Japán erdélyi szemmel (6)

Lábbelik és illemhelyek 

Japán papucs

Japánban bárhova is megyünk, mielőtt belépnénk, le kell vetni a cipőt: a fogorvosnál, a tradicionális japán étteremben, ha látogatóba megyünk valakihez, vagy akár az otthonunkban is. A japán ember valamiféle szennyes dolognak tartja a cipőt, nem is divat a lábbeliket percekig vikszelni, fényesíteni, mint mondjuk nyugaton. Ugyan minek, hiszen úgy is le kell vetni! A japánok nem szégyellik a lábukat, és még a vonatban is levetik a cipőjüket.

Otthon, a lakásban létezik külön papucs a fapadlójú konyhában való mászkáláshoz, extra WC-papucs csak a mellékhelyiségek látogatásához, külön papucs a teraszra, és természetesen a vendégek számára is vannak fenntartott papucsok. A rizsgyékénnyel borított padlóra - a tatamira - csak zokniban vagy mezítláb lehet rálépni. A papucsokkal egy a baj: nincs különbség a jobb és a bal lábas között. Mindkettő egyforma és a külföldinek valahogy túl szűk és túl rövid.

Kellemetlen meglepetést jelentett a tradicionális japán illemhely. Ez nem egyéb, mint a guggolós WC-k egyik változata. A tulajdonképpeni budi áll egy fülkéből, amelyben egy kis emelvény van, és ebbe beleépítve egy lefektetett piszoárhoz hasonló porcelán köpőcsésze. A csésze fal felé eső vége pipaszerűen felkunkorodik. (Már csak a két beton csizmatalp lenyomata hiányzik és kezdjük otthonosabban érezni magunkat. Ennek hiányában egy csempézett felületre kell állni…) A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a porcelán vályúra fordítva kell rákuporodni, vagyis arccal a falnak és háttal az ajtónak. (Elképzelhető, hogy ebben a pozícióban mennyire gyenge, kiszolgáltatott és mondhatni védtelen az ember.)

Cipők a házban

A hagyományos japán WC vízöblítéses, a víz egy kis tartályban gyűl össze, amibe kézmosó csapot is építettek. Ha megnyomjuk a gombot, a víz lezúdul, ezzel egy időben megindul a csapon a víz. Az elhasznált kézmosó víz belefolyik a tartályba, feltöltve azt a következő öblítéshez.

A mellékhelyiségben van törülköző, ezen kívül illatosító spray, mini ikebana és természetesen... WC-papucs. Ugyanis a lakásban használt papucsban nem szabad bemenni a vécére. Akármilyen tisztaság is legyen a mellékhelyiségben, úgy is ki kell lépni a házipapucsból, a WC-ajtó előtt kell hagyni, és felhúzva a WC-papucsot, most már kellőképpen felkészülve érezzük magunkat a további műveletekre.

Egy másik íratlan háziszabály szerint tilos WC-papucsban közlekedni a lakásban vagy az utcán. Kezdő, tapasztalatlan turisták gyakran sétálnak a városban WC-papuccsal a lábukon a legnagyobb nyugalommal, mintha mi sem történt volna, egészen addig, amíg észre nem veszik, hogy a régóta Japánban élő külföldiek vagy a japánok ugyancsak mulatnak rajtuk.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt a japánok kifejlesztettek egy szupermodern illemhelyet és biyuti toire-nak nevezték el (az angol beauty toiletből ferdítve.) Ez a nyugati mintájú vécé abban különbözik a hagyományostól, hogy nem teszi szükségessé a vécépapír használatát. A műanyag ülőkéhez kis karfa kapcsolódik, rajta csinos kis műszerfallal, gombok és információk sokaságával. A byuti toire képes megmelegíteni a puha tapintású szövettel bevont ülőkét, és tetszés szerint be lehet állítani a kívánt hőmérsékletet. A WC-csészébe be van építve egy mini szökőkút és egy szárító, a víz és a levegő hőmérséklete itt is állítható.

Az ilyen gondok ellenére a biyuti toire sikert aratott a világpiacon, a japán lakások többségében pedig elsöprő fölényt élvez a tradicionális japán illemhelyekkel szemben.

Jómagam nem tartozom a biyuti toire-rajongók közé, viszont elismerem hasznosságát, elvégre ez a típus valójában a bidé továbbfejlesztett változata. Használata után az ember kimosott alsótesttel szaladgálhat a nyári nagy kánikulában, és valljuk be, azért ez is valami.

Nagyfokú idegenkedésemet talán a biyuti toire-val való első találkozásom okozhatta, amikor még képtelen voltam elolvasni a japán nyelvű használati utasítást és nem tudtam, mire képes a szerkezet. A hirtelen megjelenő kis „tűzoltókészülék” a mini szökőkúttal elég komoly riadalmat okozott.

Gyanús a tetoválás, gyanús a maszk 

Maszkos motoros

A legtöbb japán cég nem alkalmaz olyan embert, akinek tetoválása van, mert félő, hogy az illető valamelyik alvilági banda tagja, és ez a tény rossz fényt vetne a cégre. A fürdőbe vagy az uszodába sem engednek be tetováltakat, és ezt a színes ruhát nem olyan könnyű levetni.

Egy indonéz barátom, aki agyon volt tetoválva mindenféle törzsi szimbólummal, sehogy sem kapott munkát, mert a nyakán levő skorpiók és egyebek mindegyre kilátszottak a ruha alól, nyáron pedig az ember nem hordhat magas nyakú pulóvert. Az egyik nap az indonéz annyira begurult esélytelensége miatt, hogy fogott egy pengét és minden érzéstelenítés nélkül lenyúzott a nyakáról egy féltenyérnyi bőrt. Természetesen rettenetes seb lett belőle, amely hónapokig gyógyult, viszont a skorpiók örökre el voltak intézve.

Az országba látogató külföldi nem tudja mire vélni, hogy sok ember miért sétálgat az utcán orvosi maszkkal az arcán. Ez egyszerre furcsának és nevetségesnek tűnik. A főleg Japánra jellemző viselet célja az, hogy a náthás ember ne fertőzze meg a szomszédait egy autóbuszban vagy egy zsúfolt metróban.

Az orvosok szerint nem sokat ér ez a fajta védelem, ám valamennyire mégis hasznos, mert a beteg nem egyenesen az embertársaira köhögi és prüszköli ki a bacilusokat. A maszk némileg gátolja a kórokozó-szórást, és azért mégiscsak jobb, mint semmi.

Van még egy előnye az orvosi maszknak, éspedig kitűnő segédeszköz a rablótámadásokhoz. Az áldozat előtt rejtve marad a rabló arca, és nem tud pontos személyleírást adni a rendőrségnek. Ezért sok üzletben nem engedik belépni azt a vásárlót, aki napszemüveget, arcmaszkot és bukósisakot visel egyidőben. Ezt a bejárati ajtóra ragasztott matrica is tudatja az érkezővel, miszerint kutyával, fagylalttal, cigarettával, görkorcsolyával, bukósisakkal és arcmaszkkal tilos a belépés.

Mai “szamurájok” 

Japán legendás maffiózói, a yakuzák négyszáz éves történelmi múltra tekintenek vissza. Emiatt fölényben érzik magukat az amerikai és szicíliai maffiákkal szemben. Az eredetileg kóbor, gazdátlan szamurájokból összeverődött bandák eleinte nemes célokért küzdöttek, majd később a templomos lovagrendekhez hasonlóan elzüllöttek, és egyre kevésbé tartották magukat kezdeti célkitűzéseikhez. Íratlan erkölcs-kódexük azonban ma is létezik.