Japán erdélyi szemmel (5)

Nara, a régi főváros 

Buddhista templom Japánban

Aki a japán történelem VIII. századát szeretné tanulmányozni és imádja a régi faépületeket, a buddhista templomokat és a bennük felhalmozott műalkotásokat, Narába utazzon. Magáról a városról annyit kell tudni, hogy 710 és 794 között itt volt a fokozatosan megszilárduló japán feudális állam első székhelye. Az aránylag rövid Nara-korszak alatt 7 császárnak volt itt udvartartása, és ebben az időben élte virágkorát a buddhizmus és művészete.

Nara várost a kínai Tang dinasztia fővárosa, Changan mintájára építették és nem csak az építkezés, hanem az egész gazdasági-politikai rendszer a kínai kultúrát, a kínai művészetet és a buddhizmust követte. Azelőtt minden császár vagy császárné halála után új helyre költöztették a fővárost, mert úgy hitték, hogy üldözni fogja őket a megboldogult szelleme.

A külföldiek körében a legjobb híre Narának van, mert itt rengeteg a zöldövezet, a város nagyon csendes és mindenütt sok a régi épület, a templom. Nagyszerű lehetőség nyílik a művészetek és a régi írások tanulmányozására, mivel a városi könyvtárak és az iskolák könyvtárai tele vannak értékesebbnél értékesebb anyaggal, nem beszélve a templomok írásos anyagairól. A város szívében található továbbá a Nara-park, mely a maga 528 hektáros területével a legnagyobb japán park.

Narában van Japán második legmagasabb pagodája (50 m) is, és állítólag itt vannak a világ legrégebbi faépületei a hétszázas évekből.

Kőszentek - Címek - Papírzsebkendők 

A forgalmas útkereszteződéseknél rendszerint kis, kőből faragott szentek és istenségek vannak elhelyezve. A gyalogos, mielőtt átkelne az úttesten, előbb imádkozik a szerencsés átkelésért és kéri a szobrot, hogy tartsa távol tőle a közúti baleseteket. Ezután a hívő pénzt, étel- vagy italáldozatot helyez el a szobor lábainál, mintegy fizetségképpen. Ősszel és kora télen, amikor az idő hűvösre fordul, a szobrot szorgos kezek felöltöztetik: kap köténykét, sálat és fapapucsot is.

Egyszer elhatároztam, hogy megtréfálom a sarki kőszentet. A nálam levő, a dzsungel mellett szedett, két félig érett mandarint elcseréltem a kőszobor lábaihoz helyezett két kövér és érett grapefruittal. Amint az üres sörösdobozokból következtetni tudtam, voltak más adományok is, de azokat már a kőszent valakinek a szájával megitta.

Furcsának tűnhet, hogy a pontos munkájukról, precizitásukról híres japánok nem keresztelik el utcáikat. Ez azzal magyarázható, hogy az Edo-korban (1600-1876) a Tokugawa sógunok, hatalmukat féltve és rettegve egy esetleges árulástól, megtiltották, hogy az utcáknak nevet adjanak és térképeket készítsenek. Ezért az utcáknak még ma sincs nevük, habár a második világháború után az amerikaiak próbáltak rendet teremteni a káoszban és nevet adtak a város szívébe vezető utaknak vagy megszámozták és az ábécé betűivel látták el azokat.

A címben a legfontosabb a ken, vagyis a prefektúra neve, majd a shi (city), ez a város neve japánul. Majd következik a város irányítószáma, aztán a ku, ami a kerületnek felel meg. A cím kisebb alegysége a cho, ez a városnegyed neve, amit meg szoktak számozni. Előfordul a chome is, ami a mi fogalmaink szerint néhány utcából álló kisebb körzet, de lehet kisebb háztömbök neve is. A chomét is megszámozzák. Végül pedig egy szám vagy kötőjellel elválasztott számok szerepelnek. Ez a bancho, a kataszteri helyrajzi szám, amely több ház számozását jelöli, feltüntetve az építési engedély számát, vagy a házak építési sorrendjét. Ha a keresett ház igencsak félreeső helyen található, a cím nevezetesebb épületekhez, forgalmi csomópontokhoz vagy a már névvel ellátott utcákhoz igazodik.

Eleinte egy kicsit nehéz az eligazodás, de egy idő után bele lehet jönni, főleg, ha az ember japán fejjel kezd gondolkozni. De azért nem szeretnék Japánban postás lenni.
A napi papírzsebkendő-szükségletemet mindig a metróállomások környékén szoktam fedezni, ahol állandóan valamelyik cég reklámszolgálatos embere posztolt és adogatta boldog-boldogtalannak a reklámcédulával megspékelt kis téglalap alakú papírzsebkendő-csomagokat. A japán papírzsebkendő igen jó minőségű papírból készül, amely annyira puha és finom, hogy egy erőteljesebb „osztriga” azonnal átüti. De nem is szokás Japánban teli tüdőből trombitálni, hanem csak úgy finoman, alig érintve az orrot, törülgetni.

Pénzek, pénzügyek, bevásárlás 

A legtöbb külföldi a japán 5 jenessel kerül ismeretségbe a leghamarabb, ugyanis ezt a pénzérmét talizmánként viselik nyugaton. Az 5 jenes sárgaréz pénzecske lyukkal a közepén, így fel lehet fűzni és nyakban viselni. A fémpénzek közül még az 50 jenes lyukas, de ez vasból készül és feleannyi hajsza sincs utána a nyugati országokban.

Régebb, a szamuráj időkben majdnem minden pénz lyukas volt, hogy zsinórra fűzhessék és övön lehessen viselni. Akkoriban a zseb vagy a pénztárca eléggé ismeretlen fogalom lévén - leszámítva a bugyelárist -, így lehetett a legkényelmesebb módon hordozni a pénzeket a szétgurulás minden veszélye nélkül. A régi érméken a lyuk eredetileg még négyszögletű volt, követve a kínai pénzek mintáját, és csak később alakult szabályos körré.

A japán fémpénzek között használatos még az alumínium 1 jenes, a vörösréz 10 jenes, a vas 100 jenes és az ugyancsak vas 500 jenes. Az utóbbi időben sok koreai rájött arra, hogy a japán cigaretta- és kávéautomaták elfogadják a hasonló nagyságú és alapanyagú, de alacsonyabb váltóértékű koreai aprópénzt is. Miután az automaták meglehetősen sok koreai pénzt nyeltek be, a hatóságok előálltak az új 500 jenes pénzérmével. Így most mind a kettő forgalomban van. Közben az automatákon is igazíthattak valamit, mert az általam csaliként bedobott koreai fémpénzt már pofátlanul visszadobták.