Sasok, hegyek, szkipetárok (1)

(albán-görög útinapló)

Ajánlom ezt a könyvet lányomnak 

Berecz Edlynne Victoria Alexandrinának

Előszó helyett

Nem szeretem a kudarcokat. De hát ki a fene szereti? - kérdezi a Kedves Olvasó. Valóban, a kudarcok, a félig megvalósított elképzelések, a befuccsolt tervek nem tartoznak a legkellemesebb dolgok közé. Van, aki lenyeli a békát és együtt tud élni vele, noha egész életen át rágja, marja valami odabent, viszont én megvallom férfiasan: a kudarc, a félmunka, a feladott mérkőzés nem az én kenyerem.

Ezért határoztam el magam, hogy újra nekivágjak az ismeretlennek, felfedezzek és megismerjek tájakat, népeket, szokásokat, nyelveket és kultúrákat. Hogy kiköszörüljem azt a csorbát, ami 2009-ben esett rajtam, amikor rossz felszereléssel, kevés pénzzel, betegen, egy ócska bevásárlókosaras biciklivel  felszerelkezve indultam télvíz idején Bulgárián és Koszovón keresztül Albániába.

Második albániai utam eredetileg háromszemélyes társasutazásnak indult, ugyanis egykori útitársam, akivel évekkel ezelőtt szerb-bosnyák-horvát útra társultunk, vevő volt az ötletre. Továbbá egy kívülálló is - bizonyos Suttyó Pista -, aki útitervünk hallatára nagylelkűségi rohamot kapott és hajlandó volt harmadiknak ajánlkozni. Csakhogy nem sokkal ezután Suttyó Pistában felülkerekedett az anyagiasság ördöge és bedobta a törülközőt. Ezért miatta a nagyszabásúnak tervezett és igen igéretes út már az elején befuccsolt. Persze egykori társam is lemondta az utat. Inkább  kimarad a már az elején homályos, nézeteltérésekkel bőven felvértezett kalandból és elvisel egy pattot. Sutyó Pista pedig hiába volt a legvitézebb, hiába ölte halomra az ellenséget a kocsmaasztalnál, itthon penészedik továbbra is a süket dumájával és a nagy semmivel. Én pedig ismét magamra maradtam, mint már annyiszor megtörtént, hogy megvívjam magános harcomat az ismeretlennel, hogy kövessem és kutassam Szkander bég, Ali Tepeleni, Nopcsa Ferenc, Zogu király és Geraldine királynő nyomait a vadregényes, máig felfedezetlen országban, a sasok, hegyek és szkipetárok földjén. Ezen kívül, hogy bejárjam és megismerjem a románság bölcsőjét, az arománok, makedorománok, illiro-románok, mengleno-románok és vlachok szállásterületeit, és saját szememmel lássam, miként élnek ezek a kis népek, hogyan vívják meg a maguk kis harcait a Drága Nagy román testvértől elfeledve és megtagadva a nagy idegenségben. Akármit mondjanak is a dáko-román kontinuitás  pártolói, akik reszketnek, ha a balkáni román törzsekre terelődik a beszéd, elzárkóznak mindenféle közeledési kísérlettől, megtagadnak bárminemű együttműködést amely a dáko-román kontinuitáselméletet boncolgatására irányulna vagy leletek, írásos dokumentumok és egyéb bizonyítékok birtokában  eme híres kontinuitáselmélet fölülvizsgálását szorgalmazná. Mert akkor újra kellene írni az egész kitalált román őstörténelmet...




Nekivágok a centenként összeszedett 178 euróval

A dolgok ilyenforma alakultával a „jóakarók’ őrültségnek tartották tervemet és megpróbáltak lebeszélni róla, mondván: inkább halasszam el utamat, adogassam vissza kínkeservesen kikunyerált pénzeket és konzerveket a támogatóknak. Csakhogy én világéletemben olyan ember voltam, aki mindig kimondja azt, amit gondol és sose azt nézi, hogy mit mondanak róla mások, inkább saját elvei szerint él és cselekszik, ezért hozzám nem illőnek tartottam, hogy már az elején visszakozzam és saját kezemmel mérjek vereséget önmagamra. Inkább nekivágok a centenként összeszedett 178 euróval és megpróbálom a lehetetlen, hogy elérjem a lehetőt.

Az évek során valahogy megfáradtam. Már nem csomagolok 40-50 konzervet a zsákba, nem cipelek magammal mindenféle ócskavasat, sátrat és nehezéket. Fáj a hátam, a derekam, a térdem. Sérvem is van. Pedig most kellene a legjobb kondícióban lenni közel a negyvenhez. De én már jó 10 éve égetem a gyertyát mind a két végén éspedig nagy lángon. Úgy látszik, a nagy kalandozások ideje lejárt, most már elég egy pokróc, egy párnácska, egy izolír matrac, egy zakó, egy ing, három alsóing, egy pulóver, egy szandapapucs, két hosszúnadrág, négy alsógatya, egy kalap, 12 konzerv, pár hagyma, fokhagyma, egy üveg víz, doboz méz, törülköző, szappan, fogkefe, esőkabát, térképtáska, jegyzetfüzet, írószer és egy jó marék űrhajós müzliszelet.

Azt hiszem megöregedtem. Pedig valaha két hátizsákot és két táskát cipeltem magammal. Azt hiszem, a napi 30 km-es gyaloglásoknak is végük...

Ekként mélázgatva ültem fel Udvarhelyen a székelygőzösre, vagyis inkább az azt helyettesítő hitvány svájci segélycsomag-vonatra.

Egy TIR a vágányokra zuhant. Egy órát várakoztunk miatta, míg daruval eltakarították. Hasonlót láttam Bulgáriában. Ott egy török TIR valóságos salto mortale után a hátára feküdve és teljes hosszában kinyújtózkodva döglődött az út mellett. Az áru pedig szerteszét hányódott.

Segesváron kiszálltam egy teára, hadd lássam szülővárosomat, de hiába volt a szép kávézó a várban, az ügyesen megtervezett itallap, a német név, a német ruha a kiszolgálókislányon, a kávézóban már senki se tudott németül. A személyzet sültromán. Jól berendezkedtek és ügyesen feltalálták magukat itt is. A lagymatag bakkszászok meg hagyták, hogy eladják őket a marhapiacon. A tea nem esett jól. Lehet, hogy a sok Draculás giccs miatt... Egyébként Vlad Tepes soha nem járt Segesváron. Se az apja, se semmiféle atyafia, mert bakkszász uraim be se engedték volna.

Szebenben tavaly óta nagyon megváltozott a táj. Mindenütt építkezés, házak, gyárak, üzemek és cégek. No meg újgazdag paloták és hagymakupolás tyúkborítók. Itt is jól berendezkedtek a vándormadarak. A szász épületek - a központiak kivételével - pedig szépen málladoznak és elmélkednek az emberi gyarlóság és a múlandóság felett. Bakkszász uraim esmen jól bevásároltak. 800 éve mindig úgy helyezkedtek, hogy nekik jól legyen. Mindig oda loccsantak, ahol jól lehetett  úszni. Sose a mély vízbe. Aztán ’89 után rájöttek, hogy mégse volt jó a bót. Rosszul kötöttek és nem tudtak már oldani. Ma már eltűntek ők is a süllyesztőben, nyomuk alig van. Ma már nem verekedik össze a brassói szász a szebenivel, hogy ki tud jobban németül.

Vettem egy túrós pánkót. Hosszú volt és finom. Ez volt az ebédem. A perec olcsó, az étel olcsó, az állomáson az információskisasszony és a pénztárosnő egyaránt kedves és idegennyelvtudó. A bugrisaink itthon tanulhatnának.

Podu Oltig szép luxusvonattal utaztam. A régi kommunista vonatokat mind lecserélték. Csakhogy se szám, se név, se tábla. Egy kicsit nehéz volt tájékozódni. De a régi jó kérdezősködés segített. Engem is megszólított három ember, hátha okosabb vagyok náluknál és tudom, hogy honnan indul a vonatjuk. Csakhogy a kalauzok nagyon figyelmesek és mindenkin segítenek. A szép luxusvonatban lagymatag izzadságszag elegyedett töltött káposzta és hagyma szagával, a friss kenyér illata keveredett az olcsó parfűmmel finomított nőstényszaggal és a teljesség kedvéért néhány mosatlan száj és kezeletlen fog is belesegített a nagy szagkavalkádba.
 Hiába a szép luxusvonat, ablakai több helyen is arról tanúskodtak, hogy  nagyon köves a vidék errefelé. Az emberek azt hitték, angol vagyok. Kérdezősködéseimre angolul válaszoltak. Mármint a fiatalok.

Elkezdett esni az eső. Ez igen! Nagyon jót fog tenni a szalmakalapomnak.

Podu Olton át kellett szállnom egy régi kommunista vonatba. Amiről áhítoztam, azt megkaptam. Jó koszos és eléggé szakadt volt ez a vonat, kevés utassal.  Szépen döcögtetve haladott velünk, aminek a ritmusára nagyon jót aludtam, annak ellenére, hogy a víz befolyt az ablakok résein.

Rimnicu Vilcea táján kitudódott, hogy a vonat Caracalra megy, nosza rajta, játsszunk szerencsejátékot! Imádom, ha az utazás közepén megváltoztathatom az útirányt. Eredetileg le akartam szállni Vilceán, hogy megnézzem, mi változott Dem Radulescu városában, ahol 20 éve törökmézet és más nyalánkságokat vásároltam. A kalauztól vettem egy jegyet Calafatig.

A vonaton sok kún arcot láttam. Szépek. Főleg a nők. Erős szálú hosszú fekete haj - mi az, hogy haj? lombsátor! -, ázsiai arc, barna bőr. Egy szép kicsileánykán sokat bámészkodtam. Ezek az oltyánok nem tudom mit szólnának, ha egy szép napon megtudnák, hogy ők nem is románok, hanem nyelvet és vallást cserélt kúnok, még Basarab idejéből. Nem véletlenül írták Basarab címei mellé, hogy rex cumanorum. Igaz, a derék oltyánok igen szívósan védekeznek, ha valaki bőrük és arcuk sötétsége miatt lecigányozza őket. Tudni kell, hogy az oltyán nem lop, nem csal, nem hazudik. Ez már a katonaságnál is bebizonyosodott. Az oltyán katonatársak idővel mind jó barátaink lettek.

Piatra Olton ismét cserélnem kellett, a craiovai vonat már be is volt állva. A sok nyomorúságos falucska után Piatra Olt már-már városnak tetszett. Bár nagyon szemetes, mocskos , kopott és szürke, de azért város. Sok ültetvényt láttam a vonatból: kukorica, vineta, káposzta, paprika és paradicsom. Az oltyánok zöldségféléinél bizony nincs jobb. A cigányok a vasúti sínek mellett nagy üstben főzték a kukoricát. Megkívántam, de nem tudtam kiszállni, hogy odaköszönjek nekik: - Gyebáktálo mai románe! Szo keresz?

Vacsorára bevágtam egy halkonzervet (a húskonzerveket ünnepi alkalmakra tartogatom), egy szelet préselt német kenyeret egy hagymával. Rá otthoni vizet ittam. Még van a palackban, mert szűkösen fogyasztottam, ugyan ki tudja, mikor és hol vételezhetek újra?

A desszert egy űrhajós müzliszelet volt.

Ez a vonat a szokásosnál is mocskosabbnak, büdösebbnek bizonyult. Hogy le tudjak ülni, előbb takarítanom kellett.

Craiova is megváltozott. Az ócska, büdös és szemetes állomásépületből csináltak egy modern , büdös és szemetes állomásépületet. A jószándék megvolt, csak sajnos az emberek hozzá nem. Szerencsére a vonat is készen beállva várakozott rám. Bizonyára szarba léptem otthon. A szőkeségemmel és a kék szememmel itt is csudabogár vagyok. Nemhiába hívtak Blondule-nak a katonaságnál. A konduktorok és és információskisasszonyok nagyon készségesek és barátságosak.

Vettem egy almáspalacsintát. Olyan volt, mint egy almásrétes.

A vonaton kipróbáltam a jegycsípőt: odanyújtottam neki egy marék pénz, hadd válogassa ki a jegyre valót. Nem csapott be.

Motatei felé sok szőlőst láttam. Ameddig a szem csak ellátott, csak szőlős és megint szőlős. Alighogy elfogyott a szőlős, jöttek a napraforgó-katonák, milliárdos seregben. Matematikus vagy autista legyen a talpán, aki kiszámolja, hány fej napraforgó van ebben a táblában, és hogy hány mag van összesen.

Sok döcögés után jött a meglepetés: Motateinél megállt a vonat, a népet meg, aki még a vonaton maradt, leparancsolták egy mikrobuszba. Állítólag valamilyen híd leszakadt. Még jó, hogy nem alattunk. Ezért nem lehetett vonattal továbbmenni. A jegykezelők  és a vonatrendőrök is velünk jöttek. Ezeket aztán egyenként kellett hazafuvarozni a falujukba. Még 22 km döcögés.

Calafat felé is nagyon megváltozott a táj. Nagy építkezések, útépítések mindenfelé. A mikrobuszból a vasútállomás környékén tettek ki, hogy sétáljak egyet a vámig. Olyan sötét volt, hogy markolni lehetett, hogyisne, hiszen mindenki a tyúkokkal egyszerre feküdt le. Utcáról utcára botorkáltam, a kutyák majd lerágtak, amikor egyszerre csak két nagy feketeségbe botlottam. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi van, ha medve, mivel nálunkfelé a medve fényes nappal is bejár a faluba, de aztán eszembe jutott, hogy a Duna partján nem lehet medve. Nem is volt. Megbéklyózott lovak voltak a nagy feketeségek. Megijedni azért megijedtem.

A vám nagy nehezen előkerült, a jegyadó ember is, mert meg kellett fizetnem a kompot. Fizetés és útlevélvizsgálat közben észrevettem egy német rendszámú autót és bekopogtattam. Csakhogy az anyósülésen  az anyuka nem akarta leengedni az ablakot. Semmi baj, gyorsan át a sofőrhöz. Pechemre az se. Úgy be voltak gyulladva... Próbálkozásaimra odakíváncsiskodott egy vámos, no erre leengedték az ablakot, hogy beszólhassak: nem vagyok se rabló, se tolvaj, éppen csak köszönni akarok és megkérdezni, hogy hová mennek. A német szóra a család felengedett, még a hátsó ülésen szunnyodó csokifiú is felébredt és hallgatózni kedett. A férfi kölni német, a nő dominikai, s mennek Bulgáriába nyaralni és fürdeni. Jó bolondok. Spanyolul is megszólaltam, hogy a vámos csodálkozzon egy kicsit. Később jött egy bolgár furgon, annak a vezetőjét meg oroszul céloztam meg. A furgon vezetőjével hamarosan összebarátkoztam, főleg amikor kiderült, hogy tud angolul. A vámos el volt ájulva. A végén abban egyeztem meg a jármű vezetőjével, hogy elvisz Pernikig. Cserébe angolul tanítom és ébren tartom, hogy ne aludjon el. Ez többé-kevésbé sikerült is, csakhogy a végén én voltam az, aki elaludt.

(Folytatjuk)