 |
| Deltai nádtető |
Maliuc falu annak köszönheti hírnevét, hogy a kommunista időkben merész kísérletezésekbe kezdtek a nád- és csicsóka- (jeruzsálemi articsóka) termesztéssel. Persze óriásit buktak, s míg a nád terméshozamát nem sikerült felturbózni, addig a csicsókából előállított repülőgépbenzin is valahol elenyésző mennyiségben került a piacra. A harmadik és legnagyobb melléfogásnak a mérnököknek, kutatóknak és munkásoknak felhúzott tömbház-lakások bizonyultak. A Sulina-csatorna mellé felhúzott, ma már kissé romladozó blokkok sehogy sem illenek bele a tájba, gondolom az se volt túlontúl jó ötlet, hogy a kiskerthez, házikóhoz szokott vízi embereket betonfalak mögé kényszerítsék. Mindezektől eltekintve Maliuc falu mégis híres a blokkjairól, egyetlen településként a Deltában, melyet panelházakkal csúfítottak el. (Bocsánat! Caraormanban is vannak blokkok, csakhogy ezeket – a közeli üveggyárral együtt – a ’89-es események miatt már nem volt idejük befejezni. Ma szamarak és tehenek laknak az omladozó tömbház-lakásokban. )
Három nagy probléma
A Duna-deltában három nagy probléma van, amit sürgősen orvosolni kellene: ez a szemetelés, a víz szennyezése kenő- és üzemanyagokkal, és a legnagyobb, az árammal való orvhalászat.
Az árammal való halászat nem azért elítélendő, mert a megsokkolt vízben kígyó-békától kicsi halig minden feljön a napvilágra, hanem inkább azért, mert azok a halak, amelyek túlélik a elektroterápiát, sterilek, terméketlenek lesznek és idővel megszűnik a természetes szaporulat biztosította utánpótlás. Sajnos ennek a problémának az orvosolása annyira bonyolult, időigényes és összetett, hogy pillanatnyilag csak reménykednünk lehet. Kemény pénzbírságok, hosszú börtönbüntetés talán visszariasztaná a pénzéhes orvhalászokat, viszont a szegény halászemberre is kell gondolni, aki családját az olcsó halárak miatt nem tudja eltartani a hagyományos halászmódszerekkel, ezért kényszerül rá a gyorsabb, fáradságnélküli halorzásra, hogy hamarabb, és persze egyre gyakrabban teljen meg a csónak.
A vizek szennyezése már kisebb gond, de azért ez is elég nagy baj. Jó, hogy a Duna, amíg ideér, egy csomó ország piszkát magába fogadja, ráadásul azoknak a gyáraknak, üzemeknek a szennyvizét is, amelyek vezetősége vállrándítva adja ki a parancsot: minden mocskot bele a Dunába. Először tehát ezeket a gyárakat, üzemeket kellene megbüntetni, és működési engedélyük bevonásával kötelezni őket, hogy gondoskodjanak tisztító berendezésekről, építsenek szűrő- és derítőállomásokat maguknak. De ez is egy olyan hosszadalmas és bonyolult folyamat, amibe mi, kisemberek egyáltalán nem tudunk se belelátni, se beleszólni.
Marad végül a legkisebb probléma a szemetelés, amit nagyon könnyű megszüntetni. Egyszerűen magunk se szemetelünk, kerüljük a műanyag-, a nem környezetbarát csomagolóanyagokban forgalmazott termékeket, s ha mégis, akkor a szemetet visszatesszük a hátizsákba. Gyerekeinket pedig hasonló irányelvek szerint neveljük. Több szemetesládát állítunk fel, szemétbegyűjtő és újrahasznosító központokat nyitunk, és egyre több és több embert vonunk be a közös szemétgyűjtési akciókba.
Ez utóbbit én is megpróbáltam egy nap erejéig, amikor is Domnu Vikolov fiát magam mellé véve végigjártuk a Sulina-csatorna partját és összeszedtük mindazt, amit lehetett. A jó példa ragadós – mondják faluhelyen – pár nap múlva más víz melletti településeken is láttam fekete zsákokba rakott, elszállításra váró szemetet.
Úgy látszik, mindenütt vannak olyan emberek, akiknek zavarja a szemét a sok szemét.
„Înveleşte bătrâneşte – înveleşte nemţeşte”
A fenti kifejezéseket a paticsból készült házak nádból készített tetőzetére értik a lipovánok. Az înveleşte bătrâneşte azt jelenti, hogy öregesen, régi lipován módszer szerint készítik el a ház vagy melléképület tetőzetét, míg az înveleşte nemţeste német minta szerint felépített nádtetőzetet jelent. Ez utóbbit a német telepesek hozták divatba, akik – el kell ismerni – technikai tudás dolgában sokkal jobban álltak, mint az egyszerű halászemberek. Az înveleşte nemţeste hamar elterjedt a Deltában, a módosabb halászok gyorsan átvették, mert szebb, jobb és főleg tartósabb volt a réginél, amelynél a nádat gyakorta cserélni kellett.
Náddal borított halászházat, úri panziót, éttermet és vendégfogadót, melléképületet, falusi budit ma is sűrűn látni a Duna-deltában, mert legutóbb kihoztak egy olyan törvényt, miszerint a Deltában csak náddal szabad az épületeket fedni. Tiszta szerencse, mert így kiszorul a rút bádog, az eternit és a nem idevaló cserép. A székelyek zsindelyes házaira a hatóságok mindeddig nem mondtak semmit, úgy látszik a természetes, környezetbarát építőanyagok nem szúrták az ellenőrök szemeit. Csak a tűzvésztől oltalmazza meg ezeket a nádfedeles házakat a Fennvaló, mert ha egyszer felszáll a vörös kakas a tetejükre, nincs az az ügyes vadász, aki le tudná lőni onnan.
Stop
Stop egy lipován férfi volt, aki szenvedélyes dohányos lévén sosem bírta kielégíteni nikotinéhségét. Ha kiment a faluba hiába vitt magával egy csomó cigarettát, csakhamar mindet elfüstölte. Így hát a járókelőkre vetette magát és a szembejövőket nem jónapot-tal üdvözölte, hanem hogy adj egy szivarat. Amikor már a járókelők se tudták feltölteni vérében a nikotinszintet, Stop, mintha utazna valahová, elkezdte leinteni az autókat, de ahelyett, hogy beült volna a járműbe, cigarettát kért a vezetőtől. Idővel az emberek ezért átkeresztelték Stopnak, ma is igy szólítják a környéken. Ha a valódi nevét kérdezzük, senki se tud kielégítő válasszal szolgálni. Stopot csak Stopnak hívják, és az is marad, amíg szembejövő járókelő és heccből megálló autós akad a Deltában. Az ám, és amíg bírja Stop tüdeje a füstfelhőket vagy a kátrányt. Amíg más a csónakjára keni a kátrányt, addig Stop a tüdejét pácolgatja. Majd megválik, mennyire vízálló, ha részegen ismét beleesik a Dunába…!
Halászni tilos!
 |
| Fehér fürdő - kívülről |
Mert enni kell ugyebár, és az ecetet, olajat, kenyeret, cukrot és más egyebeket nem adja ingyen a boltos.
Sok halásszal elbeszélgettem, akik keserűen kifakadtak, mert úgymond a hatóságok be akarják tiltani a tilalmi időben való pecázgatást is, senkit sem érdekel az, hogy miből él meg a szegény halászember és miből tartja el a családját. Ráadásul a rezervátumokat és a környező vizeket zárlat alá akarják helyezni, hogy senki emberfia ne halászhasson ott, ekkor pedig végképp szegre akaszthatják a halászszerszámokat, mert a halban gazdagabb vizek épp arrafelé vannak. A forgalmas csatornákon, robogó motorcsónakoktól, tengerjáró tankhajóktól felkavart szemetes és olajas vízben csak a vizes hálót lehet markolászni.
Igazat adtam a halászembernek, mit is tehettem volna egyebet. Ha nem hagyják élni őket, akkor szedhetik a sátorfájukat és költözhetnek egy országgal odébb. Mert nehezen képzelek el egy lipován halászt a blokkban, a marógép mellett vagy a kertészetben. Hogy a többit ne is soroljuk.
A székely se mutatna jól vitézkötéses kabátban, lajbiban mezítláb a hajón, tehát az a legjobb és a legokosabb, ha mindenki megmarad a saját mesterségénél.
Az orvhalászok és a halászati tilalom alatt pecázók számára kitaláltam egy ügyességet. Be kell menni jó mélyen a nádasba, gyorsan elő a hálóval, horgászbottal és miegymással, aztán egy finom hallevest, sült halat kell roppintani, az egészet be a gyomorzsákba, aztán vizslassanak a fináncok. Csak onnan tudhatnák meg, hogy volt-e valamilyen akció, ha megnézik az árnyékszéket. Ha tél-túl a szokottnál zsírosabb, olajosan fénylő a potyadék, akkor minden bizonnyal errefelé orvhalászok vagy tilalmi időben halászók laknak. Ha viszont szikkadtabb, kopottabb a gödör termése, akkor itt szegény szántóvető parasztember vagy nyomorult éhenkórász halász lakik, akit nem érdemes holmi házkutatásokkal bolygatni.
A „baia neagră”
A baia neagră-ról, vagyis a fekete fürdőről már szóltam pár mondatban, de úgy vélem érdemes tovább boncolgatni a témát.
Régen minden halász háza mögött volt fekete fürdő, ahol a halászatban megfáradtak felmelegíthették tagjaikat, de a család is tisztálkodhatott. Nyári időben többnyire a Dunában fürödtek, a fekete fürdő szezonja a hideg őszi napokban kezdődött meg. Egy öreg halász elmondta nekem, hogy ő nyáron is használja a fekete fürdőt, többnyire szombatonként gyűjt be és élvezi a valóságos rituálészámba menő fürdőzést.
A fekete fürdők többnyire mind egyforma alaprajz után készültek, a berendezés is ugyanaz volt.
Ezek:
- katlan a meleg vizes üstnek;
- kőrakás az üst mellett, amire a vizet öntötték;
- hideg vizes edény;
- víztöltögető lopótök;
- szappan;
- dörzskő;
- szárított tölgyfaágacskákból kötött seprű;
- kisszék;
- fapad.
 |
| Fürdőkellékek |
A fürdés úgy történt, hogy az emberek a forró vizes kondérból vizet mertek a hideg vizes edénybe, innen magukra töltögették a vizet, beszappanozták magukat, majd a lopótökkel töltve a vizet megtisztálkodtak. Közben töltöttek egy-egy tökhéjmerő vizet a kövekre is, hadd legyen gőz. A dörzskővel ledörzsölték, a seprűcskével megcsapkodták magukat. Sok esetben nőt is vittek magukkal a fürdőbe, ahol az enyelgés mellett kedvelt szórakozás volt a nő fenekének megcsapkodása a tölgyfa seprűvel.
Természetesen csak óvatosan lehetett mozgolódni a szűk fülkében, mert ha az illető nem vigyázott, mind magára kente a kormot a falakról. Egy kicsinyke ablak volt azért a fürdőben, de ez csak némi világosság beszűrésére adott lehetőséget. A kinti tűzhelyről a füst beszivárgott a fürdőbe, ezért néha a fürdőző a könnyeit is felhasználhatta a tisztálkodáshoz. Amennyiben túlságosan forrónak bizonyult a levegő, a fürdőző lehúzódott a lócáról a kicsiszékre vagy a padlóra, ahol hűvösebb körülmények uralkodtak. Így is 2–3 órát biztosan eltöltöttek odabent.
A „baia albă”
A baia albă ugyanaz, mint a fekete fürdő, csak itt nem feketék a falak, hanem fehérek. A tűzhely füstjét rendes kürtő viszi ki a szabadba, a fehérre meszelt falak nem fenyegetnek senkit sem.
Az egykori fekete és fehér fürdők ma már mind villanyvilágítottak, a későn hazatérő halász nem kell vakoskodjon, ruhát mosni is sokkal kényelmesebb, mert a fürdő egyben mosókonyha, ahol a háziasszonyok hetente egyszer kimossák a család szennyesét.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése