Janpán erdélyi szemmel (14)

A japán posta 

A német postához hasonlóan erre is a pontosság és a jólszervezettség jellemző. Amihez jókora adag udvariasság és segítőkészség is társul. Nem csoda, hogy a postások Japánban megbecsült és köztiszteletben álló hivatalnokok. Bár léteznek magánposták és extra küldeményekkel foglalkozó cégek is az országban, a postások városi hivatalnokok, tehát az állam szolgálatában állnak. Ez nagyon jó és mellesleg biztos állásnak tűnik, mert a posta elvileg nem mehet csődbe, szolgáltatásaira úgy tűnik, mindig szükség lesz.
A postahivatal épületében az alkalmazottak kötelezően papucsban dolgoznak, cipőiket a bejáratnál lévő cipősszekrényekben szokták elhelyezni. Uniformisuk sötétkék, a piros motorbiciklivel közlekedő kézbesítőké viszont zöld. A járművön elől és hátul hálóval fedett táskák vannak, esős időben ezeket vízhatlan anyaggal vonják be és a küldeményeket is befóliázzák, hogy az eső ne tudjon kárt tenni bennük. A piros motoroknak jellegzetes hangjuk van, és már messziről hallani lehet, hogy érkezik a postás.
A postahivatalok reggel 9-kor nyitnak és 17 óráig tart a munkaidő (legalább is, amikor ott éltem, ez így volt). A hétvége szabad. Japánban mondhatni potom áron dolgozik a posta, ettől függetlenül gyors, pontos és megbízható. A piros postaládákba, amelyek két rekeszre vannak osztva (külföld és belföld) dobott küldemények az országon belül 24 óra alatt célba érnek. Az elveszett vagy megrongálódott csomagokért kártérítést fizetnek.
A postások a levelet vagy más küldeményt vagy a házak előtti postaládába teszik, vagy a tömbházlakások bejárati ajtaján lévő nyíláson becsúsztatják a lakásba. Szerencsére kutyaharapástól nem kell tartaniuk, mert sehol sem kerülnek kutyaközelbe.

Magyarok Japánban 

Az igazat megvallva, nem túl sok magyarral találkoztam Japánban. (Pedig a mondás igaz, hogy kezdve a sivatagoktól a nagy őserdőkig, mindenhol lehet magyarral találkozni, annyira szét van szórva ez a nemzet...)
Nagojában, a Gulyás étterem egész személyzete magyar volt: Csaba, a tulaj, a felesége Krisztina, a gyerekük Dani, ezen kívül a két szakács, Gábor és István. Nagojában lakott még Csabának az anyja, az apja és a nővére, aki japán férfihoz ment férjhez. Később elmentem még a Gulyásba látogatóba, és hallottam, hogy az István szakácsot kirúgta Csaba, mert rajtakapta, hogy a kasszából lopja a pénzt, ezzel megoldódott előttem a nagy rejtély, hogy miért volt nekem annyi hiányom kasszás koromban. Ezt Zoltán, az új szakács mondta el, akit István helyébe vettek fel.
Már eddig számtalanszor beigazolódott, hogy ahol két magyar van, ott a békességnek lőttek, mert az egyik nem tud megférni a másiktól. Így történt a Gulyásban is, mert alighogy megérkezett az új szakács, Gábor máris szívatni kezdte mindenféle aprósággal, és lépten-nyomon éreztette, hogy ő a rangidős, hogy ő már javakorabeli ember. Emiatt aztán majdnem verekedésig fajultak a dolgok.
Az egyik nap, amikor Zoltán szabad volt, elvittem városnézni, megmutattam a nagy áruházakat, a kis és olcsó üzleteket, a közeli postaépületeket, a buddhista templomokat és a pagodákat. Az egyik buddhista templom hátsó kertjében hatalmas Buddha-szobor állt és Zoltán olyan szemtelenül viselkedett, hogy szégyenemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Felmászott a szoborra és kérte, hogy fényképezzem le. Akármennyire kértem, hogy előbb jobb lett volna áldozatot bemutatni a templomban, aztán engedélyt kérni a szerzetesektől a fényképezésre, sehogy sem akart kötélnek állni. Ráadásul cipővel bement egy terembe, amikor az épületeknél voltunk. Pedig a tábla is ki volt téve, hogy a cipőt le kell vetni. Egyszóval Zoltán meggondolatlan zöldfülű turista módjára viselkedett, aki rá se bagózott a helyi szokásokra, ezáltal szégyent hozott rám, mert állandóan kellett nézelődjek, nehogy valaki meglásson.
Megfogadtam: senkit nem viszek többet templomlátogatásra. Még szerencse, hogy nem száz évvel ezelőtt voltunk itt, mert azért a szentségtörésért, amit Zoltán csinált, helyben levágták volna.
A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy ha magyarok találkoznak egymással külföldön (főleg a magyarországiak), egyáltalán nem mutatnak érdeklődést egymás iránt, sőt közönyösen viselkednek, barátkozásuk is csak felszínes és felületes. Ámbár ha két székely ember talál egymásra a világ végén, akkor azok egymás szájából kapják el a szót, úgy örvendenek egymásnak.
Egyszer meglátogattam a hamburgi Martin barátomat, és nála találkoztam egy velem egyidős pesti sráccal. K. Sebestyénnek hívták, a szomszéd városban lakott és egy japán zongoraművésznő volt a felesége. Nagy fellángolást és barátkozási kedvet azonban ő sem mutatott, talán lenézett, hogy míg ő nyelvtanár a Berlitz nyelviskolában, addig én a konyhában pucolom a halakat. Vagy amiért ő elvégzett egy vacak japán tanfolyamot a Rigó utcában s nekem nem volt semmi iskolám, ennek ellenére jobban beszéltem japánul, mint ő. Nagy a gyanúm, hogy soha nem járt Erdélyben és soha nem olvasott el egyetlen sort sem ezzel a témával kapcsolatban.
Egy útkereszteződésben találkoztam K. Károly egyetemi hallgatóval. Biciklivel voltunk és vártuk, hogy a piros átváltson zöldre. Rajtam a zsinóros ruhám volt, és miután egy darabig néztük egymást, ő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e? Charlie - mert az amerikai egyetemeken mindenki így hívta - szlovák volt, de az elhunyt apja iránti tiszteletből megtanult magyarul beszélni. Később sokat találkoztunk és jó barátom lett. Charlie romantikus típus volt, s ebbe törött bele a bicskája, amint elmesélte esetét egy japán lánnyal.
Az egyetemen beleszeretett egy lányba és udvarolni kezdett neki. Őrületes, hogy miket nem talált ki: verseket írt neki japánul és angolul, kiállításokra, koncertekre, múzeumokba hordozta, luxuséttermekbe vitte vacsorázni, zongorázott neki az étterem zongoráján, ezer papírszívet hajtogatott neki, minden nap virággal várta, elkísérte a munkába és onnan haza. És ezt a lány azzal köszönte meg, hogy lelépett egy szürke hivatalnokkal, akit frissiben osztályvezetőnek neveztek ki. Charlie nagyon le volt törve emiatt, és szerinte a nőnek nem gyertyafényes udvarlás kellett, hanem két kemény dolog: szex és pénz. Mégpedig sürgősen.
Charlien kívül még csak egy magyart sikerült megismernem, egy velem egyidős-forma lányt Nyíregyházáról, aki hozzáment egy japán tanárhoz. Szegénynek ugyancsak elment a szép esze, amikor ilyesmire vetemedett. A lányt Ny. Ágnesnek hívták, és őt is a zsinóros kabátom vonzotta hozzám egy metróállomáson. Ott laktunk egymás közelében és sokat bicikliztünk együtt, meg eljártunk bevásárolni. Néhányszor meglátogattam és csereberéltünk könyveket, videokazettákat. Csakhogy ez a barátkozás kezdett a férje idegeire menni, aki komoly féltékenységi jeleneteket rendezett, és egyszer szabályszerűen kidobott, amikor házilag olvasztott libazsírt vittem Ágnesnek. Egyébként a lánnyal nem egyeztem rosszul, sokat beszélgettünk a japánokról, az életről és arról, hogy mennyire melléfogott ezzel a házassággal. Lassan kiderült, hogy a férje valósággal terrorizálja és egyfajta házi rabszolgát akar belőle csinálni.
Az egyik nap a Zacco-ban Taka san, a fiatal segédszakács valami libahúspástétomot készített magyarországi libából, amely eredetileg a németeknek készült, de aztán valahogy Japánban kötött ki. Csak a libák comb- és mellehúsát használta fel, a többi a libák májával ment volna a szemétbe, ha idejében észre nem veszem és el nem kérem. A csontokból főztem otthon egy jó levest, és gondoltam, hogy a májat elviszem Ágnesnek. Be is csomagoltam szépen és elindultam, csakhogy pont egy házi veszekedés (verekedés?) kellős közepébe cseppentem, már amennyire a hangokból meg tudtam ítélni az ajtón keresztül. Ez természetesen megint csak miattam robbant ki már kora reggel, megérkezésemmel ezt még csak tetéztem, mert Ágnes az ajtón keresztül sírva kért, hogy menjek el. Ezzel pontot tehettem erre a barátságra. Pedig én sose akartam Ágnestől semmit. Sose néztem úgy rá, mint egy nőre, hanem mint egy szimpatikus magyar emberre, és ezért próbáltam tenni érte valamit.

A magyarok - japán szemmel 

Bizonyára sok ember számára érdekes lehet, hogy miként vélekednek a japánok Magyarországról és úgy általában a magyarokról. Rokoni érzéseket kelthet az, hogy a japánok is a családnevüket írják elől, az ő zenéjük is pentaton, és a genetikai állományukban léteznek bizonyos, a székelyekével hasonlatos faktorok. Azon kívül, hogy évente rengeteg japán utazik Magyarországra, a japán átlagember nem sokat tud a magyarokról, főleg a fiatalabb generáció. Akadt olyan japán is, aki megkérdezte, hogy Magyarország Indiában van-e, vagy hogy Budapesten a Rajna folyik-e keresztül. Az ilyen kérdésektől nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjam, de ha belegondolunk, itthon is ez a helyzet. Az átlagember számára maga a szó, hogy japán, szupermodern elektronikai cikkeket, a karatét, a gésát, a szamurájt, a kamikazét és a harakirit jelenti.
Az idősebb japánok meglepően tájékozottak a magyar kérdést illetőleg és rengeteg dolgot tudnak a monarchiával kapcsolatosan. Ismert még a magyar zene, a magyar zeneszerzők - Kodály és Bartók neve már fogalom. Az utóbbi években a japán turizmus megcélozta Magyarországot, ennek köszönhetően rengeteg magyar vonatkozású dolog vált ismertté Japánban.
A mobiltelefonok memóriaegységében tárolt 17 féle zene közül három biztosan magyar, a tévében a sajtot magyar zenével reklámozzák, a paplanok és párnák címkéin kiemelik, hogy a felhasznált libatoll Magyarországról származik, vagy a nagy éttermek előnyben részesítik a magyar libamájat az izraelivel szemben. A tévében hetente egyszer műsorra tűzött lovas-adásban a magyar lovassportok is helyet kapnak, és különböző gasztronómiai adások foglalkoznak a gulyással meg a Tokajival.
Nagojában jártam egy borkereskedésben, amelyben 15 féle magyar bort lehetett vásárolni. Igaz, hogy meglepően olcsó áron (1500-2000 jenért), de láttam 80.000 jenes Tokajit is. Sajnos, a magyar borok nem tudják felvenni a versenyt a francia vagy olasz borokkal, sem árban, sem minőségben, ennek ellenére a japán borászok elismerően nyilatkoznak a magyar borpincék termékeiről. Az 1880-as években különben Meiji császár kedvenc borai közé tartozott a Tokaji - mint a borok királya -, és az udvari szállító tekintélyes mennyiséget rendelt belőle a császár borospincéjébe.
A japán nagyvárosokban néha nyílik egy-egy magyar étterem, melyek naponta élethalálharcot vívnak a fennmaradásért, mert a japánok körében a magyar ételek nem igazán kedveltek. A túl zsíros, húsos, paprikás ételekről nem mondható el, hogy a japánság szájaíze szerint lenne, és ez érthető is egy olyan nép esetében, amely halon, rizsen és többnyire vegetáriánus ételeken nőtt fel. A nagojai Gulyás étterem például olyan ételeket kényszerült kivenni az étlapról, mint a paprikás csirke vagy a libamáj. A másik probléma pedig, ami komoly étlapgondokat okozott, az a halból és egyéb tengeri állatokból készített ételek hiánya volt. A vendégek többsége ilyen ételeket szeretett volna enni, ezek elkészítése meg nem a legkönnyebb dolog, ráadásul a magyar konyhának hiányzik a tengeri háttér. Érthető tehát, hogy a japán vendégek egy idő után elpártoltak az olasz és francia éttermekhez, oda, ahol az ilyen ételek mindennaposak.
A legnagyobb szomorúságot az okozta nekem, hogy a japánok alig tudnak vagy egyáltalán semmit sem tudnak Erdélyről és lakosairól. A Drakula-sztorit ugyan mindenki ismeri, ennek ellenére nem hiszem, hogy annak sok köze lenne Erdélyhez.
A magyar étteremben nagy ritkán találkoztam ugyan Erdélyre specializálódott néprajzkutatókkal, akik tudták rólunk az igazságot, de ez nem sok vigaszt nyújtott. Amikor japánokkal kellett ismeretséget kötnöm, mindig úgy mutatkoztam be, hogy watakushi wa toranshirubania no hangarijin desu (én erdélyi magyar ember vagyok), de azt hiszem, hogy ez nem sokat segített a helyzet megítélésében, mert a többség nem kérdezett vissza, hogy mi az a toranshirubania. Az utolsó előtti szócska azonban megragadt mindenkinél (hangarijin - magyar ember), ezzel egy kalap alá vettek a magyarországi magyarokkal, s bár tiltakozni szerettem volna, magyarázkodásra már nem volt sem idő, sem lehetőség. Így hát rájuk hagytam.

Jó állások rangsora 

Jeleztem már, hogy Japánban az a legjobban menő dolog, ha valakinek magántanítványai vannak és lehetőleg golfot, idegen nyelveket, teniszt, egzotikus táncokat tanít, netán balett-, úszó- és zongoraórákat ad. Így lehet kevés fáradsággal, aránylag kis idő alatt jó pénzre szert tenni anélkül, hogy feláldoznánk a szabadidőnk 90 százalékát.
A magántanárság mellett, nagyon jól fizetik még a professzorokat, valamelyik extrém munkaterület szakértőit és természetesen az orvosokat.
A hétköznapibb foglalkozások esetén nem azt nézik, hogy az illető mennyire tud robotolni és mennyit teljesít, hanem az életkor, lojalitás és a cégnél eltöltött évek után fizetnek. A pék, a szakács, a cukrász és a pincér szakmák nem a legjobbak, mert nem megbecsült foglalkozások, és a bérezés meglehetősen alacsony. Főleg a pékek vannak hátrányban, mert Japán nem kenyérfogyasztó ország. A nagy, kiadós házikenyerek helyett inkább a kis, mindenfélével megtöltött zsemlék és kiflik a menők, amelyeket a japánok szívesen fogyasztanak reggelire.
Nagyon jó foglalkozás még a színész szakma. Nem muszáj az embernek főszereplőnek lennie valami szirupos ízű szappanoperában, mert a reklámok is jól hoznak a konyhára, s szerencsére van belőlük elég.
A fotómodell szakmával az a baj, hogy bizony, elég ritka a munka a nagy divatlapok háza táján, mert nem mindennap bocsátanak ki egy-egy katalógust.
Megemlíteném még a tolmácsolást és a fordítást mindenféle idegen nyelvekről japánra és fordítva. Habár ez a munka alapos felkészülést és elmélyült szakmai tudást igényel, mondhatnám, talán ez a legjobb az összes eddig felsoroltak közül, mivel egyáltalán nem nagy a konkurrencia.

Ázsia legnagyobb állatkertje 

A nagojai állatkert a maga nemében egyedülálló: ez Ázsia legnagyobb állatkertje. A húsz hektáros tényleges kerthez 82 hektáros park is tartozik, amelyet bejárni nem elég egy nap. Az állatkertben ráadásul olyan sok a látnivaló, hogy sosem tudtam mindent megnézni, noha háromszor is fölkerestem.
Rengeteg ott az állat, a kifutókat csak vizesárkok választják el a látogatóktól. Van botanikus kert, bogárgyűjtemény, virágház, akvárium, terrárium, falumúzeum, hatalmas parkok és sétálóutak, éttermek és szabadidő-központok. Néha az az érzésem támadt, hogy a kertben több hely van az embereknek, mint az állatoknak.