Felfedezőúton a Duna-deltában (10)

Barátaim, a fecskék

A tanya szerszámos műhelyében volt egy fecskefészek öt darab fecskefiúval. Órák hosszat figyeltem, hogyan hordják a szülők a rovarokat az örökké éhes fiókáknak, akik csak ettek, ettek és ettek, szakadatlanul. A fecskeszülőket nem zavarta, hogy a műhelyben dolgoznak az emberek, flexszel (sarokcsiszolóval) csillagszóróznak, ők vidám csiviteléssel csak szállították az ennivalót a fiókáknak. Tudták, hogy nem bántjuk őket.

Reggel korán már az ablakom előtt zsivajogtak, hogy nyissam ki nekik a műhelyajtót, hadd menjenek be a fiókákhoz. S aztán végignézhettem, hogyan dugják ki a feneküket a fiókák a fészekből, hogyan pottyintanak ki egy fehér zsákocskát, és hogyan viszik el a szülők csőrükben a potyadékot.

Pár nap múlva tollasodni kezdtek a fecskefiúk, a bőséges rovarkoszttól úgy nőttek, mintha húznák őket. Talán nekünk is ki kellene próbálnunk a bogár- és szöcskemenüt, biztosan többet nyernénk vele, mint a lefagyasztott és újrakozmetikázott szuper és hipermarketekben árusított döglött-hússal.

A megkönnyebbülészeti guggolda

Deltai guggolda

Nálunk elevenen él az a hiedelem, hogy Olténia és Dobrudzsa lakosai egy gödörből és két karóból álló illemhelyet használnak a kert végében vagy a csűr mögött. Az egyik karóba kapaszkodnak, a másikkal meg verik félre a kíváncsiskodó- és barátkozó kedvű kutyákat. Régen valószínűleg ilyen lehetett a falusi mellékhelyiség, mint ahogyan nálunk felé is kukoricacsutkával törölték meg az alfelüket a parasztemberek.

Tudós emberek véleménye szerint azért volt csupán egy fedetlen gödör a „megkönnyebülészeti guggolda”, mert a józan paraszti ész és a tapasztalat azt sugallta, hogy okosabb nyitott árnyékszéket működtetni, mint fedettet, mert a fedettben tanyát verhetnek a szúnyogok, főleg ha szennylé is gyűl az aljában. Szúnyogtenyészeteket létrehozni pedig nem okos dolog nyáridőben, pláne ha maláriás esetek is előfordultak a környéken.

Én végigjártam és kipróbáltam egy pár falusi árnyékszéket, a többségük rendes fabódé padlójába vágott guggolós WC volt. A beton csizmatalpak itt hiányoztak, csak úgy szimplán kellett a fába vágott háromszög fölé kuporodni. Rendes ülőkés budit is láttam, tehát a gödrös, kétkarós változat most már mindenképpen a múlté.

A Sfântu Tănasie kolostorban

Sose gondoltam volna, hogy a nyugati és keleti országok látványosságai után itt, a Duna-deltában, egy eldugott csatorna partján találom meg azt a helyet, amit a legszebbnek tarthatok, szívem legbelsőbb kamrájába zárhatok. Az 1996-ban épített gyönyörűséges szép kolostorhoz piros, sárga és fehér rózsákból épített hatalmas lugas alatt lehetett bemenni. A nádkerítéseken belül egy csodálatos, mesebeli világ tárult a szemem elé. Az ápolt udvaron mindenütt rózsák, illatozó virágok pompáztak és mutatták az utat a fából faragott, hagymakupolás Istenháza felé. A díszes és ízlésesen épített papilak, vendégház és ebédlő akármelyik nyugati tiszteletes szívét megdobogtatta volna. Bizony, bizony, értette a dolgát, aki mindezt itt létrehozta. Dicsérem az ízlését. A vendégház mögötti gazdasági épületek kissé parasztikusabban szerénykedtek ugyan, akár az a kis nádházikó, ahol az első szerzetesek laktak a kezdetekkor. Ám a farm és zöldségesek katonás rendben sorakoztak.

Szent Konstantin és Elena napján érkeztem a kolostorba és miután kezet csókoltam Domietian Posnico atyának, leróttam tiszteletemet a templomban Isten Anyja előtt, a kolostor vezetője mindent készségesen elmutogatott. Miután kicsodálkoztam magam, behívott az ebédlőbe és gazdagon megvendégelt. Lipován hallevest, házikenyeret, kikavart ikrát, fokhagymát és egy óriási sült keszeget hozott nekem. Útravalóul kenyeret adott és felcsomagolta a hatalmas halat, aminek a negyedrészét sem tudtam megenni.

Ezek az igazi papok! Még a világ végén is igaz hittel szolgálják Istent és tudják, hogy mi a keresztényi, felebaráti szeretet. Az elvilágiasodott, minden jóban dúskáló városi papokról, akik meghamisítják Krisztus tanait, mindez nem mondható el. Sem azokról a katolikus papokról, akik bort isznak és vizet prédikálnak.

Itt a kolostorban, a főpapon kívül csak hárman teljesítettek szolgálatot. Szabad idejükben kertészkedtek, szakácskodtak, állatokkal bajmolódtak és a böjtös napokon elfogadták a Deltától az adományokat. A híveket gyorsjáratú motorcsónakokon látogatták, már akik nem tudtak eljönni a kolostorba.

Domietian Posnico atya elmondta, hogy még van egy ennél sokkal eldugottabb kolostor is egy Csernovka nevű helyen, ahol csak nádrengeteg és vaddisznók vannak. Amikor nem látogatja a híveket, vagy a fiókkolostorokat, többnyire itt tartózkodik.

Rózsakert a kolostornál

Cisla

Cisla falut a térképen Cisliţa-ként tüntették fel valamikor, ma inkább Cisla-ként ismerik, de a időközben a hajdani falu tanyavilággá zsugorodott. Chilia Veche felé félúton kiszálltam a csónakból és a szárazföldön haladva próbáltam nyomára bukkanni a falunak, amelyről nem tudtam, hogy már nem létezik, és rettentően csodálkoztam, hogy a végelláthatatlan pusztán csak méneseket és gulyákat találtam. Két tanyára is bekopogtattam, de senki se volt otthon, aki felvilágosíthatott volna. Végül előkerült valahonnan egy biciklis ember, aki elmondta, hogy utoljára itt falu talán Gheorghiu-Dej idejében volt. Később bezárt az iskola, a bolt és a községháza. Az emberek lassan elvándoroltak, házaikat széthordták a szelek vagy a földbe süppedtek. Ma Cisla csak az ami: három tanya, végtelen puszta és töméntelen legelésző barom.

A biciklis ember egy nagy csorda bikára vigyázott, de a vigyázás ebben az esetben csak azt jelentette, hogy naponta kétszer eljött megitatni a lovát. Az állatok ide-oda barangolva keresték meg a táplálékukat, mint ahogyan a többi deltalakó soha istállót nem látott tehenei, lovai és disznai. Ezen a vidéken hihetetlenül könnyű az állattartás, csak ki kell csapni tavasszal a jószágot, s ősszel, ha felhíztak, lehet hívni a kereskedőket. Igaz, hogy a befogás sokszor puskás ember segítségével történik, mert a szarvasmarha, de főleg a disznó a rideg tartás alatt könnyen elvadul.

A biciklis pásztor elkísért a csónakig, közben megcsodáltam hihetetlenül vastag alkarjait, valósággal úgy domborodtak, mint a rajzfilmbeli Popeye-nak. Megkérdeztem, hogy ugyan biza mitől ilyen vastagok, kemények és eresek az alkarjai, hiszen az enyém is vastag csülök, de ha az övé mellé teszem, akkor csak úgy mutat, mint a pulykaszárny mellett a csirkeszárny.

– A csónakázás és a mindennapi kemény munka teszi ezt naggyá és keménnyé, Öcsi – vigyorogta el magát a pásztor, majd búcsúzóul kezet fogott velem, és visszavitte a lovát a pusztára. Ahogy elnéztem, csak a pipa hiányzott a szájából és a dülöngélő járás, hogy egészen olyan legyen, mint a spenótfaló rajzfilmhős. Szkanderezni azonban nem mertem volna kiállni vele…

Chilia Veche-n

Chilia Veche határ menti településre nagy örömmel jöttem, hogy itt az eldugott, istenháta mögötti területen végre találok valami régiséget, de kissé csalódtam. Az öreg házak helyett többnyire újakat, feljavítottakat találtam, és az élet is egészen modern mederben folydogált. A kisiskolások hazafele mobiltelefonról hallgatták a csörömpölős zenét, ráadásul az egyik fényképezőgépem is épp itt bolondult meg a homoktól és a nedvességtől. Tehát egészen más világot találtam, ezért kénytelen voltam beérni a történelmi leckével, miszerint Chilia a Duna-delta egyik legrégebbi települése. Már az i. e. 5 században görög település volt Achileea néven, később az oszmánok idejében Eski Kile (Régi Kile). A legenda szerint azért hivták Achileeanak, mert a trójai háborúban legyőzött hőst a Fekete tengeri Kígyók Szigetére hozta volt az anyja, és az itt emelt szentélyt annyira nagy becsben tartották a gyarmatosító görögök, hogy városukat is Akhilleuszról nevezték el.

A középkorban a mai román oldalon található Chilia Veche volt az erődítmény, az ukrán oldalon található Chilia meg a kereskedőváros. Akkoriban a tenger nem volt túlságosan messze Chiliától, a kereskedők méhek módjára rajzottak és adták vettek a halat, gabonát, vizát, vizahólyagot, mézet és egyebeket. Még a genovaiak is tanyát vertek itt egy ideig, ők Licostomo-nak nevezték a települést.

1484-ben jött második Bajazid szultán katonasága, és jól megszorongatta a Ştefan cel Mare birodalmához tartozó erősséget, amely 8 napig bírta az ostromot, csak azután kapitulált. Ştefan cel Mare idejében virágzott a kereskedelem és a halászat, még Magyarországra is hordták a halat, és később a törökök az itt kifogott halak árából csatáztak szerte a Balkánon. Ma, az egykor csak 6 km távolságra található tengertől 40 km választja el: számítások szerint évente 100 métert távolodott el Chilia a tengertől, vagy inkább a tenger Chiliától, hátrahagyva a Homokot és az egykori dicsőséges múlt emlékeit. 

(Folytatjuk)