Reggel 6-kor már nem bírtam tovább és elindultam megismerni a várost. A várat vettem célba, de az oda vezető úton elkapott az eső, a várnézésből nem lett semmi.
Visszafelé az esőben úgy megfáztam, hogy köhögni kezdtem. A pénzváltóra is két óra hosszat kellett várnom, mire kinyitott. Az eurót szerencsére jól váltotta. Amikor már a kezemben volt a léva, futottam az állomásra jegyet venni. Vonatindulás előtt még volt annyi időm, hogy egy kioszkból forró vizet kérjek és a bögrémben elkészítsek egy önkiszolgáló kínai tasakos levest. A levesnek irtó pocsék íze volt, talán azért, mert már két éve állt a kamránkban mivel senki se akarta megenni. Vagy talán nem vagyok eléggé éhes? Mindenki engem nézett, ahogyan kanalaztam.
Aztán megjött a vonat. De micsoda vonat! Egy luxusvonat. Azt hittem, ufóban ülök. Azt se tudtam, hová tegyem magamat és a csomagomat. Kjustendilig egyet aludtam és jól felmelegedtem.
Kjustendil felé semmit se láttam a tájból, mert mint mondtam már, az utat végigaludtam. Jól is esett a tegnapi rázkódás, zötykölődés után. Amikor a vonat megállt, a többi néppel együtt kiomlottunk az ajtón és irány a buszmegálló. Gyorsan egy jegyet Skopjéba! Épp az utolsó pillanatban csíptem el a buszt. Maradék lévámon vettem egy üveg barna italt. Boza a neve. Valaha mi is ismertük. Barna színű, sűrű édes-savanyú ital gabonából.
Alighogy felültem a buszba, máris indultunk, dacára annak, hogy csak öten voltunk utasok. Én a „román”, aztán egy német nő,egy svájci fickó, egy makedón lány és egy koszovói albán, végezetül pedig a bulgár sofőr.
Először a német nővel barátkoztam össze. Tudott angolul is. Ez a nő abba a kasztba tartozott, aki macskát tart gyerek helyett. Elmondta, hogy sok a pénze és tanulmányozza a Balkánt és a lakosságot. Ezt másnéven kémkedésnek hívják, de nem firtattam. Egy idő után elhidegültem tőle, mert azzal kezdte, hogy nem fontosak a hagyományok, a nyelv, a szokások, meghogy az unió milyen jó, és mi csak nyertünk vele. Hát ez tiszta igaz, a vak is látja... Persze, kell egy piac a hitvány, semmire se jó agyongyógyszerezett nyugati élelmiszernek, valahová el kell suvasztani a szemetet és a megunt holmikat, de kellenek a mi szűzföldjeink, az olcsó munkaerő és a sok nyersanyag. Mindenki csak az uniós normákról beszél, de amikor a fizetés kerül szóba, a nyugatiak nem akarnak se hallani, se látni.
Másodszor a svájci fickót bírtam szóra. A feketére lakkozott körmök, a kukkra fésült festett haj, a rongyolt cipő és a trükkös kicsibuziruha nem sok jót árult el a gazdájáról, mondtam is neki, hogy hát komám , amikor hallottad, hogy mi németül beszélgetünk, akkor miért nem szólaltál meg, hogy né, én is itt vagyok! Nálunk, ha két földi találkozik valahol idegenben, hát akkor összeölelkeznek örömükben, gyorsan elmennek egy kocsmába, esznek, isznak és úgy örvendenek egymásnak, hogy nem csak egymást tépik szét, de még a berendezést és a vendégeket is. A svájci fickóról elég hamar kiderült, hogy nincs térképe, nincs útikönyve, nem ismeri a nyelvet és nincs úticélja. Csak úgy kereng, mint a gólyafos a levegőben. Vagyis azt se tudja, mit akar.
Harmadiknak a bolgár sofőrt szólítottam meg oroszul. Majd szerbül.
Nemsokára megérkeztünk a határhoz, kiszedették velünk a csomagjainkat, és jött a kérdezz -felelek játék. Ki honnan hova és miért. Ott volt két francia biciklis, csingilingiruhában, ezek bezzeg örvendtek a francia szónak. Hogyisne, hiszen minden francia azt képzeli, hogy Párizs a világ közepe. A kutatás végén a sofőr beszélgetni kezdett a vámossal, hogy né, milyen utasa van, ha kell, több nyelven beszél. A vámos erre azt válaszolta, hogy ha nem tudok makedónul, akkor az egész nem ér semmit.
Negyediknek a koszovói albánt köszöntöttem albánul. Ideje volt, mert a német és a svájci épp jégcsaposdit játszottak egymással. Az albán úgy vigyorgott az én albán tudásomnak, mint a pékkutya a zsemlének. Amit nem értettem albánul, azt mondta németül és oroszul.
Ötödiknek a makedón lány került nagyító alá. Elmondta angolul, hogy orvosnak tanul az egyetemen. A beszélgetések során mindenkiből igyekeztem kihúzni valamilyen hasznos információt. A német nő felvilágosított, hogy Mostar mellett Boszniában van egy derviskolostor, a koszovói nem tanácsolta, hogy Koszovóba menjek, a sofőr és a makedón lány kiokosított az árfolyamról és a látnivalókról. A svájci fickó azt se tudta, hogy melyik világon van.
A buszsofőr nagyon csodálkozott, hogy annyi nyelven beszélek, mondom ez nem minden, mert ha mindent összeszámolok akkor tudok:
Magyarul,németül,románul, angolul, japánul
Olaszul, spanyolul, franciául, oroszul, törökül
Kínaiul, arabul, swahiliül, szerbül, mongolul és albánul.
A vidék hegyes, de még mennyire az. A csúcsok az égben vannak. A vidék tipikusan jugoszláv. Sok kicsi falu, sok kicsi házzal, kerttel és gazdasággal. Ismét kisütött a nap.
Skopje buszpályaudvarán úgy elszéledtünk, mint a pelyva. Gyorsan elmentem a pénzváltóhoz, de már pisilni se volt időm, mert indult a buszom. A jószerencsém kitartott, csak a várakozási idő lett egyre rövidebb. Legközelebb le fogok késni valamit. Jó olcsó volt a jegy, itt élvezet utazni.
Hiába bámulok kifelé az ablakon a látnivalók csak hegyek, hegyek és hegyek. Milyen lehet itt a tél? A buszban sok a muszlim, sajnos egy se tud törökül.
Tetovo. Az orosz nyelv itt már nem ér semmit. Se a szerb. Lassan-lassan az albán az úr. Közeledünk Albániához. Már a buszon is hallottam beszélni. Megálltam egy dinnyeárusnál és 50 dénárért vettem egy dinnyét. Dühöng itt az olcsóság. Elég szép város ez a Tetovo, sok a muszlim. És mind segítőkész.
Az albán dinnyésnél befaltam a dinnyémet és néztem, hogy ők mit esznek.Valami húst, zöldséget és olajban sült lepényeket rendeltek. Egy csomag cukorkáért cseréltem egy lapótyát.
Az állomáson összebarátkoztam egy öregemberrel. Előbb szerbül, oroszul próbálkoztam, majd albánul és törökül. Meglepetésemre az öreg nagyon bírta ezt a nyelvet. Nem csoda. A felesége török asszony. Vettem jegyet Strugába és elbúcsúztam az öregtől.
A buszban ismét érdekes társaság verődött össze. A hátam mögött ült egy olasz a feleségével és beszélgettek. Gyorsan én is bekapcsolódtam. Nagyra értékelték az olasz tudásomat, főleg amikor elénekeltem nekik az allarmi, all armi c. dalt:
Allarmi!
Allarmi!
Allarmi siam fascisti
Terror dei comunisti
Noi del fascismo siamo i componenti
La causa sosterrem fino alla morte
E lotteramo sempre forte forte... és így tovább.
Ezután olasz szójátékokkal gyötörtem őket mint pl. finocchio, fico, ficco, pene, penne.
Közben kiderült, hogy az olasz Németországban dolgozik mint szakács és nagyon jól beszél németül. Rá is gyújtottam a Was wollen wir trinken sieben Tage lang és a Deutschland , Deutschland überalles c. énekekre.
Miután megalakítottuk a Nagy Olasz Birodalmat, a Harmadik Birodalmat már csak Nagyrománia megalakítása volt hátra, mert az olasz felesége vlach lány volt. Tudott angolul, olaszul, makedónul, albánul és vlachul. Ki is próbáltuk. Ő nagyszerűen megértette az én román beszédemet, én kissé nehezebben az ő nyelvét.
A végén kifulladtunk a beszélgetésben és téma híján egyet aludtunk.
A buszban egyre jobban uralkodik az albán szó, fülelek is, hogy tanuljak valamit. Makedóniának ez a része az albánoké. A másik része meg a bolgároké. Ők azt tartják, hogy az ország fele bolgár, valójában a makedónok csak összelopkodták az országukat a szomszédoktól. De van egy másik érdekesség is, éspedig az, hogy Makedónia, a bulgáriai Makedónia tartomány és a görögországi Makedónia tartomány már évek óta háborúzik egymással, mert nem tudnak megegyezni abban, hogy Nagy Sándor hol született. Mindegyik magának követeli a hőst.
Strugában felbomlott a szövetség, az olasz koma is tekerte hazafelé a feleségével. Én meg városnézőbe indultam.
Struga nagyon szép város az Ohridi-tó mellett, amely már nem is tó, inkább tenger. A tó vize kristálytiszta, gondolom metszően hideg is, ahogyan a szélről kicsivel később megtapasztaltam. A városban egymást érik az üzletek, a bevásárlónegyedek és a sétálóutcák.
 |
| Kukoricaárus |
Ebben a városban azt se tudtam mit nézzek, annyi volt a látnivaló. Legjobban a sürgés-forgás, zsibongás és pezsgés zsibbasztott el. Így kellene legyen nálunk is. Egy könyvkereskedőnél albán nyelvű könyvet láttam Nopcsa Ferencről, a mi elfeledett dinoszaurusz-szakértőnkről, aki tudós, hazafi, albanológus, kém, katonatiszt, néprajzos szakember, nyelvész, vadász, kalandor, politikus, királyjelölt, homoszexuális, zseni és őrült volt egyszemélyben. Emberi gyengeségei sosem fogják elhomályosítani szellemi nagyságát. A könyvet pénzhiány miatt nem vehettem meg. Máig is bánom.
A bazárban muszlimokkal találkoztam. Egy család Amerikából jött haza látogatóba. Igazi amerikai rágógumi-angolt hallhattam a fátyol alól. Közben beesteledett. Fényképezni egyáltalán nem tudtam ósdi kameráimmal. Egy árussal arabul, törökül és németül beszélgettem. Még míves emberek sokadalmára is bukkantam az egyik parkban: nemezelők, ékszerészek, íjászok és fafaragók csomagolták a holmijaikat. A nagy nézelődésben elmulasztottam esti szálláshelyről gondoskodni besötétedés előtt, ezzel megszegtem a saját magam által felállított szabályt. Meg is bűnhődtem, mert hiába kosornyáztam fel-alá a kanális mentén, hiába mentem ki a tó partjára és jártam végig a plázst, éjjeli szállásra alkalmas helyet nem sikerült felhajtanom. Vacsorára megettem egy húskonzervet a bazárban vásárolt zöldséggel, majd magamra szedtem minden ruhámat és nyugovóra tértem az egyik napozóágyban. Hiába takaróztam be az otthoni gyapjúpokrócommal, a számtalan csatában győztes hacukám most az egyszer vereséget szenvedett az Ohridi tó felől fúvó széllel szemben. Éjjel kettőig csak kínlódás volt, amit műveltem. A szomszéd székeken kacarászó szerelmespárokat csöppet sem érdekelte a jeges szél, ők egymással voltak elfoglalva.
Hajnalig azzal töltöttem az időt, hogy összejártam a várost, megnéztem a temetőt, a diszkókat, az éjszakai mulatókat, s még verekedést is láttam. Egy nagydarab fickó egy bárból kirohanva került ki engem, hogy oroszlánként vesse rá magát ellenfelére.
Noha Struga szép városnak bizonyult, az útjelző táblák dolgában elmarasztalom. Alig tudtam elhagyni a várost, csak nagy nehezen került meg a tiranai út. A határtól csak 16 kilométer választott el. Mit nekem 16 km? - kérdeztem magamban, és gyalog nekivágtam. Félúton felszedett egy autó. Az albánok vendégszereteténél, segítőkészségénél már csak a kíváncsiságuk nagyobb. Így volt ez most is, a sofőr mellett ülő előbb olaszul, majd németül szólt ki, érdeklődött: hová-hová. És elvittek a határig.
A makedónok fülig érő szájjal engedtek át és megpróbáltak angolul heccelődni. Az albánok nem szóltak semmit, csak adtak egy pecsétet és hájdi! A végén összekomáztam egy vámossal, de sehogy sem tudtam rávenni, hogy engedjen be aludni az egyik épületbe. Az albán oldalon találtam egy hotelt, egy benzinkutat és különféle bódékat. Fájdalom, valamennyi zárva. Egy romos, betört ablakú bódéban vetettem ágyat a földre és tértem nyugovóra. Desszertnek a mai nap diadalát megünneplő, bekebeleztem egy paradicsomot. A pokrócom sajnos egyre vékonyabb. Kopik az utazás alatt, vagy mi a fene? Félálomban még hallottam, hogy eleredt az eső.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése