 |
| Szkuderi szépség. Nopcsa Ferenc felvétele |
Durres
A durresi vasútálomáson unatkozással töltöttem az időt az egyik vágány mellett és próbáltam kiszimatolni , honnan került víz az aszfaltra. Sehol vízcsapot nem láttam, ezért kissé titokzatos volt ez a nedvesség. Aztán észrevettem, hogy a vasutasok odamentek egy holvágányra tolt vasúti kocsihoz, kulccsal kinyitottak egy dobozt és máris megvolt a vízcsap meg a víz. Csakhogy senki mást nem engedtek a tartálykocsihoz. De mégis volt víz! Honnan? A peron alól, éspedig közvetlenül alattam - mert leheveredtem az egyik vágány mellé. Közvetlenül a sínek mellett egy egészen mini csap rejtőzködött, félig a talajba süpedve. Úgy fedeztem fel, hogy egy nagyon mocskos vasutas ereszkedett le mellém kezet mosni. Eleinte azt hittem, hogy a pocsolyából tisztálkodik, de ahogy jobban megnéztem, hát ott babrál egy csökött vízcsapnál. Nosza erre én is! Nekikezdtem nyomorogni, nyomorogva mosni és mosakodni csak úgy, alulguggolásban.
Az időt így elmorzsolgattam, később jött egy német turista, kettesben már gyorsabban pergettük a homokszemeket a papucsunkból. A hivatalnok turistával nemsokára felültünk egy ablaka-ajtajasincs vonatra, itt megtanítottam a németet olvasni, hogyasszongya a falra írt Xhoni-t Johnny-nak kell olvasni.
Átdöcögtünk egy Golem nevű falun és rengeteg bunkert, híd alatt tanyázó kóborcigányt meg mindenféle kidobott kacatot láttunk. Egy megállónál megszaporodtunk két albán diákkal, akik Görögországban tanultak, ezek elpanaszolták: nem elég, hogy egy tartományt elszedtek tőlük a görögök, nem elég, hogy Szkander béget is ellopták, de még a táncaikat, zenéjüket is lemásolták s most azzal büszkélkednek.
Fier
Sötét este lett, mire megérkezett a vonat Fierbe. Kétszer majdnem kisiklottunk, olyan rossz volt a vasúti pálya, de az is lehet, hogy a vonat érett meg a cserére. Fier város lerobbant állomásépülete mellett bekopogtam egy hotelbe, hadd lám, mit gondolnak rólam, és láss csodát! - pont azt gondolták rólam, hogy sültbolond vagyok, mert 20 eurót kértek egy éjszakára. Egy közeli kávézóba vonultam el duzzogni, s anyelvem majd kitörött, míg szót értettem a kávézós görög feleségével. A sok ksz,osz, iksz miatt holnap már a tyúkszart is x-sszel fogom írni. Kértem egy bögre forró vizet , hogy kínai laskalevest főzhessek magamnak a bögrémben. A gazdaasszony adott ajándékba két szelet pirítóskenyeret és bőven rá olívaolajat .A fokhagymát ehhez a zsebemből szedtem. Ezután vissztértem a sötétbe burkolózott, kitört ablakú állomásépülethez. Alig tudtam bemászni az ablakon, olyan magas volt, de aztán valahogy bevaszkolódtam. A nagy böhöm épület teljesen üres volt, csak pár szék, egy pult, egy rossz asztal és egy lelakatolt, ketrecszerű csomagmegőrző porosodott benne. A földre ágyaztam, persze előtte felmostam a port a padlóról az itthonról vitt bébipopsitörlőkkel. Éjjelig hadakoztam a szúnyogokkal, de alighogy megszűnt a szúnyoginvázió, rágyújtottak a békák a fűrészelésre. Egyszer felkeltem vizelni, de nem volt hová mennem, a magas ablakon se akaródzott kimászni, ezért jobb híján egy szemetesvederbe pisiltem.
Hajnali ötkor elég hangos ébresztőt kaptam, mert megérkezett nagy lánc- és kulcscsörgetve a személyzet. Tehát mégiscsak lakják az állomásépületet! Mintha börtönt nyitottak volna ki, úgy csattogtattak a zárakkal és a lakatokkal. Ezután felzavartak a legjobb álmomból és kizavartak az ingyenes hotelből. Alig tudtam összekapni magam és az ágyamat a padlóról.
A városban már reggeli fél hatkor javában zajlott az élet. A furgonosok, cipőpucolók, üzletesek, kávézók elég korán megkezdték a műszakot. Mindenki kávézik és cigarettázik. Ez itt biztosan a reggeli.
Reggeli helyett én kétségbeesett keresgélésbe kezdtem, hogy valahonnan felhajtsak egy utcai vízcsapot. Albániában nem divat az utcai vízcsap, itt nem lehet az utcasarkokon inni vagy mosakodni. Minden üzletnek megvan a maga utcára nyiló doboza a vízcsappal és a gumicsővel a locsoláshoz. Jó sok keresgélés után végre nagy nehezen előkerült egy olyan csap, amin nem volt doboz és slag, itt szépen megtisztálkodtam , még ruhát is mostam.
 |
| Ortodox templom Fierben |
Az új mecseten kívül semmi különöset nem láttam itt Fierben, erről a városról még azt kell tudni, hogy itt és a környéken élnek az arománok és a vlachok, akiket csobánoknak is hívnak. Gyalog indultam ki Fierből Apollónia római város irányába, egy útmenti turkálóban vásároltam egy bőrövet. Olcsón adták. A város végén felvett egy autós, majd egy másik, ez a második autós elvitt egészen Appolóniáig és még 1000 leket is adott. Na még ilyent! Nem a utazó adja a pénzt a fuvarért, hanem az autós segélyezi fel a stopost. Drága jó szokás, érdemes lenne idehaza is meghonosítani. Nem akartam szégyenbe maradni ,ezért én is adtam valamit a jóravaló autósnak: egy sokzsebes cseles rövidnadrágot, amolyan világjáróknak valót.
Appolónia
Röviden a városról:
Ezen a helyen már az illirek is tanyáztak, de az i.e 600-ban érkezett görög telepesek befogták őket rabszolgának és szép lassan rátették a kezüket mindenre a környéken. A környező földek jövedelme, a rabszolgakereskedelem, az ingyenes illir munkaerő és a 100 hajót is befogadó kikötő szépen hozott a konyhára. Aztán jöttek a rómaiak és egyre nagyobb méreteket öltött a fejlődés. A negyedik századra a város már 81 hektáros területen terült el és 4 km fal övezte. Julius Cézár itt állomásoztatta a hajóhadát a Pompeiussal való összecsapás előtt. Itt nevelkedett Augustus Octavianus is, aki innen hajózott ki I. e. 44-ben, hogy Rómába menjen. Cicero is sokat járt a városban. Apolló templomához sokan elzarándokoltak és a filozófia iskola is nagyon híres volt. Azonban a I. u. a 3. században földrengés rombolta le a várost, tönkrement a kikötő, a vidék elmocsarasodott. A lakosok elvándoroltak, csak egy kis keresztyén közösség maradt meg itt akik a 13 században felépítették a Szűz Mária kolostort.
 |
| Római kori emlék Apollóniában |
1. A Szűz Mária kolostor és a szabadtéri múzeum
2. Az Odeon
3. Az Agora
4. Az Acropolis
5. A Nymphaeum
6. A Színház
7. A római villa
8. Az iskola
9. A római fürdők
A város 90 százaléka még feltáratlan, éppen ezért a környékbeliek sokat áskálódnak az óriási kiterjedésű lelőhelyen (300 hektár, 80. 000 lakos). Én is találtam szép cserepeket és kőeszközöket. Egy paraszt elpanaszolta, hogy gazdag európai expedíciók jönnek ide a leletekért, ezeket vagy ellopják, vagy megvásárolják, hogy otthon úgy állítsák be, mintha a saját falujukban ásták volna ki. Ezáltal a falu híres lesz és az összelopkodott leleteket múzeumban állítják ki. Valóban némely helyen csak úgy ropogtak a cserepek és téglák a lábam alatt.
Leon Rey (1887-1954) francia régész kezdte el annak idején a feltárásokat, ami ma a felszínen van, az neki köszönhető. A hegytetőn egy kisvendéglőben valóságos Leon Rey kultusz tombolt: a falakat mindenütt régi fényképek, leletek, Leon Rey önéletrajz, az ásatásokat bemutató tablók borították.
Amit csak tudtam összejártam, de nagyon megnehezítette a közlekedést a sok szederbokor. Itt már tényleg tüskön-bokron át jártam.
Láttam két bunkert, az egyikben istállót rendeztek be. Itt a trágyával keveredett szalma a nagy melegben öngyulladást produkált,de nem lángolt, csak csendesen füstölgött egyszerre több helyen is. Ilyent se láttam még világéletemben.
Polje falu
Appollóniából gyalog igykeztem vissza Fierbe. Útközben, Polje faluban egy fiatalember barátságosan hívogatott, hogy gyere, pihenj meg, frissítsd fel magadat. Vizet, kávét, dinnyét hozott és leültünk beszélgetni. Olaszul, angolul és albánul beszélgettünk. Elsősorban arról, hogy az országot hogyan kell felemelni. Szerintem a következő politikát kell követni:
1. Minden albán jöjjön haza külföldről, hozza haza a pénzét és nyisson valami vállalkozást. Ha már munkát tud adni tíz embernek, az nyereség.
2. Minden fiatal albán menjen el külföldre tanulmányútra, majd jöjjön haza és itthon próbálja meg kamatoztatni, amit tanult.
3. Mindenki tanuljon angolul, olaszul, németül és görögül.
4. Be kell indítani a turizmust. Ha ipar nincs is, de a turizmus pótolhatja az ipart.
5. Az állam vásároljon sok könyvet külföldről és még a legkisebb falu iskoláját is szerelje fel könyvekkel.
6. Megoldást találni a szemétgondokra.
7. Felszámolni a bunkereket.
8. Tartózkodni az EU-tól, ha nem akarnak rabszolgatartókat a nyakukba.
9. Piacot találni külföldön az albán élelmiszereknek és kézműves termékeknek.
10. Népszerűsíteni az ország természeti szépségeit, a „plázst”, megismertetni az albán konyhaművészetet és vendégszeretetet, leszámolni a múlt haramiakultúrájával.
11. Kitermelni az albán partok előtt elsülyedt ezernyi ókori hajó kincseit.
12. Beindítani a faluturizmust, lovasturizmust, hegymászóturizmust és vízalattiturizmust.
Annyit beszélgettünk, hogy újra megéheztünk. Albán vendéglátóm fuszulykalevest, fokhagymát, olívaolajat, csípős paprikát, házi kenyeret és sajtot tett az asztalra és biztatott, hogy lássak hozzá. Nagyon finom volt az olívaolajas leves, vagy a kenyérrel mártogatott olívaolaj. A csípős paprikával sajnos bogot fogtam, mert olyan rettentő csípős volt, majd elsült a fejem.
Eddig már sokat hallottam a legendás albán vendégszeretetről, magam is tapasztaltam, de lássuk, hogyan vélekedtek mások, milyen volt a vendégszeretet 100 évvel ezelőtt.
„Nopcsa báró 1905 őszén egy meleg szeptemberi délután elérte a Cem völgyében a tamarai hidat. Eltikkadva, fáradtan és porosan kopogott be egy ital vízért az egyik albán házába. Víz helyett nagy tál aludttejet tettek elébe. Nopcsa az utolsó cseppig kiitta. Odakünn alkonyodott. Megnyílt az ajtó és belépett rajta a gazda öccse. Virradat óta volt|a hegyek közt és egész nap nem evett semmit, mert előző nap elfogyott a háziak utolsó falat kenyere.
Éhesen nézett körül. Amikor meglátta az üresen maradt tálat, csodálkozva bámult testvérére. Hamarosan megtudta, hogy vendégük van és egy korty tej sincs a háznál.
- Óh, - szólt az albán - milyen szerencse, hogy vendégünk után érkeztem meg. Igazán örülök, hogy nem kell vacsora nélkül, éhesen útjára bocsátani.
Lehet-e szebb példája a vendégszeretetnek?”
“A vendég megtiszteltetés a házra, egyben védelem a háziaknak. Az öregek mesélték egyszer Nopcsának, hogy az egyik albán viskójába éjnek idején vérbosszúra szomjazó gyilkosok hatoltak be. Világot gyújtottak, hogy meggyőződjenek, nincs-e vendég a szobában. Csak azután láttak hozzá kegyetlen munkájukhoz. A mélyen alvó házigazdáról lerántották a takarót s közvetlen közelről mellbelőtték. Ha vendéget találnak, bizonyára visszavonulnak.”
“A vendégszeretet népi törvénye sérthetetlen. A vérbosszúba keveredett albán nyugodtan mehet ellensége házába. Nem bántja addig, amíg ott tartózkodik. Curajban látta Nopcsa, hogy az üldöző későbbi áldozatának asztalánál kávézott s a házigazda olyan barátságos volt hozzá, mintha mi sem történt volna közöttük. Sőt meghívta vacsorára is. A vérbosszú természetesen csak ideiglenesen szünetelt ilyenkor”.
“Amikor Nopcsa Ungrejben vendégeskedett, a lakosság néhány órára elhalasztotta az aznap kitört véres perpatvar befejezését. A báró később útrakelt és a házigazda öccse elkísérte egy darabon, mert ebben állapodtak meg az előző este, amikor még semmi sem történt. Alig pergett le egy óra, máris hallották a közeli magaslatról az előre sejtett lövöldözést. A tompa durrogást meg-megszakította egy Mannlicher éles, hetyke dörrenése. Nopcsa rögtön tudta, hogy kísérőjének testvére is résztvesz a harcban karabélyával. Egy darabig némán hallgatódzott a hegytetőn, azután társához fordult:
- Siess bátyád segítségére, megtalálom magam is a Veljába vezető utat.
Az albán komoran hallgatott. - Nem tehetem - szólalt meg végül. - Menjünk csak tovább.
- Az ördögbe is, értsd meg! Én itt biztonságban vagyok, a völgyben meg valóságos ütközet folyik. Most ott a helyed!
- Tévedsz, én most a vendégünket kísérem - felelt az ember és csak szemének rövid villanása árulta el titkos gondolatát.
Nopcsa nehezen szánta el magát, hogy tovább menjen. Pedig jól tudta, hogy úgyis hiába minden. Ha lemenne a völgybe, csak elodázná a harcot, de meg nem szüntethetné. Addig lenne csak nyugalom, amíg őt, a vendéget féltenék. A testvér meggyilkolásáért még szabad vérdíjat elfogadni, a vendég megölése azonban kivétel nélkül csak vérbosszúval torolható meg. Természetes következménye ez a vendég tiszteletének és megbecsülésének.
Egy ízben megesett, hogy Merditában megölte valaki a vendégét. A törzs törvénye szerint álltak bosszút rajta. Agyonlőtték! Saját testvére vezette az ostromló falut a gyilkos háza ellen. A vendégszeretet szabályának szigorú megtartása nagyon megkönnyíti az idegen utazását Albániában. Csak ott életveszélyes az út, ahol két ellenséges törzs között hiányzik a bessa, az oltalom, amit a vendég élvez. Nopcsa sokáig nem tudott átjutni Salából Nikajba. A két törzs halálos ellensége volt egymásnak. Egy-egy ellenfél megölését győzelmi lakomával ünnepelték meg. Nopcsa végül mégis csak kifogott rajtuk, mert rávette a salai lelkészt, hogy papi ornátusának védelme alatt kísérje át a határon. Visszafelé egy lakodalmas menethez csatlakozott. Ezeknek, kivételes kegyből, szabad elvonulást engedélyeztek a nikajiak.
A rablást és gyilkosságot tehát más mértékkel mérik Albániában, mint a művelt Európában. Itt nem szükségképpen lelkiismeretlen ember az, aki gyilkol és nem süllyed az európai gazember erkölcsi színvonalára az, aki rablást követ el. Amíg a lejtőre tévedt európai jellemtől valóban nem sok jót várhatunk, addig majd minden albánról feltételezhetjük, hogy semmi olyast nem fog elkövetni, amit erkölcsei és hagyományai tiltanak.” (Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete)
Amikor annyit ettem és ittam, hogy alig tudtam szusszanni, idejét éreztem a menésnek és elbúcsúztam vendéglátómtól. Gyalog folytattam utamat Fierbe, de busszal értem a városba, mert utolért egy furgon. A furgonban úgy elkapott az álmosság, hogy az utasok alig tudtak felébreszteni.
Átszálltam egy másik furgonba ahol folyattam az ájulásszerű alvást, Vlorában ahol kitettek sehogy se tudtam tájékozódni, sehogy se tudtam rájönni, hogy hol vagyok. Csak kóvályogtam össze vissza. Benéztem egy-két hotelbe, hátha sikerül felcsippentenem valami hasznos információt. Az egyikben egy fiatal fickó kiokosított, hogy merre van a múzeum, mit hol találok, főleg a Muradie mecset érdekelt (16 sz., ezt még Mimar Sinan, a híre építőmester emlte). A fogadópulton láttam egy nagyon vastag, rongyosra olvasott, nézegetett Albánia útikönyvet, olyant amilyent már én is nagyon rég szerettem volna magamnak. Ám hiába kértem, nem tudtam elcsalni pénzért sem. Na jó, visszamentem a városba, csakhogy a múzeum zárva volt, a bazárt lekéstem és semmi érdekeset nem tudtam felhajtani Vlorában. Visszamentem a hotelbe a fiatal fickóhoz, hogy lám, mutassa meg a városból kivezető utat, nyitok be, sehol senki, no most ellophatnám a könyvet - villant fel, de nem loptam el, inkább megvártam a recepciós fiút és elbeszélgettem vele, de a becsületesség meghozta a gyümölcsét, mert az elfutott valamerre és hozott nekem ajándékba egy sokkal vékonyabb, de ugyanolyan hasznos könyvet képekkel és angol szöveggel. Viszonzásul nekiadtam a parfümömet. Azzal ki Vlorából.
A bazár mellett megismerkedtem egy Melek nevű emberrel, aki halas élelmiszerüzletet vezetett és Abu Bakr -rel, ő segített Meleknek. Németül, olaszul és albánul beszélgettünk mindenféléről, de inkább a mi modern és őrült világunkról, a bolond divatokról, amikor az emberek azt se tudják kínjukban, hogy mit csináljanak. Itt van pl. a raszta haj, a befont, majd pulikutyavarkocsokba sodort mocskos, bűzös és utálatos frizura. Már Mohammed próféta idejében (Béke legyen vele) megjósolták, hogy eljön az idő, amikor az emberek haja olyan lesz, mint a teve szőre. Hát el is jött, itt a raszta frizura. Vagy itt vannak a japánok, akik 8 millió istent imádnak, vagy az indiaiak, akik a szent tehenet istenitik. A papok megisszák a tehénganét és megisszák a tehénhúgyot, mi pedig levágjuk és jóízűen megesszük az ő istenüket. Az pedig nem tiltakozik, nem szegül ellen.
Melekkel sokat beszélgettünk , aztán beesteledett és készülődni, búcsúzkodni kezdtem. Abu Bakr megajándékozott egy igazi arábiai parfümmel (lám, mégsem maradtam parfüm nélkül), Melek pedig kenyeret, süteményt, halkonzervet és zöldséget csomagolt nekem az útra. Végül gondolt egyet és öreg Mercedeszén elfuvarozott Kanina-ba.
Öreg este lett, mire felértünk Kaninába, egy aprócska hegyitelepülésre. Melekkel még elmentem a mecsetbe, aztán elbúcsúzkodtunk egymással. Szállodának egy félig kész háromemeletes betonház tetejét jelöltem ki magamnak, elköltöttem Melek barátom ételét, magamra szedtem minden ruhámat és a hátizsáknak vetve a hátamat megpróbáltam elaludni a hidegben. A másik oldalról egy negyvencentis betonperem védett a széltől. Jól fogott most a gyapjúsapka és a pulóver, no meg a gyapjúpokróc. Igyekeztem sokat nem mocorogni és azon elmélkedtem a kutyaugatásban, hogy milyen jó dolog tudni egyet-mást albánul.
Ime néhány fontos mondat és kifejezés:
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése