Sasok, hegyek, szkipetárok (3)

Látogatóban egy ortodox papnál

Lini

Nem túl hosszú alvás után kénytelen voltam ébresztőt fújni, hiszen ha ellustálkodom a napot, még szépen délalvó leszek, és akkor mi lesz Albánia felfedezésével, ahová annyira kívánkoztam? Gyalog szaporáztam el a határtól be az ország belseje felé, s az első, ami a sok hegyen kívül megragadta a figyelmemet, az a sok bunker volt. Enver Hodzsa elvtársék annak idején annyi bunkert építettek mindenfelé szerteszét az országban, hogy azzal a sok betonnal, cementtel, amit felhasználtak, egész nyugodtan kikövezhették volna Albánia összes országútjait. Azt mondják, hogy kb. 700.000 bunkert építettek. Még a szántóvető paraszt kukoricaföldjén is bunkert láttam. Hogy legyen hová szegény bemeneküljön, ha megérkeznek az olaszok, a jugoszlávok, vagy az ördög tudja kik.

Még idehaza azzal biztattak a „jóbarátok”, hogy Albániában nagyon rosszak az utak. Hát ezt nem találták el, mert egész Lini faluig csak útépítőkkel találkoztam, akik szabták-vágták a hegyet és olyan utakat roppintottak a semmibe, hogy nem győztem csodálkozni. A sok szerpentinen úgy fogtam ki, hogy levágtam a kanyarokat és tüskén-bokron át ereszkedtem le. Igaz, a lábam majd kitörtem, egy pinahajszálon függött, hogy a nyakam is. Lini falu közelében lejártak a nagy hegyek, itt már a kukoricaföldeken, kaszálókon, ültetvényeken át rövidítettem. A nagy zörömbölésre egy szamár valahol megijedt és csúnya ordítozásba kezdett. Azt hiszem, kettőnk közül én ijedtem meg jobban, nem is gondoltam volna, hogy a szamár ilyen csúful csinál. Ez már nem i-á volt, hanem bőgés, ordítás és sikoltás. Itthon Feri bátyám azt mondta, hogy épp ezért használják a juhászok a szamarat eleven riasztónak. Ha jön a medve, a szamár mindenkinél hamarabb megérzi a közeledtét és olyan zenebonába kezd, hogy a medve ijedtében vagy elmenekül a dobhártyáját sértő hang elől, vagy mérgében elviszi a szamarat a hóna alatt.



Nagy nehezen aztán mégiscsak átvagdalkoztam a sok ültetvényen és leértem egy csatorna partjára, a kristálytiszta vízhez. Annyira tiszta volt a víz, hogy szégyenlettem belemosakodni.

A nép a faluból szamárral járt ki a földekre. Férfi, nő, idős, fiatal és még gyerek is csak szamáron. Oldalt ültek a fanyeregben és a lábaikkal biztatták a fülest. A víz mellett egy szamárösvényen beóvakodtam a faluba, hogy megkeressem a római romokat és a mozaikot. Itt Liniben a házakat úgy építették, hogy mindegyiknek volt lejárata a vízhez, ebből kiviláglik, hogy Lini egy halászfalucska. A nyomorúságos házikók közt módos betonházak, sőt giccses paloták is pöffeszkedtek, a szűk, kacskaringós utcákon, sikátorokban a szamarak és a gyerekek versenyt hancúroztak. Ám hiába kapaszkodtam fel a falu fölötti hegyre, némi romokon kívül sehol se találtam a mozaikot. A csodás kilátás az Ohrid-tóra némileg megvigasztalt, de visszafelé a falun át semmi érdekeset nem láttam. Azazhogy mégis láttam. Egy internet klubot, ahol az iskolások ott ültek a gépek mögött…és nem pornófilmeket néztek, nem szerencsejátékokkal foglalkoztak… hanem... lőtték egymást! Hát igen. Albániában még a gyerekek is hűek a hagyományokhoz. Ha lövöldözhetnek igazi fegyverekkel, nem játszhatnak  robbanóanyaggal, nem készülhetnek fel a vérbosszúra, akkor nem marad más hátra, mint az internetes háborús játék.

A szemét az út mentén lassan elkezdett szaporodni. A felépült, netalán befejezetlen házakon felakasztott vagy karóba húzott játékmackókat láttam. Úgy látszik ez a virágcsokor a háztetőn. Mindenesetre nagyon morbid.

Gyalog araszoltam ki a faluból, áthaladtam két olyan településszerűségen ahol az út mentén pisztrángokat mutogattak akváriumokban az éhes autósoknak, mígnem egy teherautósofőr felvett kíváncsiságból és egy darabig elhozott. Elmondta, hogy nem csak Enver Hodzsa építetett bunkereket, hanem annak idején az olaszok is sokat építettek. Ezután egy darabig gyalog mentem tovább, már amennyire tudtam, mert a lábamat kellett áztatgatnom a patakban annyira elkezdett fájni a bakancsban. Jó sok integetés után megállt egy másik autós is és bevitt Pogradecbe.

Pogradec

Jókora város volt ez a Pogradec. A fele bazár. A nép az utcán, egyik fele árul, a másik vásárol. Ha megunják az árulást és a vásárlást, akkor leülnek és teát vagy sört isznak. A dohányt nagy parókákba göngyölítve árulták, csak úgy a földről. Ezenkívül gyümölcs, zöldség, kenyér, italok, fűszerek, befőttek, szerszámok és sok más egyéb kellette magát. A ruhásbazárban kínai vacakok, a turkálókban német és holland vacakok várták a vásárlókat. Vettem egy darab sajtot és azt majszolgattam városnézés közben. A mészárosok bódéjában fél marhák lógtak kampókon a kirakatban. Jó világ van errefelé. Mindenki dolgozik valamit, a kereskedő a bazárban, a paraszt szamarával a mezőn, a fuvaros a rozzant autójával. Nyugalmas , lassú életet élnek, senki se siet sehová, nem kiabál, nem türelmetlenkedik és nem káromkodik. Paradicsomi állapotok.
A bazárban a nők ahogy meglátták, hogy az ágyamat a hátamon cipelem, megmosolyogtak. Ha tudnák, mennyire fázom éjszaka…

Kampókon nagy húsok lógnak

Sajnos, semmi helyi jellegű kézműves terméket nem láttam, csak valami fatálakat, vajköpülőket és fakanalakat. Még az hiányzik a hátamra. Egy vajköpülő. Az emberek nagyon barátságosak, akárhol említem Gerardine királynőt, szélesen mosolyognak. Mindenütt tisztelik és szeretik a királynő emlékét. Láttam rendőröket egy nagy böhöm luxuskocsival. Mi a fene? Manapság a rendőrök már civil autókkal járnak?

A táposok által kibocsájtott térképem szart se ér. A nagyobb városokon kívül semmit se jelöl. Idegesítő. Pogradecben sok a minibusz. Itt furgonnak hívják őket. Állnak és várnak, hogy  jöjjenek az utasok. Az utastoborzó meg torkaszakadtából ordítja: Tirana!Tirana!Tirana! vagy Elbasan! Elbasan!

Én is jegyet váltottam egyre, hogy Korcéba vigyen.

Kínálkozó taxik

Korce

Korce városáról azt kell tudni, hogy az arománok  központja, módos kereskedővárosa. Ortodox püspöki székhely, módos kereskedő -és iskolaváros. 1887-ben itt alapították az első albán nyelvű iskolát, itt volt a kommunista szervezkedés melegágya, itt nőtt fel és itt tanított az ország diktátora Enver Hodzsa.

A megérkezés  ideje gyorsan eljött, mert Albániában nincsenek távolságok.

Jókora város ez a Korce, a fele ennek is bazár. A népek mindenfélét árúlnak az utcán óriási bőségben és választékban. De inkább olyasmit amit meg lehet enni. Az igazi bazár a városközpontban az a legélvezetesebb. Forgalmas és zajos. Ebben a városban könnyű tájékozódni: a központban ott a bazár, aztán a Katedrális (Katedralja Ringjalja e Krishtit), majd a 1495-96 ban épített Mirahori mecset. 1440 után a Korceba élő Iljaz Hodzsa a város fejlesztésébe kezdett, majd pár évvel később kitüntette magát Bizánc ostromában, ezért elnyerte az Iljaz Mirahori címet. Aztán a sarkon ott a nagy sárga ház, a Román Ház (Stephia Rumune), majd az Iskola Múzeum és a Keleti Művészet Múzeuma (amelyek nem akartak kinyitni). A mecset háta mögött pedig a csúnya, vörös  téglákból épített levakolatlan blokknegyed. Egy embertől vettem dinnyét és megettem az út szélén. Ezt nevezzük ebédnek.

A szponzor fényképezőgépem nem ér egy hajítófát. Már kezdi is a bedöglést. Kurvákat fényképezni közvetlen közelről  mondjuk jó a pálmafák alatt, mert hát mind ilyen fényképek voltak rajta amikor a birtokomba jutott.

De a fő cél, amiért ebbe a városba jöttem, hogy megkeressem a Sotir ortodox templomot és, hogy találkozzam Dimitrache Veriga aromán pappal. Hadd lám mi a véleménye a román testvérekről. De akármerre is kerestem, mind zsákutcának bizonyult. Egészen belejöttem a kérdezősködésbe. Minden kicsi kápolnára, templomra, temetkezési vállalkozásra és Sotir utcára rábukkantam, csak amit kerestem, arra nem. Végül, amikor már reményem se volt, hogy a templomot feltaláljam, a város végén a sportpálya mellett megkerült a Biserica Sotir és a pap is, családostul. Nagy volt az örvendezés részemről, a csodálkozás részükről, hogy én, akinek semmiféle atyafisága nem ortodox, semmi se köt a románokhoz, eljöttem ide kíváncsiskodni. Jól elbeszélgettünk és kitűnően megértettük egymást. A lánya és a veje Romániában tanultak, láttak is egyet-mást az országból, de a jóakaróknak köszönhetően eléggé hamis képet alkottak rólunk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és mit keresünk. De hát ez jellemző. Külföldön is a román egyetemisták kilopják a magyar történelemkönyveket a könyvtárakból, a magyar egyetemisták elviszik a román történelemkönyveket, így aztán nem marad semmi a kutatónak, érdeklődőnek. Ezért olyan buták az amerikaiak és más nyugati nemzetek, ezért tudnak olyan keveset rólunk, s ezért beszélnek annyi hülyeséget, ha hozzánk jönnek látogatóba.

Miután a pappal végeztem ,visszatértem a bazárba. A pezsgés már lecsillapodott, az árusok és a vásárlók visszavonultak, hogy eltegyék az erőt holnapraés az új nap felviradtával ismét csatázzanak egymással.

Akárhogy is legyen, a bazár az ma is nagyszerű. Régebb is pezsgett itt az élet, ma is pezseg. Régebb is erre vittek a kereskedőutak, ma is egyformán kereskednek. A bazár közepén található karavánszerájban ma is úgy élnek mint hajdanában. Épphogy ma már a teherautók is besegítenek a szamarak munkájába. Az árukat továbbra is az alsó szinten található raktárakban tárolják, az árusok vagy utasok a felső szinten szállnak meg kis szobákban. Mint én is. Az ár olcsó, alkudni lehet, sőt kötelező, a mosdó a folyosó végében, a budi ugyanott, a kút az udvaron és így tovább. A szobácskában pislákoló csupasz égő omladozó vakolatot világít meg, de tiszta  az ágynemű, van asztal és szék, de még fogas is. Hogy aztán az ágy szakad le, annyi a lyuk és hasadás, mint a fene, az ne zavarja az utasembert.

Annál jobban esett a konzerv vacsora, még mindig otthoni kenyérrel de már korcei vízzel.


(Folytatjuk)