Felfedezőúton a Duna-deltában (3)

Bungalló Lityilendben

Székelyekkel találkoztam

Az esős idő miatt az emberek visszahúzódtak a házaikba, alig találkoztam valakivel. Rossz nyelvek szerint a kocsmába kell menni, ott mindig lehet valakit találni. Máshová nagyon nincs hová ellenni, ezért a rendőrség, ha nem találja otthon a keresett személyt egyenesen a kocsmába megy.

Kóbor székellyel azért mégis találkoztam: egy egész munkáscsoporttal, akik házat építeni jöttek le a Deltába. Tehát a máréfalvi mesterember szakértelmét, szorgalmát a Deltában elismerik és megbecsülik.

Szóval székely mindenütt van a világban. Japánban, a dél-amerikai dzsungelben, a homoksivatagokban, szóval még a leglehetetlenebb helyeken is. Azt mondják, hogy amikor az amerikaiak mentek fel a Holdra, találkoztak egy részeg korondival, aki üres szekérrel porozott hazafelé és keményen csapkodta a lovakat az ostorral!

Alaptáborom: Tanya

A hosszabb, kutatójellegű kirándulások, gyűjtőexpedíciók alkalmából fontos, hogy legyen egy alaptáborunk, ahol nehezebb holmijainkat biztonságban elraktározhatjuk, ahová utánunk küldik a postánkat, és ahonnan könnyű felszereléssel napi portyákra indulhatunk. Ilyen alaptábornak szemeltem ki a tanyát.

Az öt kis házikó közül kiválasztottam a konyhához és ebédlőhöz legközelebb esőt és berendezkedtem. Tiszta szoba, kényelmes ágyak, frissen vasalt ágynemű, hűtőszekrény, nyugati mintájú illemhely és non-stop forró vizes tusoló fogadott. Nem volt okom panaszkodni. Az ebédlő filagóriában televíziós készülék, rádió, sakk, römi, táblé. ... és nem igaz! - könyvek várták, hogy rájuk vessem magamat.



A személyzettől megtudtam, hogy a tulajdonos öt éve vette a telket, saját és barátai élvezetére tanyát épített rá, s most van hová jönnie, ha a városi zűrzavar után ki akarja szellőztetni a fejét. Élelmiszerraktárak, személyzeti szállások, mosókonyha, szerszámos műhely, halpucoló helyiség, fürdők és mellékhelyiségek is tartoztak a tanyához, no meg tyúkok, csónakház és veteményeskert.

Békacombos vacsora

Összedőlt lipován fürdő

A tanyán a magyaros konyha fogásai mellett a lipován ételek is terítékre kerültek: sült hal, kagyló, rák, halcsorba és természetesen a békacomb. A barátok és a vendégek gusztusához vezető utat Magdi néni, a szakácsnő próbálta kitapogatni, nálam igencsak hamar eltalálta, mert azonnal vevő voltam a békacombos vacsorára.

Nálunk úgy vélekednek az emberek, hogy a békacomb csak tavasz elején jó, amíg a kétéltű füvet nem eszik. Ez mese. A Deltában a békacomb tavasztól őszig ehető, legalábbis amíg a béka megfogható. Mert tavaszkor a békák még eléggé bizonytalan lábakon billegetik magukat, de nyárára megerősödnek és olyan cubókokat nevelnek, mint egy-egy jércike. Errefelé az emberek nem bajmolódnak holmi bundázással, csak natúron eszik a békacombot. A combokat megmossák, sózzák, borsozzák, víz nélkül edénybe teszik, befödik és felteszik a kályhára. 20-25 perc után a fedőt leveszik, kevés mustárt kavarnak a békacombokhoz és már fogyasztható a fölséges békapecsenye.

Van egy másik változata: ekkor a békacombokat sózzák, borsozzák és olajban kisütik perecnek.

Szúnyogok

Vadlovak

A szúnyogokról nem sok jót hallani, bármerre menjen az ember. A mocsári szúnyog, a gyötrő szúnyog és főképp a törpeszúnyog olyan veszedelmes hírnévre tett szert, ami felér egy istencsapásával. Különösen a törpeszúnyognak rossz a híre, ugyanis ez a szúnyogfajta felér egy ceceléggyel. Szúnyog van a Deltában bőven, valósággal zsáknyi hadakban támadnak. A kényes városi turisták azt mondják erre, hogy a levegő fele szúnyogból volt. Hallani őket mindenfelé, különösen este fél kilenc és fél tizenegy között, aztán reggel fél öt és hat között jön a második roham. Május közepe előtt még nem olyan nagy a szúnyogveszedelem, a hűvös, szeles napokon sem kell tartanunk tőlük. De a fülledt, meleg nyári estéken bőven van belőlük. Az első napokban vadul hadakoztam ellenük, csapkodtam jobbra-balra, ha egy szúnyogot elszalasztottam, gyorsan akadt másik.

Román vendéglátóknál illik elköszönni lefekvés előtt, még búcsúzkodó versike is született miszerint:

„Noapte bună, somn usor,
Şapte pureci pe un picior, 
Şapte pe celălalt
Să tragă jos din pat.”

Itt a şapte pureci” (7 bolha) helyett inkább 7 ţânţari-t (7 szúnyogot) kellene mondani. Mi az, hogy hetet? Inkább 77-et, vagy 777-et, mert, ha mellé nyúltam, akkor is szúnyogot fogtam.

A bennszülötteket különösképpen nem érdekelték a miniatűr vérszívók, akárhogy szunnyogjanak is, ők csak egyet legyeztek, és azzal annyi. A szomszéd azt mondta, hogy az ötvenedik szúnyogcsípés után már nem érződik semmi, lassan immunissá válik az ember. Azt hittem, hogy hülyéskedik, de aztán bebizonyosodott, hogy igaza van. Pár nap múlva éppúgy legyezgettem a szúnyogokat, mint a lipovánok. Csak a nappali váltásban dolgozó nagy bögölyökkel nem tudtam mit kezdeni. Ezek a rondaságok, marhák és lovak bőréhez szokott fullánkjukkal, úgy szúrták át a bőrömet, mint valami itatóspapírt. A sok agyoncsapott bögölyből összeállítottam egy gyűjteményt, éppúgy, mint annak idején az iskolában.

Visszatérve a szúnyogokra, a Viet-Kong a hatvanas-hetvenes évekbeli vietnami háború idején úgy kínozta meg a fogságba esett amerikai katonákat, hogy meztelenül kikötözték őket egy fához, és szúnyogháló alól megvárták amíg „szőrösek”lettek a szerencsétlen emberek. Az áldozatok persze azt is elmondták vallatóiknak, amit nem akartak vagy nem tudtak, csakhogy szabaduljanak a vérszívóktól.

A Deltában esténként akkora szúnyogfelhő volt, hogy verték ki az ember szemét, s még a szájába is berepültek. Egyszer felkattintottam egy jupiter-lámpának is beillő elemlámpát, s a szúnyogok úgy pilinkéztek a fényben, mint télen a hó sűrű havazáskor.



A falumúzeumban

Lipován kislány

A tanya hálókkal, varsákkal fellobogózott, régiségekkel teliaggatott ebédlője már első látásra élvezetes látványnak bizonyult, ahol otthonosan esik az ülés a piros viaszosvászonnal leterített asztalnál, és sokkal jobban csúszik a sör, mint otthon, de igazi meglepetést a szomszéd belső szoba jelentette. Ezt a belső ivót valaki okostojás megcsinálta falumúzeumnak, ikonok, Mária mécses, hímzett terítők, régi halászhálók, második világháborús német rakétásláda, kagylógyűjtemény, rozsdás szigonyok és különféle halgyilkoló szerszámok, régimódi mentőmellény, csapdák, régi evezőlapátok, nádvágó szerszámok és sok más egyéb ódonság, mely egy falukutatónak amolyan Ali baba kincsesbarlangjának számít. Milyen jó, hogy a letűnt világ holmijai még feltalálhatók ebben a falumúzeummá avanzsált belső ivóban. Már csak a régi lipován csónak hiányzik az udvarról, hogy a gyűjtemény teljes legyen. A környéken sajnos sehol sincs falumúzeum, tájház, kár, hogy az iskolaigazgatók, polgármesterek vagy falusi pópák nem gondoskodtak idejében. Még pár év, és a múlt emlékei az enyészeté lesznek az elhagyott, omladozó házakban és a szemétdombokon. Lomokra, rozsdás holmikra, senki-se-tudja nevű szerszámokra pedig szükség van, mert a táncok, énekek, mondókák, a helyi gasztronómia, a szőttesek, fából faragott és kézműves tárgyak jelentik a múltba nyúló gyökereket, és minél mélyebben kapaszkodnak ezek a gyökerek a múltba, annál biztosabban áll a fa a jelenben, annál szilárdabban fog kapaszkodni a jövőben.

(Folytatjuk)