 |
| Sorjázó pálmák a városi utakon |
Librazhd
Megálltunk Librazhd előtt valamivel, egy útszéli falatozónál, kecskét enni. Főtt kecskét kenyérrel és zöldséggel. Láttam, miként készítik elő a nyárson sült kecskét. Az állatot nyársra húzták, hogy a száján kijöjjön a vas vége, a lábait rögzítették, kívül-belül besózták, majd az állat hasát dróttal bevarrták és már sülhet is. Hasonlót sokat láttam, de ettem is Szerbiában, Boszniában és Horvátországban.
Nagyon jólesett ez a főtt kecske. Már másképpen nézek a világba. Bátrabban ,keményebben. Mint az a vad tekintetű albán, akit a bazárban láttam Struga városában. Igen. Sok kecske és birkahúst kell enni mindennap. Attól lesz tökös az ember. Más ennivalótól csak gatya lesz, de tök nem.
Az útitársak is kézzel tépték a kecskehúst. Aki ilyenkor késsel-villával idétlenkedik, az jobban teszi, ha a legmagasabb vízesésről fejest ugrik a mélybe.
Elbasan
Elbasan Albánia harmadik legnépesebb városa, 100 000 lakossal. A hajdani illir településen a rómaiak, bizánciak, keresztények, osztrogótok és bolgárok adták egymásnak a kilincset, s az osztrogótoknak köszönhető, hogy a valamikori püspöki székhely székesegyházai és bazilikái elpusztultak. Aztán jöttek az oszmánok 1467-ben, II. Mehmed erősséggé építette ki a várost és elnevezte Ilibasan-nak. Sajnos 1832-ben Mustafa pasa az erőd java részét lerombolta.
A látnivalók a következők:
1. A középkori erődítmény fala
Amíg a város végéről begyalogoltam a központba, jócskán megizzadtam, de a pálmákkal szegélyezett sétálóutcát a várfallal, kapukkal és bástyákkal még a vak is megtalálná. A kukoricasütőkkel, cigarettaárusokkal teli sétálóutca jobb oldalán a várfal mögött volt valaha az óváros. A sok régi ház, a kacskaringós utcák megérik a fáradságot.
 |
| Órás torony |
Az oszmán időkben nagy divat volt az órás tornyok építése. Minden valamirevaló városvezető építtetett egyet. Persze, az idő járása fontos volt az imádkozások órarendje miatt.
3. A női hamam az óvárosban
Sok kacskaringózás után megkerült a régi női török fürdő is. De fájdalom, épp átalakítás alatt volt. Valakik úgy döntöttek, hogy kávéháznak jobban megteszi, mint helyreállított fürdőnek, turisztikai látványosságnak.
4. A minaret nélküli Király Mecset (Xhamia e Mbretit 1492)
Ez is az óvárosban van. Megnézni csak kívülről tudtam, mert épp imaidő volt.
5. A várfalon kívüli török fürdő
Itt is szomorúság ért, mert ezt a hamamot is átalakították kávézónak. Mégpedig nagyon ügyesen. A kis fülkéket raktárnak használták. Fényképezni csak kívülről, hátulról tudtam valamit.
6. A régi török kút
Ez is várfalon kívül található, közvetlenül a sétálóutca mellett, útban a bazár felé. Kissé elhanyagolt és nagyon kopott volt, ám a vize a régi. Friss és üdítő. Holmi cigánypurdék vetődtek oda és baksist kunyeráltak. Honnét baksis? A parkban dominózó férfiakat láttam és kibiceket, akik drukkoltak nekik. A dominó itt nemzeti sport és a legjobb eszköz a szabadidő szelíd eltöltésére. Mindenesetre sokkal jobb, mint a kártya és a játékgép vagy a kocsma.
7.A népművészeti múzeum
Csodálatos régi oszmánkori házat rendeztek be múzeumnak. Csakhogy errefelé, aki nem reggel kilenckor jön látogatni, annak kevés esélye marad délután bebocsátást nyerni. Úgy látszik, a múzeumokkal pechem van.
Elbasanban az albánon kívül az olasz nyelv a nyerő. Talán, mert a vendégmunkások Olaszországot célozták meg. Rólam is azt hitték, hogy olasz vagyok.
Bekérezkedtem egy kocsmába a budira segget mosni, mert már nagyon kisasszonyos lett a lépésem. Ebben a hatalmas melegben hiba wc papírt használni. A jól bevált vízzel tisztálkodás az igazi. Akkor nem lesz semmi baj. Aki pedig nem követi a török módit, az magára vessen. Csomagostól együtt behurcolkodtam a két beton csizmatalp, a lyuk és a kis csap mellé s épp nekikezdtem a dolognak, amikor verekedés tört ki odaki. Valami kereskedők estek egymásnak. Erről eszembe jutott, hogy egyszer egy albán Németországban megkérdezte, mi a különbség egy albán és egy orosz közt. Hát az, hogy az albán a szemedbe nézve szúr le, az orosz előbb. megvárja ,hogy hátat fordíts neki, aztán döf le.
Elbasanban sok sötét színű embert láttam, mintha cigányok lennének. Elmentem a bazárba a zöldséges részre, épp zártak. A szemétből egy zacskó paradicsomot, paprikát kotortam ki. Egy kicsit fáradtak, ütöttek-kopottak voltak, de nem vagyok kényes. Lassan magam is elcigányosodom. Vándorolni vándorolok, agresszív illatokat árasztok magamból és kotorászom a szemétben. Egy öregasszony meglátta, hogy mit művelek és telerakott egy zacskót szilvával, paradicsommal és uborkával.
Felszálltam egy furgonra Kavaje felé. Mellettem két fiatal utazott Durresbe. Az egyik már 16 évesen tudott olaszul és angolul. Elmondta, hogy legnagyobb vágya az olasz és az angol mellé németül és japánul is megtanulni. Ez a fiú felismerte, hogy a nyelvtudás többet ér minden pénznél és hatalomnál, mert ahová a pénz nem jut el, oda eljut a nyelvismeret és megnyit minden kaput, ajtót és ablakot, zsebet meg szívet.
Kavajébe menet rengeteg felakasztott, karóba húzott játékmackót láttam az épülő vagy felépített házakon. Ez már nem bizonyult újdonságnak, viszont a mellétűzött fokhagymagerezd annál is inkább. Nosza vámpírok! Lehet próbálkozni. Némely kerítés tetején betonba ágyazott üvegdarabok várták a lopót. A bunkerek mintha fogynának, az útmenti kukoricasütögetők és dinnyeárusok mintha szaporodnának errefelé. A legmeghökkentőbb azért mégiscsak az volt, hogy alig indultunk el, üldözni kezdett egy másik furgon, egy darabig versenyeztünk, majd az autóvezetőnk megállította a járművet, kiszállt, egyet veszekedett a másik furgon sofőrjével, erre mi is kiszálltunk csomagostól, helyünkre beültek az ellenséges furgon utasai, mi áthurcolkodtunk az ő helyükre, a sofőrök is helyet cseréltek, és mintha mi sem történt volna, ment mindenki a dolgára.
Kavaje
Kavaje városáról semmi egyebet sem tudtam, csak azt, hogy itt is van egy megnézésre érdemes óratorony. Ezért a durresi furgonból egy útkereszteződésnél kiszálltam. Dél-Kavajeban maga a paradicsom fogadott: csupa palota, újgazdag épület, kastély és csinos kertes házak. Azonban nem gondoltam volna, hogy a palota után nemsokára jön a kunyhó is, a külváros a maga lepukkant épületeivel, a szegénynegyeddel és a tönkrement ipari negyeddel. A gyárakat és a lakásokat mintha szétlőtték volna, úgy néztek ki. Lyukas, omladozó falak, törmelék mindenütt, rozsdás vas, hulladék és szemét, posvány, no meg teknősök. Házak a pincék tetején, pincék a házak tetején, szóval nagy összevisszaság.
A veszélyes zóna után elég szép belváros következett gazdag üzletekkel, kereskedőházakkal, minden széppel és jóval. Megkerült a Balkán hotel is, az egyetlen hotel a városban, csakhogy itt azt hitték, sok pénzem van, amivel alaposan melléfogtak. Szállás után kezdtem kotorászni, persze semmi eséllyel, de azért minden lyukba benéztem. Egy valaha pompás palota romjait is szemügyre vettem, felkapaszkodtam a leszakadt lépcsőkön a szobákba, de ami itt fogadott, arra a legvadabb álmaimban se mertem volna gondolni: döglött macska, döglött galamb, szemét, por, kidobott ágynemű, rongyos bútormaradék, törmelék, emberi ürülék, tüzelésnyomok, üveg és műanyag és egy zugban drogostanya sok eldobott injekcióstűvel. Már csak egy döglött drogosra kell ráakadjak valamelyik zugban, hogy a kép teljes legyen. Nem maradt más hátra, mint elmenekülni.
Az esti városnézés közben elékerült a mecset (Xhamia e Kavajes, 1414) is. Egy könyvárus vallásos könyveket kínált a járókelőknek,megszólítottam arabul és beszélgetni, barátkozni kezdtünk. Erre még hárman odajöttek és arabról németre, olaszra, angolra váltottunk. Nem sokkal később odajött a fagylaltárus és ismét arabra váltottunk, mert kiderült, hogy a fagylaltos Kairóban végzett egyetemet. Nyomban az üzletébe invitált fagylaltot, süteményt és vizet hozott, majd kezdetét vette a barátkozás, beszélgetés, eszmecsere az iszlámról, a Koránról… és akkor elmondtam, hogy miért jöttem Albániába. Hogy megkeressem és megtaláljam a lelki békémet. Hiába a hírnév, a siker, hiába a nagy eredmények, a nagy megvalósítások, az eddig kiadott sok könyv, hiába beszélek annyi nyelvet, utaztam be annyi országot, az egész nem ér semmit. Ha nem ismerem fel az igazságot és nem fogadom el, nem vetem magam alá az iszlámnak.
Az esti ima után Altin, a fagylaltos elvitt haza vendégségbe, jött Nuri is, a könyvkereskedő. Együtt vacsoráztunk olajos jaurtot, sajtot, zöldséget, kenyeret, egy itthoni csirkehúskonzervet és dinnyét. Vacsora után nagy történelemleckét tartottunk, meglepetésemre Nuri tudott Nopcsa Ferencről és Hunyadi Jánosról, sőt még arról is, hogy Hunyadi tulajdonképpen unokatestvér volt Murád szultánnal.
Durres
Reggel még lefényképeztem a mecsetet, majd felszálltam egy Durres-i furgonba. Bát kétszer lerobbant útközben, azért csak beértünk Durresbe. Már a város végén láttam, hogy ez aztán nagyváros lesz a javából, felüljárókkal, aluljárókkal, hidakkal. Egy táblánál leszálltam és gyalog próbáltam megkeresni az amfitreátrumot és a többi romot. Engem valahogy vonzanak a romok, főleg ha görögök, rómaiak építményeiről van szó, és hogy itt született 430-ban I. Anastasius bizánci császár. De még sokat kellett odáig gyalogolni.
 |
| Albániai amfiteátrum |
A városi múzeumban nagyszerű kiállítást nézhettem végig. Az illir, görög és római tárlatok igazán élvezetesek voltak még félhomályban is, mert időközben elvették a villanyt. A múzeumban kapott jeggyel elmentem az amfitreátrumba. Itt inkább az alagsor tetszett a rabszolgaszállásokkal, kamrákkal, ketrecekkel, alagutakkal és raktárakkal. A jó állapotban megmaradt falak, lépcsők, katakombák mellett még egy színes mozaikban is gyönyörködhettem. Közben rámtörtek holmi szűlési fájdalmak, de hiába bújtam el mélyen a föld alá, a legsötétebb és legdohosabb lyukba az utolsó pillanatban észrevettem, hogy nincs nálam papír, ugyanis minden holmimat le kellett tennem a kapus szobában. Papír és víz nélkül azért nem volt kedvem. Az útlevél lapját csak nem téphettem ki.
Az amfitreátrum megvizitálása után városnézés és ismét arab nyelvlecke következett az egyik mecsetnél. Itt vettem egy tespit és egy parfűmöt egyenesen Szaudi-Arábiából. A beszélgetésre előkerült egy másik testvér is, vele törökül beszélgettem mindkettőnk nagy örömére.
Az ebédet egy utcai tojásárusnál szereztem be. Két főtt tojás, egy darab kenyér, némi só, és máris jóllakott az öreg utazó.Az ebédet még kiegészítettem egy cikk fokhagymával és egy földön hánykódó keksszel.
Találtam még egy csomag cigarettát is, ezt elcseréltem az utcasarki zsibárussal három igazgyöngyös gyűrűre. Könnyen adta, mert a bőröndökben árult csingilingiket ő is a szemétből gyűjtötte.
Sok koldust láttam kisgyermekekkel. Egy nőnek adtam egy halkonzervet. Hadd könnyebbedjen a csomagom. Végül elmentem a vonatállomásra, amely a naponta egyszer vagy kétszer közlekedő vonattal kész vicc a maga valóságában. Láttam a vonatot, amelyikre fell kellett szállnom: minden ablakát kővel dobálták meg. Hol járt ez a vonat? Palesztinában? A vonatjegy Shkoderbe olyan hihetetlenül olcsó volt, hogy nevethetnékem támadt. De amíg a vonat elindult, még bőven volt időm megnézni a lerobbant állomás budi nélküli épületét, az egyik vendéglő mellékhelyiségét, ahol a papírt használat után a szemeteskosárba szokták dobni a vendégek. A bennszülöttek vígan biliárdoztak a szomszéd csupabeton semmibútornincs garázsban. Lassan kezdem élvezni ezt az országot: nincs szexlap, nincs hajas, nincs csöves, nincs rokker, nincs részeg ember, nincs buzi, de van tetovált albán kétfejű sas és testékszernek ott vannak a gatya alá dugott pisztolyok. Durres azért egy egész rendes városnak nézett ki sok üzlettel, szép házzal, modern épülettel, kiépített stranddal, jó utakkal, hatalmas betonmonstrumokkal és sok pálmával.
Amikor meguntam a nézelődést, felültem a vonatra és vártam, hogy elég ember összegyűljön az induláshoz. Az ócska vonat lassan megtelt utasokkal, úgyhogy nagy nehezen elindultunk s én a lassú döcögés közben kedvemre nézegettem a sokféle embert. A legjobban a népviseletbe öltözött öregasszonyok érdekeltek, akik ahányan voltak, mind másféleképpen kötötték meg a kendőjüket. Hol a fejtetőn, hol hátul a tarkón, hol az állon. Egyébként az albánok szép arcú emberek, egy német profeszor szerint egészen más a fejformájuk, mint a környező népeknek.
Ez a kövekkel agyondobált ablakú vonat régi olasz segélycsomag vonat volt, az albánok a végtelenségig lehurbolták, ennek ellenére mégis kényelmes volt. Élveztem, ahogyan a kalauznő egy kicsi bőrvágóollóval jött jegyet csiptetni. Annál kevésbé élveztem , amikor elkezdődött kint a kődobálás. Egy kujakomnyi kő hozzánk is berepült, lett persze nagy felzúdulás...
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése