Az éjszakai nyugodalom a hideget leszámítva megelégedésemre volt, csak egyszer kellett felkelnem, hogy magamra szedjek néhány ruhadarabot és egy plusz pokrócot. Hajnalban az autók, szamarak, vásárosok egyesült hangzavara volt az ébresztő. Kinéztem az ablakon, hogy jobban lássam a hajnali nyüzsgést, s akkor vettem észre, hogy egy ablakszem hiányzott. Ezért volt hideg éjszaka.
Reggelire bevágtam a tegnapi konzerv maradékát, földönkapott barackot ettem, majd egy szem banánt vásároltam az egyik árustól a banánárusok utcájában. Ez aztán az érdekesség. A banánárusok utcája.
Az emberek két sorban helyezkednek el, banánosdobozaikkal, majd kipakolják az árut, felcímkézik és kántálva csalogatják a járókelőket: - Banane Zonje, banane!
Vettem egy jó albán térképet. Még a kicsi falvakat is feltüntették rajta. A magyar térképészek hadd menjenek a sóhivatalba.
Gyalog indultam el Voskopolje irányába. Sok lovaszekeret láttam. Elől egy ló, alul két kerék és egy rossz tengely, felül egy fémdoboz s abban az áru meg az emberek. Ülésdeszka nincs. Mindenki ül ahogy tud, vagy a doboz fenekén kinyújtott lábakkal.
Felvett egy autós, majd egy másik. Ennek a második autósnak már tele volt a járműve utasokkal, de felvett engem is, a csomagomat felkötözte a tetőre, ketten összébb szorultak, valaki a szomszédja ölébe ült és elindultunk. Senki se zúgolódott. Később még felvettünk egy fiatal házaspárt csomagokkal, valakik megint egymás ölébe ültek, s amikor a csomagok is ellettek, valahová elindultunk és hosszas kacskaringózás után bevonultunk Voskopoljeba.
Voskopolje
Erről a valaha város, ma már csak falu településről érdemes tudni, hogy ez volt az arománok vallási, kulturális és kereskedelmi központja a 17-18 században. A város az 1760- as években élte virágkorát. 26 templom, kolostorok, bankok, tanintézmények, kereskedőházak és még egy nyomda volt itt a módos kereskedőházak, bazár, raktárak és üzletek mellett.
A nyomda különösen jelentős, mert ez volt a Balkán első görög betűs aromán nyomdája. 1750-ben már 45.000 lakosa volt. A kereskedők egészen Lipcséig eljutottak árujukkal. Aztán 1769-ben és 1788-ban jöttek a törökök, jött Ali Tepeleni és elpusztította a várost. Aki megmaradt, túlélte a mészárlást, az görög földre, Bulgáriába, Romániába, Magyarországra, Erdélybe vagy az osztrákokhoz szökött, menekült.
Erről a török pusztításról azt is hallottam, hogy nem éppen így történt, ahogy írják és mondják. Az igazság az, hogy a környékbeli albán törzsek unták meg a gazdag szomszédot és ők röptették fel a vörös kakast a háztetőkre.
Voskopolje a Balkán egykor második legnagyobb városa a 12.000 házzal, 50.000 keresztény lakossal, 14 körzettel, 26 templommal, főiskolával (1710), nyomdával (St. Nahumus 1714), kórházzal és menhellyel nem mindennapi város lehetett a maga idejében, napjainkra elszigetelt hegyi faluvá fejlődött vissza. A 700 lakos napjainkban főleg mezőgazdasággal foglalkozik, kis része pedig turizmussal, mert Voskopoljét nem csak a külföldi turistáknak mutogatják, hanem a belföldinek is. Úgy vettem észre, hogy a falu mintha magához tért volna évszázados álmából. Az emberek elkezdtek építkezni. A régi házakat vagy lebontották, vagy kipofozták, az utakat újra rakták kővel és megjelentek a modern betonépületek, paloták, rezidenciák. Turisztikai táblák, angol nyelvű útmutatók segítik az eligazodást.
Hogy merre van pl. a régi karaván út, a Szent János kolostor (14 sz.), Éliás próféta temploma (1751) , Szent Athanasius temploma (1721), az Arkangyalok temploma, Szent Mária temploma, Szent Haralambie temploma stb.
Ebédre az egyik üzletből vásároltam egy kerek cipót és egy doboz aludtejet. Amíg ettem, jött egy busz tele holland turistával s úgy járkáltak a falu kövezett utcáin, mint az álomkórosak. Biztosan szédültek is a szokatlan talajon, ahogy leléptek az aszfaltról.
Itt, Voskopolje faluban láttam két embert dolgozni egy építkezésen. Az egyik a kezében tartott egy fülekkel felszerelt hálót, a másik pedig lapátolta bele a homokot. Erre a homokos nekiveselkedett és egy talicska fölött ide-oda rázogatva szitálta meg. Ezen nagyon csodálkoztam, hogy ilyen nagy fáradsággal és lassúsággal szitálnak. Lerajzoltam nekik egy kitámasztott keretekre kifeszített dróthálót, ahogyan otthon szoktunk homokot finomítani. Csodák, csodája! Nem ismerték.
A nyomjelző táblák ellenére néhány templomot egészen rossz irányból közelítettem meg, valahonnan oldalról és hátulról, sok kapaszkodás, lihegés és izzadás árán. Azonban a romladozó épületeknél sokkal érdekesebbnek találtam az a kőből felrakott birtokszegélyező falakat és az öt méter magas szénabuglyákat. Hogy a fenébe hányták fel ilyen magasra a szénát?
Megfigyeltem, hogy a házak tetején és kapuk fölött kosszarvak merednek az égnek, bizonyára rontásűzők. Láttam egy pirosba felhúzott emeletes házat is. Alul-felül megtömték szénával. Ezek szerint nem egyhamar szándékoznak beköltözni.
Amikor már jól kitemplomoztam magam, egy Korceba tartó muszlim göröggel visszamentem a városba.
Korce
Mire visszatértem Korceba, már javában tombolt a hőség, a városban még a tegnapinál is nagyobb volt a felbolydulás. A nép az utcán éli az életét. Itt mindenki jól megfér egymással. A keresztény a muszlimmal, s a muszlim se köpköd a keresztényre. A bazárban olajbogyó, házi savanyúság, dió, paprika, zöldség és gyümölcs, sajt , túró, nagy sárga tömbökben vaj és téglalap alakú felszeletelt kenyér, no meg többféle, többszínű só az érdekesség. Egy cipőárus motorbiciklivel keresztezett taligán viszi utcáról utcára az áruját. A taliga két korlátjára akasztott cipők és papucsok vígan himbálóznak. Jó szabad világ. Itt senki se jön és nem kérdi, hogy van-e engedélyed, van-e papírod, pecséted, igazolásod, pénztárgéped, orvosi papírod, kötényed, sapkád meg a többi. Éljen meg mindenki, ahogy tud .Kereskedjen, üzleteljen, csereberéljen, egyen-igyon, ne mérgezze meg a vendégeket, és főleg ne menjen lopni, rabolni. S ha lehet, akkor fizessen valamicske adót az állambácsinak, hogy mindenkinek jó legyen.
Az uzsonna megint egy földön talált barack.
Cerave
Felszálltam egy furgonra és megyünk visszafelé, Pogradec irányába. Az út mellett láttam egy madárijesztőt. De micsoda madárijesztőt! A bábut rendesen megcsinálták emberformának, felöltöztették és még a kendőről, sapkáról sem feledkeztek meg. A madárijesztő egyik kezében kankóspálca, másik kezében vízhordó edény. Hadd rémüldözzenek a lopkodi szarkák, seregélyek.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése