétlődő reggelit, máris rohantunk a munkatelepre. Félúton összefutottunk két futóval akik biztosan a jószerencséjüket kergették reggel korán.

Hétvégén a legrosszabb a tolmácskodás, mert a cégnél nem dolgozik senki, így nekem nagyon laza a programom.

Egy járókelőtől megtudtam, hogy a Ziller völgye jelentős méhésztelep. Van 10 méhészegyesület, 231 tag és  több mint 3000 méhcsalád. Már 700 éve nagy hagyománya van itt a méhészkedésnek, ezt Mária Terézia óta törvényekkel is támogatják. Itt Tirolban van a sötét színű hegyi méh hazája, ez megél 3000 méter magasan is.

Nagy büdösséghullámok érkeztek a széllel, valaki úgy látszik még hétvégén is szarakodik valahol egy szardobáló traktorral.

Nagyon unalmas az állingálás és a munkások felügyelete. Olyan börtönös íze van. Már csak a puska és a véreb hiányzik. Pocsék munka. Semmi pénzért nem lennék börtönőr.

Tiroli tolmácsnapló (3)

Hideg jön a Hohfeilerről / 3510 m

Nyolcadik nap

Lassan telnek a napok. Unom a reggelit, a mindig ugyanolyan reggelit. Hallottam, hogy a rántotta és a tűkörtojás tilos. Bármi meleg étel tilos reggelire. Ezt a divatot már nálunk is követik. Szóval a fene nagy nyugati demokráciában még abba is belepofáznak a fejesek, hogy mit eszel reggelire és mit adsz a vendégednek zabálni. Mocsok világ van, de még mocsokabb lesz.

A cinegét, akit az építőtelepen hagytunk éjszakára a palackkalickábanm, megélt, de rengeteget fosott az éjszaka, aztán elrepült.Valószínűleg megmérgezte magát valamivel.

Megjöttek a mongolok, panaszkodtak, hogy senki se akar szóba állni velük. Tanácsokat adtam nekik, hogy lapozzák fel a telefonkönyvekből a már régóta itt élő, letelepedett mongol családokat, próbálkozzanak tehenésznek vagy lovásznak elszegődni valamelyik farmra, álljanak mosogatónak, esetleg nézzenek be az állatkertekbe.

Nagyon hideg lett. Nem csak az izmok, az ízületek, de még az idegek is megmerevednek ebben az időben.

Már pár napja szagoljuk a szörnyű szarszagot a levegőben. Ma közelebbről, töményebben érezhettük. A gyár melletti legelőt trágyázta meg egy traktor. A traktor mögé akasztott szardobigáló csak úgy szabdalja, szecskázza, darabolja a tehénfosokat. Pár perc alatt az egész rétet megszórta. Jó lenne egy ilyen gép a tömeges megmozdulások szétoszlatására. Sokkal humánusabb, mint a gumibot és a gázbomba.

Vacsorára erősen vegetás húslevest laskával, szarvaspörköltet vöröskáposztával ettünk, a salátabár kínálatával. A vendégfogadó  állandóan tele van. Egy pincérnő roppintja egyedül, ő a csapos, a rendelést felvevő főpincér, az ételhordó, a segédpincér és az asztalszedegető pikkoló egyszemélyben.

Tanultam egy ételreceptet. A neve Schliachtanudeln.

Hozzávalók 4 személyre:

6 marok tagliatelle
só
Zieger sajt, reszelt sajt, 1/8 l tejszín, vaj.
A laskát megfőzzük, leszórjuk, rátesszük a sajtokat, a vajat, a tejszínt és betesszük a lerbe.

Elfogyott mind a két szappanom. A földszinti WC ből kiloptam a háziak szappanát mosni, majd visszacsempésztem. Ez a tiroli víz csak úgy eszi a szappanokat. Igaz, sok elfogy a ruhamosásnál is. De eszi a bőrt is, mert olyan az arcom  és a kezem a víztől, mint a smirglipapír.

És még mindig nem ittam vizet. Reggel  3 csésze teát, este a félliter almafröccsöt és a levest fogyasztom víz helyett, no meg paradicsomot, uborkát és egyéb vízgazdag zöldséget.

Éjjel földrengés volt, mozgott az ágy, a szekrény és talán az egész ház is.

Egy kicsit beszartam, annak ellenére , hogy annak idején Japánban nagyon is hozzászoktam a mindennapos földrengésekhez.

Kilencedik nap

Ma valamilyen ellenőrzés miatt csak egy órát dolgozhattunk délelőtt. Vissza kellett vonulnunk a szállásunkra. Kihasználtam az alkalmat és elmentem város-falunézni.

A látnivalók:

1.Egy régi múzeumház. 1500 és 1700 között építettek errefele hasonló, zsindelyes, gerendákkal és kövekkel megerősített tetőzetű faházakat. A kicsi és szűk házikót berendezték második világháborús tárgyakkal. Mintha megállt volna az idő.

2. Hatalmas parasztgazdaságok. Első bejárat szép virágos, erkélyes. Egy kicsivel odább ugyan lávaként  folyik a tehénfos az utcára. Hátul gazdasági udvar, kijárat a gépeknek és az állatoknak. Csodálatos fafaragások a házakon. A csűrök és magtárak dugig tömve.

3. Aluljáró az országút alatt a marháknak és a gazdasági gépeknek.

4. Sok panzió és hotel. A buszos turistáknak kosárból osztogatták a szendvicseket.

5. Újságokkal és dohányáruval igen gazdagon felszerelt TRAFIK, tele részeges arcú, kopott ruhájú szivarozva pletykálkodó alakkal.

6. Diszkó a város végén. Hogy a ramazuri senkit se zavarjon.

Tiroli tolmácsnapló (2)

Negyedik nap

Lehűlt az idő, s ezzel együtt a szobámban is hidegebb lett. A Gazdánénknak persze esze ágában sincs bekapcsolni a fűtést. A „sógorok” úgy hozzászoktak az itteni szeles, huzatos, ködös és hideg időjáráshoz, hogy elfelejtették lecserélni a nyári divatot. Rövid ingben, rövidnadrágban, feltűrt szárú nadrágban járkálnak. Sapka vagy sál? Na ugyan már?... Én a magam részéről nem adok se a divatra, se a helyi szokásokra, inkább felöltözök minél vastagabban, mert a szelet és a ködöt már a csontjaimban érzem. Éjjelre még a hálózsákomat is magamra szedtem.

A reggelire úgy vonultam le, mint egy kicsavart mosogatórongy. Sehogy sincs ínyemre a koránkelés. A frustuk is nagyon unalmas, mert minden ugyanaz, mint eddig.

Az építőtelepen és a csarnokban nagy a rend és fegyelem. Mindennek megvan a maga helye, egy szerszám se hányódik és a sógorok egy gyufaszálat se tesznek arrébb gépek nélkül. Láttam egy olyan robotizált gépsort, amely egyedül hegesztett hatalmas tengerkotró fejeket és szöges kőzetrombolókat. Csak be kellett programálni.

Nagy Tokány Bélának a robotokról eszébe jutott, hogy járt volt Pándi, a némettanár Ausztriában. Szóval ez a Pándi elment egyszer valami konferenciára egy nagy fényes épületbe, csakhogy a felénél ki kellett menjen nagydolgozni. Na, leült, nyomizott, megtörölte és lehúzta. De amikor fel akarta húzni a nadrágot, jött a második felvonás. Hátranézett, hogy, na akkor még egyszer… hát Szent Ég! A vécécsésze eltünt! Körbetapogatott mindent, d sehogy se akart előkerülni. Egy kicsit még várt, vakargatta a fejét s egyszer csak kinyílt a falon egy ajtó és kibukkant a vécécsésze tisztára fényezve, lefertőtlenítve, újra használatra készen.

A korábbi jeges hangulat kezdett feloldódni, a „sógorok” amint  észrevették, hogy a munkásaink kettő helyett dolgoznak, egyből barátságosabbak lettek. Már nem zárnak be minden ajtót előlünk. Eddig attól féltek, hogy zsebrevágjuk az „apróságokat”, mi pedig attól rettegtünk, hogy nem fognak kifizetni. Mint ahogyan már számtalanszor megtörtént. A külföldi cég elvárta, hogy az Ostblock partner becsületes, tisztességes, szótartó és igazmondó legyen, de amikor a fizetésre került a sor, akkor vagy megszöktek, vagy csődöt jelentettek, vagy addig húzták-nyúzták a pénzek átutalását, hogy a másik fél beleőszült.

Megbarátkoztam az emeleten dolgozó török vakoló és festőbrigáddal. Nem is törökök, hanem zazák, méghozzá Tunceli, Erzincan és Pülümür környékéről. Amikor meghallották, hogy jártam a szülőföldjükön, majd zsebrevágtak örömükben. Ahogy látom, itt Ausztriában is ugyanaz a helyzet, mint Németországban. A német inkább henyél, felveszi a segélyt, de nem megy el dolgozni. Hadd dolgozzon inkább a török vagy a kurd testvér, aki úgy nyomja a munkát, mint a süket a budiajtót, de meg is látszik, mert az összes kurd vagy török jól él, jobban, mint a németek,és dolgoznak, tanulnak, igyekeznek, szaporodnak és minden téren gyarapodnak.

Ebédre csak  jaurtot, banánt fogyasztottam és csöppet sem zavart, hogy a többiek vígan falják a kolbászokat, sonkákat és szalonnákat. Úgy jártam, mint a kínai riksakulik, akik amíg rizzsel, zöldséggel és hallal éltek, soha nem volt gondjuk az erőnléttel, de amikor felkínálták nekik az ízletes húsos fogásokat, eleinte örvendezve vetették magukat a lakomára, csakhogy az erőnlétük leromlott és inkább visszakövetelték megszokott étrendjüket. Én is úgy tapasztaltam, hogy a bőséges étkezés, az agyonpakolt gyomor csak hátrány a nehéz fizikai munkánál. A lapátolásnak, talajegyengetésnek hála kifényesedett a tenyeremen a bőr és lila folt lett a combomon a lapátnyelétől. Maradt szerencsére annyi időm, hogy tyúk módjára lessem a köveket és kapirgáljak a törmelék között. Az eredmény: egy nyers ametisztkristály, egy csomó  színes nyersmárvány, alabástrom és egyebek.