Sasok, hegyek, szkipetárok (7)

Az oszmánkori  kőhíd

Ura e Mesit

Nem volt messze Szkutaritól, ha tudtam volna, hogy merre kell menni, gyalog is nekivágtam volna. A csodás látnivaló ez esetben egy régi oszmánkori kőhíd volt. Ime a híd adatai:

Hosszúsága: 108 m
Szélessége: 3,4 m
Magassága 12 m
Ívei 11
Területe: 800 m2
Építési ideje: XVIII század

Ura e Mesit faluban a hídon kívül csak a szeméthegyek és az elhagyott házak jelentettek látványosságot, de a híd szépsége elhomályosított minden zavaró tényezőt.
Többször is bejártam a hidat és nem győztem betelni ezzel a tökéletes építménnyel. Az út mellett észrevettem egy várat jelző táblát. Addig tört a nyavalya és a kíváncsiság a vár után, hogy követtem a folyó mellett kacskaringózó utat, lassan átkacskaringóztam egy falun, aztán balra letértem és 1700 méteren azon kezdtem eszmélkedni, hogy nem tudom, hol vagyok. Az eső is elkezdett esni és áztam atyásan az esőkabát alatt is. A folyómederben valahol irdatlan mélységben megjelent a víz és a túloldalon apró falvakat, ültetvényeket pillantottam meg.

Drisht

Ezidáig egyetlen autóval sem találkoztam, csak egy lefele jövő motorbiciklis burrogott el a nagy csendben. Végül sok kínlódás után ,amikor már semmi esély sem volt, hogy a keresett vár előbukkanjon, elfogyott az aszfaltút, egy régi temető villant ki baloldalt a bozótból és egy nagyon köves út mellett holmi romok is mutatkoztak. Ezt az utat követve eljutottam Drisht faluba, ahol az út végképp elfogyott és mintegy 10 ház, egy csomó szamár, juh, tyúk és pár család jelentette az életet az elhagyatott vidéken. Zuhogó esőben kevés tennivalóm akadt, bejárni a romokat csuromvizesen nem sok kedvem volt, ráadásul a falu egyetlen autója a városba készült. Villámgyorsan kellett döntenem, felhasználom-e az alkalmat és kényelmesen visszatérek Szkutariba, vagy maradok, tovább áztatom, ami már elázott belőlem és megpróbálok helyezkedni.Az autókázás mellett döntöttem, a városba tartó falusiak helyet szorítottak nekem és Szkutariig szunnyókálhattam a nagy fáradság után.

Szkutari 

Annyira elfáradtam a hegyre kapaszkodástól, hogy hiába aludtam az autóban lefele jövet, amikor Szkutariban kiszálltam, majd elaludtam járás közben. A Rozafa hotel környékén összefutottam egy német fiúval, aki egy török lánnyal együtt barangolt és épp olcsó hotelt keresett. Annak ellenére, hogy a lány nem volt hívő muszlima, segítettem nekik és elkalauzoltam őket a Park Hotelbe. Ezután eltámolyogtam a legközelebbi furgonállomásra és jegyet váltottam Fushe Krujeba.



Fushe Kruje

Egy eltérőnél ki kellett szállnom, innen már gyalog folytattam az utat. Jó sok gyaloglás után beértem a városba és megpróbáltam átvágni rajta. Ezen a településen is pezsgett az élet és hatalmas káosz uralkodott az utcákon. A rengeteg autós és ember csak hömpölygött ide-oda, mindenki ott ment ahol akart,az autósok rá se bagóztak a zebrára és a közlekedési szabályokra. A gyalogosok ott keltek át az úttesten ahol akartak. Mégse ütött el senki senkit, és nem lett dugó. A rendőr nézte egy darabig a cirkuszt és nekifogott tökmagot rágcsálni. Nagy nehezen kivergődtem a városból, a piacon szdtem magamnak a szemétből zöldséget és bevágtam egy konzervet a maradék német rozskenyérrel, ami lassan, de biztosan kezdett erjedni. Csak vizet kell innom rá, máris megvan a sör. A város végén nagy építkezési láz dühöngött, egész negyedeket, kertvárosokat és gyártelepeket építettek fel. Próbáltam egy félig kész épületbe befészkelődni, de sehol se sikerült. A furfangos albánok úgy építkeznek, hogy mindig elbarikádolják vagy bezárják az alsó szintet. Más esetben alul már kész a ház, felül pedig befejezetlen.

Kezdtek hegyek is látszani és a messzeségben felrémlett Kruja városa. A levegő úgy lehűlt, hogy muszáj volt felöltöznöm. Azonban hiába integettem, órák hosszat senki se akart megállni és felvenni. A végén egy autós üzletet remélt, megállt és alkudozni kezdtünk az ujjainkon, hogy innen Kruja hány kilométer és mennyit kellene odáig fizetnem. Nagy nehezen megegyeztünk, én már nem bántam semmit, csak az aggasztott, hogy mennyire igyekszem fölfelé egy hegyi városba, ahol még Fushe Krujenál is hidegebb van. Ugyan hol fogok éjszakázni ilyen hidegben?

Annak ellenére, hogy az előbb idelátszott Kruja, a valóságban sokkal távolabb feküdt, mert erdőkön mentünk keresztül és sok szerpentinen kapaszkodtunk fel. Öreg este lett, mire felértünk. Ez a Kruja is egy szerpentinváros volt. A házak a szerpentin két oldalán helyezkedtek el és minden csak kapaszkodott, egyre fennebb és fennebb. A sofőr behívott egy vendéglőbe, teázni és közben a kisebbik fényképezőgépemet nézegette. Azt a kurvást, amelyiken nők henteregtek a pálmafák alatt, amelyiket szponzorba kaptam. Addig- addig csalogatta, hogy előbb visszacsaltam az útiköltségül fizetett pénzt, majd egy hotelszobára valót is kaptam, végül még a teát is ő fizette. Ajándékba megpótoltam egy csomag elemmel, hadd kínlódjon ő is a semmire se jó fényképezőgéppel.

Miután az ember elment, nekiláttam hotelek után kutatni, mert igencsak hidegnek ígérkezett az éjszaka a hegyek között. Pechemre 20 eurónál kezdődött a legolcsóbb szoba. Amikor én aprópénzben kiraktam az asztalra a 4 eurót, hogy én ennyit vagyok hajlandó fizetni, csak nevettek. Közben nagyon hideg lett és sehol sem kaptam éjszakai menedéket. Kezdtem szépen visszafelé ereszkedni a szerpentineken, le a városból, de egyetlen alkalmas hely sem kínálkozott, ahol meghúzhatnám magam. Egy tömbház alján kitört ablakszemre lettem figyelmes és ahogy közelebb merészkedtem, nagy szerencsémre egy elhagyott lakás látványa tárult elém. Nem is lakás, hanem iroda. A padlót akták, okmányok és egyéb hivatalos papírok borították, ezek szerint az itt járt valakik szépen becsődöltek. De se ajtó, se ablak, se bútor, se vízcsap, se konyha , se mellékhelyiség. Az egyetlen ablakos szobába húzódtam és megágyaztam a dossziékon. Vacsorára egy halkonzervet, paprikát, paradicsomot, hagymát és korpává összetört német kenyeret fogyasztottam. Papír annyi volt ebben az irodalakásban, hogy bőven jutott kezet és szájat törölni, sőt még egyébre is , ha az ideje elérkezik.

Kruje

Az irodalakásban jól kialudtam magam, a reggelim a tegnapi vacsorának az édestestvére volt. Gyors csomagolás és szedelőzködés után gondoltam, egyet mosdom a fürdőben véletlenül megmaradt vízcsapnál, de itt úgy levágtak mindent ebben a lakásban, hogy egy korty vizet se tudtam vételezni.

Kép a krujei múzeumból

Korán reggel nagy sürgés-forgás fogadott, az élet talán még jobban pezsgett mint máshol. Dudált és kiabált mindenki, mint a bolondokházában. Fennebb kapaszkodtam és rábukkantam a bazárra. Ez nem volt más, mint a hegyről lefolyó patak mentén kacskaringózó végtelen árusor. A kereskedők a földre, újságpapírokra, padokra, asztalokra és még nem tudom mire pakolva, kalibákban kiakasztva kínálgatták portékáikat. Az árusor néhol belefolyt az utcákba, de csak azért, hogy még jobban tomboljon a kereskedés. A hal, zöldség, gyümölcs, fűszer, méz, seprű, kerámia, friss kenyér, tojás, famunka és sok más egyéb művészi összevisszaságban hevert szerteszéjjel. A mészárosok a nép előtt taglózták le a marhát, vágták a birkát és a kecskét. A húst hatalmas bárdokkal és kardokkal darabolták, szabdalták, metélték, hogy kampókra akasztva árusítsák. Nem volt ott ellenőr, fehér kötény, finánc és állatorvos. A nép szabadon gazdálkodott, mint ahogy kell, illik és szokás egy szabad országban, ahol senki se enged beleszólást az életébe, az üzletébe és a fazekába. Errefelé kemény a paraszt tenyere és a gyomra. Eddig még senkinek se lett semmi baja attól a kicsi feketétől, ami néha ott ragad a köröm alatt. Csak a kólán, túrórudin, csipszen ,dunakavicson, édesített lónyálon nevelkedett nyápic, zseléshajú, sápadtarcú városi nejlongyermekek esnek egyik ájulásból a másikba, ha meglátnak egy legyet az ételen, dőlnek ágynak egy mérges pattanástól vagy futnak kórházba a virágpor miatt.

A bazárban sok népviseletbe öltözött nénikét láttam, de még pénzzel se tudtam őket rávenni, hogy engedjék lefényképezni magukat. Az árusok se engedték, hogy a halhoz, húshoz kamerával közelítsek. Nehogy kiszabadítsak valami rontást abból a dobozból, nehogy megbetegedjen valaki miattam. Ámbár a rontás ellen még az autókban is ott lóg a fokhagymafűzér. Vásároltam sárgadinnyét és szőlőt (de nem a csicsszerű Szkutari Gyöngyét). A kofaasszony egy régi mérlegen mérte meg nekem, és olyan nevetségesen alacsony áron vesztegette az áruját, hogy kedvem lett volna még egyszer annyit fizetni. A paradicsom ebben a városban gyerekfejnagyságú volt. Ez épp olyan hihetetlen, mint a 60 kilós dinnye Türkmenisztánban, a családi TV nagyságú káposzta Törökországban és a kisgyereknél is nagyobb retek Japánban. Hihetetlen, de igaz, mert én ott voltam és láttam.

Addig bazároztam, hogy lemerültek az elemeim, ezért rohantam gyorsan a tegnapi vendéglőbe töltekezni és költekezni. Rendeltem egy adag piláfot 150 lekért és egy pohár vizet ingyen.

A város főterén a Szkander bég szobor segítette a tájékozódást és úgy mutatta az utat fel a várba, hogy csak az nem látta meg, aki nem akarta.

Mire a kacskaringós utcákon a kirakodott árusok közt felértem a várba, majd elszédültem a sok látnivalótól. A lakosság az utcára kirakodva kínálta a járókjelőknek és turistáknak mindazt, amit az utolsó 50 évben nem adtak el, nem loptak el és nem csempésztek ki az országból. Fegyvereket, edényeket, bronztárgyakat, háborús felszerelést, római és görög érmeket, díszes nyakékeket, órákat, mécseseket, drágaköveket, nemzeti viseleteket, szőnyegeket, aranyat, ezüstöt, első világháborús könyveket, kommunista relikviákat,náci holmit,zászlókat és még nem tudom mit.

A várkapunál várvédő árusok és kereskedők ostromoltak meg, úgy látszik a sorrend felborult, mert immár a kintről befele haladót ostromolják ,hogy vásároljon már valamit. Találkoztam egy öreg bácsikával, aki saját könyvét árusította, érdeklődő szavaimra törökre váltott, s egy hosszú hőskölteményt is elszavalt nekem. Szégyenszemre nem vásároltam tőle semmit, mert a belépőre tartogattam a pénzem, ami nem volt kidobott pénz, mert a várban elég sok látnivalóval szolgáltak. Az illir, görög, római harci felszerelés, leletek, éremgyűjtemény és edények mellett a csodálatos faragott bútorok, a sok falfestmény minden bizonnyal érdekfeszítő volt. A legnagyobb élményt azonban a Hunyadi emlékszoba jelentette. Lám az albánok igencsak megbecsülik Hunyadi Jánosunkat, mert nem csak utcát, teret neveztek el róla, de még egy emlékszobával is áldoznak a hős Szkander bég fegyverbarátjának, aki eléggé igyekezett Rigómezőre a segítségadással, ha a szerbek meg nem akadályozzák. Mese az a változat, hogy Kasztrióta György megfutamodott Kosovopoljeból. Sehogyan sem egyeztethető össze sorozatos albániai győzelmeivel, elért eredményeivel és megvalósításaival.

Az egyik múzeumi ember elmondta, hogy sokszor jön magyarországi köldöttség, nemrég egy másolat kardot is hoztak, de a románok is igyekeznek a Iancu de Hunedoara-féle verzióval és próbálkoznak a hadvezér és kormányzó kisajátításával. Az albánok persze vigyorognak a bajuszuk alatt és tesznek a Iancu de Hunedoara mesékre, mert a tankönyveikben, krónikáikban csak Hunyadi János szerepel.

A régi vártorony Krujéban

A krujai vár látnivalói:

1.A Néprajzi Múzeum
Ide jegy nélkül surrantam be, mert a jegyszedő nagyon el volt foglalva egy hangos kölföldi csapat kalauzolásával. Rám szegény pórra ügyet se vetettek.
Egy nagyon szép ,sokszobás török ház adott helyet a múzeumnak. Az egykori tárgyakkal, edényekkel, kerevettel, ruhákkal szépen berendezett lakószobák, nappalik, hálószobák , fürdő nagyon kedvemre való látvány volt, annyira, hogy a papucsomat is levetettem és nem győztem gyönyörködni a szőttesekben, faragott bútorokban, parázstartó edényekben. A ház alsó szobáiban gyapjútépő-nemezelő mesterséget, kovácsolást  és pálinkafőzést tanulhattam. A pálinkaásüst csövét egy vízzel teli vályun vezették át. De volt ott egy csomó kézimalom és prés is.

2. A régi török fürdő
Ebből nem sokat láttam, mert zárva volt.

3. A derviskolostor
Na, ez szép volt kivűl is belűl is. Nemhiába, mert a nagy oszmán birodalom bukása után Albánia lett a menedékhelye a derviskolostoroknak.

4. A régi mecset romjai és a minaret csonkja
Ezek ott voltak a bástyák és a vár helyretatarozott épülete előtt.

5. A nagy őrtorony a vár épülete mögött
Visszafelé ismét megostromoltak a régiségkereskedők. Az egyiktől vettem két szeldzsuk rézpénzt 1224-ből. Valaha megvoltak az ezüst változatai is ezeknek a pénzeknek, de a japános utazás felemésztette. Ma is bánom.

A várból levezető utcán majd szívstoppot kaptam a sok szépséges szövet, kézimunka, szőnyeg láttán. Az egyik szövőmesterhez betértem, hogy  mégiscsak tudjam, hogy miért halok meg. Csodák csodája! A kibédi piros kockás nemzeti viseletnek az édestestvérével találkoztam: 95 százalékban egyezett! És nekem nem volt pénzem, hogy vegyek egy véggel belőle. Ezért több, mint biztos, hogy vissza fogok menni Albániába!

A kacskaringós szűk utcák hangulata, a színes, nyüzsgő forgatag, az állandó zsivaj és csiricsáré, az emberek barátságossága és híres vendégszeretete semmivel sem pótolható. Nagy szívfájdalommal búcsúztam Krujától és a szép vörös szövettől, majd autóstoppal lementem Fushe Krujáig, onnan furgonnal vissza Durresbe.

(Folytatjuk)