Japán erdélyi szemmel (8)

Garázdálkodó majmok 

Martin barátom, a német japán

Útban a Japán Alpok felé áthaladtunk egy sor olyan falun és kisvároson, amelyek közvetlenül a dzsungelból nőttek ki vagy a dzsungelben értek véget. Az illető települések láthatóan ugyancsak bővelkedtek vad majmokban, amelyek bandákba verődtek, és úton-útfélen kunyeráltak a turistáktól, néha pedig annyira felbátorodtak, hogy szabályszerűen ellopták a nyitott autókból, amire szükségük volt, vagy rátámadtak a nőkre és a gyerekekre.

A lapok rendszeresen beszámolnak arról, hogy a garázdálkodó majmok naponta legalább 30-40.000 jen értékű kárt okoznak az élelmiszerüzleteknek, és lassan olyan agyafúrtakká válnak, hogy még a legbonyolultabb csapdákat és ablakzárakat is kijátsszák. A kétségbeesett lakosság kínjában azt sem tudja már, hogy mihez kezdjen: petárdákkal vagy a lakásban elhelyezett óriás majombabákkal védekezzen-e, netán csúzlival lövöldözze a majmokat… Az emberek kezdenek megorrolni a turistákra is, mert szerintük azok szoktatták rá a majmokat a koldulásra, s ettől már csak egy lépés a lopkodás és az utcai rablótámadás. Nem véletlenül született nemrég az a törvény, mely szerint minden olyan turista megbírságolható, akit rajtakapnak, amint majmokat etet, vagy majmokkal barátkozik.

Megfigyeltem, hogy egy család a temetőben órák hosszat dolgozott, hogy egy elhunyt hozzátartozójuk sírját rendbe tegyék, étel-, ital- és füstölőáldozatot mutassanak be emlékére és elhelyezzék a kegyelet virágait. A majmok mindezt az erdő széléről végig lefigyelték, és alighogy eltávozott a család, máris ott termett az egész banda, és mindent tönkretettek. Nem tudom, más miként viszonyulna ehhez a dologhoz, de engem alaposan felkavart a látvány. Gondolom, így vannak ezzel a helyi lakosok is. Még tiszta szerencse, hogy Japánban fegyverhez és méreghez borzasztó nehéz hozzájutni, így védekezésül marad a petárda, a csúzli és a különféle rendeletek mint védelmi eszközök. Az eredmény, hogy általuk a majmokat visszaszoktassák természetes, megszokott életmódjukhoz, egyelőre még várat magára.

A pachinko 

Legyünk akár Tokióban, akár egy kisvárosban, az utazó hamar felfigyel egy jókora épületre, amelyből minden ajtónyitásra pokoli zaj árad ki. A nagy épület nem egyéb óriási játékteremnél, amelyben jobb- és baloldalt hosszan sorakoznak a játékautomaták. Ez a pachinko. Minden gép előtt bamba pofával üldögélnek a japánok és szorgalmasan tömködik az automatákba az acélgolyókat. A játék lényege a golyót bejuttatni egy nyílásba, s ha sikerül, ezt az automata jutalomgolyókkal honorálja. A cél, hogy ezáltal minél több jutalomgolyóra tegyünk szert. De ez nem megy túl könnyen, mert a gép mind csak nyeli és nyeli a golyókat, és ha azok elfogynak, a további pénzt is. Ha szerencsénk van és nyerünk, az ajándékgolyókat a játékteremben levő boltban becserélhetjük cigarettára, italra, rizsre, fényképezőgépre, és még ki tudja, mire. De aki akarja, a nyereményt pénzre is válthatja, bár akkor a golyók ázsiója jóval kisebb, mert egy golyóért így alig négy jent fizetnek, míg az ajándékvásárlásnál egy golyó nyolc jent ér. Vannak megrögzött játékosok, akik némi szerencsével több ezer dollárt nyernek egy délután folyamán, és gépük mellett ládaszámra áll a nyereménygolyó. Mások pechesebbek, mert hiába tömik a gépbe az egész fizetésüket, nem nyernek semmit. Beszélik, hogy egy japán férfi, miután elvesztette az összes pénzét, hazaszaladt, a felesége pénztárcájából kilopta a rizsre való pénzt, és azt is beleölte a gépbe. Egyszóval, a pachinko szabályos népbetegség. A játékteremben vegyesen ülnek öregek és fiatalok, s egyaránt megszállottan játszanak. Órákon át tartózkodnak a játékteremben, és élnek az automata rabságában, bűvöletében. Nem csoda, ha sok japán feleség sóhajtozik emígy: óh, bár találna a férjem egy szeretőt magának, csak hagyná abba a pachinkót! Mert egy nőt idővel meg lehet unni, de a játékot, amelyhez nem kell partner, aligha. Egyszer magam is pachinkóztam, alig tíz dollárral szállva be a játékba. Előfordul, hogy vannak nyerő gépek, ezeket szándékosan állítják be azért, hogy a meggondolatlan játékos a sikeren felbuzdulva még több pénzt költsön.
Amikor egy pékségben dolgozva, reggel fél négykor igyekeztem munkába, a pékséghez vezető úton hosszú sort láttam egyik-másik játékterem előtt. Volt, aki hálózsákot és párnát hozott magával, hogy az éjszakát ott töltve, másnap reggel a 9 órai nyitásnál első legyen és az előző nap szerencsésnek bizonyult gépet reménykedve újra megfejhesse.

Nagy port vert fel egy tragédia, amikor egy anya az autóban hagyta kisgyermekét és bement a játékterembe pachinkózni. A gyerek közben megfulladt a zárt autóban, hőgutát kapva a nyári melegben. A zárt autóban nyáron - tapasztalatból mondom - rettenetes forróság tud lenni. Egyszer kipróbáltam, hogyan lehet tükörtojást sütni a műszerfal fölött egy palacsintasütőben. Nem mondom, sikerült, de én is majdnem megfőttem.

Egy német japán 

Japán nő kimonóban

Ott-tartózkodásom alatt gyakran eljártam az International Centerbe, mert itt külföldi diákokkal lehetett találkozni és a gazdagon felszerelt könyvtárban magyar könyvek is voltak. Ingyenes lapokból a kezdő és a japán életmóddal még hadilábon álló külföldi megtudhatta, miként kell Japánban helyezkedni ahhoz, hogy elfogadják és zavartalanul beilleszkedjék. Egyedül munkaközvetítéssel nem foglalkoztak, máskülönben azonnal és készségesen segítettek.

Egyik nap feltűnt egy hirdetés a falon, hogy „németül, angolul, hollandul és magyarul tanítok kezdőket és haladókat”. Tiszta kíváncsiságból felhívtam, mert mindig nagyra tartottam azokat az embereket, akik több nyelven beszélnek, és így ismerkedtem meg Martinnal.

Martin W. Niers hamburgi német srác volt, valódi világjáró. Bejárta Európa majd mindegyik országát, de nem csak turistaként, aktívan élt és dolgozott több országban, mint Bulgária, Magyarország és Románia. Bulgáriában megismerkedett egy japán lánnyal, és így került Japánba, közben beutazta a Távol-Keletet. Martin az észak-német árja típus megtestesítője volt: sudármagas termet, szőkés haj, kimértség, céltudatosság és hideg elegancia. A hamburgiak vagy a berliniek, a tapasztalat szerint mindig kitűnnek valamivel a többi német közül, s ez Martin esetében is működött. Ki volt gyúrva, voltak tetoválásai, kőkemény zenét hallgatott, és mindig fekete ruhákat viselt. Tartózkodó magatartása és szófukarsága miatt nem sokat tudtam meg róla, de az egész élete cselekvésben telt el, vagy legalábbis az a tíz év, amióta nem járt otthon.